10.
rész
Mindkét férfi ellen felvértezve magát,
lépett az ajtóhoz, és széles tárta azt. Amikor pillantása találkozott Adriano
tekintetével, megkönnyebbültséget és legnagyobb rémületére boldogságot érzett,
amit igyekezett annak betudni, hogy nem Peter áll az ajtóban, és semmi köze nem
lehet ahhoz, hogy újra látja a férfit. Adriano ezúttal is szokásos fekete
farmerját viselte, de a bőrkabát alatt kivételesen fehér póló feszült
mellkasára, ami még inkább kiemelte sötét szemét, amely lassan, ráérősen futott
végig a doktornő karcsú alakján. Napok óta nem látta Alison-t, és most minden
másodpercét ki akarta élvezni találkozásuknak. Bár igyekezett elhitetni
magával, hogy nem is vágyik rá, és egyáltalán nem hiányzik neki a közelsége,
nem egyszer elszégyellte magát a gondolatra, hogy azt várja, valaki
megsérüljön, és legyen oka felkeresni. Úgy érezte magát, mint egy ostoba
kölyök, aki titokban szerelmes a szomszéd lányba, és csak az alkalmat lesi az
ablaknál állva, hogy egy pillantást vethessen rá. Erre a gondolatra megint
kiverte a hideg veríték. Hogyan is lehetne szerelmes, amikor alig ismeri,
ráadásul két, teljesen különböző világban élnek, melyek sohasem találkozhatnak
– tette fel magának a kérdést, de megválaszolni nem volt ideje, mert Alison
megtörte a csendet.
- Hadd
találjam ki – támaszkodott neki lazán az ajtófélfának, és szemét egy percre sem
vette le a férfiról, aki rezzenéstelen arccal állta tekintetét – egy újabb
„baleset”? – kérdezte, és a hangjában megjelenő gúny elárulta, mennyire elege
van már belőle, hogy rendszeresen hülyének nézik, és pontosan tudja, mi áll a
sérülések mögött. A kezdeti örömöt, hogy nem Peter látogatta meg, hamar
felváltotta az aggodalom, amint rájött, hogy Adriano felbukkanása azt jelenti,
ismét Alvarez házába kell mennie.
- Elhinné,
ha azt mondanám, csak azért jöttem, mert moziba akarom vinni? – kerülte meg az
egyenes választ Adriano, de hanglejtéséből egyértelmű volt, hogy a doktornő nem
téved, valóban egy sérültet kell ismét ellátnia.
- Akkor
ezért öltözött ki? – fonta keresztbe karjait Alison mosolyogva, így utalva a
szokatlan viseletre, hiszen eddig még csak teljesen feketébe öltözve látta a
férfit, és majdnem felnevetett, amikor meglátta annak meglepett tekintetét.
Adriano hirtelen elmosolyodott, miközben végig nézett magán.
- Ne
gúnyolódjon – kérte megjátszott megbántottsággal – ez a vasárnapi ruhám. Ezt
veszem fel a templomba – tette hozzá, kihúzva magát, mire Alison elnevette
magát. Kifejezetten tetszett neki, ahogy Adriano reagált a csipkelődésre, és
megint megállapította, mennyivel másabb, mint Peter. Vele soha nem lehetett
viccelődni, vagy legalábbis előtte szólni kellett, nehogy megsértődjön. Adriano
lenyűgözve nézte a nőt, és úgy érezte, egész nap el tudná hallgatni a
nevetését, de legnagyobb sajnálatára, Alison lassan elkomolyodott, és
bólintott.
- Hozom
a táskámat és a kabátomat – közölte nyugodtan, miközben beljebb lépett a
lakásba, magára kapta bőrdzsekijét, és felvette a komódra helyezett táskát. Öt
perccel később már az autóban ültek, és ő lopva nézett a férfira, aki a forgalomra
szegezte tekintetét. Elképzelte, milyen lenne, ha nem a maffia vezér házába
tartanának éppen, hanem valóban moziba vinné. A film után beülnének valahova
vacsorázni, kellemesen elbeszélgetnének, és biztos volt benne, hogy sokat
nevetnének. Bár Adriano nem mutatott magából sokat, egy-egy óvatlan pillanatban
felsejlett a valódi személyisége, és abból arra lehetett következtetni, hogy jó
a humora, és vannak elvei, például sosem emelne kezet egy nőre, és sosem bánna
vele olyan megalázón, mint Peter. Ezt ugyan nem tudhatta, de érezte. Érezte
abból, ahogy őrá nézett, abból, ahogy megvédte Joey-val szemben. Ilyenkor egy
rövid időre mindig el tudta felejteni, hogy egy bűnöző, aki New York
legbefolyásosabb maffiózójának jobb keze.
- Egyébként,
szokott moziba járni? – szakította ki gondolatai közül Adriano hangja, aki bár
elég ostobának érezte a kérdést, valahogy muszáj volt megtörnie a rájuk
telepedő csendet. Maga sem értette, miért, de beszélgetni akart a nővel, többet
megtudni róla, annak ellenére is, hogy tudta, csak saját magát kínozza, hiszen
sosem kerülhet hozzá annál közelebb, hogy a sofőrje.
- Nem
– válaszolt tömören Alison, mert hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, hogy
egy olyan férfiról gondolkodik, és képzeli el, milyen lenne vele egy randevú,
aki közvetetten, de felelős azért, amilyen helyzetben éppen van.
- Ó,
értem – húzta el száját Adriano gúnyosan, mert félreértette a szűkszavú
választ, és azt hitte, az orvosnőnek nem elég jó program egy mozi valakivel,
aki érdeklődik utána. – Maga túl jó nő ahhoz, hogy beüljön egy moziba valami
lúzerrel, akinek nem futja többre, igaz? – tette hozzá, és bár örömöt kellett
volna éreznie, amiért megtudott róla valamit, ami kiábrándító a számára, mégis
inkább csalódottság környékezte meg.
- Túl
jó? – ismételte meg hitetlenkedve Alison, miközben eszébe jutottak Peter
degradáló szavai, sértései, amiket a fejéhez vágott, és megrázta a fejét – én
nem vagyok túl jó – válaszolta halkan, majd keserűen húzta el száját – még csak
elég jó sem – tette hozzá, és hangjában annyi bizonytalanság vibrált, hogy
Adriano meglepetten pillantott rá. A gyönyörű arcon megjelenő szomorúság
egyértelművé tette a számára, hogy komolyan beszél, és nemcsak azért mondja
ezt, mert bókokat akar hallani. Döbbenten állapította meg, hogy a mellette
ülőnek fogalma sincs, milyen gyönyörű, okos, humoros és érzéki. Bármelyik férfi
megtisztelve érezheti magát, ha szóba áll vele, de úgy tűnt, Alison ennek
egyáltalán nincs tudatában, sőt, amit mondott, inkább azt jelezte, hogy elég
kevésre értékeli magát.
- Egyedül
jutott erre a következtetésre? – kérdezte halkan, miközben előttük zöldre
váltott a lámpa, és sebeségbe téve az autót, folytatták útjukat, mire újabb
keserédes mosoly volt a felelet.
- Nem…
segítséggel. De a tényeken nem változtat – válaszolta nagyot nyelve a doktornő,
anélkül, hogy a teljes történetet felfedte volna, Adriano-nak pedig az az
érzése támadt, hogy egy férfi lehetett az a bizonyos segítő, és hirtelen
haragot érzett az ismeretlen iránt, aki láthatólag megfosztotta a nőt az
önbizalmától. Miután leparkolta az autót Alvarez villájának bejárata előtt, a
nő felé fordult, és fürkészőn pásztázta végig arcát. Ahogy tekintetük
találkozott, Alison kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A barna
szemek, mintha a lelkéig láttak volna, és ő rettegett tőle, hogy a férfi bármit
megérez a múltjában történtekből, vagy abból, amit érez, valahányszor eszébe
jutnak Peter szavai. Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább elviselni a
helyzetet, nagyot sóhajtott, és látszólag könnyedén szólalt meg újra. – Nem
kellene bemennünk? Gondolom, a sérült, aki miatt jöttem, nem az udvaron vár
minket… legalábbis remélem – tette hozzá, zavartan eltűrve egy tincset füle
mögé, mire Adriano lassan bólintott, és kinyitotta az ajtót, miközben fejéből
nem tudta kiverni a nő szemében lévő bánatot. Miután Alison is követte a
példáját, és átvágtak a hatalmas hallon, Joey jött velük szembe, ő pedig rá sem
pillantva a férfira, igyekezett tisztes távolságból kikerülni, így nem vehette
észre a tekintetében lángoló gyűlöletet, ahogy végig mérte. Néhány perccel
később beléptek a szobába, melynek berendezése olyannyira megegyezett Jimmy
szobájának bútoraival, hogy Alison először azt hitte, ugyanaz a helyiség. Csak
az íróasztalon található számítógép, és a fal eltérő színéből következtetett
arra, hogy ez egy másik szoba. Páciense a franciaágy szélén ült, lehajtott
fejjel, amitől sötét, szinte fekete haja előre hullt, de így sem rejtette el
előle összeszorított száját, mellyel a fájdalmat próbálta elviselni, miközben
jobb karját a ballal alátámasztva, mellkasa elé fogta. Alvarez, ahogy eddig
minden alkalommal, ezúttal is a szobában üldögélt, békésen szivarozott, és
fejével biccentett köszönésképpen, amikor a doktornő megérkezett. – Tudom, hogy
nem kapok választ, de azért megkérdezem, mi történt? – szólalt meg Alison,
miközben az ismeretlen férfi elé lépett, és orvosi táskáját ledobta mellé az
ágyra.
- Baleset
– válaszolta a beteg, és amikor felemelte fejét, hogy a doktornőre nézzen, az
meglepetten állapította meg, milyen fiatal. A 20-as éveit még épp, hogy csak
betölthette, barna szemében félelem keveredett a fájdalommal, ő pedig nem tudta
eldönteni, hogy tőle, a vizsgálattól, vagy főnökétől fél. Alvarez embereivel,
akiket eddig megismert, mindösszesen annyiban hasonlított, hogy ő is izmos
volt, és ugyanúgy fekete ruhát viselt, mint a többiek. – Ralf vagyok –
mutatkozott be, és Alison már tudta, hiába vár teljes nevet, meg kell elégednie
a keresztnévvel, így nem is faggatózott tovább.
- Rendben,
Ralf – bólintott, majd leguggolt a fiatal fiú elé – hadd lássam a kezét – nyúlt
oda mellkasához, és amilyen finoman csak tudta, kinyújtotta a sérült kart. A
kézfején lévő vérző sebek egyértelműen arra utaltak, hogy verekedett. A kéztő
feldagadt, még az éjjeli lámpa nem túl erős fényében is jól kivehető volt, hogy
kékes-lilás színben játszik, ő pedig biztos volt benne, hogy töréssel van
dolga. – Mozgassa meg az ujjait – kérte nyugodt hangon, mire Ralf megpróbált
engedelmeskedni, de fájdalmas grimaszba torzult az arca, és elfojtott egy
kiáltást. – Jól van, ne erőltesse! – veregette meg vállát, majd nagyot
sóhajtott, és töprengve harapta be alsó ajkát. Orvosi táskájából maximum egy
fájdalomcsillapító injekciót tudott volna adni neki, de az édes kevés lett
volna ahhoz, hogy meggyógyuljon a keze. Még ha lett is volna eszköze és
lehetősége arra, hogy begipszelje, akkor is szüksége lett volna egy röntgenre,
hogy megtudja, hogyan törtek a csontok, van-e olyan sérülés, ami indokolttá
tehetne egy operációt.
- Na,
mi a diagnózis, doki? – szólította meg Alvarez, mire felé fordult, és komolyan
nézett rá.
- A
2. 3. és 4. kézközépcsontja biztosan eltört, de ugyanilyen valószínű, hogy a
kéztőcsontok közül is sérült a kistrapéz-, és a trapézcsont – tájékoztatta
hivatalos hangon a férfit, aki értetlenül meredt rá.
- Hétköznapibb
nyelven azok számára, akik nem végeztek orvosit? – tárta szét kezeit, és arcán
jól látszott, fogalma sincs róla, miről beszél.
- Három
ujja és a kézfejében lévő csontot eltörtek – fordította le, amit mondott –
legalábbis, minden jel erre utal – tette hozzá sokatmondón, de üzenete nem ért
célba, erre azonnal rájött, amikor Diego megvonta a vállát, és kérdőn nézett
rá.
- Akkor
begipszeli? – egyszerűsítette le a dolgokat Alvarez, mire Alison az égnek
emelte szemét, és nagy levegőt vett, hogy felkészüljön egy újabb vitára a férfival.
- Ez
nem ilyen egyszerű! – simított végig homlokán – nincs hozzá semmilyen eszközöm!
De, ha lenne, akkor sem tehetném meg! – közölte tárgyilagosan – szükség lenne
egy röntgenfelvételre, hogy tudjam, milyen töréssel állok szemben! A töréseknek
számtalan formája van… egy életre mozgásképtelenné válhat a keze, ha nem kap
rendes ellátást!
- Ugye,
most nem akarja újra kezdeni a vitát, hogy vigyük kórházba – húzta össze
szemöldökét figyelmeztetőleg Alvarez, de Alison tartotta a szemkontaktust, és
félelem nélkül nézett vissza rá.
- Nem
– rázta meg fejét, de amikor a maffia vezér megnyugodott volna, folytatta –
abban az esetben, ha időközben beszerzett egy röntgen gépet, és kialakított egy
műtőt valahol a házban, ha esetleg szükség lenne rá – vonta meg a vállát, és rezzenéstelen
arccal várta a reakciót, ami nem is késett sokáig.
- Elég
legyen az ostobaságból! – dörrent Alvarez hangja türelmetlenül – lássa el, ne
pazarolja az időmet! – követelte, miközben Adriano összeszorította a száját, és
minden önuralmára szüksége volt, hogy ne szólaljon meg.
- Értse
már meg, hogy nem megy! – tört fel Alison-ból dühösen – a legtöbb, amit adhatok
egy fájdalomcsillapító, de az csak ideig-óráig fog hatni! Ha nem gipszelem be,
vagy nem operálom meg, rosszul forrnak össze a csontok, és soha többé nem fogja
tudni használni a kezét! – mutatott a fiatal fiú deformált jobb kezére
indulatosan, és mérge csak még nagyobb lett, amikor annak szemében meglátta a rémületet.
– Hány éves?! 20? 22? – tippelte meg a srác felé fordulva, de a választ nem
várta meg, csak folytatta – remélem, van ötlete, mit akar kezdeni fél kézzel
élete hátralévő részében! – jósolta meg a sötét jövőt, mire Ralf Alvarez felé
pillantott.
- Főnök…
- nyelt nagyot, és hangjából jól érezhető volt, hogy szíve szerint azonnal a
kórházba rohanna, Alison pedig nem tudta eldönteni, hogy a vezér iránti hűség,
vagy a tőle való félelem tartja még mindig az ágyon ülve.
- Tudja,
mit? – vette át a szót ismét Alison, miközben táskájából tűt és fecskendőt vett
elő, melybe átlátszó folyadékot szívott fel – adok egy fájdalomcsillapítót,
aztán itt sem vagyok! A továbbiakban keressen olyan orvost, aki hajlandó tiszta
lelkiismerettel hentesmunkát végezni! – morogta mérgesen, miközben ebből semmi
nem látszott, amikor óvatosan beinjekciózta a gyógyszert a férfi vénájába, hogy
az minél hamarabb hatni kezdjen, Adriano pedig megint megállapította magában,
milyen bátor és lelkiismeretes.
- Elfelejti,
hogy tartozik nekem – világított rá egy nem éppen elhanyagolható tényre Alvarez
szokatlanul nyugodt hangon, mialatt szürke szemét a nőre függesztette.
- Téved!
Sosem felejtem el! – húzta el száját keserűen Alison, miközben lerántotta
gumikesztyűjét, és elpakolt a táskájába. – Ahogy azt sem felejtem el soha, hogy
orvosként esküt tettem arra, hogy legjobb tudásom szerint végzem a munkámat!
Ilyen körülmények között viszont, képtelen vagyok rá! – nézett farkasszemet a
maffia főnökkel, aki egy percig némán meredt rá, majd hirtelen bólintott.
- Rendben!
– húzta ki magát, amitől még magasabbnak tűnt, Alison-nak pedig fogalma sem
volt, mire gondolhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése