14.
rész
Javier a legnagyobb természetességgel
ölelte át Meghan-t, amikor megérkezett hozzájuk, és nyomott puszit a nő arcára,
miközben észre sem vette, hogy a doktornő látogatói meglepetten húzták fel
szemöldöküket. Eric szívébe fájdalom nyillalt, ahogy meglátta a könnyed
gesztust, de a legjobban az fájt neki, hogy míg Kenneth McGee esetében
egyértelműen látszott az orvosnőn, hogy feszélyezi a jelenléte, és terhes a
számára minden érintés, amit az orvos kezdeményezett, addig az előtt álló idegenre
melegen rámosolygott, és láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy a magas, sötét
hajú, jóképű orvos közvetlen nyugalommal karolja át vállát. Mialatt tekintetét
nem tudta elszakítani róluk, észrevétlenül rejtette háta mögé kezeit, és húzta
le karikagyűrűjét, melytől azóta nem vált meg, mióta Meghan az ujjára húzta az
esküvőjükön, és süllyesztette nadrágja zsebébe.
- Látom, nem érsz rá – futott végig tekintete a
férfinak a két nyomozón, de pillantásán látszott, pusztán egy beteg
hozzátartozóinak gondolhatja őket, mert nem mutatott túl nagy érdeklődést
irántuk, miközben Meghan elcsípte Eric rideg tekintetét, ahogy végig mérte az
orvost. – Mit szólnál később egy ebédhez? – javasolta kedvesen mosolyogva, mire
a doktornő beleegyezőn bólintott.
- Az remek lenne – egyezett bele örömmel Meghan,
miközben volt férje bosszúsan szorította össze száját. Bár tisztában volt vele,
hogy kettőjüknek már nincs esélye egymás mellett, mégis rosszul érintette a
tudat, hogy ellentétben azzal, amit hitt, a doktornő már továbblépett, és
talált valakit helyette, aki talán megadja neki azt a boldogságot, amit tőle
nem kapott meg. Keserűen gondolt arra, hogy mi mindenben igaza volt Elvira-nak,
hiszen nem csak az derült ki, hogy a doktornőnek valóban fontos volt a munkája,
hanem az is, hogy egy orvosnak orvos mellett a helye.
- Elmesélhetnéd, hogyan ment a beszélgetés
Baker-rel – vetette fel Javier, mit sem tudva arról, hogy éppen egy gyilkossági
ügy kellős közepébe sétált bele ezzel az egyetlen mondattal.
- Ha nem haragszik, ezt inkább először nekünk
fogja elmesélni! – jegyezte meg komor hangon Eric, aki úgy érezte, nem bír
többet elviselni a férfi tenyérbemászó modorából, mire Javier ezúttal sokkal
több időt szentelt annak, hogy szemügyre vegye a látogatókat. Meghan, aki csak
most kapcsolt, hogy nem mutatta be őket egymásnak, zavartan tűrte füle mögé
haját.
- Elnézést! Javier, ő itt a volt férjem, Eric
Taylor nyomozó – kezdte Eric-kel, akinek pillantása szinte felnyársalta az ifjú
orvost, aki hirtelen elkerekedett szemekkel nézett először a férfira, majd
sokatmondó pillantást lövellt a doktornő felé, de az egy tekintet villanással
jelezte, hogy meg ne szólaljon, ő pedig szót fogadott. – Ő pedig a társa, Bruce
Freeman nyomozó – mutatott most az idősebb nyomozóra, aki kimérten bólintott,
miközben arra gondolt, tévedett, amikor azt hitte, Meghan még mindig szereti a
barátját, és csak arra vár, hogy Eric végre bocsánatot kérjen. – Dr. Baker-t tegnap este meggyilkolták, és
azért vannak itt, hogy feltegyenek nekem néhány kérdést – magyarázta a férfinak,
aki döbbenten pislogott nagyokat, megpróbálva feldolgozni az információkat.
- Na,
de… mégis, mi történt? – találta meg a hangját a férfi, miközben hitetlenkedve
rázta fejét, és Meghan már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Eric
türelmetlenül köszörülte meg torkát.
- Magában
kit tisztelhetünk? – szegezte neki a kérdést, de az orvos helyett volt felesége
válaszolt.
- Dr.
Javier Perez, traumatológus, Spanyolországból – felelte nyugodtan Meghan, mire
volt férje gúnyosan mérte végig az orvost, és figyelmen kívül hagyta az
üdvözlésre feléje nyújtott kezet.
- Szuvenír? – kérdezte gonoszkodva, majd tűnődve
tette hozzá – érdekes. Más megelégszik egy hűtőmágnessel – jegyezte meg, mire
Javier elnyomott egy mosolyt. Azt mindig is tudta, hogy Meghan sosem szűnt meg
szeretni a volt férjét, de most már abban is biztos volt, hogy az sem közömbös
a nő iránt. A történetnek csak kis szeletét ismerte, az orvosnő meglehetősen
ritkán, és keveset beszélt házasságáról, de amikor megtette, a szemében
megjelenő fájdalom beszédesebb volt a szavaknál, és egyértelművé tette a
számára, hogy ez a szerelem még korántsem múlt el. Egész eddig azt hitte, Eric
nem viszonozta a nő érzelmeit, és ezért ment tönkre a kapcsolatuk, de ahogy
most pillantása találkozott a jég hidegen megvillanó kék szemekkel, és azokból
jól kiolvashatta a nyílt ellenszenvet önmaga iránt, már tudta, hogy a férfi
legalább annyira szereti a doktornőt, mint fordítva. Így viszont már végképp
nem értette, miért váltak el útjaik.
- Javier a vőlegényem! – buktak ki Meghan-ből
önkéntelenül a szavak, mire mindhárom férfi döbbenten meredt rá, amikor azonban
az orvos meg akart szólalni, hogy tiltakozzon a hazugság ellen, a doktornő
észrevétlenül lépett a lábára, ő pedig fájdalmasan szorította össze száját,
melyet kényszerű mosolyra húzott, és bólogatni kezdett, mialatt érezte, hogy a
nő átfogja karját, és bizalmas mozdulattal simul hozzá egészen közel.
- Ez
igen! – bólintott gúnyos elismeréssel Eric, miközben Bruce szomorúan ingatta
fejét – neked aztán bejött az élet a válás után, igaz? Két év Spanyolországban,
előléptetés, egy vőlegény! – sorolta a nyomozó, mire Meghan rezzenéstelen
arccal állta a tekintetét.
- Tudtommal
azért váltunk el, hogy mindketten azt az életet élhessük, amit szeretnénk, nem?
– kérdezett vissza azokkal a szavakkal, melyeket elválásuk napján mondott neki
a férfi, annak ellenére, hogy ő sosem vágyott arra, amit kapott. Az ő egyetlen
vágya Eric volt, aki azonban eldobta magától a szerelmét, és még csak meg sem
próbált harcolni kettőjükért. Noha maga sem értette, miért hazudta, hogy Javier
a vőlegénye, szíve legmélyén egy lehetőséget látott benne, hogy felvértezze
magát Eric vonzerejével szemben, és így esélye se legyen a férfinak arra, hogy
magához édesgesse, és újra megbántsa.
- De
igen – válaszolta látszólag könnyed hangon a nyomozó – te karrierre vágytál, én
a régi életemre! – közölte a nyílt hazugságot, mely szinte égette lelkét, mire
Meghan kérdőn húzta fel szemöldökét.
- Megkaptad?
– érdeklődött, mialatt elnyomta a fájó érzést, mely elhatalmasodott rajta a
gondolatra, hogy ő képtelen volt boldoggá tenni Eric-et.
- Többet
is, mint vártam! – felelte flegma pökhendiséggel – a magányos esték helyett, most
minden éjszakára van társaságom! – tette hozzá, sokatmondón kacsintva, mire
Meghan lenyelte a gombócot torkából, Bruce pedig elhúzta a száját. Amit a férfi
állított volt feleségének, pusztán annyiban fedte a valóságot, hogy volt ugyan
társasága az éjszakákon, de arról, hogy ez nem nőket, hanem sokkal inkább az
alkoholt jelentette, mélyen hallgatott, és Bruce úgy érezte, neki sem lenne
életbiztosítás, ha felvilágosítaná a doktornőt, másfelől pedig, együtt érzett
barátjával. Ha már szembesülnie kellett azzal, hogy a nő, akit mindennél jobban
szeret, tovább lépett a házasságukon, akkor megérdemelt annyit, hogy emelt
fővel, büszkén hátrálhasson ki egy ilyen szituációból.
- Szóval…
- lépett kissé előrébb Bruce, hogy így próbáljon véget vetni a beszélgetésnek,
melyből egyértelmű volt, hogy mindkét fél csak sérül, miközben Eric és Meghan
egy percre sem vették le szemüket a másikról. A feszültség kézzel tapintható
volt közöttük, és bárki úgy érezhette a környezetükben, hogy elég lenne
egyetlen szikra, hogy lángra lobbanjon minden körülöttük. – Arra szeretnénk
kérni, Meghan, hogy amíg nem tisztázódik a helyzeted, ne hagyd el a várost –
kérte kissé feszengve, mire a doktornő elképedve simított végig homlokán.
- Ti
tényleg engem gyanúsítotok a gyilkossággal? – kérdezte, mire Javier
hitetlenkedve nevetett fel. – Azt hiszitek, meg tudnék ölni bárkit?
- Hogyan?
Ez nevetséges! Te sosem lennél képes ilyesmire! – cáfolta meg azonnal még a
feltételezést is Javier, kimondva azt, amit Eric is gondolt, Bruce azonban
komoly marad.
- Teljesen
mindegy, hogy mit hiszünk – közölte nyugodt, hivatalos hangon, igyekezve minél
objektívebbnek lenni – vannak bizonyos tények, amik miatt ki kell vizsgálnunk a
dolgot.
- Mégis,
milyen tények? – kérdezte értetlenül Meghan, de Bruce helyett ezúttal Eric
válaszolt.
- Te
találkoztál vele utoljára, mielőtt meghalt, a titkárnő hallotta, ahogy a halála
előtt nem sokkal veszekedtetek – sorolta a gyanúra okot adó információkat –
volt indítékod, és lehetőséged is arra, hogy megtedd. Nincs alibid, ráadásul a
halál módja és oka arra enged következtetni, hogy olyan ember követte el, aki
pontosan tisztában van az emberi test működésével.
- Ne
aggódj, Meghan – simított végig a doktornő vállán nyugtatólag Javier, mire Eric
szeme résnyire szűkült a mozdulatot látva, és összepréselte ajkát, de nem
szólalt meg – megígérem, hogy megkeressük a legjobb ügyvédet Montreal-ban! –
ígérte őszinte aggodalommal a hangjában, miközben barna szeme elszántan
villant, de Bruce megrázta fejét.
- Erre
még egyáltalán semmi szükség! – igyekezett csillapítani a kedélyeket – egyelőre
csak annyit kérünk, hogy légy mindig elérhető, ha esetleg további kérdéseink
lennének!
- Persze…
úgy lesz – bólintott rezignáltan Meghan, aki most kezdte igazán felfogni,
mekkora bajba kerülhet. Mindaz, amivel Eric szembesítette, egyértelművé tette a
számára, hogy bármikor első számú gyanúsítottá léphet elő, és agya egymás után
pörgette maga elé az összes olyan alkalmat, amikor ő és Dr. Baker vitatkoztak. Eric
figyelmét nem kerülte el a félelem, mely átsuhant a gyönyörű arcon, és bár fájt
neki Meghan-t mással látni, a szerelmet, amit iránta érzett, nem tudta egy
csapásra kitépni a szívéből. Elnyomva egy sóhajt, ösztönösen lépett közelebb
hozzá, és a doktornő ajka elnyílt meglepetésében, amikor megérezte, hogy Eric
megfogja a kezét.
- Megígérem,
hogy kiderítem, mi történt – szólalt meg halkan, miközben tekintetük
összekapcsolódott, és egyikük sem vette észre, hogy Javier halványan
elmosolyodik, és diszkréten ellép a doktornő mellől, akit teljesen kizökkentett
a puha érintés, ahogy a nyomozó ujjai ráfonódtak az övére. Az erős kezek
gyengéd érintésének hatására ugyanaz a jól ismert, de már régen érzett
bizsergés indult el gerince mentén, amely mindig, valahányszor a férfi megérintette.
- Köszönöm
– nyögte nehezen, és gondolatban gratulált magának, amiért el tudta rejteni
hangja remegését, miközben Eric hüvelykujja finoman cirógatta meg keze fejét.
- Ideje
indulnunk – hallotta meg Eric a társa figyelmeztető hangját, mire nehezen
bólintott. Két év után ismét megérinteni volt feleségét, rég eltemetett
érzéseket keltett életre benne, olyanokat, amikről azt hitte, soha többé nem fogja
érezni. Szíve szerint, magához húzta volna, mégis erőt vett magán, és
köszönésképpen bólintva, elindult a főbejárat felé. Meghan megbabonázva nézett
a férfi után, és észre sem vette, hogy Javier mindent tudón mosolyogva figyeli.
- Vőlegény?
Tényleg? – húzta fel szemöldökét, így kizökkentve a nőt, mire az, bűntudatosan
mosolygott rá.
- Sajnálom,
jobb nem jutott eszembe – vonta meg vállát ártatlan tekintettel – egyszerűen
csak… nem akartam, hogy azt higgye, még mindig nem vagyok túl rajta!
- Szerinted,
túl vagy rajta? – kérdezte Javier, és amikor Meghan bizonytalanul bólintott,
elmosolyodott – félre ne érts, engem igazán nem zavar, ha el kell játszanom a
vőlegényed szerepét, sőt, megtisztelsz vele! De ha engem kérdezel, nem ezért
választottad ezt a színjátékot eszközként.
- Nem
értem, miről beszélsz – húzta össze szemét értetlenül a doktornő, de Javier-t
nem tudta becsapni, jól látta rajta, hogy pontosan tudja, mire gondol.
- Dehogynem
érted – bólogatott lassan, megfontoltan – talán tényleg az is közrejátszott,
hogy úgy érezze, tovább léptél, de szerintem, sokkal inkább magadat akarod
megvédeni – tapintott rá jó érzékkel az igazságra, és a választ meg sem várva,
folytatta – te félsz!
- Félek?
Mégis mitől? – nevetett fel hitetlenkedve Meghan, mire az orvos megvonta széles
vállát.
- Tőle…
és magadtól! Attól, hogy nem tudsz neki ellenállni, ha esetleg újra közeledni
próbálna, és ahogy ma rád nézett, biztos vagyok benne, hogy próbálna is! –
jelentette ki magabiztosan, mire barátja megrázta fejét.
- Nevetséges…
- Tényleg?
– húzta fel kérdőn szemöldökét Javier, és arcára volt írva, egy szavát sem
hiszi a nőnek – két éve ismerlek, Meghan Altman! Gyönyörű nő vagy, okos,
határozott! Bármelyik férfit megkaphatnád, de neked egyik sem kellett, pedig
voltak jelentkezők bőven! – emlékeztette a spanyolországi programban résztvevő
kollégáikra, akik közül jónéhányan vetették be minden fortélyukat, hogy
legalább egy vacsorára elvihessék a doktornőt, de ő mindenkit kikosarazott.
Javier volt az egyetlen, akit barátjául és bizalmasául fogadott, de csak azért,
mert a férfi mindig kellő tisztelettel és udvariassággal bánt vele, és soha nem
sürgette, ami kimondottan jól esett sérült lelkének.
- Te
tudod a legjobban, milyen nagy volt a nyomás Madridban – keresett mentségeket
Meghan – szinte csak aludni jártam haza, a nap 24 órájából legalább 20-at vagy
a könyvtárban vagy a kórházban töltöttem! Mégis, mikor értem volna rá
randevúzgatni? – érvelt okosan, amit Javier egy elismerő bólintással
jutalmazott, de nem lélegezhetett fel, mert azonnal jött az ellentámadás.
- Ez
igaz, de nem mentség – közölte megmásíthatatlan hangon, és amikor Meghan szóra
nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, egy mozdulattal fojtotta belé a szót. –
Ahogy most az exedre néztél, rájöttem, miért nem volt esélye nálad senkinek –
szólalt meg halkan – még mindig szereted, ugye? – kérdezte együtt érző hangon,
mire a doktornő nagyot sóhajtott, és könnyes szemmel nézett vissza rá, neki
pedig összeszorult a szíve, ahogy meglátta a barna szemekben a fájdalmat, mely
mindig megjelent, ha a házasságáról volt szó.
- Azt
mondod, bármelyik férfit megkaphatnám? – kérdezte, kikerülve az egyenes
választ, és amikor Javier bólintott, keserű mosolyra húzódott ajka. – Én őt
akartam, Javier. Csak őt… - nyelt nagyot, majd egészen halkan tette hozzá – de
neki nem kellettem – közölte, majd faképnél hagyta az orvost, aki szemöldökét
ráncolva nézett utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése