6.
rész
A barna, mahagóni
széken, mely közvetlenül az ajtó mellett a falhoz volt téve, egy legalább 190
centis, 150 kilós, 30-as éveinek végén járó férfi ült, kezében újságot tartva
és kényelmesen olvasgatott. Alison-nak egy grizzly medve jutott róla eszébe,
ahogy elnézte óriási termetét, és hatalmas kezeit, melyben szinte képeslapnak
tűnt a magazin, amit komótos egyhangúsággal lapozgatott. Mozdulataiból
egyértelműen látszott, hogy inkább csak a képeket nézegeti, amikor azonban
meghallotta lépteiket, felpillantott, és kék szeme érdeklődve futott végig a
doktornőn.
- Nyisd
ki! – utasította Adriano, mire ledobta az újságot, és nehézkesen felállt a
számára túlságosan apró székről, de pillantását továbbra sem vette le
Alison-ról.
- Az
új orvos? – kérdezte, és mély, morgó hangja tökéletesen illett megjelenéséhez.
Amikor Adriano bólintott, húsos ajka széles mosolyra húzódott, és elismerőn
szívta meg fogát, miközben tekintete ezúttal sokkal lassabban pásztázta végig a
nő karcsú termetét. – Az egyszer biztos, hogy dögösebb, mint Dr. Frank Harold –
jegyezte meg az orvosnőre kacsintva, mialatt kihúzta magát, amitől még inkább
kidagadtak izmai a testére feszülő, fekete póló alatt.
- Ne
a szád járjon, Joey, hanem nyisd ki az ajtót! – figyelmeztette újra Adriano,
ezúttal keményebb hangon, amiből Alison arra következtetett, hogy az Alvarez
emberei közötti rangsorban a férfi magasabb pozíciót foglalhat el, különben nem
utasíthatná ilyen egyszerűen az előttük álló melákot.
- Jól
van, nyugi már! – húzta el száját Joey morcosan, miközben bosszúsan vakarta meg
tüskésre nyírt, sötét haját, melynek formája csak még inkább kiemelte nagy,
kerek koponyáját, vaskos nyakát és hatalmas füleit. Amikor kinyitotta az ajtót,
és elhaladtak mellette, hirtelen odahajolt a doktornőhöz, aki meglepetten
hőkölt hátra – ha Jimmy-vel végzett, engem is leápolhatna – tette meg piszkos
ajánlatát a doktornőnek vigyorogva, de annak reagálni sem volt ideje, mert
Adriano a másodperc tört része alatt állt közéjük, és egyetlen mozdulattal
lökte a falnak a férfit, aki kinézete ellenére, a váratlan támadástól elveszítette
egyensúlyát és hangos puffanással vágódott hátával a felerősített lámpa mellé.
- Fogd
vissza magad, te barom! – sziszegte dühösen a férfinak, miközben igyekezett
meggyőzni magát, hogy az indulat, amit Joey generált benne azzal, ahogy
Alison-hoz szólt, nem azért van, mert tetszene neki az orvosnő, egyszerűen csak
zavarja, hogy feltartja őket, és Alvarez már vár rájuk. Tekintete
figyelmeztetőn villant még egyet a másik felé, majd megfogta a nő karját, és
elindultak a szobába. Mielőtt azonban beléphettek volna, Alison megtorpant, és
a mérgesen utánuk bámuló Joey-ra nézett.
- Foglalkoznék
magával, de sebész vagyok, nem állatorvos! – vágta oda neki büszkén felszegett
állal, mire Joey feje vörösödni kezdett, és kidagadtak halántékán az erek,
ahogy összeszorította száját, Adriano pedig köhécselve fojtotta el nevetését,
miközben beléptek a szobába, és becsukódott mögöttük az ajtó, így már nem
láthatták, hogy Joey gyilkos tekintettel néz feléjük. A szoba, akárcsak az
egész ház, tágas volt, és ízlésesen berendezett. A központi helyet a franciaágy
foglalta el, de helyet kapott még egy kandalló, egy íróasztal, és két fotel is
a nagyfelbontású síkképernyős televízió előtt. Az ágy mellé húzott széken
Alvarez üldögélt, szokásos sötét öltönyében, de ezúttal nem volt nála a
sétapálca. A sérült, akihez Alison-t hívták, hanyatt feküdt és a plafont
bámulta. Homlokából folyamatosan csordogált a vér, eláztatva hófehér párnáját,
és mindössze egy fehér kötszert dobtak rá, így próbálva csillapítani a vérzést.
- Dr.
Benett! – állt fel a székről Alvarez, így üdvözölve a doktornőt, aki már le is
tette táskáját az ágy végébe, és kinyitotta. Miután steril gumikesztyűt húzott,
újra belenyúlt, hogy előhalássza belőle az orvosi lámpát, mely inkább egy
tollra hasonlított, de éppen ez volt benne a praktikus, hogy kis helyen is
elfért. Áldotta az eszét, amiért Alvarez-ék látogatása után, minden eshetőségre
felkészülve, összeállított magának egy orvosi táskát, minden olyan eszközzel,
amire elképzelése szerint, szüksége lehet.
- Mi
történt? – lépett közelebb a 20-as éveinek elején járó, vékony, alacsony
férfihoz, akinek szőkés hajából néhány tincs a homlokán lévő sebbe tapadt, mire
az ráemelte zöldesbarna szemét, de főnöke megelőzte a válasszal.
- Egy
kis baleset – felelte helyette Alvarez nyugodt hangon – szegény beverte a fejét
– tette hozzá, mintegy magyarázatképpen, miközben érdeklődve figyelte, hogy
Alison bekapcsolja a lámpát, és belevilágít a férfi szemébe.
- Beverte,
vagy beverték? – kérdezett rá Alison sokatmondón, de mivel nem kapott választ,
ismét a beteg felé fordult. – Meg tudja mondani a nevét? – intézte szavait a
pácienshez, mire az, bólintott, de ajka fájdalmas grimaszba rándult, ahogy
lüktetni kezdett a mozdulattól a feje.
- Jimmy
– nyögte fogát összeszorítva, miközben Alison eltette zsebébe a lámpát, és most
jobb kezének mutatóujját emelte a beteg szeme elé.
- Kövesse
az ujjam! – jött a következő utasítás, mialatt fel, le, jobbra és balra húzta
el előtte kezét – milyen Jimmy? – folytatta a kérdezősködést tovább, de megint
Alvarez válaszolt helyette.
- Csak
Jimmy! – jött a felelet olyan hangon, mely egyértelművé tette a doktornőnek,
hogy ne kíváncsiskodjon annyit, miközben Adriano érdeklődve figyelte minden
mozdulatát.
- Itt
senkinek sincs vezetékneve? – húzta fel szemöldökét gúnyosan, mire a
maffiavezér szigorúan nézett vissza rá.
- Nincs!
– förmedt rá kemény hangon, de úgy tűnt, Alison, aki éppen a páciens nyakát
tapogatta meg óvatosan, megrántotta a vállát.
- Értem.
Ezek szerint, maga mellé gyűjtötte New York összes bármixerét – feleselt
vissza, mire Adriano megint elfojtott egy mosolyt, de néma maradt, ő pedig, mit
sem törődve Alvarez rosszalló tekintetével, folytatta a vizsgálatot. – Meg
tudja mondani, milyen nap van ma? – jött a következő rutinkérdés, és Alvarez
ezúttal hagyta, hogy Jimmy válaszoljon, mert csendben maradt.
- Kedd
– felelte a fiatal férfi néhány másodperc hezitálás után.
- Volt
háziállata gyerekkorában, Jimmy? – kérdezősködött tovább Alison, miközben
lassan felültette a férfit, akin látszott, hogy nem díjazza az ötletet, de nem
vitatkozott.
- Igen…
volt egy kutyánk – felelte készségesen, mire a doktornő bólintott.
- Hogy
hívták? – kérdezte mosolyogva, mialatt ellenőrizte a férfi reflexeit, de
Alvarez bosszúsan sóhajtott.
- Bolhás
– jött a halk felelet Jimmy-től, aki hirtelen szentimentálisan elmosolyodott,
ahogy eszébe jutott kis, fekete kutyájuk – tele volt… bolhával, amikor rátaláltam…
- Mi
van, meg akarja írni az életrajzát?! – csattant türelmetlenül a hangja
Diego-nak, befagyasztva az emlékezést. – Minek ez a sok felesleges kérdés?! –
tette hozzá, Alison pedig mérges pillantást lövellt rá.
- Ellenőrzöm,
hogy nem sérült-e az agy bármely területe, például az emlékezet! – vetette oda
magyarázatképpen – Ha csak a sok gyilkolás mellett nem maradt ideje elvégezni
az orvosit is, úgy megkérem, hallgasson a vizsgálat alatt! – pirított rá a
maffiavezérre, aki meglepetten húzta fel szemöldökét, de csendben maradt. – Eszméletvesztés,
hányinger, szédülés? Tapasztalt ezek közül valamit, Jimmy? – kérdezte, ismét a
betegre fordítva figyelmét, mire az, bólintás helyett, ezúttal pislogással
jelezte, hogy igen.
- Szédülök,
és borzasztó hányingerem is van – felelte halkan, és sápadt arcából jól le
lehetett olvasni, hogy valóban nem a legjobb a közérzete.
- Össze
kell varrni a fején a sebet, és minden bizonnyal elég erős agyrázkódást is
szenvedett – tájékoztatta a beteget. – Kellene egy koponya CT – fordult Diego
felé várakozón, de az elutasítón rázta meg fejét.
- Érje
be azzal, ami van – közölte hideg, érzéketlen hangon, és arcán látszott, nem
igazán izgatja a gondolat, hogy a felvétel nélkül a doktornő nem kap teljes
képet embere állapotáról.
- Azon
kívül, amit én hoztam, itt nincs semmi! – világított rá a nem éppen
elhanyagolható tényre Alison, mire amaz rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
- Akkor
használja mellé a fantáziáját, és mindazt, amit az egyetemen tanult! –
válaszolta nyugodtan – a középkorban sem voltak ilyen ketyerék, és egész jól
boldogultak!
- Nem
ez az egyetlen, ami itt a középkorra emlékeztet – jegyezte meg haragosan, majd
ismét táskájához lépett, elővett belőle egy fecskendőt, egy átlátszó folyadékot
tartalmazó fiolát, ollót, tűt és fonalat, majd felkapcsolta az éjjeli szekrény
lámpáját, és Jimmy felé fordította, aki azonnal lehunyta szemét, hogy ne
zavarja a fény. Az injekcióstűvel felszívta az érzéstelenítő folyadékot, majd
miután letisztította és lefertőtlenítette a seb környékét, óvatosan, hogy ne
okozzon a kelleténél nagyobb fájdalmat, körbe injekciózta a területet, majd
várt néhány percet.
- Nem
áll neki? – sürgette Alvarez, miközben türelmetlenül nézett méregdrága arany
karórájára, Alison azonban megrázta a fejét.
- Megvárom,
míg hat az érzéstelenítő – magyarázta látszólag nyugodtan, bár legszívesebben
már ő is mérföldekre járt volna ettől a helytől. Alvarez sötét aurájától, mely
körbevette, a hideg futkosott a hátán, és az sem segített helyzetén, hogy
Adriano egy másodpercre sem vette le róla a szemét. – Megígérem, hogy magánál
majd eltekintek ettől – mosolygott rá negédesen a férfira, aki először
meglepetten húzta fel szemöldökét, majd hirtelen hangosan nevetni kezdett.
Mélyről jövő hahotázása betöltötte a tágas szobát, és amikor kissé
megnyugodott, hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Maga
nem fél tőlem, igaz? – kérdezte még mindig mosolyogva, mire Alison, aki úgy
érezte, eleget várt, hátat fordított neki, és apró, precíz mozdulatokkal
nekilátott összeölteni a sebet.
- Magának
nem érdeke, hogy bármi történjen velem – ismételte meg magyarázatképpen Adriano
szavait, aki észrevétlenül elmosolyodott – arra kényszeríthet, hogy akaratom
ellenére idejöjjek, és illegálisan ellássam az embereit – beszélt tovább,
miközben minden figyelmét a munkájára összpontosította – de arra nem, hogy
kedveljem, vagy magamban tartsam a véleményemet! – közölte szárazon, miközben
elvágta a vékony fonalat, és rutinos mozdulatokkal helyezett hófehér ragtapaszt
Jimmy homlokára. – Készen vagyunk! – emelkedett fel, miközben Adriano
irigykedve figyelte, hogy ujjai, mintegy ellenőrzésképpen, finoman végig
szántanak a seb körüli területen, megbizonyosodva róla, hogy a kötés mindenhol
tökéletesen érintkezik-e a bőrrel. Döbbenten fedezte fel magában a vágyat,
milyen szívesen lenne ebben a pillanatban Jimmy helyében, hogy ő nézhessen bele
a kék szemekbe ilyen közelről, az ő bőrét érintsék a finom ujjak. – Legalább 24
órát pihennie kell, Jimmy! – rántotta ki merengéséből Alison komoly hangja, ő
pedig bosszúsan rázta meg fejét, amiért megint hagyta, hogy elkalandozzanak
gondolatai – ha nem múlik a szédülés, vagy a hányinger, akkor mindenképpen be
kell jönnie a kórházba! – figyelmeztette szigorúan, de ezt inkább Alvarez felé
címezte, aki elhúzta száját, és amikor a doktornő elpakolta a holmiját, megállt
előtte.
- Köszönöm!
– nézett rá a maffiavezér, de Alison figyelmen kívül hagyta a hála szavát.
- Ha
erősödik a fejfájása, amire igen nagy az esély, akkor ebből bevehet naponta
hármat – nyújtott át egy kis dobozkát tele pirulával, majd, jelezve, hogy a
munkája véget ért, az ajtó felé indult, de Alvarez hangja megállította.
- Várjon!
– szólt utána a férfi, mire lassan megfordult, amaz pedig benyúlt zakójának
belső zsebébe, és egy kisebb köteg pénzt húzott elő – ez a magáé! Köszönet a fáradozásáért,
és azért, hogy azonnal a rendelkezésemre állt.
- Azért
jöttem, mert megfenyegetett, hogy megöli a bátyámat! – közölte hideg, elutasító
hangon Alison – tartsa meg a pénzét! – jelent meg megvetés tekintetében, mire a
maffiavezér néhány percig szótlanul meredt rá, majd megrántotta a vállát,
Adriano-nak pedig megint szembesülnie kellett vele, hogy nem tévedett, amikor
azt gondolta, túl jó Alison ahhoz, hogy belekeveredjen a bátyja aljas ügyeibe.
- Nem
bánom, akkor levonom a testvére tartozásából – válaszolta Diego beleegyezőn,
majd Adriano felé fordult – vidd haza a doktornőt, és ügyelj rá, hogy semmi
bántódása ne essen! Az ajtóig kísérd, megértetted? – emelte fel ujját
figyelmeztetően, és amikor amaz bólintott, megint a nőre irányította figyelmét
– ha szükségem lesz magára, Adriano majd keresni fogja – jegyezte meg, ő pedig
nem tudta eldönteni, hogy ez ígéret, fenyegetés, vagy egyszerűen csak az ő
köreikben szokásos elköszönés. Válasz nélkül hagyva a megjegyzést, nem törődve
azzal, hogy Adriano még ott maradt, váltani néhány szót Alvarez-zel, kilépett a
folyosóra. Annyira lefoglalták gondolatai, hogy észre sem vette, Joey dühösen
villámló tekintettel néz rá, amikor azonban el akart haladni mellette, fájón
markolt rá hatalmas tenyerével felkarjára, ő pedig meglepetten nézett vissza
rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése