9.
rész
Amint leült, néma csend telepedett a
szobára, főnöke pedig türelmes nyugodtsággal nézett először a házaspárra, majd
Alison-ra, mintha azt akarná eldönteni, melyiküknek adja meg először a szót,
végül úgy határozott, magához ragadja a kezdeményezés jogát.
- Szóval,
úgy hallottam, akadt egy kis kellemetlenség nagyjából két héttel ezelőtt,
amikor műtét után vizitelni indult Alfred szobájába – fordult kezdésképpen
Alison felé, aki bólintott, Shannon azonban elhúzta a száját.
- Még,
hogy kis kellemetlenség! – tört fel belőle bosszúsan – egyszerűen bejött, és
kihajított minket a szobából! – ismételte el korábbi szavait, ezúttal is
indulatosan. – Úgy érzem, jogunk van hozzá, hogy meglátogassuk az apósomat!
- Valóban
– értett egyet Alison, aki most először szólalt meg, mióta belépett a szobába –
ahhoz viszont nincs joguk, hogy az operáción épphogy csak átesett beteg feje
fölött arról vitatkozzanak, mennyit kell még várni a halálára, és hogyan
kaparintják meg, amit áldozatos munkával felépített! – vágott vissza hidegen,
mire az igazgató döbbenten nézett legjobb barátja fiára, és abból, ahogy az
szégyenkezve lehajtotta a fejét, már tudta, hogy beosztottja igazat mond.
- Magának
semmi köze ehhez! – paprikázódott fel Shannon, Alison pedig ismét engedékenyen bólintott.
- Úgy
van, és higgye el, nem is nagyon érdekel! – felelte nyugodtan, majd keményebb
hangon folytatta – az annál inkább, hogy ezt a páciensem végig hallgatta!
Nyugalomra lett volna szüksége, nem arra, hogy maguk az ágya fölött
marakodjanak a jussukon, mint a keselyűk! – tette hozzá és arcára volt írva az
undor, amikor rájuk nézett.
- Dr.
Benett! – figyelmeztette halk, mégis határozott hangon az igazgató, mire
összeszorította száját, és csendben maradt, Shannon azonban felháborodottan
kapkodott levegő után.
- Hallja
ezt?! – címezte a kérdést az orvos felé, és amikor az nem válaszolt, folytatta
– az ember esze megáll, hogy mit meg nem enged magának! Felháborító, és
vérlázító a viselkedése! – fröcsögtek szájából a szavak, mire Alison elhúzta a
száját.
- Ha
esetleg epeömlést kapna az idegtől, Dr. McInnes bizonyára kezelésbe veszi –
javasolta szárazon, majd azonnal hozzátette – amennyiben a gyógyszer nem
használ, forduljon hozzám bizalommal – mosolygott a nőre negédesen, és
elégedetten látta, hogy Shannon arca, ha lehet, még vörösebbé válik.
- Dr.
Benett! – vett mély levegőt Dr. McInnes – várjon odakint, amíg beszélek a
vendégeimmel – utasította az orvosnőt, aki boldogan tett eleget a kérésnek, így
legalább nem kellett tovább egy levegőt szívnia a nővel, aki még mindig levegő
után kapkodott, amikor távozott.
- Mégis,
mit akart ezzel mondani? – fordult Shannon az igazgató felé, mire az lemondón
sóhajtott.
- Ha
valaki sokat idegeskedik, könnyen emésztési gondjai lehetnek – magyarázta
kínosan feszengve, igyekezve szépíteni, amit kolleginája az asszony fejéhez
vágott – én belgyógyász vagyok… ő pedig sebész… szóval, pusztán orvosi
szempontból tett javaslatot - mosolyodott el zavartan, de elég volt a nő arcára
néznie ahhoz, hogy tudja, nem járt sikerrel.
- Rúgja
ki! – közölte nyílt ellenségességgel a hangjában Shannon – követelem, hogy
rúgja ki! – fonta keresztbe karjait várakozón, mint, aki azt szeretné, ha az
egészet a szeme előtt tenné meg az orvos, aki most fáradtan simított végig
homlokán.
- Igazam
volt! – sóhajtott fel türelmetlenül Alison, húsz perccel később, amikor már
csak ketten voltak Dr. McInnes irodájában. Fogalma sem volt róla, mit
hordhatott össze róla Cronin menye, de amikor az előtérben találkoztak,
gyűlölködő pillantást vetett rá, vörösre rúzsozott ajka pedig, mely tökéletesen
passzolt a rikítóan piros kosztümhöz, amit viselt, elégedett mosolyra húzódott.
Amikor beléphetett felettese irodájába, az néhány percig tanácstalanul nézett
rá, majd belefogott, hogy elmondja, miért is cselekedett helytelenül, amikor
kitette a szobából a rokonságot, ekkor érezte úgy, hogy közbe kell szólnia.
- Nem
kétlem – emelte fel jobb kezét nyugtatólag a férfi, majd rögtön folytatta –
nézze, Dr. Benett – sóhajtott ő is mélyet – maga kiváló sebész. Okos,
tehetséges, szorgalmas. Szeretik a kollégák, és a betegek is – sorolta az
erényeit. – Ígéretes karrier előtt áll – tette hozzá, miközben arcán látszott,
a megfelelő szavakat keresi – de ami a kommunikációs képességeit illeti, hagy
némi kivetnivalót maga után – fogalmazott óvatosan, mire a doktornő értetlenül
nézett vissza rá, miközben ő elővett egy dossziét és belelapozott. – Két
hónappal ezelőtt egy férfi emelt panaszt maga ellen, mert rá akarta hívni a
rendőrséget…
- Aktát
vezet rólam? – hökkent meg az orvosnő, mire felettese bocsánatkérőn tárta szét
kezeit.
- Én
örülnék neki legjobban, ha nem kellene, de a panaszok, amik érkeznek… - vakarta
meg feje búbját zavartan az orvos – Ki kell vizsgálnom mindegyiket! Például ez
a rendőrségi eset…
- Verte
a feleségét – kotyogott közbe Alison – az orrom előtt akart lekeverni neki egy
pofont! Mit kellett volna tennem? Drukkolni? – védte meg magát azonnal, mire
főnöke megrázta fejét, és folytatta.
- Három
hete egy műtét előtt vitába keveredett egy beteg apjával, és meglehetősen… -
simított végig szakállán tanácstalanul – sértő kifejezésekkel illette.
- A
srác még csak 11 éves volt, sürgősen meg kellett operálni, de a fickó nem
akarta engedni, mert szerinte, a nők nem értenek máshoz, csak a főzéshez! Értékes
perceket vesztegettünk el, ami majdnem a fia halálát okozta! Elveszítettem a
türelmem – magyarázta meg ezt is Alison, mire Dr. McInnes megértőn bólintott.
- Ettől
még nem kellett volna korlátolt baromnak neveznie – mutatott rá a nem éppen
elhanyagolható információra, de a doktornő ártatlan képpel nézett vissza rá.
- Nem
neki mondtam, hanem a háta mögött – védekezett sután, majd azonnal folytatta –
nem is hallhatta, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy másik orvost
találjon. Maga is csak azért tud róla, mert Sally volt olyan kedves, és nem
habozott jelenteni – tette hozzá elhúzott szájjal, mire főnöke egy másodpercre
lehunyta szemét.
- Értse
meg, hogy nem ez a lényeg! – sóhajtott fel, miközben fáradtan dörzsölte meg
orrnyergét – vissza kell vennie egy kicsit a temperamentumából, mert így nagyon
hamar megütheti a bokáját – figyelmeztette szelíden, atyai gondoskodással a
hangjában – Shannon azt akarja, hogy rúgjam ki – közölte halkan, mire Alison
ajka meglepetten nyílt el. Tisztában volt vele, hogy betege az igazgató legjobb
barátja, és ha annak hozzátartozói ilyen kéréssel fordulnak hozzá, szinte
borítékolhatja, hogy útilaput kap a talpára.
- Értem
– nyögte nehezen, miközben átkozta magát, amiért nem tartotta a száját, de
tudta, újra megtenné, ha ilyen helyzetben kerülne, és a következmények
ismeretében sem hagyná, hogy így beszéljenek egy betegéről.
- De túl jó orvos, és eszem ágában sincs
átengedni egy másik kórháznak – kacsintott rá cinkosan, mire Alison is
megkönnyebbülten mosolyodott el, miközben hálát érzett főnöke iránt. – De
legközelebb számoljon el százig, mielőtt kinyitja azt a nagy száját, értve
vagyok? – húzta fel látszólag szigorúan a szemöldökét, mire a doktornő
bólintott. – Most pedig tűnés a szemem elől! – mutatott ajtót beosztottjának,
Alison pedig nagyot sóhajtva hagyta el az irodát, olyan gyorsan, ahogy csak
tudta. Amint kitette a lábát, Dr. McInnes nevetni kezdett, és kényelmesen
hátradőlt a bőrfoteljében, miközben szemei előtt megjelent egy fiatal, tettre
kész, hatalmas igazságérzettel rendelkező belgyógyász, akit ugyanígy
figyelmeztetett akkori vezetője, és aki sosem felejtette el az intelmeket, amit
akkor kapott, még kórház igazgatóként sem.
Alison kényelmesen nyúlt el kanapéján kis
lakásának nappalijában, miközben magához vette a távirányítót, és kapcsolgatni
kezdte a televíziót, de csalódottan állapította meg, hogy abban semmi érdekeset
nem talált. Miközben tekintete az órára siklott, megállapította, hogy ideje
lenne letussolnia, és lefeküdni aludni. Ahogy pillantása a hálószoba felé
tévedt, észrevette, hogy telefonjának rögzítőjén piros jelzéssel villog az
egyik gomb, ami arra utalt, hogy valaki kereste, amíg távol volt. Összeszedve
magát, halk nyöszörgés közepette mászott közelebb a készülékhez, és nyomta meg
a gombot.
- Önnek
egy új üzenete érkezett – hallotta meg a monoton, gépies,
kissé darabos női hangot, mire bólintott, és várta a folytatást – Alison?
Peter vagyok! Tudom, hogy még nem felejtettél el – csendült fel
hívójának hangja, ő pedig érezte, hogy azonnal kiszárad a szája, és nagyot
nyelve nézett a készülékre, de nem a telefont látta, hanem Peter arca jelent
meg előtte. Azé a jóképű, kék szemű férfié, aki négy évvel volt idősebb nála,
és aki két teljes évet vett el az életéből, amíg egy párt alkottak. Szinte
megint látta a sűrű, szőke hajat, amely mindig a férfi homlokába hullott, és
ami legelsőként felkeltette érdeklődését. Peter megnyerő modorával, kellemes
mosolyával szimpatikus volt a számára, a férfi pedig egy percig sem titkolta
előle, hogy vonzónak találja. Egyfolytában bókokkal halmozta el, ő pedig
kellőképpen naiv volt ahhoz, hogy minden szavát elhiggye, így amikor randevút
kért tőle, gondolkodás nélkül mondott igent. Ugyan a szikra mindig is hiányzott
a kapcsolatukból, legalábbis soha nem érzett elsöprő vágyat, vagy nem fogta el
remegés, ha a közelében volt, de hitt benne, hogy ennek ellenére is működhet a
dolog kettőjük között. Rövid idő alatt rá kellett jönnie, hogy hatalmasat
tévedett, és utólag visszagondolva, talán pont ez tartotta eddig távol Mike-tól
is. Alison gyomra görcsbe rándult, ahogy felidézte magában kapcsolatát a
férfival, mely minden önbizalmától megfosztotta. A munkáját tekintve tisztában
volt képességeivel, de mint nő, Peter-nek hála egy életre elbizonytalanodott. –
Jesszus, fogalmam sincs, hol kezdjem! – tört utat emlékei és gondolatai
között ex-barátjának hangja, ami kirángatta a múltból, vissza a jelenbe. – Legjobb
lesz, ha rögtön a tárgyra térek… Alison… hiányzol – csuklott el a hangja a
férfinak, ő pedig továbbra is meredten nézte a készüléket – én nagyon sok
mindenre rájöttem, amióta nem vagyunk együtt – folytatta vallomását Peter,
és hangján jól lehetett hallani, hogy tele van érzelemmel, de Alison már nem
tudott hinni neki. Ismerte a férfit, pontosan tudta, milyen jól meg tudta magát
játszani, ha érdekei azt kívánták. – Beszélnünk kell! A szemedbe akarok
nézni és elmondani, amit érzek! Találkozni akarok veled, Alie – szólította
becenevén a férfi, amit régen is gyűlölt a doktornő, és azóta sem viselte el
senkitől. – Megadom a számom, kérlek, hívj vissza! – diktálta le a
telefonszámát Peter, majd elköszönt, és bontotta a vonalat.
- Fulladj
meg! – motyogta maga elé félhangosan Alison, miközben egyetlen mozdulattal
nyomta le a gombot, és törölte a férfi üzenetét. A legkisebb porcikája sem
vágyott rá, hogy újra lássa a férfit, hallja, vagy belenézzen kék szemébe, ami
olyan megvetőn tudott rá nézni, hogy a lelkéig hatolt, és elhitette vele, hogy
semmire sem alkalmas. Hogy kitörölje fejéből a rossz emlékeket, melyek örökre
nyomot hagytak lelkében, megrázta fejét, és felállt, hogy elinduljon tussolni,
de a kopogás, mely az ajtó felől érkezett, megakadályozta benne. Szíve nagyot
dobbant a lehetőségre, hogy esetleg Adriano érkezett hozzá, ugyanakkor a
gondolat, hogy Peter áll majd az ajtó előtt, idegességet generált benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése