25.
rész
Meghan átsétált a nappalin, majd néhány
perc múlva két tányérral, és szalvétával a kezében tért vissza, melyeket a
pizzásdoboz mellé helyezett, majd kényelmesen helyet foglalt a férfi mellett,
és egy szeletet az egyik tányérra rakott.
- Azt
hiszem… - köszörülte meg torkát zavartan Meghan, miközben az egyik tányért maga
elé vette, és forgatni kezdte ölében – bocsánatkéréssel tartozom a viselkedésem
miatt. Nem szoktam inni, és fogalmam sem volt, hogy… - fogott volna bele a
magyarázkodásba, de Eric csak legyintett, miközben követte a példáját, és ő is
nekilátott az evésnek.
- Fátylat
rá! Mindannyiunknak vannak rossz napjai, neked egymás után kettő is jutott –
felelte látszólag könnyedén, és a doktornő hálás volt neki, amiért ezúttal sem
faggatta, akárcsak a kórház parkolójában. – Itt vannak az akták, én már
átnéztem őket, de nem találtam semmit, ami indokolhatná a vérmintákat, amiket
Lisa elemzésre vitt a laborba – tért rá a nyomozásra, mire Meghan két harapás
között, közelebb húzódott a férfihoz, hogy jobban rá lásson a kartonokra.
- Meglepett
volna, ha találsz valamit – jegyezte meg, mialatt nagyot kortyolt a
narancsléből, amit Eric korábban poharakba töltött.
- Úgy
gondolod, azért nem találtam semmit, mert kínai, ami ide van írva? – kérdezte
sértett hangon a nyomozó, és arcáról jól le lehetett olvasni, hogy kikéri
magának a feltételezést, hogy csak üldögélt fél délelőtt az orvosiban, és csak
büszkeségből nem csipogott rá a doktornőre, mire Meghan felhúzott szemöldökkel
nézett vissza rá.
- Talán
nem? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett, mire Eric maga elé vett egy
kartont, és hangosan olvasni kezdte. Az összes rövidítésnek tudta a jelentését,
felolvasta, milyen terápiát javasolt az orvos, aki aláírta, és mit takarnak
egy-egy vizsgálati lapon a számok, és betűk, Meghan pedig döbbenten nézett rá.
- Nos,
Dr. Altman? Elégedett, vagy szeretné újra átfutni a jegyzeteket? – kérdezte
büszkén, mire a doktornő hitetlenkedve rázta meg fejét.
- Mégis,
honnan…? – akadt el a kérdés közben, mire a nyomozó megrántotta a vállát.
- Gyerekkoromban
többet voltam a kórházi orvosi szobákban, mint otthon – válaszolta könnyedén,
látszólag unottan, de Meghan figyelmét nem kerülte a fájdalom, mely egy
pillanatra feltűnt a kék szemekben.
- Ennek
ellenére, mégis rendőr lettél – jegyezte meg a nő, mire Eric először komolyan
nézett rá, majd komiszul elmosolyodott.
- Nocsak?
Jól hallottam, hogy feltettél egy olyan kérdést, amit az első randin tesz fel
az ember? – kérdezte felhúzva szemöldökét, hogy így terelje el a beszélgetést
múltjáról, mire Meghan égnek emelte szemét.
- Nem
kérdés volt, csupán ténymegállapítás! Felejtsd el, nem érdekel! – legyintett,
és újabbat harapott a pizzájából, a továbbiakban pedig minden figyelmét az
előtte heverő kórlapoknak szentelte. Az elkövetkezendő két-három óra leginkább
azzal telt, hogy sorra lapozták az aktákat, de Meghan legnagyobb sajnálatára,
semmit nem talált, ami közelebb vihette volna őket a megoldáshoz. Amikor az
egyik soron következő mappát arrébb dobta, fáradtan ropogtatta meg gerincét,
miközben tekintete a mellette ülő férfira tévedt, aki hozzá hasonlóan, minden
figyelmével a dokumentumokra koncentrált. – Ez teljesen felesleges! –
jelentette ki csüggedten, mire Eric ránézett. – Kötve hiszem, hogy ezekben a
kartonokban bármit találnánk! Máshol kell keresni azokat a kódokat!
- Pihenjünk!
– javasolta nyugodtan, és amikor Meghan bólintott, a nő felé fordulva, kezét
megtámasztotta a kanapé háttámláján, úgy folytatta – beszélgessünk egy kicsit!
- Mi
ketten? – húzta fel szemöldökét meglepetten Meghan, és amikor Eric bólintott,
megrázta a fejét – nem jó ötlet! – jelentette ki meggyőződéssel a hangjában,
mire a nyomozó ártatlan arccal, értetlenül nézett rá.
- Miért?
Egy kicsit lazítunk, eltereljük a figyelmünket a nyomozásról, aztán újult
erővel látunk munkához! A kapitányságon ez mindig beválik – magyarázta
nyugodtan, Meghan azonban halkan felnevetett.
- Úgy
látszik, elfelejted, hogy mi ketten képtelenek vagyunk két mondatnál többet úgy
váltani, hogy ne ugorjunk a másik torkának – emlékeztette a nyomozót, mire az,
sértetten húzta el száját.
- Én
nem ugrálok – rázta meg fejét, majd sietve hozzátette – legalábbis ok nélkül!
- Igazán?
– húzta fel szemöldökét kérdőn Meghan – akkor elárulnád, mi okod volt az elmúlt
egy évben arra, hogy valahányszor megláttál, belém köss? – kérdezte, de
hangjában nyoma sem volt az indulatnak, sokkal inkább nevetés bujkált benne.
- Én?
– ismételte meg hitetlenkedve, majd komoly ábrázattal folytatta – én próbáltam
kedves lenni, de te túlságosan elutasító voltál.
- Kedves?
Kettőnk közül nem én gyártok folyton elméleteket holmi szedett-vetett
sztereotípiák felhasználásával! – kérte ki magának Meghan, mire Eric
magabiztosan vonta meg vállait.
- Kevés
kivétellel igazam is volt mindegyikben – jegyezte meg nagyképűen, mire Meghan
ösztönösen nyúlt az egyik párnáért, és a férfihoz vágta, akit váratlanul ért a
támadás, így védekezni sem tudott ellene. – Ezt meg miért kaptam? – dörzsölte
meg arcát mosolyogva, mire Meghan ugyanazzal a hanyag mozdulattal vont vállat,
ahogy korábban ő is tette.
- A
kevés kivételért, amikor nem volt igazad – mosolygott vissza negédesen, mire
Eric hangosan felnevetett, Meghan pedig nem állta meg és vele nevetett. Észre
sem vette, hogy korábbi rossz kedve, dühe és idegessége nyomtalanul eltűnt, a
feszültséget valami jóleső nyugalom váltotta fel. Nemcsak biztonságban érezte
magát Eric mellett, hanem kifejezetten élvezte is a társaságát, és örült, hogy
ma sem kellett egyedül lennie az üres lakásban.
- Rendben,
elismerem, hogy amikor az orvosokról van szó, nem mindig reagálok megfelelően –
vallotta be félig komolyan, majd azonnal folytatta – de ez rád is igaz a
rendőrökkel kapcsolatban! – mutatott a nőre jobb kezével, mire Meghan
elkomolyodott, és nagyot sóhajtva emelte fel a poharát, hogy nagyot kortyoljon
belőle. – Vagy tévedek, és csak engem utálsz ennyire? A többi rendőrrel semmi
bajod? – kérdezte, miközben szemét egy percre sem vette le a doktornőről, aki
keserű mosollyal nézett fel rá.
- Nem
tévedsz – válaszolta halkan – tapasztalataim szerint, a rendőrök többsége
visszaél a hatalmával, az erejével, és értinthetetlenek, amivel ők is tisztában
vannak – tette hozzá magabiztosan, mire Eric közelebb húzódott hozzá.
- Úgy
beszélsz, mintha egész közelről ismernél ilyet. Talán jártál már eggyel
korábban? – kérdezte látszólag komolytalanul, miközben úgy érezte, kedve lenne
darabokra szedni azt az embert, aki bármilyen módon bántotta a mellette ülő
nőt, és elhatározta, hogy ha a rendőrség kötelékében szolgál, a föld alól is
előkeríti, hogy számon kérje. Ahogy ezt végig gondolta, megrémítették saját
érzései, és tervei, így nagyot kortyolt a narancsléből, miközben Meghan
megrázta a fejét.
- Az
apám rendőr volt – vallotta be halkan, miközben nem nézett a férfira, így
elkerülte figyelmét, hogy annak elnyílik szája a meglepetéstől. Maga sem értette,
miért, de mindig azt hitte, a doktornő jómódú családból származik, így váratlanul
érte, hogy apja a rendőrség állományában szolgált, főleg az ellenszenv miatt,
amit láthatólag velük szemben táplált. – Magas, izmos, erős férfi – folytatta látszólag
szenvtelen hangon, miközben ő maga sem értette, miért beszél a nyomozónak
múltjáról, mégis úgy érezte, meg kell tennie. Beszélni akart róla,
megkönnyebbülni, elmondani végre valakinek, megszabadítani lelkét a tehertől,
melyet oly régóta cipelt, és őt magát is meglepte, milyen könnyedén nyílt meg
Eric-nek. – Amikor ivott, agresszív is volt, és… elég sokat és sokszor ivott… -
akadt meg egy pillanatra, majd mélyet sóhajtott, és folytatta, miközben Eric
némán figyelte arcának minden rezdülését. – Anyám kezdetben hitt az
ígéreteknek, amit józanul tett. Hogy nem iszik többé, hogy nem emel ránk kezet
– nyelt nagyot, és nem láthatta, hogy a nyomozó együtt érző pillantással néz
rá. – Amikor rájött, hogy ezek csak üres szavak, és sosem változik meg,
segítséget kért. A rendőrséghez fordult, de ők apámhoz voltak lojálisak. A
kollégájuk volt, és nem akartak összetűzésbe kerülni vele. Így aztán minden
folytatódott tovább… Bármit megtehetett, hiszen rendőr volt… és meg is tette.
Nem volt senki, aki számon kérte volna – sóhajtott mélyet, és arcán jól
látszott, egyáltalán nem könnyű neki erről beszélni. Annyira elmerült az
emlékekben, hogy észre sem vette, amikor Eric keze az övére fonódott, csak
tovább beszélt. – 14 éves koromban anyám elment vásárolni… sosem jött haza – vont
vállat rezzenéstelen arccal, de a könnyek a szemében árulkodóbbak voltak
szavainál. – Megunta. Szabadulni akart, engem pedig ott hagyott egy alkoholista
vadállattal – rándult meg ajka undorral, és Eric nem tudta eldönteni, hogy ez
anyjának, vagy apjának szól, miközben ő tovább beszélt. – Attól kezdve az ő
bűneiért is én lakoltam. Volt, hogy úgy elvert, hogy fel sem tudtam kelni az
ágyból – remegett meg hangja, ahogy gondolatban megint átélte a történteket,
mire Eric keze ösztönösen szorult ökölbe, és csak nehezen állta meg, hogy néma
maradjon, de félt, hogy ha most félbeszakítja a nőt, az többé nem nyílik meg
előtte, így erőt vett magán, és várt. – Orvoshoz nem mehettem, azt megtiltotta,
így aztán beszereztem néhány orvosi szakkönyvet a könyvtárból. Azokat lapozgattam,
abból próbáltam kideríteni egy-egy verés után, hogy zúzódtak vagy törtek a
csontjaim. Többnyire eltaláltam – mosolyodott el keserű szomorúsággal, Eric
pedig hitetlenkedve, lehunyt szemmel ingatta meg fejét – Egy idő után már
nemcsak ezért forgattam a könyveket. Érdekelni kezdett a dolog, és
elhatároztam, hogy orvos leszek. Hirtelen lett egy célom, valami, amiért túl
kellett élnem az apám mellett a hátralévő éveket. 18 évesen elszöktem, és sosem
néztem hátra! – jelentette ki határozottan, majd most először, mióta beszélni
kezdett, a nyomozóra emelte könnyes szemét.
- Thomas?
– kérdezte halkan Eric, ahogy felrémlett előtte, milyen megvetéssel beszélt a
férfiról Meghan az atyával, mire a doktornő bólintott.
- Nem
tudok megbocsátani – rázta meg fejét szégyenkezve, mint, aki bűnösnek érzi
magát emiatt – képtelen vagyok rá – suttogta szinte csak magának, Eric pedig
szíve szerint, szorosan magához vonta volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése