33.
rész
Meghan elnyomott egy szitkot az orra
alatt, amikor meglátta, hogy Kenneth közeledik felé, széles mosollyal az ajkán,
Eric figyelmét pedig nem kerülte el, hogy a doktornő látszólag észrevétlenül
növeli meg a távolságot kettejük között, mely fájdalmasan idézte meg a múltat a
számára, és ébresztette fel a kételkedés szörnyét, melyről azt hitte, eltemette
magában.
- Meghan!
De jó, hogy megvagy – kapkodott levegő után az orvos, miközben közelebb hajolt,
és bizalmasan csókot nyomott volna a doktornő ajkára, de az, résen volt, és
elfordította fejét, így arcát érte az üdvözlés. – Oh, maga is itt van – húzta
el száját, ahogy észrevette a nyomozót – úgy tűnik, egyfolytában egymásba
botlunk.
- Talán
közös az érdeklődési körünk – villantott szemtelen mosolyt Eric, mire Meghan
lehunyta a szemét, mint, aki abban bízik, amikor kinyitja, rájön, hogy ez csak
egy rémálom, felébred, és otthon lesz a lakásában, a puha ágyban. Nem értette,
miért babrál ki vele így a sors. Valahányszor jól alakulnának a dolgok közte és
Eric között, Kenneth megjelenik, mint valami sötét árnyék, és mindent elront.
Már kezdte azt hinni, hogy meg tudják beszélni a nyomozóval kettejük dolgát,
hogy mi is folyik egyáltalán közöttük, erre betoppan az orvos, akinek ő balga
módon, pusztán sajnálatból adott egy esélyt.
- Ha
a nyomozásra gondol, én nem ezért keresem Meghan társaságát – húzta ki magát
Kenneth, Eric pedig égnek emelte a szemét, miközben arra gondolt, hiába, a
diplomával nem feltétlenül jár együtt az ész, mégsem javította ki az orvost, csak
bólintott.
- Persze,
hogy arra – helyeselt nyugodtan, de Kenneth már nem figyelt rá, Meghan felé
fordult.
- Édesem!
Mivel a tegnap este után már hivatalosan is az udvarlódnak számítok, úgy
gondoltam, elhívlak egy romantikus vacsorára – tette mindkét kezét a nő
felkarjára, aki inkább érezte kényelmetlenül magát az érintésétől, semmint
boldognak. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amikor Eric ért hozzá.
Miközben finom vállmozgással érte el, hogy az orvos elengedje, figyelmét
elkerülte, hogy a nyomozó szemöldöke ráncba szalad a doktor szavait hallva.
- Ez
igazán kedves tőled, Kenneth, de… - kereste a megfelelő szavakat, hogy
elutasítsa a férfit, hiszen, mi sem állt távolabb tőle, minthogy vele
vacsorázzon, de Kenneth közbeszólt.
- Nem,
nem! – rázta meg fejét határozottan – ezúttal nem mondhatsz nemet! Emlékszel
még a tegnap estére, ugye? – vonta fel sejtelmesen szemöldökét, bárgyú mosoly
kíséretében, Eric pedig úgy érezte, menten rosszul lesz. A tudat, hogy a
korábbi csókokat úgy kapta a doktornőtől, hogy az már régen az orvossal
alkotott egy párt, nem csak borzasztó keserűséget, hanem fájdalmat is generált
benne. Nem értette, hogyan lehet mindig olyan bolond, hogy figyelmen kívül
hagyja esze óvó intelmeit, és a szívére hallgat. – Foglaltam asztalt a Le Robin Square-ben. Szereted a francia
konyhát, igaz? – kérdezte aggodalmas hangon, mire a nyomozó elhúzta száját.
- Célszerűbb
lett volna előtte megkérdezni – jegyezte meg gúnyosan, és Meghan meglepetten
nézett rá, ahogy hangjából kihallotta a féltékenységet.
- Nézd,
Kenneth – fogott volna bele, hogy tisztázza a férfival a dolgokat, és elmondja,
nem tudja megadni neki az esélyt, de amikor belenézett a várakozón rászegeződő,
reménnyel teli kék szemekbe, ismét megsajnálta. Úgy érezte, tartozik neki
annyival, hogy nem Eric előtt, a kórház folyosóján mondja el, hogy őt más
érdekli, és sosem tudna úgy gondolni rá, ahogy azt az orvos szeretné, hanem
kettesben, négyszemközt zárja le kettejük dolgát. Bízott benne, hogy megérti
majd, és elfogadja a döntését, miközben őt is váratlanul érte a felismerés,
hogy sokkal jobban aggódott azért, mit vált ki ez a találkozás a nyomozóból. –
Rendben, veled vacsorázom – sóhajtott mélyet, és rá sem mert nézni Eric-re, aki
döbbenten nézett rá, majd összeszorította ajkát. Keserűen állapította meg, hogy
apjának igaza volt, az orvosnők csak bajt hoznak a fejükre, óvakodnia kell
tőlük.
- Pompás!
– csapta össze tenyerét boldogan McGee doktor, majd tekintete a nyomozó kezében
lévő kórlapokra tévedt. – Na, és hogy halad a nyomozás? Van már gyanúsított? –
kérdezte, látszólag mellékesen, mire Eric unottan nézett rá.
- Azt
hittem, nem érdekli – emlékeztette korábbi kijelentésére, mire amaz, bőszen
bólogatni kezdett.
- Így
is van – erősítette meg újra, amit mondott – de ami Meghan-nek fontos, az nekem
is az! – tette hozzá szerelmes mosoly kíséretében, a doktornő pedig kényelmetlenül
feszengve mosolygott vissza, és éppen válaszolni akart, amikor megszólt a férfi
oldalára erősített csipogó. – Sajnálom, mennem kell – kért elnézést, miután
megnézte a számot, hogy honnan keresik. – Este hétre érted megyek, jó lesz így?
– kérdezte, és amikor Meghan rezignáltan bólintott, újabb puszit nyomott az
arcára, és sietősen távozott.
- Micsoda
este lehetett! – szólalt meg maró gúnnyal Eric, mire a doktornő mély lélegzetet
vett, és felé fordult.
- Semmi
nem történt – közölte halkan, de úgy tűnt, a nyomozó meg sem hallotta, csak
folytatta.
- Ugyan
már! Ne szerénykedj! – nézett rá biztatóan – biztos vagyok benne, hogy Dr.
McGee nem osztja a véleményedet!
- Kímélj
meg a szarkazmusodtól, légy szíves! – kérte Meghan látszólag nyugodtan, mire
Eric keserűen nézett rá.
- Tudod,
mit? Jobb ötletem van! – jelentette ki, majd a kórlapokat átadva a doktornőnek,
folytatta – megkíméllek magamtól!
- Ez
tényleg jó ötlet! – vágta rá mérgesen Meghan, és dühösen tartotta a
szemkontaktust a nyomozóval, aki egy tapodtat sem mozdult, csak nézte a barna
szemeket, melyben a harag szikrái pattogtak, és nem értette, miért nem képes
elmenni, és itt hagyni a nőt. Mintha lábai áruló módon a földbe gyökereztek
volna, szíve pedig mindennél jobban vágyott rá, hogy a doktornő megmagyarázza,
miért hiszi azt Kenneth, hogy esélyt kapott, és miért fogadta el a
vacsorameghívást, ha tényleg semmi nem történt előző este. A tudat, hogy
mindazok után, aminek szem-, és fültanúja volt, még mindig itt van, és még
mindig reménykedik, hogy bízhat a nőben, őt is felbőszítette.
- Ha
bármi fejlemény lesz a nyomozásban, értesítelek! Nem ajánlom, hogy nélkülem
folytasd, mert akkor McGee maximum az előzetesben költheti el veled azt a
romantikus vacsorát! Megértettél, ugye? – nézett rá komolyan, és Meghan egy
pillanatra, mintha fájdalmat vélt volna felfedezni a kék szemekben, de olyan
gyorsan tűnt el, hogy azt hitte, csak képzelte.
- Nem,
nem értelek! – felelte bosszúsan, de nem tudta, kire dühös inkább. Kenneth-re,
amiért megint a legrosszabbkor érkezett, és félreérthetően fejezte ki magát,
Eric-re, amiért megint olyan lehetetlenül viselkedik, vagy magára, amiért
egyáltalán ez az egész érdekli. – Nincs egy órája, hogy azt kérted, nézzem át
veled a kórlapokat, most pedig megint az oldalvonalra állítasz! Van egy olyan
érzésem, hogy fogalmad sincs, mit akarsz! – tört fel belőle indulatosan, mire
Eric csalódottan rázta meg fejét, és egészen közel lépett hozzá.
- Pontosan tudom, mit akarok – válaszolta
halkan, mégis határozottan, és hangjában nyoma sem volt gúnynak – csak azt nem
tudom, miért akarom – tette hozzá keserűen, mire Meghan értetlenül nézett fel
rá, és döbbenten nyílt el ajka, amikor meglátta a férfi szemében a
szomorúságot, és a fájdalmat. Már nem volt dühös, nem volt cinikus, sokkal
inkább lemondó, az orvosnőnek pedig fogalma sem volt, mire gondolhat. Amikor
szóra nyitotta volna a száját, az ő oldalára erősített csipogó is éles hanggal
kezdte jelezni, hogy türelmetlenül várják a sürgősségi osztályon, mire gyorsan
rápillantott, majd kinyomta, és a nyomozó felé fordult.
- Mennem
kell dolgozni – közölte bizonytalanul, de mivel Eric nem reagált, folytatta –
csak, hogy tudd, nem állok le! Veled vagy nélküled, ki fogom deríteni, ki ölte
meg Lisa-t. Ha emiatt letartóztatsz, az sem érdekel! – jelentette ki
határozottan, visszanyomva a férfi kezébe a mappákat, miközben ismét megszólalt
a csipogója, ő pedig a választ meg sem várva, elviharzott. Eric nagyot sóhajtva
nézett utána, miközben fejéből nem tudta kiverni, amit a doktornő mondott, és
ami felett első dühében és sértettségében elsiklott. Vajon elhiheti, amit
mondott? Tényleg nem történt semmi közte és az orvos között? Mialatt
előhalászta telefonját, és Bruce számát tárcsázta, újra és újra levetítette a
McGee-vel való találkozást, de ezúttal Meghan reakciójára próbált koncentrálni.
Nem tudta eldönteni, hogy a feszültség, zavartság és idegesség azért
jellemezte, mert kínosan érezte magát, hogy tanúja volt a jelenetnek, vagy
Kenneth rámenősségét érezte terhesnek.
- Freeman!
– hallotta meg társa mély hangját a vonal végén, ami kizökkentette
gondolatmenetéből, és rákényszerítette arra, hogy a nyomozással foglalkozzon
Meghan és a kétségei helyett.
- Nézz
utána Dr. Donald Baker-nek, és küldj a kórházba egy grafológust! – tért a
lényegre azonnal köszönés helyett, majd néhány mondatban vázolta, amit
kiderítettek a doktornővel. – Én addig felkeresem a bírót, és végzést kérek a
kórlapokhoz, aztán bemegyek a kapitányságra.
- A
kórlapokkal? – kérdezett vissza értetlenül Bruce, és amikor Eric megerősítette,
amit mondott, hümmögni kezdett – Dr. Altman is veled jön? – jött a következő
kérdés, mire társa megköszörülte torkát.
- Nem!
Dolgozik – adott tömör feleletet, az idősebb rendőr pedig ismét hümmögéssel
válaszolt, majd bontotta a vonalat. Néhány perccel az után, hogy leadta a
kartonokat Diane-nek, és figyelmeztette, hogy ne pakolja el túl mélyen, mert
hamarosan végzéssel jön értük vissza, a kétszárnyú ajtó felé indult, hogy
elhagyja a kórház épületét, de hirtelen kivágódott az ajtó, és egy hordágyat
toltak be rajta. Az ágyon egy magas, színes bőrű férfi feküdt. Szájából
lélegeztető tubus lógott ki, amelynek a végén lévő ballont egy fekete
egyenruhát viselő mentőápoló nyomta ütemesen. Mellkasát elborította a vér, Eric
pedig döbbenten látta, hogy Meghan a hordágy oldalán, félig térdelve szívmasszázst
alkalmazva próbálja munkára fogni a szívét. Fehér köpenyét és zöld felsőjét
vörösre festette a férfi vére, miközben fáradtságot nem kímélve folytatta a
parkolóban megkezdett munkát, neki pedig félre kellett ugrania, nehogy
elsodorják nagy sietségükben. Miközben eltűntek az egyik vizsgálóban, ő
földbegyökerezett lábbal állt a folyosó közepén, és fejéből nem tudta kiverni a
látottakat, majd telefonja után nyúlt, és a bírót tárcsázta.
Meghan fáradtan lökte be az orvosi szoba
ajtaját, és gyors mozdulatokkal nyitotta ki szekrényét, miközben hálát adott
eszének, hogy mindig tartott benn egy váltás ruhát. Miután sztetoszkópját a
szekrényajtó tetejére helyezte, lekapta magáról orvosi köpenyét, és egy
szennyestartó zsákba helyezte, majd a felső is követte a köpeny útját. Éppen
elővette a tiszta felsőt, amikor hirtelen egy puha kezet érzett meg derekán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése