28.
rész
Meghan rutinosan firkantotta alá nevét az
egyik kórlapon, melyet aztán behelyezett a nővérpulton található tartóba, és
egy újabbat vett elő, miközben a mellette álló, 20-as éveinek végén járó
ápolónő felé intézte szavait.
- Mrs.
Winston lábát kössék át, mielőtt hazaengeditek, és egy hét múlva jelentkezzen
kontroll vizsgálatra – utasított a lányt, aki bólintva vette tudomásul a
hallottakat – látni akarom, hogyan gyógyul a sebe. Milyen lett a
cukorterhelése?
- Nem
mutatott kimagasló eltérést – nyújtott át neki egy laborleletet, amit Meghan
összehúzott szemmel olvasott át.
- Jövő
héten, amikor visszajön, ismételjük meg, és egészítsétek ki egy teljes
vérképpel is – közölte nyugodtan, mialatt tollát fehér köpenyének zsebébe
csúsztatta, majd folytatta – Daniel Abott röntgen eredménye megérkezett már?
- A
motorbalesetes? – kérdezett vissza Mary, és amikor a doktornő bólintott, egy
újabb lapot nyújtott át neki a hatalmas, barna kartonból, amit szorongatott,
Meghan pedig egy neonfénnyel megvilágított tábla elé lépett, és felhelyezte rá
a felvételt, majd karba font kézzel vizsgálta a leletet.
- Hívj
le egy ortopédust! A jobb singcsont haránt törött, ezt biztosan operálni kell –
állapította meg, majd egy másik felvételt helyezett mellé, mely a fiú lábát
ábrázolta – hozzon magával egy érsebészt is! Ez itt egy csontarab, és ha azt
látom, amire gondolok, éppen az egyik fő artéria mellé ágyazódott.
- Jelenleg
Dr. Donald Baker van szolgálatban – válaszolta óvatosan Mary, Meghan előtt
pedig megjelent a 40-es éveinek elején járó, magas, vékony, barna, gyér hajjal
rendelkező érsebész arca, aki kötekedő viselkedésével, és nyílt hím
sovinizmusával nem egyszer provokált már éles vitát nemcsak a traumatológián,
de az egész kórházban is. Senki nem szeretett vele dolgozni, mert ellenséges
volt, beképzelt, és sosem felejtette el kifejteni véleményét, mennyire gyűlöli
a női orvosokat. – Nem hinném, hogy kezét-lábát törve igyekszik a földszintre,
ha meghallja, hogy maga kér konzultációt – jósolta meg a nővér szenvtelen
arccal, mire Meghan megvonta vállát.
- Akkor
mondd azt, hogy Dr. Lyon betege – utalt az osztályvezetőre könnyed hangon, majd
cinkos pillantás kíséretében hozzátette – ha már lent van, kénytelen lesz
megnézni a beteget, függetlenül attól, ki a kezelőorvos – kacsintott az
ápolónőre, mire az, halkan felnevetett, és távozott, hogy teljesítse, amivel
megbízták, Meghan pedig a következő beteghez indult volna, amikor váratlanul
elé állt Camden atya.
- Micsoda
véletlen – tette össze kezét boldogan a férfi – kíváncsiságból lejöttem
megnézni, hogy dolgozik-e, és valóban itt találtam.
- Véletlen,
atyám? Ezek szerint, nem Isten akarta így? – kérdezte gúnyosan Meghan, miközben
felcsapta a kórlap fedőlapját, és olvasni kezdte.
- Gondoltam,
szólok, hogy az édesapja tegnap túlesett a szívkatéterezésen – hagyta figyelmen
kívül a doktornő maró szavait – szerencsére, jól viselte, és nem találtak
rögöt… vagy, hogy is mondják ezt szaknyelven – tördelte kezét idegesen, Meghan
azonban rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
- Mi
közöm hozzá? – húzta fel szemöldökét unottan, az atya pedig csalódottan
állapította meg, hogy még mindig ugyanolyan ellenséges, mint előző nap.
- Azt
hittem, talán elolvasta a leveleket, és megenyhült az apja iránt… - emelte meg
vállait félszegen, de Meghan félbeszakította.
- Higgyen
az Istenében, higgyen abban, hogy a legmocskosabb emberből is szent lehet, ha
megbánja a bűneit, de abban felesleges, hogy valaha is megbocsátok Thomas
Palmer-nek! Érti, amit mondok? – kérdezte hidegen, egészen közel lépve az
atyához, hogy az jól láthatta szemében az undor és elutasítás szikráit, mire
lassan bólintott.
- Értem
– válaszolta halkan, lesújtva, de amikor a doktornő távozni akart, még utána
szólt – a 407-es szobában fekszik – tette hozzá, így is egyértelművé téve, hogy
soha nem fogja feladni a reményt, mire Meghan megtorpant, de nem fordult hátra,
ő pedig folytatta – emlékszik rá, hogy maga mentette meg az életét…
- Üzenem
neki, hogy leróttam a tartozásomat! – jelentette ki hidegen – életet adott,
amit most visszaadtam! Ennél többre ne számítson! – tette hozzá, anélkül, hogy
a pap felé nézett volna.
- Szüksége
van a bocsánatára – kötötte az ebet a karóhoz Camden atya, mire Meghan
megfordult, és szenvtelen arccal nézett vissza rá.
- Tudja,
atyám, maga bosszant engem! Végtelenül bosszant – lépett hozzá közelebb, és
majd egy fejjel volt magasabb az úr szolgálójánál, akinek szeméből alázat áradt
felé, ami csak még inkább dühítette Meghan-t. – Olyan elhivatottsággal
képviseli ennek a szörnyetegnek az érdekeit, de belegondolt egyszer is abba, én
min mentem keresztül?! Mit éreztem, amikor anyám elhagyott? Amikor a szobámban
azért imádkoztam, hogy apám eszméletlenre igya magát, mert akkor aznap
megúsztam a verést?! – sorolta lelkének fájó sebeit visszafojtott indulattal,
mire Camden atya lehunyta szemét, ő pedig folytatta. – Nincs joga idejönni, és
azt kérni tőlem, hogy mindezt megbocsássam, mert neki arra van szüksége! Nincs
joga a nyomomban lihegni, és a bibliával a kezében a megbocsátásról beszélni! Nincs
joga bűntudatot kelteni bennem azért, mert képtelen vagyok megtenni, amit kér!
– emelte meg egyre jobban a hangját, majd mély levegőt vett, hogy megnyugodjon,
amikor észrevette, hogy néhány ápoló, beteg és orvos felé fordul, és kíváncsi
szemmel méregetik. – És most, ha megbocsát, dolgoznom kell. Betegek várnak rám,
akiken segíteni is tudok! – jelentette ki, majd a választ meg sem várva,
faképnél hagyta az atyát, aki szomorú szemekkel nézett utána. Bár minden tőle
telhetőt megtett, hogy teljesítse Thomas kérését, és láthassa, beszélhessen a
lányával, el kellett fogadnia, hogy túl mélyek, túl fájóak lelkében a sebek.
Meghan nagyot
sóhajtva támaszkodott meg a 4-es vizsgáló ajtaja melletti falnál, miközben
igyekezett nyugalmat kényszeríteni magára. Nem hagyhatta, hogy a bent rá váró
páciens ilyen feldúlt állapotban lássa. Hogy figyelmét elterelje, ismét
felnyitotta a kórlapot, és tekintete villámgyorsan futotta át az anamnézist,
melyre a gyakornok orvos már felvezette a panaszokat, és a beteg egészségügyi
előéletét. Éppen benyitott volna, amikor Laura, az egyik HR-en dolgozó
adminisztrátor jelent meg mellette.
- Dr.
Altman! – szólította nevén, így megakadályozva, hogy belépjen, és amikor Meghan
kíváncsian fordult felé, zavartan tűrte el rövid, szőke haját a füle mögé.
Fekete nadrágkosztümjében és hófehér ingében, fekete körömcipőjében
meglehetősen idegenül festett a kórház folyosóján, és csak a kosztümkabát
zsebére csíptetett névkártya adta a betegek tudtára, hogy ő is a kórházi
személyzet tagja. – Volna egy kis apróság… - kezdett bele idegesen, és
tekintetén jól látszott, mennyire utálja, hogy itt kell lennie, Meghan azonban
nem tudta eldönteni, hogy ez a feszültség a sürgősségi osztálynak szólt, ahol
óhatatlanul is találkozott vérző emberrel, aki idetévedt, vagy a helyzetnek,
amibe belekerült – Ms. Fisher szekrényéről lenne szó… vagyis… tudja,
emberhiánnyal küzd, nemcsak a traumatológia, de a sebészet is, így aztán Ms.
Fisher halála nem is jöhetett volna rosszabbkor…
- Mégis
mikorra kellett volna időzítenie? – kérdezte maró gúnnyal Meghan, de azonnal
megbánta, amikor meglátta Laura szemében a megbántottságot, aki idegesen nyalta
meg ajkát.
- Én
csak a hírhozó vagyok, Dr. Altman – kért elnézést sajnálkozva a nő, és amikor
Meghan nyugodtabban bólintott, folytatta – még a mai nap folyamán ki kellene
ürítenie Ms. Fisher szekrényét, hogy az új kollegina bepakolhasson – hadarta
egy levegővel, majd a kulcsokat a döbbent doktornő kezébe nyomta, és a választ
meg sem várva, sietősen távozott. Meghan úgy állt a fal mellett, kezében a kis,
fémkulcsokkal, mint, akit leforráztak. Ha eddig nem lett volna tudatában, hogy
Lisa nincs többé, most kegyetlen erővel vágta pofon a valóság. Amikor egyik
kollégája elhaladt előtte, lenyelte a torkában keletkezett gombócot, és remegő
hangon szólította meg.
- Frank!
– nyögte nehezen, mire az alacsony, köpcös gyermek-traumatológus, akinek
kopaszodó fején néhány szál haj vágott utat egyik fülétől a másikig, jókedvre
derítve ezzel a legtöbb gyereket, aki meglátta, megállt, és apró, közel ülő
barna szemeit aggodalmasan függesztette kolleginája sápadt arcára.
- Minden
rendben, Meghan? – kérdezte mély, öblös hangján, melyen olyan átéléssel tudott
mesét mondani, hogy szinte észrevétlenül tudott érzéstelenítést beadni, vagy
bármilyen vizsgálatot elvégezni kis páciensein.
- Persze,
csak… - sóhajtott mélyet Meghan, miközben nagyot nyelt – átvennéd ezt a
beteget? – nyújtotta a férfi felé a kórlapot, mire az, automatikusan nyúlt
utána, és bólintott – köszönöm! – nézett rá hálásan, miközben megszorította a
kezében lévő kulcsot, és elindult a lift felé, hogy felmenjen a sebészeti
osztályra, és összeszedje barátnője dolgait. Ahogy belépett a pihenőbe, és
megállt a szekrény előtt, felrémlett előtte Lisa mosolya, harsány nevetése,
vidámságtól csillogó tekintete, és szinte hallotta hangját, ahogy könnyedén,
laza egyszerűséggel találta meg minden helyzetben a szépet és jót, aminek örülni
lehetett. Még most sem akarta elhinni, hogy éppen az ő életét vette el valaki.
Fejét megrázva helyezte a kulcsot a lakatba, és tárta szélesre az ajtót, majd a
raktárból kért dobozt egy székre helyezte. Könnyeit nyelve kezdte elpakolni a
nővér egyenruhát, mely mindig úgy állt a tökéletes alakon, mintha rászabták
volna, a tollakat, sztetoszkópot, melynek szárára egy pillangót erősített a nő,
egy-két plüss játékot, amit mindig a szekrényében tartott, és azoknak a kis
gyerekeknek ajándékozta, akik műtéten estek át. Amikor kezébe akadt fényképével
és nevével ellátott kitűzője, érezte, hogy elszorul a torka, és
szeretetteljesen, szomorú mosollyal ajkán húzta végig ujját a mosolygós képen,
majd nagyot nyelve helyezte azt is a többi holmi mellé. Az apró, jelentéktelennek
tűnő, de Lisa számára fontos tárgyak szép sorban a dobozba kerültek, a szekrény
pedig lassan kiürült. Már csak néhány bulvárlap árválkodott a felső polcon, és
amikor Meghan kezébe került, akaratlanul elmosolyodott. Lisa mindig is fogékony
volt mások magánéletére, szívesen hallgatta az idősebbek történeteit, ő pedig
arra gondolt, talán éppen ezért volt olyan jó ápolónő, és ezért szerették
annyira nem csak a kollégák, hanem a páciensek is, mert meglátta a beteg mögött
az embert is. Ahogy az újságokat a többi holmi tetejére pakolta volna, hirtelen
kicsúsztak a kezéből, ő pedig csüggedten húzta el száját. Amikor azonban
lehajolt, hogy összeszedje azokat, értetlenül meredt a padlóra, és ráncolta
össze szépen ívelt szemöldökét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése