Kérdések nélkül 29. rész

29. rész

A számtalan folyóirat, bulvárújság között szinte világított a hófehér lap, melyen egyértelműen Lisa kézírása volt. Meghan gyanakodva vette fel a lapot, mit sem törődve az újságokkal, és összehúzott szemmel próbálta kiolvasni, mi lehet rajta.

- Jaj, Lisa… - sóhajtott fel reményvesztetten, amikor harmadik próbálkozásra sem sikerült kisilabizálnia, hogy mit írhatott a lapra barátnője. Abban biztos volt, hogy neveket lát a papíron, melyek mögött ugyanaz a kód állt, amit a cetlin is látott Kenneth telefonszáma felett, előttük pedig szintén számok és betűk álltak, melyekről biztos volt, hogy a kórházi kórlapok sorozatszámai. Hirtelen ötlettől vezérelve, a falra akasztott telefonhoz lépett, és alsó ajkát rágcsálva tárcsázta a nővérpult hívószámát. Amint meghallotta Diane hangját, megkönnyebbülten hunyta le szemét. Biztos volt benne, hogy a veteránnak számító ápolónő cinkosa lesz majd, és nem tesz fel felesleges kérdéseket.

- Nővérpult, trauma – szólt bele határozott, hivatalos hangon, mire Meghan ismét maga elé vette a fehér lapot.

- Diane, Dr. Altman vagyok! – mutatkozott be, és szinte látta maga előtt, ahogy a nővér elmosolyodik – kérlek, lépj be a kórház adatbázisába, és ellenőrizz le nekem néhány sorozatszámot! – kérte türelmetlenséggel a hangjában – TO62789, TO26514, TO12647, TO345187 – diktálta be a négy számot, melyet el tudott olvasni a Lisa által írt papíron, és már hallotta is, ahogy a nővér ujjai, mint a géppuskaropogás, olyan gyorsan szántanak végig a számítógép billentyűzetén.

- Meg is van! – kiáltott fel diadalittasan az ápolónő – kivétel nélkül mindegyik a traumatológia betege volt – közölte nyugodt hangon, mire Meghan gondterhelten ráncolta össze szemöldökét.

- Biztos vagy benne? – kérdezte kétkedve, Diane azonban határozottan bólintott.

- Teljesen! A rendszer nem téved, ezen kívül a TO rövidítés a Traumatológiai Osztályt jelöli – válaszolta magabiztosan, Meghan pedig le sem vette szemét a papírról, melyet a kezében szorongatott.

- Be tudsz lépni a sebészeti adatbázisba? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve, Diane pedig kihúzta magát, és felnevetett.

- Ahova akarja, doktornő! – jelentette ki vidáman, és hangján jól hallatszott, mennyire élvezi a helyzetet. Pár pillanat múlva elégedetten csapta össze tenyerét – bent is vagyok! Mit keresünk? – kérdezte, mire Meghan elmosolyodott. Meghatotta a nővér segítőkészsége, aki anélkül szegte meg a szabályokat a kedvéért, hogy tudta volna, miről van szó.

- Az előbb lediktált kódokra keress rá, kérlek! Tudni akarom, hogy felkerültek-e ezek a betegek a sebészetre – kérte, miközben fejében próbálta összerakni a dolgokat. Nem értette, miért voltak fontosak ezek a kórlapok Lisa számára, hogy feljegyezte a sorszámukat, de abban biztos volt, hogy köze lehet a halálához, annál is inkább, mivel ugyanaz a kód állt a nevek mellett, amivel korábban már találkoztak. Az egyetlen módja, hogy barátnője találkozhatott ezekkel a kórlapokkal, ha felkerültek a sebészetre a betegek, és talán akkor vett észre valamit Lisa, ami később az életébe került.

- Semmi – hatolt át gondolatai ködén Diane hangja, mire döbbenten meredt a kezében tartott telefonra – nincs egyezés. Egy beteg sem került fel a sebészetre – ismételte meg kijelentését a nővér, miután Meghan nem reagált, így nem lehetett biztos benne, hogy hallotta, amit mondott.

- Az lehetetlen! – rázta meg fejét hitetlenkedve a doktornő – akkor mégis, hogyan… - akadt el mondata közben, majd mély levegőt vett, hogy rendezni tudja gondolatait – felejtsd el! Diane! Szükségem lenne ezekre a kórlapokra! – jött a következő kérés a nővér felé, miközben az jutott eszébe, talán azokból megtudhatja a betegek nevét, és ha felkeresné őket, megtudhatna valamit.

- Nem lesz egyszerű, Dr. Altman – hallotta meg a nővér gondterhelt hangját – egytől egyik passzivált zárójelentések. Elméletileg csak engedéllyel lehet hozzájuk férni – tette hozzá, mire Meghan döbbenten simított végig homlokán.

- Az, hogy lehetséges? Nem zároljuk a kórlapokat csak akkor, ha… - kezdett bele, de Diane fejezte be helyette a mondatot.

- Ha a beteg meghal – értett egyet vele az ápolónő, majd folytatta – traumás sérüléssel kerültek hozzánk, kivétel nélkül mindannyian az elmúlt egy hónapban.

- Diane, hogyan férhetnék hozzá ezekhez a kórlapokhoz? – kérdezte izgatottan, mert érezte, hogy végre talált valamit, ami közelebb viheti őt Lisa gyilkosához – csak bírósági engedéllyel?

- Ez az egyik módja – válaszolta Diane, miközben tollának végét rágcsálta – a másik, hogy valamelyik hozzátartozó beleegyezik, hogy átnézhesse, de ehhez nyomós indok kell, akárcsak a bírói végzéshez, nekem pedig van egy olyan érzésem, hogy egyelőre vakon tapogatózunk, tehát ezt is kilőhetjük – alkalmazott többesszámot töprengő hangon, ami megint mosolygásra késztette Meghan-t.

- Akkor zsákutca – sóhajtott fel elkeseredetten a doktornő, mire Diane rosszallóan kezdett ciccegni.

- Ejnye, de hamar feladja! – pirított rá az orvosnőre szigorúan, majd a választ meg sem várva, tovább beszélt – a harmadik lehetőség, hogy felemelem a hátsómat, lebattyogok Stu-hoz a kartonzóba, és bevetve minden női fortélyomat és bájamat, kikérem magának őket – tette hozzá magabiztos eltökéltséggel, mire Meghan szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől.

- Ez… szabálytalan, Diane, és sosem kérném tőled, hogy kockáztasd az állásodat – válaszolta halkan, de hangjából jól kivehető volt, milyen hálás az ápolónőnek, aki még mindig nem kérdezte meg, mire kellenek azok a kórlapok.

- Tudomásom szerint, nem is kérte doktornő – igazította helyre – én ajánlottam fel – tette hozzá mosolyogva. – Szóval, hova vihetem őket? – kérdezte, így jelezve, hogy ő már el is döntötte a kérdést, mire Meghan lehunyta szemét, és nagyot sóhajtott. Önzőség lett volna részéről, ha belekeveri az ápolónőt a hivatalosnak egyáltalán nem mondható nyomozásába, ráadásul Eric kikérhette volna a bírói végzést, mégsem akarta felhívni, hogy beszámoljon róla, mit talált. Ugyan nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik, amiért a tudta nélkül kutakodik, de az előző este után egyáltalán nem akarta látni, pláne nem beszélni vele.

- A sebészeten vagyok, az orvosi szobában. Itt várlak – döntötte el magában, elnyomva lelkiismeretének figyelmeztető hangját – köszönöm, Diane! Jövök neked eggyel! – tette hozzá hálásan, mire az ápolónő csak motyogott valamit szerényen az orra alatt, hogy nem tesz semmit, és bontotta a vonalat, Meghan pedig tűnődve forgatta kezében a fehér lapot. – Mibe keveredtél, Lisa? – kérdezte halkan, miközben nyílt az orvosi szoba ajtaja, ő pedig meglepetten találta szembe magát Eric fürkésző tekintetével. A nyomozó észbontóan nézett ki a sötét farmerban, mely ráfeszült izmos combjára, és a kék ingben, ami alatt kirajzolódtak izmai, melyeknek érintését és remegését még most is az ujjaiban érezte a doktornő. Sötét haja a homlokába hullott, kék szemét pedig egy percre sem vette le a doktornőről, aki ezúttal is a szokásos fehér köpenyét viselte a zöld műtősruha felett. Haját most is szoros copfba kényszerítette, de Eric jól emlékezett rá, milyen puha és selymes az érintése. – Te mit keresel itt? – kérdezte nagyot nyelve az orvosnő, mire a nyomozó beljebb lépett, és hangtalanul zárta be maga mögött az ajtót.

- Lisa holmijáért jöttem – válaszolta, eltitkolva a nő elől, hogy első útja a sürgősségi osztályra vezetett, mert látni akarta, beszélni szeretett volna vele az elmúlt estéről, és tudni akarta, történt-e valami közte és az orvos között, miután elment a lakásáról. Ott mondta meg neki a nővérpultnál álló Diane, hogy a sebészeten keresse. Ahogy azonban belenézett az elutasítón csillogó barna szemekbe, hirtelen úgy érezte, azok után, ahogy távozott, nincs joga számon kérni az előtte állót.

- Persze, hogy azért – mosolyodott el keserűen Meghan, miközben ostobának érezte magát, amiért egy percig is azt hitte, őt keresi a férfi – itt vannak, már dobozba raktam őket – mutatott a szekrény mellett álló székre, miközben a kezében lévő lapot óvatosan a háta mögé csúsztatta, remélve, hogy a nyomozó nem veszi észre. – Az új kolléga miatt ki kellett pakolnom, szóval viheted! – lépett kissé messzebb, így elkerülve, hogy túlságosan közel kerüljön a férfihoz, mire Eric tekintete először a dobozra tévedt, majd ismét a nőre vándorolt, és gyanakvón nézett végig rajta.

- Azt is kérem, ami a hátad mögött van – közölte nyugodt hangon a nyomozó, mire Meghan ártatlan tekintettel nézett a háta mögé, majd szemöldök ráncolva fordult vissza.

- Minek neked egy kávégép? A kapitányságon nincs? – értette félre szándékosan a férfit, mire az, elmosolyodott.

- Jól tudod, mire gondolok – válaszolta, miközben közelebb lépett – a lapot kérem, amit elrejtettél előlem – nyújtotta ki jobb kezét, tenyérrel felfele, és tekintetéből magabiztosság sugárzott, mint, akinek kétsége sincs afelől, hogy a doktornő azonnal teljesíti, amit kér.

- Ez csak… - lobogtatta meg könnyedén a lapot Meghan, de ügyelt rá, hogy Eric véletlenül se lássa meg a ráírt adatokat – csak a bevásárlólistám! Értékelem, hogy elintéznéd helyettem, de nem szükséges, köszönöm! Hazafelé megoldom! – mosolygott rá szemtelenül, de a nyomozó nem értékelte a humorát, mert szigorúan lépett még közelebb, és mindkét kezét megtámasztotta a doktornő feje mellett a szekrényen, így annak lehetősége sem volt a menekülésre.

- Az a lap mindenképpen hozzám fog kerülni, Dr. Altman – jelentette ki halkan, és szemében elszántság vibrált, ahogy beszélt – de rád bízom a döntést, hogy önként adod oda, vagy én veszem el tőled – tette hozzá, mire Meghan nagyot nyelt, és érezte, hogy félelem lesz úrrá rajta. Tisztában volt vele, hogy Eric határozott, céltudatos nyomozó, aki nem ijed meg a saját árnyékától, de azt csak remélni merte, hogy más, mint az apja, és sosem emelne kezet egy nőre, vagy bárkire, hacsak nincs rá komoly oka.

- Hogy akarod elvenni? Kicsavarod a kezemből? – kérdezte, miközben bátran nézett farkasszemet a férfival, de hangjának remegése elárulta, mi megy végbe benne, mire Eric döbbenten meredt rá.