5.
rész
Nagyot nyelve nézett végig a férfin, aki
hanyag eleganciával támaszkodott meg a liftajtó oldalánál, és tekintetét egy
percre sem vette le róla, sőt, kényelmesen futtatta végig rajta. Keskeny
ajkának szegletében elismerő mosoly jelent meg, de ez csak alig néhány
másodpercig tartott, miközben fekete farmerba bújtatott lábait keresztbe
vetette. Szeme nem tudott betelni a nő látványával, aki nappal még sokkal
gyönyörűbbnek tűnt, mint az olvasólámpa bágyadt fényénél. Haját ezúttal laza
kontyba fogta össze tarkóján, Adriano-nak pedig minden önuralmára szüksége
volt, hogy ne nyúljon oda, és húzza ki a csatot, hogy a tincsek szabadon
omolhassanak vállára, épp úgy, ahogy először látta. A fehér ingen, melyet elöl
feszes farmernadrágjába tűrt, hátul viszont hagyta divatosan lógni, a felső
gombokat nem pattintotta össze, így láthatóvá vált selymes bőre, kecses nyaka,
és a vadul lüktető ér, mely elárulta idegességét a férfinak. Bár néhány órával
ezelőtt még határozottan ellenkezett, amikor Alvarez közölte, hogy ő lesz a
doktornő sofőrje, és neki kell elmennie érte, valahányszor szükség van rá, most
mégsem tudta letagadni maga előtt, hogy örült a viszontlátásnak. Még soha
egyetlen nő sem volt rá ilyen hatással, és ez megrémisztette.
- Jó
napot, Dr. Benett – köszönt rá halk, határozott hangon, miközben belenézett a
tisztán csillogó kék szemekbe, és gondolatai között megint megjelent a nyílt
tenger képe, a maga végtelenségével, rejtélyeségével, kiszámíthatatlanságával.
Pontosan ugyanezt érezte a doktornővel kapcsolatban is, amely egyszerre
vonzotta, és intette óvatosságra. – Hazafelé? – kérdezte látszólag
érdeklődéssel, miközben igyekezett lerázni magáról a jól eső érzést, mely
megkörnyékezte az orvosnő közelében.
- Van
egy olyan érzésem, hogy nem – húzta el száját lemondón Alison, tudomást sem
véve a borzongásról, mely végig futott gerincén, ahogy meghallotta a lágy
baritont, mire Adriano komoly tekintettel elmosolyodott, és beljebb lépett a
liftbe. Figyelmét nem kerülte el, hogy a doktornő ösztönösen lép távolabb tőle,
ő pedig egészen a falig sétált, tisztes távolságot tartva, így mutatva, hogy
nem kell tőle félnie.
- Volna
egy kis munka – szólalt meg háta mögött, miközben fejét kissé oldalra fordítva,
hátulról is szemügyre vette az orvosnőt, és elnyomva egy sóhajt állapította meg
magában, hogy így sem okozott csalódást neki. A szűk, sötétkék farmernadrág
csábítón feszült formás fenekére és karcsú csípőjére, ő pedig fejét megrázva
szorította össze ajkát. Helyzetéből fakadóan nem engedhette meg magának, hogy
egyetlen nő is komolyan felkeltse az érdeklődését, és három nappal ezelőttig
sikerült is elkerülnie. Akkor azonban betoppant az életébe Alison Benett, és ő
egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből. Állandóan rá gondolt, hívogató
ajkára, beszédes tekintetére, karcsú alakjára, de megjelent előtte a szemében
rejlő félelem is, ami még inkább arra figyelmeztette, hogy tartsa távol tőle
magát.
- Komoly
a sérülés? – rántotta ki gondolatai közül Alison lágy hangja, mire megvonta
vállát.
- Nézőpont
kérdése – válaszolta hanyagul, miközben kissé előrébb lépett, hogy megnyomja a
panelen a földszint gombot. Orrába bekúszott a nőből áradó rózsa és citrom
elegyének keveréke, figyelmét pedig nem kerülte el, hogy közelségétől a nő
vállai megfeszülnek, és még egyenesebben húzza ki magát. – Van egy csúnya
fejsérülése, de nem hinném, hogy maradandó károsodást szenvedett – folytatta,
Alison pedig egy másodpercre lehunyta szemét, ahogy megérezte, hogy Adriano
lehelete megcsiklandozza fülét. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogyan
reagálhat így a teste egy olyan férfi jelenlétére, akinek minden tekintetben
taszítania kellene. Nem volt más, csak egy bűnöző, ráadásul annak az embernek a
jobb keze, aki megzsarolta, és akarata ellenére törvénytelenségre kényszeríti,
ő mégsem volt képes kivonni magát a hatása alól. Szinte perzselte a sötét
tekintet, melyet most is a hátában érzett, szeme előtt pedig megjelentek a
széles vállak, az izmos, kidolgozott mellkas, melyet ezúttal sötétkék ing
takart el szeme elől, és a keskeny ajkak. Elszégyellte magát a gondolatra, hogy
vajon, milyen érzés lenne, ha ezek az ajkak megérintenék az övét. Még soha
életében nem váltott ki belőle egyetlen férfi sem ilyen érzéseket, és halálra
rémítette a gondolat, hogy éppen Adriano az, aki felébresztette benne azt a
nőt, akit Peter sosem tudott.
- Nem
hinné? – fordította kissé oldalra a fejét, miközben igyekezett minden figyelmét
inkább a beszélgetésre koncentrálni – ha megengedi, ezt majd én eldöntöm –
közölte hivatalos hangon, és nem láthatta, hogy Adriano elmosolyodik a háta
mögött.
- Sok
sikert hozzá – jegyezte meg a férfi, majd folytatta – Jimmy már az ütés előtt
is buggyant volt, nehéz lesz megállapítania, hogy amit most tapasztal, az a
sérülés eredménye-e – tette hozzá halkan nevetve, magában jól szórakozva,
Alison pedig hitetlenkedve fordult hátra, hogy csípős megjegyzést tegyen, de
torkára forrt a szó, amikor pillantása találkozott a vidáman csillogó barna
szemekkel. A férfi, ha lehet, még sokkal vonzóbb volt, ahogy szeme körül
megjelentek a nevetőráncok, és kivillantak hófehér fogai. Sötét hajából ezúttal
is homlokába hullottak a tincsek, de arca a mosolytól sokkal lágyabb lett,
eltűntek a kemény vonások. Egy másodpercre még azt is el tudta felejteni a nő,
hogy kivel áll szemben. Ahogy pillantásuk találkozott, Adriano hirtelen elkomolyodott,
mint, aki megbánta, hogy érzelmet mutatott. – Orvosi táskát nem hoz? –
köszörülte meg torkát, fejével a doktornő üres kezeire bökve, mire az ismét
hátat fordított a férfinak, remélve, hogy ha nem látja, talán el tudja hitetni
magával, hogy nem is olyan vonzó, mint képzeli.
- A
kocsimban van – válaszolta nyugalmat erőltetve magára, miközben nem értette,
hogyan lehetséges az, hogy Mike Platt, aki kimondottan jóképű férfinak
számított, soha nem keltette fel az érdeklődését, soha nem érezte azt, hogy
szeretne végig simítani kidolgozott mellkasán, vagy eltűrni homlokából a sűrű
tincseket, míg Adriano közelében csak ezen járt az esze. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor enyhén zökkenve, megállt a lift, és egy halk csengés
jelezte, hogy megérkeztek a földszintre. Alison, nyomában a férfival, meg sem
állt a parkolóig, ahol aztán autójából magához vette orvosi táskáját és követte
Adriano-t a fekete BMW-hez, mely néhány méternyire parkolt csak az ő
kocsijától. Miután beszálltak, a férfi indított, és tekintetét az útra
szegezve, besorolt a még mindig sűrű, kora esti forgalomba. Szeme sarkából a
nőre pillantott, és figyelmét nem kerülte el, hogy annak hosszú, kecses ujjai,
melyek máskor magabiztosan foghatják a szikét, remegve szántanak végig combján,
majd összekulcsolta őket, nyilván azért, hogy így próbálja meg elrejteni
idegességét.
- Fél?
– törte meg a csendet Adriano halkan, mire Alison tétován rázta meg fejét.
- Kellene?
– kérdezett vissza egyenes válasz helyett, és a férfi felé fordult, aki
szemöldökét összeráncolva koncentrált a vezetésre.
- Alvarez-nek
nem érdeke, hogy bármi történjen magával – válaszolta nyugodtan Adriano – nem
fogom bántani – tette hozzá kissé lágyabban, így próbálva biztosítani róla az
orvosnőt, hogy nem kell tőle félnie, de az gúnyosan húzta el a száját.
- Persze,
hogy nem – bólintott egyetértőn – elvégre nem kapott rá utasítást, igaz? –
kérdezte gúnyosan, majd érdeklődve ráncolta össze szemöldökét – szokott lenni
néha önálló gondolata is? – jött az újabb kérdés, mire Adriano, akit éppen
megállásra késztetett egy piros lámpa, most felé fordult.
- Most
például van egy – nézett végig sokatmondó tekintettel a doktornőn, és a
szemében megjelenő elismerés nem hagyott kétséget Alison-ban a felől, hogy
milyen gondolatokra is céloz a férfi, amit csak megerősített a pimasz mosoly,
csábító ajka sarkában.
- Ez
nem önálló gondolat, hanem ösztön – jegyezte meg csípősen az orvosnő, figyelmen
kívül hagyva a melegséget, és felgyorsuló pulzusát, mellyel teste reagált a
pillantásra. Legnagyobb meglepetésére Adriano halkan felnevetett, de nem az
bosszantotta, hogy nem veszi komolyan a sértést, amit neki szánt, hanem az,
hogy mennyire tetszik neki a nevetése, mely kis idő után elhalt, és az út
további részét már néma csendben tették meg. Alig negyedórával később megérkeztek
New York-nak abba a negyedébe, ahol a társadalom elit rétegének otthonai kaptak
helyet. Az út mentén egymást követték a több hálószobás, legalább kétszintes,
erkéllyel, rendezett udvarokkal és masszív kerítéssel körbevett házak, elzárva
a külvilágtól tulajdonosaikat, akik főként az üzleti életből kerültek ki, de
akadtak közöttük jól jövedelmező magánpraxist üzemeltető ügyvédek, orvosok is.
Alvarez háza az utca sarkán helyezkedett el, és Alison meg sem lepődött rajta,
hogy egyértelműen kiemelkedett a pompás építészeti remekek közül. A felhajtót
egy hatalmas, boltíves kapu választotta el a ház udvarától, melynek
kovácsoltvasból készült elemei, mint megannyi dárda meredeztek az ég felé,
ezzel is még félelmetesebbé téve a környezetet. A főkapu két oszlopának tetején
kamerák forogtak körbe, feltérképezve a környék minden négyzetcentiméterét, a
kapu pedig automatikusan nyílt ki előttük, ahogy elé értek. Közvetlenül a
bejárat mellett egy kis, fából készült bódé kapott helyet, ahonnan egy 30-as
éveinek végén járó, magas, fekete ruhát viselő biztonsági ember lépett ki, de
amint bepillantott az autóba, és meglátta, ki ül a volán mögött, engedékenyen
biccentett fejével, és félreállt, hogy folytathassák útjukat a hosszú
felhajtón. Alison-ban minden egyes méter megtételével növekedett a feszültség,
és tudta, ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy nem tudja, milyen sérüléssel is
lesz dolga egészen pontosan. Ami orvosi képességeit illeti, magabiztosnak
mondhatta magát, tisztában volt a képességeivel, de a tudat, hogy kinek a
házába igyekszik, félelemmel töltötte el. Amikor Adriano leállította a motort,
közvetlenül a hatalmas ház bejárati ajtaja előtt, ő nagyot nyelt.
- Készen
áll? – fordult felé a férfi, ő pedig meglepetten emelte rá szemét, és zavara
csak még nagyobb lett, amikor felfedezte annak tekintetében a megértést.
- Van
választásom? – kérdezett vissza halkan, igyekezve leküzdeni a késztetést, hogy
kipattanjon a kocsiból, és elrohanjon. Nem győzte emlékeztetni magát, hogy
bátyjának ő az egyetlen reménye, és ha elmenekül, Alvarez talán megöleti
Paul-t.
- Nincs
– közölte kemény őszinteséggel a hangjában Adriano, ami szöges ellentétet
mutatott korábbi megértő pillantásával, majd kiugrott a kocsiból, és megkerülve
azt, szélesre tárta a nő felőli ajtót. Alison elnyomott egy sóhajt, majd
szorosan megfogva táskáját, követte a férfit a tágas előtérbe, melyből két
oldalról lépcsősor vezetett fel az emeleti szobákba. A lépcsőt, akárcsak a
folyosót, puha, sötétbordó szőnyeggel borították, mely tökéletes összhangban
volt az ajtók barna színével. A csend szinte fojtogatta a doktornőt, az életnek
nyoma sem látszott a házban, és miközben azon gondolkodott, vajon találkozni
fog-e Alvarez-zel, vagy csak a sérültet kell ellátnia, megérkeztek egy zárt
ajtó elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése