35.
rész
Eric vadul dobogó szívvel lökte be a
bejárati ajtót, nyomában Bruce-szal, és nem tudta elfojtani a megkönnyebbült
sóhajt, amikor saját szemével láthatta, hogy Meghan-nek kutya baja, és az egyik
fotelben ücsörögve, egy törött porcelánfigurát szorongat a kezében, mely nem
úszta meg a betörő türelmetlen keresgélését. Ahogy beléptek, rájuk pillantott,
és tanácstalanul mutatott körbe a feldúlt lakásban.
- Jól
vagy? – kérdezte Eric, miközben letérdelt a nő elé, és gondoskodón tűrte el
füle mögé haját, mely ezúttal kibontva keretezte arcát.
- Azt
leszámítva, hogy a lakás tökéletesen tükrözi a lelkiállapotomat, semmi bajom –
húzta el ironikusan a száját Meghan, miközben szeme sarkából látta, hogy Bruce
körbejárja a szobákat.
- Nem
nyúltál semmihez, ugye? – jött a következő kérdés a nyomozótól, de hangjában
nyoma sem volt a számonkérésnek, vagy a kioktatásnak, mire a doktornő megrázta
a fejét.
- Lisa
imádta ezt a vacakot – emelte meg a kezében lévő, libapásztorlányt formázó
szobrot, melynek egyik lába hiányzott, nyilván ott lapulhatott a szakkönyvek
alatt valahol – én utáltam – tette hozzá halkan – most mégis úgy szorongatom,
mintha ez lett volna minden vagyonom – mosolyodott el hitetlenkedve, miközben
érezte, hogy Eric keze finoman, vigasztalón simít végig combján. – Mi a fene
történik itt, Eric? – nézett rá könnyes szemmel a doktornő, és most először
szólította a keresztnevén, ami egyszerre volt furcsa, és bizsergető érzés a
férfi számára. Mivel nem válaszolt, Meghan folytatta – néhány nappal ezelőtt
még elláttam a betegeket a kórházban, moziba, étterembe jártunk Lisa-val, most
pedig a szemem előtt hullik darabokra az életem!
- El
fogom kapni! Megígérem! – nézett mélyen a nő szemébe, és az éppen szóra
nyitotta volna a száját, amikor Bruce állt meg mellettük. Tekintete mindent
tudón futott végig rajtuk, de nem szólt egy szót sem, csak elnyomott egy
mosolyt.
- Úgy
tűnik, nem vitt el semmit – közölte hivatalos hangon, majd folytatta – a
televízió, a laptop, az ékszerek, minden megvan.
- Keresett
valamit – gondolkodott hangosan Eric – valószínűleg a laboreredményeket, amit
mi sem találtunk a lakásban – tette hozzá nagyot sóhajtva, és amikor pillantása
a bejárati ajtóra tévedt, összeráncolt szemöldökkel szólalt meg ismét – nyitva
volt az ajtó, amikor hazaértél?
- Nem
– rázta meg fejét határozottan Meghan – kulccsal jöttem be – fejtette ki a
választ bővebben, mire a nyomozó felállt, odasétált az ajtóhoz, és kezét végig
húzta az ajtó szélén.
- Semmi
sérülés nincs rajta, a zár is teljesen ép – állapította meg gyanakvón. – Ugyanaz
járt itt, aki megölte Lisa-t, és ezúttal is, akárcsak akkor, saját kulccsal
jött be – közölte látszólag nyugodtan, de hangjából jól kivehető volt az
indulat, melyet egyszerre generált a tehetetlenség, amiért semmi nincs a
kezükben, ami előrébb vihetné a nyomozást, és a tudat, hogy Meghan csak a
szerencséjének köszönheti, hogy nem találkozott össze a fickóval. Még a
gondolatra is kiverte a hideg veríték, hogy, ha a nő csak egy órával érkezik
haza előbb a kórházból, akkor itt találja a gyilkost, vagy ami még rosszabb, a
gyilkos találja otthon őt, amikor beoson a lakásba, és Eric biztos volt benne,
hogy hasonló módszerrel oldotta volna meg a problémát, mint Lisa esetében.
- Ez
azt jelenti, hogy Dr. Altman veszélyben van – állapította meg Bruce komor
arccal, kimondva hangosan azt, ami társa fejében is zakatolt, mire Eric
ugyanolyan komoran bólintott. – Sajnálom, de nem maradhat itt – fordult az
orvosnő felé együtt érző pillantással, mire az, kínjában felnevetett, és
legyintett.
- Hagyja
csak, Freeman nyomozó! – dőlt hátra lehunyt szemmel, és megtámasztotta fejét a
falra erősített polc szélén – Eggyel több, vagy kevesebb a mai napomhoz már
igazán nem számít – nevetett még mindig hitetlenkedve, mire Eric és Bruce
összenéztek. Bár Meghan nem láthatta, mindkettejük arcáról jól le lehetett
olvasni, együtt éreznek a doktornővel.
- Van
hová mennie? – kérdezte halkan az idősebb férfi, Meghan pedig nem törődő módon,
fásultan rántotta meg vállait.
- Majd
bemegyek a kórházba – gondolkodott hangosan, mivel a szálloda lehetősége fel
sem merült benne, ahogy maga elé képzelte bankszámlájának aktuális egyenlegét.
Traumatológus orvosként épphogy megkeresett annyit, amennyiből egy szobatárs
mellett bérelhetett egy lakást, és ha nem is túl fényűzően, de kényelmesen
eléldegélhetett. Arra nem futotta, hogy napokat, vagy heteket töltsön egy
szállodában, ki tudja meddig, míg pontot tesznek az ügy végére, és ő újra
biztonságban érezheti magát, a motel gondolatára pedig kirázta a hideg.
- Van
egyéb megoldás is – köszörülte meg torkát Bruce, amivel elérte, hogy Meghan
egyik szemét kinyitva, kíváncsian sandított rá. – Hozzád is mehetne, amíg elül
az ügy – javasolta látszólag ártatlanul, mire az orvosnő és a nyomozó is felé
kapták fejüket.
- Szó
sem lehet róla! – válaszolták egyszerre, és ha nem lett volna komoly a helyzet,
a férfi felnevet, ahogy megpillantotta a rémült tekinteteket.
- Ugyan
már! – mosolygott rájuk bíztatón, hiszen fogalma sem lehetett róla, mi történt
a két ember között, akikről szilárdan hitte, hogy az Isten is egymásnak teremtette
őket, ő pedig úgy döntött, besegít egy kicsit az égieknek, és semmi pénzért nem
hagyott volna ki egy ilyen kínálkozó lehetőséget. Ismerte Eric-et, jól látta
rajta, hogy odáig van a doktornőért, de azt is tudta, hogy a múltból hozott
sebei megakadályoznák benne, hogy boldog legyen, ahogy Dr. Altman-ra is elég
volt ránéznie, hogy lássa, sokkal többet érez társa iránt, mint amennyit
mutatni akar. Ahogy egymásra pillantottak, egymáshoz értek, az apró gesztusok,
az aggodalom, melyet kiolvashatott Eric szeméből, a változás, amin
keresztülment a férfi, valahányszor a doktornővel volt, vagy az szóba került,
mind azt bizonyította, hogy szeretik egymást, az ellenkezés viszont tökéletes
jele volt annak, hogy segítségre van szükségük, hogy ezt belássák, ő pedig
boldogan vette magára ezt a szerepet. – Meglátjátok, jól kijöttök majd, elvégre
már most egy véleményen vagytok – húzta elégedett, de csipkelődő mosolyra
ajkát, és élvezettel figyelte, ahogy Eric idegesen túr bele hajába, a doktornő
pedig feláll a fotelből, és tanácstalanul keresi a tekintetét.
- Freeman
nyomozó, higgye el, nekem tökéletesen megfelel a kórházban egy orvosi szoba, és
egy ágy! – jelentette ki határozottan, miközben az ötletet, hogy elfogadja
Kenneth ajánlatát, és beköltözzön a négy hálószoba egyikébe, olyan gyorsan
vetette el, ahogy érkezett.
- Nem
kétlem, Dr. Altman, de ott nem tudjuk biztosítani a védelmét – válaszolta
nyugodtan Bruce, aki eltökélte, hogy véghezviszi akaratát, és erről senki nem
fogja tudni lebeszélni.
- Talán…
állíthatnánk őröket az ajtaja elé – köszörülte meg torkát bizonytalanul Eric,
aki esze és szíve között őrlődött. Ha eszére hallgatott volna, akkor kitart az
álláspontja mellett, és elutasítja a lehetőségét, hogy Meghan-t a lakására
vigye, ha viszont a szíve hangjára figyelt, akkor semmire sem vágyott jobban,
minthogy kettesben maradhasson vele, ráadásul így biztos lehetett benne, hogy
jól van.
- Igen!
Ez egy nagyon jó ötlet! – kapott a mondaton Meghan megkönnyebbülten, de öröme
csak addig tartott, amíg rá nem nézett Bruce csalódott arcára.
- Sajnálom,
de a rendőrség is emberhiánnyal küzd, így nincs kapacitásunk arra, hogy járőrök
álljanak a lakása előtt – tárta szét kezeit sajnálkozva, mire Eric értetlenül
ráncolta össze szemöldökét, Meghan pedig lesújtva sóhajtott. – Menjen és
pakoljon össze néhány holmit – kérte szelíd, de határozott hangon, melyből jól
érezhető volt, hogy nincs értelme tovább vitatkozni, majd társa felé fordult. –
Vidd haza a doktornőt, látszik rajta, hogy fáradt – intézte Eric-hez a szavait,
és amikor Meghan eltűnt a hálószobában, az mérgesen fúrta kék szemét Bruce
tekintetébe.
- Mi
a fenét művelsz?! – tört fel belőle fojtott hangon, hogy a doktornő véletlenül
se hallja meg, amiről beszélnek. – Pontosan tudod, hogy simán tudnánk két
embert nélkülözni a nyomozás idejére!
- Csak
sodródj az árral, ne okoskodj, és később még megköszönöd ezt majd nekem –
kacsintott vidáman a fiatalabb férfira, mit sem törődve annak kirohanásával,
mire Eric döbbenten meredt rá.
- Te nem vagy magadnál! – suttogta ingerülten –
van róla fogalmad, mit tettél?! – kérdezte felháborodottan, miközben fél
szemmel a doktornő hálószobája felé pillantott, így ügyelve rá, hogy az, nehogy
kilépjen, és fültanúja legyen a beszélgetésüknek.
- Hogyne
lenne! Egy óriási szívességet neked! – húzta ki magát büszkén Bruce, és amikor
meglátta, hogy Eric mély sóhaj kíséretében túr bele hajába, összeszorított
ajkakkal, mely jól mutatta idegességét, komolyan nézett rá. – Ne olyan emberre
pazarold az időt, akivel nincs akadály – szólalt meg halkan, szelíd hangon – azt
ne engedd el, aki nem hagyja, hogy egyedül nézz szembe velük! Dr. Altman a
legjobb esélyed arra, hogy megtaláld a boldogságot, én pedig nem fogom hagyni,
hogy elpuskázd csak azért, mert apád bogarat ültetett a füledbe, és beléd
táplált valamiféle elcseszett sztereotípiát! – tette hozzá, mire Eric hátat
fordított neki, ő pedig tovább beszélt – a munkádban nap, mint nap vásárra
viszed a bőrödet, és soha, egyetlen alkalommal sem merül fel benned, hogy ott
hagyhatod a fogad! Áruld el nekem, miért nem vagy képes legalább egyszer az
életben kockáztatni a magánéletben is?
- Apám
megtette, és tudod, hogy végezte! – fordult felé mérgesen Eric, aki egyre
inkább nehezményezte, hogy barátja szembesíti kétségeivel. Igen, ő is tisztában
volt vele, hogy Meghan mellett boldog lehetne, ahogy azt is tudta, hogy
beleszeretett, és senki mással nem tudta volna elképzelni már az életét, de
félt a csalódástól, attól, hogy egy nap el kell majd engednie, amikor a
doktornő rájön, hogy jobbat is kaphatna egy egyszerű rendőrnél. – Nem engedhetem
meg, hogy túlságosan közel kerüljön hozzám – tette hozzá halkan, mire Bruce
néhány másodpercig szótlanul nézett rá, majd mellélépett, és vigasztalón
veregette meg vállát.
- Ezen
már régen túl vagy, barátom – jegyezte meg mosolyogva, de amikor meglátta Eric
tanácstalan, elkeseredett arcát, megsajnálta, és már korántsem volt olyan
biztos benne, hogy jó ötlet volt, amit kitalált. – Rendben – sóhajtott nagyot,
és amikor Eric összeráncolt szemöldökkel nézett rá, folytatta – ha így akarod,
megmondom a doktornőnek, hogy mégis kaptunk engedélyt a kapitánytól.
Iderendelek két járőrt, te pedig visszabújhatsz a biztonságos csigaházadba – ajánlotta
fel, bár hangjában jól érzékelhető volt a rosszallás, de amikor Eric válaszolni
akart, Meghan jelent meg az ajtóban, ő pedig nem tudta levenni róla a szemét. A
doktornő átöltözött, kényelmes, de szűk szabású, világoskék farmert húzott,
mely tökéletesen simult karcsú csípőjére, hozzá színben jól passzoló, laza
pólót vett fel, haja pedig kibontva keretezte arcát.
- Készen
vagyok – szólalt meg lágy, dallamos hangján zavartan, Bruce pedig sajnálkozva
fordult felé.
- Sajnálom,
Dr. Altman, de… - fogott volna bele, Eric azonban közbevágott.
- Máris
indulhatunk! – jelentette ki határozott hangon, miközben néhány lépéssel a nő
előtt termett, és kivette a kezéből a fekete sporttáskát, majd jobb kezét
kinyújtva, udvariasan maga elé engedte, Meghan pedig gyanakodva összehúzott
szemmel indult el az ajtó irányába. Amikor Eric elhaladt társa mellett,
figyelmét nem kerülte el annak öntelt, derűs vigyora.
- Szívesen
– súgta vidáman Bruce, elégedetten kihúzva magát, mire társa bosszúsan nézett
rá.
- Fogd
be! – vágta oda az idősebb nyomozónak, majd távoztak a lakásból, így nem
hallhatta, hogy Freeman felnevet, miközben telefonja után nyúlt, hogy néhány
járőrt hívjon segítségül a helyszíneléshez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése