34.
rész
Eric lassan, érzéki finomsággal húzta
végig jobb kezének mutatóujját a doktornő meztelen hátán, gerince mentén,
miközben elnyomta magában a kérdést, hogy mit is keres itt tulajdonképpen.
Amikor meglátta, hogyan menti meg Meghan annak a férfinak az életét, hirtelen
úgy érezte, beszélnie kell vele, tudni akarta, ösztönei nem csapják-e be,
valóban bízhat benne, és pusztán csak McGee fejében létezik, hogy egy pár
lehetnek. Türelmesen megvárta, míg az orvosnő végez a beteg ellátásával, de
legnagyobb csalódására, mire megbeszélte a bíróval a végzést, hogy kikérhesse
hivatalosan a kartonokat, Meghan eltűnt a szeme elől. Utolsó lehetőségként
merült fel benne az orvosi szoba, és szája elnyílt meglepetésében, amikor
belépett, és meglátta a doktornőt, ahogy egy szál műtősnadrágban, melltartóban,
neki háttal áll. Tudta, hogy esztelenség, amit művel, okosabb lett volna
ugyanolyan hang nélkül kimenni, ahogy érkezett, de lábai elárulták, és szívének
engedelmeskedve esze helyett, odavezették, ő pedig nem állta meg, hogy hozzá ne
érjen a selymes bőrhöz, mely szinte hívogatta, hogy simítson végig rajta. Most
mélyen magába szívta a barackillatot, és közelebb lépett, Meghan-nek pedig felgyorsult
a légzése, gerince mentén bizsergés indult el, és meglepetten akadt el a
lélegzete, amikor megérezte nyakán a férfi forró ajkát. Kétsége sem volt
afelől, ki állhat a háta mögött, ki szórja tele vállát, nyakát apró, édes
csókokkal, melytől végig futott a libabőr egész testén. Nem volt senki, aki
valaha ilyen, vagy akár ehhez hasonló reakciót váltott volna ki belőle egyetlen
érintésével, mint a nyomozó, ugyanakkor nem értette, azok után, ahogy elváltak,
mit keres itt.
- Gyönyörű
vagy – súgta Eric a fülébe halkan, ő pedig lehunyt szemmel vett mély
lélegzetet, amikor megérezte, hogy annak ujjai ráfonódnak felkarjára, és
simogatni kezdik.
- Engedj
el – nyögte nehezen, miközben szinte kényszerítette magát, hogy kivonja magát a
férfi hatása alól – nincs jogod hozzá, hogy ezt tedd velem – nyelt nagyot, mire
Eric nagyot sóhajtott, és arcát a nyaka vonalába fúrta.
- Na,
és McGee? – kérdezte halkan – neki, miért lenne több joga hozzád? – tette hozzá
keserűen, és mindennél jobban szerette volna hallani a választ. Tudnia kellett
az igazat, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha szembesülnie kell vele, hogy a
doktornő sosem lehet az övé. Meghan kihúzta magát a karjai közül, szembefordult
vele, és rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, büszkén felszegett állal. Eric
tekintete lassan, minden másodpercet kiélvezve vándorolt végig a nő testén, a
kerek, feszes melleken, melyeket csábítón takart el szeme elől a hófehér,
csipkés melltartó, de annyit felfedett belőlük, hogy felkeltse benne a vágyat,
majd lejjebb kúszott a lapos hasig, hogy aztán visszataláljon a barna
szemekhez.
- Ezért
jöttél? – kérdezett vissza válasz helyett, majd folytatta – tényleg azt
gondolod, hogy magyarázkodni fogok neked? – rázta meg hitetlenkedve a fejét,
figyelmen kívül hagyva, mennyire vágyott rá, hogy elmondhassa, semmi nincs
közte és az orvos között, de a legjobban azt szerette volna, ha Eric el is
hiszi, amit mond.
- Miért
ne? – vont vállat szomorkásan a nyomozó, Meghan pedig keserűen húzta el ajkát.
- Miért
ne? – ismételte meg a kérdést, majd azonnal meg is válaszolta – mert úgysem
számít. Azt kéred, ne apám után ítéljelek meg, miközben te is pontosan ugyanazt
csinálod. A múltad miatt engem büntetsz.
- A
múltam? – lepődött meg Eric, miközben a doktornő elfordult, és kivéve a
szekrény polcáról egy zöld felsőt, magára öltötte, nyakába akasztotta
sztetoszkópját, majd egy köpenyt is leemelt az egyik fogasról.
- Pontosan
– bólintott határozottan Meghan – mondhatnám, hogy Kenneth és köztem nincs
semmi! Mondhatnám, hogy tegnap este elküldtem a lakásomról, de mi értelme
lenne? – kérdezte nyugodtan, lemondó hangon, Eric pedig érezte, hogy öröm járja
át a szívét a gondolatra, hogy az orvosnő nem akar semmit a férfitól, de a nő
következő szavai lehűtötték. – Úgysem hinnél nekem. Él benned egy kép az
orvosnőkről, ami alapján mindig bűnös leszek – nyelt nagyot, hogy folytatni
tudja, anélkül, hogy túlságosan kiadná az érzéseit – Nekem viszont nincs kedvem
állandóan azt bizonygatni, hogy nem olyan vagyok, amilyennek hiszel! – tette
hozzá büszkén, mialatt becsukta a szekrényajtót, és felkapta köpenyét.
- Dr.
Altman! – tárta szélesre az ajtót Diane, és ajkára futó mosoly költözött,
amikor meglátta, hogy a doktornőt megint a nyomozóval látja, de továbbra is
hivatalos hangon folytatta – 5 perc múlva három mentőautó érkezik!
Tömegkarambol, 12 sérült, hatot visznek a Mercy-be, három könnyebbet a
General-ba, és három súlyosat ide! – tájékoztatta, mire Meghan bólintott, de
mielőtt távozott volna, bizonytalanul a nyomozóra pillantott.
- Ami
a nyomozást illeti… - akadt el a hangja, hiszen fogalma sem lehetett, hogy azok
után, amit a férfinak mondott, még mindig hajlandó lesz-e hagyni, hogy részt
vegyen az ügyben, de Eric csak bólintott.
- Kikértem
a hivatalos parancsot a kartonokra, és lefuttatom a négy fickót, akik meghaltak
– válaszolta tömören – ha van valami, értesítelek – tette hozzá látszólag
nyugodtan, mire Meghan megkönnyebbülten biccentett fejével.
- Köszönöm
– mormolta sután, majd távozott, Eric pedig egyedül maradt nyomasztó
gondolataival. Egy percig sem tudta hibáztatni a doktornőt, hiszen igaza volt.
Elvárta tőle, hogy ne a múltja és apja alapján ítélje meg őt, csak azért, mert
rendőr, és higgyen neki, hogy más, mint Thomas Palmer, holott ő ugyanazt tette.
Folyamatosan azt kereste, miért kell távol maradnia tőle, harcolt saját érzései
ellen, melyek vonzották a doktornőhöz, és figyelmen kívül hagyta, milyen
gondoskodó, milyen nagyszerű barát, hiszen az életét is veszélyeztetné csak
azért, hogy megtalálja Lisa gyilkosát, ahogy azt sem akarta tudomásul venni,
hogy mennyivel jobban érezte magát a társaságában. Szeretett vele lenni,
vitatkozni, hallgatni a nevetését, csípős válaszait. Élvezte, hogy vágott az
esze, mint a borotva, és ha távol kellett lennie tőle, hiányolta barack
illatát, barna szemét, melyben szikrák pattogtak, amikor dühös volt. Nagyot
sóhajtva ült le az egyik székre, és döbbenten túrt bele sötét hajába.
- Egek
ura… - motyogta csak úgy, maga elé – beleszerettem – mondta ki hangosan, majd
halkan felnevetett. Kimondva még hihetetlenebbnek tűnt a számára, de kár lett
volna tagadnia. Végre be kellett vallania magának, hogy minden rossz
tapasztalata, és apja minden óvó intelme ellenére, beleszeretett egy orvosnőbe.
Nemcsak fizikailag vonzódott hozzá, nemcsak a testét akarta, hanem a lelkét is.
El akarta feledtetni vele a múltat, a szörnyűségeket, amin keresztül kellett
mennie, vigasztalni akarta, letörölni a könnyeit, megnevettetni, és biztosra
tudni, hogy ő az egyetlen férfi az életében, aki szereti. Amint rájött
gondolatainak súlyára, nagyot nyelve rázta meg fejét. Nem engedhetett
érzéseinek, nem vállalhatta a kockázatot, hogy Meghan megsebzi, hiszen egész
eddigi életét úgy élte le, hogy kerülte a mélyebb érzelmi kapcsolatokat. A
legkevésbé sem volt rá szüksége, hogy bárkibe szerelmes legyen, pláne nem egy
orvosnőbe. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az orvosi szoba ajtaja,
és három orvos lépett be, akik heves szakmai vitát folytattak egymással, de
elnémultak, amikor meglátták az asztal mellett ülő, számukra idegen férfit.
- Segíthetünk?
– kérdezte az egyik magas, 50-es éveinek elején járó, őszülő hajú orvos, mire
Eric elhúzta száját.
- Az
én bajomra nincs recept, de kösz! – biccentett feléjük, majd mit sem törődve a
döbbent tekintetekkel, távozott a helyiségből, hogy a kórlapokkal a kezében, a
kapitányságon folytassa a munkát, miközben azon gondolkodott, hogyan érhetné
el, hogy Meghan legalább meghallgassa.
Meghan kedvetlenül halászta elő kulcsait
táskája mélyéről, miközben azon tanakodott, milyen ürüggyel mondhatná le a
Kenneth-tel megbeszélt vacsorát, de szinte rögtön el is szégyellte magát.
Tartozott annyival az orvosnak, hogy személyesen közli vele, közöttük nem
alakulhat ki semmi. Bár őrültségnek érezte, és saját magát is megdöbbentette a
felismerés, de senki másnak az érintésére, csókjára nem vágyott, csak a
nyomozóéra. Józan esze tilalma ellenére, fejéből nem tudta kiverni az együtt
érzőn csillogó kék szemeket, a mozdulatot, ahogy óvón vállára terítette a
zakóját a novemberi hidegben, a szoros, vigasztaló ölelést, vagy, ahogy
megfogta kezét, és bátorítón megszorította, amikor múltjáról mesélt. Szörnyen
érezte magát az orvosi szobában történtek miatt, és fájt neki, amiért Eric nem
hitte el, hogy közte és Kenneth között a világon semmi sincs.
- Beleszerettem?
– tette fel magának a kérdést az ajtó előtt döbbenten, ahogy végig zongorázott
fejében minden pillanatot, amit a nyomozóval töltött. Minden jel azt mutatta,
hogy erre a kérdésre a válasz igen, és azt is tudta, hogy ha mástól hallaná
azokat az érzéseket, amit ő érez, magabiztosan vágná rá, hogy ez szerelem,
mégis tagadólag rázta meg fejét – na, azt nem! Képtelenség! – tette hozzá, így
viaskodva, és ellentmondva szívének, majd határozottan, és bosszúsan
illesztette a zárba a kulcsot, és tárta szélesre a bejárati ajtót, amikor
azonban belépett, földbe gyökerezett a lába a döbbenettől. A kanapét felfordították,
a polcokról a könyvek halomba szórva hevertek a padlón, a komód fiókjait,
melyen a televízió kapott helyet, egyesével kihúzták és a földre ürítették a
tartalmát, ahogy pedig beljebb lépett, és végig nézte a lakást, a hálószobákban
is ugyanez a látvány fogadta. Nagyot nyelve, vadul dörömbölő szívvel, aprókat lépve
járta be a helyiségeket, ügyelve rá, hogy semmihez ne érjen, és ne mozdítson
el, miközben keze automatikusan nyúlt a táskájába mobiljáért, és a rendőrséget
tárcsázta. – Dr. Meghan Altman vagyok – köszörülte meg torkát, amikor
meghallotta a diszpécser hangját – kérem, kapcsolja Eric Taylor nyomozót – adta
meg a férfi nevét, az egyetlen emberét, akiben megbízott mindazok ellenére, ami
kettejük között történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése