27.
rész
Meghan értetlenül nézett a nyomozó után,
majd becsukva az ajtót, a hálószobába sietett, és magára kapta köntösét,
miközben minden erejével arra próbált rájönni, miért viharzott el olyan
szélsebesen Eric mindazok után, amit átéltek a másik karjában. Ha csak egy kis
időt adott volna neki, megszabadul az orvostól, és lett volna idejük
átbeszélni, ami kettejük között történt. Akárcsak a nyomozó, ő is furcsán
érezte magát, nemcsak azért, mert még soha nem érzett ehhez foghatót, még soha
nem ragadták el ennyire érzékei, hanem azért is, mert éppen annak a férfinak a
karjaiban érezte ezt, akiről mindezidáig azt hitte, képtelen elviselni. Fájt
neki Eric viselkedése, ami azt mutatta, ő semmivel sem jelenthetett többet a
számára, mint pillanatnyi fellángolást. Hogy gondolatait elterelje róla, nagy
levegőt vett, és a nappaliba ment, ahol legnagyobb meglepetésére Kenneth már a
kanapén ült. Az édes vörösbort felbontva, két pohár társaságában állt a pizzásdoboz
mellett, ő maga pedig, kényelmesen hátra dőlve, a televíziót kapcsolgatta,
mintha otthon lenne. Amint észrevette, hogy megjelent a doktornő, lekapcsolta a
készüléket, és teljes testével felé fordult.
- A
póló és sort jobb választás volt, de azért ez sem rossz – futott végig
tekintete elismerőn a karcsú alakon, mire Meghan ösztönösen húzta szorosabbra a
köntös övét, Kenneth pedig félreértette a mozdulatot, és mivel azt hitte,
zavarba hozta bókjával, magabiztos nagyképűséggel kacsintott.
- Minek
köszönhetem a váratlan látogatást? – kérdezte meg ismét, és remélte, hogy
ezúttal komoly felelet kap, mire az orvos megrántotta a vállát.
- Elég
rossz bőrben voltál a parkolóban, és arra gondoltam, nem hagylak magadra egy
ilyen nehéz nap után – válaszolta, majd sokatmondón pillantott a majdnem üres
pizzásdobozra, melyben már csak néhány szelet árválkodott, és a két
narancsleves pohárra. – Ahogy elnézem, nem is voltál olyan magányos – tette
hozzá, és hangjából jól kivehető volt a rosszallás.
- Nem
hiszem, hogy magyarázattal tartoznék neked – jelentette ki határozottan Meghan,
miközben odalépett az asztalhoz, és sorban egymásra pakolta az aktákat,
melyeket maga elé fogott, úgy nézett le a férfira, mire az, bólintott.
- Igazad
van, ne haragudj – kért elnézést, majd azonnal folytatta – tölthetek egy kis
bort? – kérdezte békítő hangon, de a doktornő megrázta fejét, és a kartonokat a
tv melletti polcra pakolta, majd visszasétált a kanapé elé. Már a gondolatra
rosszullét fogta el, hogy alkoholt emeljen a szájához.
- Nem,
köszönöm – hárította el az ajánlatot, és amikor Kenneth tölteni akart magának,
lehajolt, és kezével eltakarva poharának száját, megakadályozta benne – és
magadnak se tölts. Értékelem a figyelmességedet, de fáradt vagyok, és szeretnék
lefeküdni… - próbálta meg távozásra bírni udvariasan, de Kenneth csak kihívón
nézett fel rá, miközben tekintete lejjebb vándorolt a köntös V-kivágására, és
nagyot nyelve nyalta meg ajkát.
- Nos,
arra is nyitott vagyok – jegyezte meg, mire Meghan azonnal kiegyenesedett,
ahogy meglátta felvillanni a vágy tüzét a férfi szemében, aki követte a példáját,
felállt, és egészen közel állt meg előtte. – Mondták már, milyen gyönyörű vagy?
– kérdezte halkan, miközben jobb keze a köntös övére vándorolt, és lassan
kioldotta azt, fejét pedig lehajtotta, hogy megcsókolja a nőt, aki azonban egy
lépést távolabb lépett tőle.
- Igen
– válaszolta nyugodtan, újra megkötve derekán a selyemszalagot, miközben szinte
hallotta Eric vágytól elfúló hangját, ahogy fülébe súgja, hogy gyönyörűnek
találja, és nem tudta figyelmen kívül hagyni, mennyivel másabb érzést váltott
ki belőle, hogy az ő szájából hallotta. – Ideje hazamenned, Kenneth – tette
egyértelművé akaratát, de a férfi nem mozdult, csak zavartan túrt bele szőke
hajába, amitől homlokába hullott egy tincs.
- Nem
akarok hazamenni, Meg – jelentette ki, és amikor Meghan szemöldöke a magasba
szaladt, folytatta – legalábbis addig nem, amíg el nem mondom, ami a szívemet
nyomja – tette hozzá nagyot sóhajtva, miközben leült, és a nő karját megfogva,
lehúzta maga mellé. – Én… - fogott hozzá, miközben felé fordult, és mélyen a
szemébe nézett – én szerelmes vagyok beléd! – tört fel belőle, majd
megkönnyebbülten engedte a tüdejében tartott levegőt.
- Hogy?!
– nyílt el ajka a meglepetéstől a doktornőnek, Kenneth pedig bólintott.
- Ez
az igazság! – erősítette meg kijelentését – azóta szeretlek, hogy először
megpillantottalak az osztályon. Éjjel-nappal te jársz a fejemben, és bármit
megadnék érte, ha csak egyetlen esélyt adnál nekem! – hajolt hozzá egészen
közel, Meghan azonban távolabb húzódott tőle.
- Kenneth,
ne csináld ezt, kérlek – nézett rá sajnálkozva, mivel ellentétben a férfival, ő
semmit sem érzett iránta, de az orvos nem hagyta annyiban a dolgot.
- Ne!
Ne utasíts el! Adnod kell egy esélyt, Meg! Csak egyetlen egyet! – nézett vissza
könyörgőn, miközben az orvosnőnek Eric felé terelődtek a gondolatai. A
szenvedély, amiben része volt a karjaiban, elnyomta az észérveket, és ő
önfeledten csókolta vissza, de ahogy nemsokkal később viselkedett vele, a
távolságtartás, a kemény tekintet kijózanító volt a számára, és csak
megerősítette abban, hogy ők ketten nem egymáshoz valók. Mialatt Kenneth keze
az övére fonódott, ő belenézett a kétségbeesetten csillogó kék szemekbe. Bár
biztos volt benne, hogy soha nem fogja átélni azt az elsöprő szenvedélyt a
karjai között, mint Eric-kel néhány csók alatt, de azt is tudta, hogy
biztonságot és nyugalmat tudna neki biztosítani, éppen azt, amire neki szüksége
van.
- Rendben
van – sóhajtott mélyet, mire Kenneth boldogan mosolygott rá, ő pedig arra
gondolt, ha most nem is érez az orvos iránt semmit, talán idővel kialakul majd,
és képes lesz viszontszeretni, képes lesz elfelejteni nemcsak agya, de érzékei
is, mit váltott ki belőle Eric egyetlen érintése. – De most tényleg szeretnék
lepihenni – nézett sokatmondón az orvosra, mire az, buzgón kezdett bólogatni.
- Hogyne,
már itt sem vagyok! – emelkedett fel a kanapéról, és kabátját karjára akasztva
a bejárati ajtó felé sétált. Amikor odaértek, és Meghan kinyitotta előtte,
közelebb lépett, hogy búcsúzóul megcsókolja, de a doktornő elfordította fejét.
- Ez
még korai lenne – hárította el a közeledést, mire Kenneth bólintva vette
tudomásul, de az arcát megpuszilta, majd távozott. Meghan nagyot sóhajtva
csukta be az ajtót, és dobta le magát a kanapéra. A csend mázsás súlyként
telepedett rá, de gondolatait ezúttal nem Lisa és a vele történtek foglalták
le, sokkal inkább Eric járt a fejében. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy
míg korábban szenvedélyesen csókolta, simogatta, ölelte, és megremegett az
érintésétől, nemsokkal később hidegen néz a szemébe, és úgy távozik a lakásból,
mintha semmi nem történt volna közöttük. Biztos volt benne, hogy, ha Kenneth
nem jelenik meg a lakásán, most szorosan összefonódva feküdnének egymás
karjaiban. Hirtelen mérges lett magára, amiért a nyomozó körül járnak
gondolatai, aki meg sem érdemelte, hogy időt vesztegessen rá. Bosszúsan állt
fel a kanapéról, majd összeszedte a koszos tányérokat, és poharakat, kivitte a
mosogatóba, a bort a hűtőbe tette, a pizzás dobozt pedig a szemétbe dobta, hogy
minden nyomát eltüntesse az estének, miközben arra gondolt, mennyivel könnyebb
lenne az élete, ha agyából is ilyen egyszerűen tudná kihajítani az emlékeit.
Amikor visszament a nappaliba, tekintete a paptól kapott levelekre tévedt.
Tétova mozdulattal nyúlt értük, és keze remegni kezdett, amikor a legfelsőt felemelte,
és kibontotta. Nagyot nyelve kezdte el olvasni a kurta betűket, melyek jól
mutatták, hogy reszkető kézzel írták. „Drága
Kislányom! A sokadik levelet írom már neked, és fáj a tudat, hogy talán sosem
jut el hozzád egy sem. Tudom, hogy nincs bocsánat arra, amit tettem, mégis
hiszem, hogy egy nap…” – Meghan utálkozva gyűrte össze a levelet, és
hajította a többi közé, majd vissza se nézve, eltűnt a hálószobájában, hogy
nyugtalanító, mély álomba merüljön.
Bruce összehúzott szemmel, sokatmondó
tekintettel nézte társát, ahogy ceruzájával kopogtatva az üres, fehér lapon,
némán meredt maga elé. Szemernyi kétsége sem volt felőle, hogy ki körül járnak
gondolatai, de azt is tudta, hogy sosem vallaná be senkinek, mit érez a
doktornő iránt. Mialatt kinyomtatta a gyógyszervállalatok válaszleveleit,
betömte szájába a felesége által készített szendvics maradékát, és nagyot
sóhajtva emelkedett fel székéről, hogy barátja mellé telepedjen.
- Semmi!
– jelentette ki, miközben elé dobta az e-mail-eket – az összes montreal-i gyógyszergyártó
céget felkutattuk, de senki nem tudja, mit jelentenek a kódok – tette hozzá
magyarázatképpen, és majdnem felnevetett, amikor meglátta Eric zavart
pillantását, melyből jól kiolvashatta, fogalma sincs róla, miről beszél. –
Miért nem beszélsz vele? – kérdezte, mire Eric elhúzta száját.
- Gőzöm
sincs, kire célzol – mélyült el látszólag az egyik e-mail-ben, de Bruce nem
engedte magát lerázni.
- Tényleg
nem? – vonta fel sokatmondón szemöldökét – ebben az egy évben, valahányszor
találkoztál a doktornővel, kifordultál önmagadból. Az elmúlt két napban pedig,
rád sem lehet ismerni! – sorolta nyugodt hangon észrevételeit, és figyelmen
kívül hagyta, hogy társa tagadólag rázza fejét minden kijelentésére. – Ma egész
reggel úgy járkálsz a kapitányságon, mint egy holdkóros, bár ennek nyilván
semmi köze ahhoz, hogy tegnap az egész napot vele töltötted, ugye? – kérdezte
csipkelődve, mire Eric bosszúsan fújtatott. – Látszik, hogy kezdesz érezni
valamit, miért harcolsz ellene?
- Persze,
hogy érzek! Bosszúságot, amiért nem hagysz békén! – vágott vissza a férfi
mérgesen, amivel csak megerősítette a nyomozót sejtésében. – Egyébként is,
pontosan tudod, miért nem akarom ezt érezni! – szólalt meg néhány másodperc
után nyugodtabban, mire Bruce bólintott ő pedig ismét mérges lett, ahogy
felidéződött benne az elmúlt este, Kenneth vidám arca, Meghan zavart
pillantása, és a tudat, hogy talán ott folytatta az orvossal a nő, ahol vele
abbahagyta. – Amúgy sem számít! Jól megvan azzal a menyétképű orvossal – húzta
el száját utálattal – ő illik hozzá, nem én! Jól is van ez így! Előbb-utóbb
úgyis mellette kötne ki! – jósolta meg előre a szürke, boldogtalan jövőt, mire
Bruce meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Ezt
ő mondta neked? – kérdezte gyanakodva, Eric azonban megrázta fejét.
- Nem
kellett – vont vállat, mire társa égnek emelte szemét.
- Te
jó ég! Mondd, hogy nem magadtól jutottál erre a következtetésre! – kérdezte
rémülten, és amikor Eric nem felelt, folytatta – azt hiszem, ezt csúnyán
benézted! A vak is látja, hogy nem vagy közömbös a doktornőnek!
- Gondolod?
– ráncolta össze elgondolkodva szemöldökét Eric, miközben emlékei között
felrémlett, milyen készségesen simult karjai közé Meghan, ahogy önfeledten
visszacsókolt, a barna szemekben fellobbanó vágy, kezének lágy simogatása,
ahogy felsőtestének minden centiméterét végig cirógatta. – Elhozták már Lisa
Fisher holmiját a kórházból? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve, mire Bruce
mindentudó mosollyal ajkán dőlt hátra, fonta keresztbe karjait, és megrázta
fejét.
- Még
nem – válaszolta, miközben Eric felállt és magára kapta bőrdzsekijét – ma
délelőtt akartak menni érte a srácok – tette hozzá, de társa már nem hallotta,
elviharzott, ő pedig jókedvűen, halkan nevetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése