23.
rész
Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy
Thomas Palmer, az apja itt van a kórházban, és éppen az ő betege lett. Évekkel
ezelőtt pontosan azért vette fel anyai nagyanyjának vezetéknevét, hogy a férfi
véletlenül se akadhasson a nyomára, és most tessék. A sors kifürkészhetetlen
tréfájaként, itt fekszik előtte és egy pap jár közben az érdekében, ami már
alapból nevetséges volt, ismerve a férfi életét.
- Meg!
Történt valami? – hallotta meg Kenneth hangját, aki tőle néhány méterrel
álldogált, és éppen elnyomta cigarettáját a kihelyezett fémtartóban, majd
közelebb lépett hozzá, ő pedig kedvtelenül emelte égnek szemét. A legkevésbé
sem vágyott most a férfi társaságára, ebből azonban a másik semmit nem vett
észre. – Valamelyik betegeddel van gond?
- Csak
szeretnék egyedül lenni – hárította el a beszélgetést Meghan udvariasan, de
Kenneth nem tágított mellőle.
- Megértem
– állította mégis megértőn – de tudod, nem csúszhatsz össze minden alkalommal,
valahányszor egy beteged meghal, vagy nem úgy alakul a kezelés, ahogy tervezted!
Az élet már csak ilyen, Meg, el kell fogadni. Noha, Istennek képzeljük
magunkat, be kell látnunk, hogy nem vagyunk azok – záporoztak szájából a
butábbnál butább mondatok, miközben Meghan úgy érezte, türelme a végéhez
közeledik. Kenneth-nek az sem tűnt fel, hogy a doktornő némán ül mellette,
egyetlen szót sem szól, csak néz maga elé, elgondolkodva, miközben ő csak
mondta, mondta és mondta, olyan magabiztosan, mint akinek kétsége sincs afelől,
hogy értékes bölcsességek hagyják el száját. Meghan fejéből nem tudta kiverni
apja látványát, a pap szavait, és az érzést, hogy képtelen megbocsátani a
férfinak. Miközben fáradtan végigsimított homlokán, szeme előtt megjelent Eric
arca, ahogy aggodalmasan rátekint, érezte karján erős kezének érintését, és a
nyugalmat, mely megszállta közelségétől.
- Kenneth!
– szólította meg a mellette álldogáló orvost, aki az óta is egyfolytában
beszélt, és faggatni próbálta, mire az, érdeklődve nézett vissza rá. – Olvastál
már valamit Pablo Nerudától, chilei költőtől?
- Igen
– bólintott értetlenül Kenneth, és arcán jól látszott, meglepte a hirtelen
témaváltás – De miért?
- Van
egy rendkívül híres verse, amelynek egyik sora így szól: „Szeretem, ha hallgatsz, mintha itt sem lennél” – nézett még mindig
a távolba Meghan, úgy idézve az ismert költő versét, mire Kenneth úgy nézett
rá, mintha attól tartana, a doktornő megháborodott.
- Mit
akarsz ezzel mondani? – kérdezte értetlenkedve, mire az, most először
rezzenéstelen arccal fordult felé.
- Azt,
hogy szállj le rólam! Hagyj békén! – közölte ingerülten, éppen akkor, amikor
Eric jelent meg. Beletelt néhány percbe, amíg kiderítette, hová tűnt Meghan, és
abban sem volt biztos, hogy jó ötlet-e utána menni, de fejéből nem tudta
kiverni a szomorú szemeket, a vitát az atyával. Biztos volt benne, hogy valami
fontos dolog történt vele, ami így kihozta a sodrából, és bár nem tudta,
helyesen cselekszik-e, hogy belefolyik az életébe, mégsem tudott továbbra is a
pihenőben üldögélni. Látni akarta, tudni, hogy jól van, sikerült megnyugodnia,
egyszerűen csak mellette lenni, még akkor is, ha esze azt súgta, őrültséget
csinál, távol kellene maradnia tőle, és mindentől, ami vele kapcsolatos. Ahogy
kiért, és meglátta a doktornőt, amint azon igyekezett, hogy elérje, McGee békén
hagyja, és felmérte, hogy annak ez nem áll szándékában, sőt, észre sem veszi,
milyen állapotban van a nő, mérges lett.
- Nem
értem, mi bajod, Meg! – húzta fel orrát sértetten Kenneth, miközben kezével,
türelmetlen mozdulattal simított ki néhány hajtincset homlokából, és fázósan
húzta össze magán vastag, bélelt kabátját. – Én próbáltam kedves lenni veled,
megnyugtatni…
- Doktor!
– szakította félbe Eric határozottan a férfit, mire mindkét orvos meglepetten
pillantott rá – nézze meg, esik-e a túloldalon! – intett fejével a parkoló
másik felébe, McGee pedig felháborodottan kapkodott levegő után, amint
felmérte, hogy el akarják távolítani Meghan közeléből.
- Na,
de kérem! Mégis, milyen viselkedés ez?! – kérte ki magának azonnal, Eric pedig
fenyegetőn lépett közelebb hozzá.
- Magától
megy, doki, vagy hajítsam? – kérdezte halkan, és ahogy Kenneth tekintete
találkozott a kék szemekben vibráló elszántsággal, egy percig sem kételkedett
benne tovább, hogy a nyomozó meg is tenné. Orra alatt morogva, magában
füstölögve távozott, miközben Eric egy percre sem vette le szemét a
doktornőről, aki könnyes szemmel nézett maga elé. – Jól vagy? – kérdezte
aggodalmas hangon, mialatt elé állt, és jobb kezének mutatóujjával finoman
emelte meg állát, hogy belenézhessen a szemébe. Meghan visszanyelve könnyeit,
némán rázta meg fejét, mire Eric lassan magához vonta, ő pedig ellenállás
nélkül hagyta, hogy szorosan megölelje. Fejét a férfi vállgödrébe fúrta, orrába
bekúszott arcvizének már jól ismert, megszokott illata, mely különös
biztonságérzetet nyújtott a számára, miközben folyni kezdtek az addig
visszatartott könnyek. Eric értetlenül ráncolta össze szemöldökét, mialatt
vigasztalón simogatta a nő hátát. Fogalma sem volt róla, mi történhetett vele,
de abban biztos volt, hogy komoly dolog lehetett. Nyakán érezte könnyeinek
nedvességét, forró lehelete szinte égette a bőrét, ahogy azt is érezte, hogy
minden porcikájában reszket, és hideg a teste. – Mindjárt megfagysz – suttogta
halkan, majd kissé eltávolodva a doktornőtől, levette zakóját, és annak vállára
terítette. Amikor azonban újra meg akarta ölelni, Meghan nagyot nyelve
távolodott el tőle. Úgy tűnt, ez a néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy
kizökkenjen feldúlt lelki állapotából. – Jól vagy? – ismételte meg korábbi
kérdését újra, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a csípős hideget,
mely a vékony, fehér ing anyagán áthatolva tette próbára tűrőképességét.
- Semmi
bajom – hazudta nem túl meggyőzően Meghan, miközben összehúzta magán a zakót,
és jólesőn borzongott meg az abból áradó melegségtől.
- El
akarod mondani, mi történt? – jött a következő kérdés szelíd hangon a
nyomozótól, és amikor a doktornő tagadólag megrázta a fejét, bólintott. –
Rendben – vette tudomásul, és bár majd’ megölte a kíváncsiság, hogy mi dúlhatta
fel ennyire, nem faggatózott tovább, sőt rendre intette magát. Egyáltalán semmi
köze annak magánéletéhez, vagy ahhoz, mi zaklatta fel annyira, hogy ellenkezés
nélkül simult a karjaiba. Még most is orrában érezte a barackillatot, ajkán a
puha tincsek csiklandozását, ahogy a szél kiszabadította őket a hajgumi fogságából.
- Találtál
valamit az aktákban? – húzta ki magát Meghan, és irányította a beszélgetést az
ügy felé, remélve, hogy így el tudja terelni figyelmét az atyáról és a
történtekről, mire Eric, aki megérezte, hogy semmit nem fog tudni kihúzni a
nőből, megrázta a fejét.
- Semmit
– válaszolta, miközben váratlanul összekoccantak fogai. A hideg már
könyörtelenül csípte bőrét, de nem akarta javasolni, hogy bemenjenek a kórház
épületébe. Bármi is billentette ki egyensúlyából a doktornőt, annak köze volt
az atyához, és a kórházhoz, ő pedig nem akarta ismét kitenni ennek. Meghan
figyelmét sem kerülte el, mennyire fázik a férfi, és mintha csak most fogta
volna fel, miért egy szál ingben, zakó nélkül áll előtte, döbbenten nézett
végig rajta. Keze önkéntelenül mozdult, és simított végig széles mellkasán,
mely szinte jéghideg volt már, de még így is érezte, milyen gyorsan ver a
szíve. Eric-et a hűvös, novemberi idő ellenére, melegség járta át, ahogy
megérezte a doktornő puha, finom érintését, és érezte, hogy felgyorsul a pulzusa,
miközben tekintetük egymásba olvadt.
- Tüdőgyulladást
fogsz kapni – szólalt meg halkan Meghan, mire Eric halványan elmosolyodott.
- Nem
számít – rántotta meg látszólag könnyedén vállát, miközben kezével lágyan
simított végig a nő arcán, majd kissé közelebb lépett, és tekintete lejjebb
vándorolt a hívogató ajkakra. Amikor azonban lehajolt, hogy megízlelje, éles
szirénahang hasított a levegőbe, és másodpercekkel később egy mentőautó
vágtatott be a sürgősségi osztály főbejárata elé. Meghan azonnal hátrébb lépett,
hogy utat engedjen az orvosoknak és ápolóknak, akik már zöld ruhájuk fölé
korábban felvették az átlátszó anyagból készült kötényt, és gumikesztyűben,
teljes felszerelésben álltak, hogy átvegyék a beteget, akit hoztak. Meghan
nagyot sóhajtott, és a hordágyhoz lépett, hogy ő is hallja az anamnézist, amit
a mentősök elmondanak a betegről, de ekkor egy magas, vékony testalkatú, barna
hajú férfi jelent meg, hátizsákkal a vállán. Kerek szemüvege mögül magabiztos
pillantással mérte fel a helyzetet, miközben Meghan mellé lépett.
- Hagyd,
Meghan, átveszem! – szólalt meg határozottan, miközben levette táskáját, és
kabátját, amit a doktornő kezébe nyomott – bevinnéd az orvosiba?
- Persze
– bólintott a doktornő, és türelmesen megvárta, amíg kollégái eltűnnek az ajtó
mögött, majd Eric felé fordult. – Dr. Lewis megérkezett, szabad vagyok – bökött
fejével a korábban távozó orvos után, majd folytatta – szedjük össze a
kartonokat, és tűnjünk el innen! – javasolta, és Eric-nek eszébe sem jutott
viccelődni az úticéllal kapcsolatban. Egyértelműen látta a doktornőn, hogy
szabadulni akar a kórházból minél hamarabb, így szó nélkül követte az orvosi
szobába, ahol Meghan pillanatok alatt cserélte fehér köpenyét meleg kabátra, és
távozni készültek, amikor ismét az atya jelent meg.
- Csak
néhány percet kérek! – emelte fel mindkét kezét védekezőn, így belefojtva a
doktornőbe a szót, és amikor az néma maradt, beleegyezésnek vette, és folytatta
– tudom, hogy a szíve tele van haraggal, és gyűlölettel. Azt is tudom, hogy a
megbocsátás nehéz, és fájdalmas. De Thomas-nak szüksége van rá, hogy
megtérhessen az Úrhoz. Ne vonja meg tőle! – kérlelte halkan, Eric pedig szemét
összehúzva próbált rájönni, ki lehet az a Thomas.
- Ha
tudnám… ha biztosra tudnám, hogy mindössze az én megbocsátásom kell ahhoz, hogy
megtérjen a maga Istenéhez, megtenném – válaszolta hidegen Meghan, Eric pedig
döbbenten hallgatta – de sajnos, orvos vagyok, így aztán pontosan tudom, hogy a
védence, akiért olyan buzgón közbenjár, még éveket is elélhet! Az, hogy jól
reagált a nitroglicerinre, és helyreállt a szívritmus, azt jelzi, hogy nem halt
el izom, és nincs vérrög sem. Szerencséje volt. Ahogy mindig, Isten ezúttal is
az ő pártján állt! – húzta el száját megvetőn, mire az atya szomorúan csóválta
meg fejét.
- A
lelki sebek mondatják ezt veled, lányom – jegyezte meg szelíden, és arcán jól
látszott, nem haragszik a nőre a kemény szavak miatt.
- Pontosan!
Azok a lelki sebek, amiket tőle kaptam! – helyeselt rezzenéstelen arccal Meghan
– azok, amiről azt mondják, idővel begyógyul! De tudja, mit, atyám? Ez nem
igaz! Sosem gyógyul be! A lelki seb az egyetlen olyan sérülés, ami mindig sebes
marad! Idővel kevésbé fáj, kevesebbet fáj, és másképpen fáj, de fájni fog!
Érti?! Én megtanultam együtt élni ezekkel a sebekkel, tanuljon meg ő is a bűntudattal!
– jelentette ki megmásíthatatlan hangon, olyan határozottan, hogy a pap
kénytelen volt belátni, esélytelen, hogy jobb belátásra bírja.
- Rendben
van, nem erőszakoskodom tovább – bólintott reményvesztetten, majd benyúlt
reverendája alá, és egy köteg levelet vett elő. – Ezeket neked szánta, de
fogalma sem volt róla, hol lehetsz, és gyanítom, ha tudja, sem lett volna elég
bátorsága hozzá, hogy postázza őket – nyújtotta a doktornő felé a borítékokat,
Meghan azonban egyetlen mozdulatot sem tett, hogy átvegye azokat, csak karba
fonta mellkasa előtt kezeit, így jelezve, esze ágában sincs elfogadni. Legnagyobb
döbbenetére Eric volt az, aki elvette a paptól a leveleket, majd felmarkolva a
halom kórlapot az asztalról, távoztak a kórházból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése