32.
rész
Ajka puhán simult a férfiéra, miközben
ujjai tarkóját cirógatták, Eric pedig lágyan ölelte magához egészen szorosan.
Amikor elváltak egymástól, Meghan tekintete a kartonokra tévedt, melyeket a
nyomozó korábban Lisa holmijának tetejére rakott, amiről azonnal eszébe jutott,
hova is indultak. Hirtelen bűntudat fogta el, hogy ahelyett, hogy a nyomozásra
koncentrálna, és arra, hogy minél előbb elkapják azt, aki megölte legjobb
barátnőjét, ő mindent háttérbe szorítva hagyja, hogy átvegyék érzékei az
uralmat józan esze felett, és egy olyan férfit csókol, aki a megismerkedésük
óta csak bosszantja, és számtalan módon hozta tudomására, milyen rossz
véleménnyel van az orvosnőkről.
- Dr.
Baker a traumán lehet – tűrte el füle mögé egyik hajtincsét zavartan, így
elkerülve, hogy a férfi szemébe kelljen néznie – nagyjából két órával ezelőtt
lehívtam, hogy nézzen meg egy beteget. Ismerve a „segítőkézségét”, talán már
meg is érkezett, szóval, szerintem, ott kellene keresnünk – nézett mégis
Eric-re, aki azonnal megérezte, hogy a doktornő egyáltalán nem akar a csókról
beszélni, és neki sem állt szándékában erőltetni. Fogalma sem volt, mit
mondhatna, hiszen még ő maga sem értette a saját érzéseit, addig hogyan
magyarázhatná meg a nőnek, mit is akar pontosan. Vonzódott hozzá, de nem csak
fizikailag akarta a magáénak tudni, hanem azt akarta, hogy az élete része
legyen, ez azonban, megrémisztette. Egyszerre akarta a közelében, és minél
távolabb tudni magától, miközben valahányszor meglátta, ölelni, csókolni
akarta. Gyűlölte a tudatot, hogy rajta kívül bárki más megcsókolhatja,
megérintheti, hogy bárki másnak a simogatására úgy reagálhat, ahogy az övére,
de azt sem tudta elképzelni, hogy közös jövőjük lehetne. – Indulhatunk? –
rántotta ki elmélkedéséből Meghan hangja, mire tudata mélyére űzve gyötrő
gondolatait, bólintott, és követte a doktornőt egyenesen a földszintre. Tekintetével
végig pásztázta a sürgősségi osztályt, remélve, hogy rábukkan a keresett
orvosra. Bár sosem látta azelőtt, abból, ahogy a doktornő leírta, kialakult
benne egy kép egy alacsony, kopaszodó, kövér férfiról, így aztán meglepetten
húzta fel szemöldökét, amikor Meghan megállt mellette, és a folyosón
elhelyezett, neonlámpával megvilágított tábla előtt álló, magas vékony, barna
hajú férfira mutatott. – Dr. Baker – bökött fejével, így megerősítve kijelentését,
amikor Eric követte pillantását. A 40-es éviben járó orvos, mellkasa előtt
keresztbe font karokkal, összevont szemöldökkel, felszegett állal
tanulmányozott egy röntgenfelvételt, és arcáról jól le lehetett olvasni,
mennyire untatja a feladat, ugyanakkor, milyen fontosnak érzi magát, amiért
konzultációra hívták. – Nem tévedtem, több mint két órájába került leérni –
húzta el száját a doktornő, miközben követte a nyomozót, és látványosan
karórájára pillantva, bosszúsan állapította meg magában, hogy az a csontszilánk
ennyi idő alatt el is zárhatta volna az artériát.
- Dr.
Donald Baker? – szólította meg Eric az orvost, aki lassan felé fordította a
fejét, és becsmérlőn futtatta végig pillantását a nyomozón, majd tovább
vándorolt tekintete az orvosnőre, és gunyorosan húzta fel egyik szemöldökét.
- Gondolhattam
volna, hogy a maga betege! – jegyezte meg, anélkül, hogy felelt volna Eric
kérdésére, és amikor Meghan nem reagált, folytatta – Dr. Lyon képes lenne felismerni
egy zárt törést, amihez tudomásom szerint, nincs szükség érsebészre! Legközelebb,
mielőtt lerángat ok nélkül a traumára, lapozza fel a szakkönyveket, Dr. Altman!
– tette hozzá kioktató hangon, mire Meghan érezte, hogy bosszúsága csak
növekszik, de válaszolni nem volt ideje, mert Eric ismét megszólalt.
- Eric
Taylor nyomozó vagyok, és szeretnék feltenni néhány kérdést Lisa Fisher
halálával kapcsolatban – nézett a férfira, aki értetlenül ráncolta össze
szemöldökét.
- Fogalmam
sincs, kiről beszél – rántotta meg vállát unottan, mire Eric elővett egy fotót
a nőről, és elé tartotta, majd amikor látta, hogy az orvos még mindig várakozón
néz rá, megszólalt.
- A
sebészeten dolgozott ápolónőként – adott támpontot a férfi számára, mire az, elhúzta
száját.
- Semmi
közöm az ápoló személyzethez – jegyezte meg lenézőn, és arcáról jól leolvasható
volt, rangján alulinak tartaná, hogy szóba álljon bármelyikükkel, Meghan pedig
alig tudott uralkodni indulatán.
- Rendben,
akkor beszéljünk arról, amihez van köze – állta el az orvos útját Eric, amikor
az, távozni készült, és amikor gyanakodva nézett vissza rá, folytatta – itt van
négy beteg, négy kórlap, és mindegyiken a maga aláírása szerepel – mutatta fel
neki a kartonokat, de Baker még csak jelét sem adta, hogy érdekelné a dolog.
- El
sem tudja képzelni, hogy ezeken kívül, még hány kórlapon szerepel az aláírásom!
Mi olyan különleges ezekben? – kérdezte flegma könnyedséggel, mire most Meghan
szólalt meg.
- Például
az, hogy mindegyik a traumatológia betege volt, és egyikük sérülése sem
indokolta volna, hogy meghaljanak! – jelentette ki gyanakvó hangon, mire Baker
unottan vette el a kórlapokat Eric-től, és futólag átnézte őket, majd elhúzta
száját és visszaadta.
- Kislány
– nézett végig becsmérlő tekintettel a doktornőn, akinek szinte bele kellett
harapnia nyelvébe, hogy ne szólaljon meg. Éppen elég volt a betegekkel
megküzdenie, akik 29 éves kora ellenére túl fiatalnak tartották, hogy orvos
legyen, a kollégáktól már nem tűrte el. – Ha nem csak úgy tenne, mintha értene
a gyógyításhoz, akkor pontosan tudná, hogy egy traumás sérülésnél bármikor
felmerülhetnek nem várt komplikációk, melyek a beteg életébe kerülhetnek.
Tüdőembólia, trombózis, hypertonia… szóljon, ha bármelyik ismerős – tette hozzá
gúnyosan, mire Meghan mély levegőt vett, hogy meg tudja őrizni hidegvérét.
- Ez
meglepően logikusan hangzik a maga szájából, Dr. Baker, de azt elfelejti, hogy
egyetlen ilyen szövődmény sincs felvezetve a kórlapokra – világított rá a nem
elhanyagolható tényre okosan, majd látszólag elgondolkodva tette hozzá – ezek
szerint, vagy hiányosan töltötte ki a zárójelentést, vagy az epikrízisben
leírtak nem fedik a valóságot, és a beteg halálát egészen más okozta – gondolkodott
hangosan, és elégedetten látta, hogy az orvos arcáról eltűnik a fensőbbséges
kifejezés, és ádámcsutkája nagyot ugrik nyakán. – Ennek tükrében, azt hiszem,
már elég különlegessé teszi ezeket a kórlapokat, hogy a maga aláírása szerepel
rajtuk, egyetért velem? – kérdezte, és magabiztosan nézett farkasszemet az
orvossal, akinek halántékán lüktetni kezdett az ér.
- Látni
akarom! – jelentette ki indulatosan, mire Eric nyugodtan nyújtotta át neki, ő
pedig türelmetlen idegességgel lapozott mindegyiknél az utolsó oldalra, majd
nyugodtan húzta ki magát – ez nem az én aláírásom! – közölte magabiztosan, majd
hozzátette – ellenőriztessék le egy grafológussal!
- Megtesszük,
ne aggódjon – válaszolta a nyomozó, még mielőtt azonban az orvos azt hihette
volna, hogy végeztek, folytatta – ez a kód ismerős? – kérdezte, elé tartva a
cetlit, mire az, futó pillantást vetett rá.
- Nem!
– vágta oda ingerülten – most pedig hagyjanak végre békén, sok a munkám! –
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd Meghan felé fordult, és
lekicsinylő tekintettel mérte végig – maga is jobban tenné, Dr. Altman, ha a
holtak helyett, inkább az élőkkel foglalkozna! – adott jó tanácsot, majd
gúnyosan húzta el száját – bár, ha jobban meggondolom, azokban legalább nem tud
kárt tenni – tette hozzá, mire Eric szíve szerint, egy jobb egyenessel törölte
volna le a képéről az arrogáns vigyort.
- Kösz
a tippet, de emiatt ne legyenek álmatlan éjszakái – nézett hidegen az orvos
kékes-szürke, érzelemmentes szemébe – ellentétben magával, én nem annak
tudatában végzem a munkámat, hogy az apósom az igazgatótanács tagja, aki
eltussolja a felkészületlenségemből eredő hibákat! – vágott vissza
rezzenéstelen arccal, mire az orvos feje vérvörössé változott, és fenyegetőn
lépett a doktornő felé.
- Maga
kis… - sisteregte dühösen, de meglepetten hőkölt hátra, amikor Eric kettejük
közé lépett.
- Ccc…
- ingatta meg lassan a fejét a nyomozó, ciccegő hangot kiadva, és tekintetén
jól látszott, nem tanácsolja, hogy Baker még egy lépést tegyen, mire az,
bosszúsan szorította össze száját, és megfordult, hogy távozzon, de Meghan
hangja megállította.
- Dr.
Baker! – szólította meg az orvos, aki kelletlenül, felszegett állal, büszke
tekintettel fordult vissza – ami a felvételt illeti – bökött fejével a röntgen
irányába, melyet korábban nézett a férfi – én felismerek egy zárt törést, maga
viszont úgy tűnik, nem ismer fel egy darabos törést – lépett közelebb a felvételhez,
és kivéve mellényzsebéből a tollát, a sötét foltra mutatott. – A combcsontból
kihasadt egy darab, amely közvetlenül a femorális artéria mellé ágyazódott.
Látja, vagy bekarikázzam? – kérdezte szemtelen magabiztossággal, mire Dr. Baker
dühösen összeszorította száját, és egyetlen határozott, türelmetlen mozdulattal
kapta le a felvételt a tábláról, majd feldúltan távozott, Meghan pedig nagyot
sóhajtva engedte ki tüdejéből a benntartott levegőt.
- Ez
tényleg egy elképesztően nagy barom – jegyezte meg Eric nyugodtan, miközben
tekintetével követte az orvost, aki eltűnt az egyik vizsgálóban.
- Igen,
az – értett egyet Meghan, mire a nyomozó sértett arccal nézett rá.
- Te
pedig ehhez a fickóhoz hasonlítottál engem – kérte ki magának, de a doktornő
határozottan rázta meg fejét.
- Nem!
Csak a véleményedet az orvosnőkről – igazította helyre a tévedést, mire Eric
komolyan lépett hozzá közelebb, ő pedig idegesen húzta ki magát, és tekintett
körbe a folyosón, de legnagyobb megkönnyebbülésére, senki sem foglalkozott
velük.
- Ha
érdekel, már sokat változott a véleményem – szólalt meg halkan, mialatt kék
szemét a nőébe fúrta, aki elmosolyodva hajtotta le fejét.
- Tényleg?
– kérdezte, miközben ujjával a férfi ingének gombjával játszott nyakánál, az
pedig érezte, hogy libabőrös lesz, amikor finoman megérintette bőrét,
válaszolni azonban nem volt ideje, mert hirtelen futólépések zaja ütötte meg
fülüket, ők pedig meglepetten fordultak abba az irányba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése