17.
rész
Ahogy felnézett társára, az komolyan
nézett vissza rá, és fejével az ajtó felé intett, így jelezve, hogy kövesse.
Bár Eric-nek nem fűlött hozzá a foga, végül meggondolta magát, és felállt,
mielőtt azonban, kilépett volna a kihallgatóból, még biztatón a volt feleségére
mosolygott, aki nagyot nyelve, idegesen figyelte az eseményeket. A két nyomozó
szintén követte Eric-et, és amikor Meghan hallótávolságon kívülre került, Bruce
szólalt meg.
- Az
államügyész elrendelte az előzetes letartóztatást a bizonyítékok tükrében –
tájékoztatta barátját, mire az érezte, hogy a félelem, mint egy jeges fuvallat
dermeszti meg a szívét. – Caruso és Grooves kapták meg az ügyet – tette hozzá
halkan, és már előre tudta, milyen reakciót fog kiváltani ez Eric-ből, ami nem
is váratott magára sokáig.
- Tessék?!
– háborodott fel a nyomozó, és figyelmét nem kerülte el, hogy Victor Caruso
széles képén elégedett, öntelt vigyor jelenik meg – Stan és Pan?! – használta a
gúnynevüket maró éllel a hangjában, azt a nevet, amit egyik férfi sem
szeretett, de az őrsön mindenki előszeretettel használt rájuk. – Beszélek a
kapitánnyal! – jelentette ki elszánt hangon, de amikor indulni készült volna,
Bruce kinyújtotta kezét a mellkasa előtt, így kényszerítette megállásra.
- Felesleges
– rázta meg fejét csüggedten – már próbáltam. Azzal érvelt, hogy nem tudsz
objektív maradni… - akadt el mondat közben, és amikor Eric értetlenül nézett
rá, folytatta – Meghan az ex-feleséged, joggal hiszi a kapitány, hogy pozitív
vagy negatív irányba befolyásolhatja az ítélőképességedet – tette hozzá
magyarázatképpen, mire Eric bosszúsan sóhajtott, válaszolni azonban nem volt
ideje, mert Victor szólalt meg.
- A
volt feleséged? – lepődött meg látványosan, majd elismerőn füttyentett – te
ezzel a nővel bújtál ágyba minden nap? – kérdezte hitetlenkedve, és tekintete a
kihallgatóhelyiség ajtajára szegeződött, mintha átlátna rajta, miközben
sóvárogva vett mély levegőt, majd ismét Eric felé fordult, aki összeszorított
szájjal, visszafojtott indulattal nézett rá. – Mondd csak, tényleg olyan
könnyűvérű? Mármint, gondolod, hogy ha felajánlanám neki, hogy eltüntetem a
bizonyítékokat, az én ágyamat is melegítené néha napján? – húzódott öntelt
vigyorra a szája, mire Eric álla figyelmeztetően rándult meg, de ő észre sem
vette, csak folytatta – le merném fogadni, hogy orvosként, számtalan módját
tudja, hogyan lehet úgy kielégíteni egy férfit, hogy… - folytatta volna, de
Eric elveszítette a türelmét, és gallérjánál megfogva, a hatalmas súlyfeleslege
ellenére, könnyedén vágta a falhoz.
- Ha
még egy szót szólsz, úgy elcsúfítalak, hogy az anyád sem ismer rád, Caruso! –
sziszegte egyenesen a férfi arcába, egészen közelről, halkan, de olyan
fenyegetőn, hogy amaz csak nagyot nyelt, és kínlódva, segélykérőn nézett
társára, aki azonban ezúttal sem mutatta jelét, hogy segíteni akarna.
- Eric!
– szólította meg Bruce nyugodt, de határozott hangon társát, miközben egyre
több kollégájuk gyűlt köréjük, és érdeklődve figyelte az eseményeket – engedd
el! Gyere! – fogta meg a férfi vállait, és elhúzta Victor-tól, aki vörös
képpel, méltatlankodva nézett rájuk.
- Fejezzük
be ezt a cirkuszt! – szólalt meg most először kimért, hideg hangon Chuck,
miközben maga mellé rántotta társát, aki megtántorodott a nem várt mozdulattól
– nekünk van egy ügyünk, nektek pedig arra van az asztalotok! Maradjatok ki
ebből a nyomozásból, mert még egy felfüggesztést is a nyakatokba akasztok, ha
megtudom, hogy beleütitek az orrotokat, világos? – kérdezte fenyegetőn
összehúzott szemmel, mire Eric pimaszul nézett vissza rá.
- Rendben!
Megígérem, hogy nem tudod meg – gúnyolódott, de amikor tekintete a férfi
kezében lévő aktákra tévedt, gyanakodva ráncolta össze szemöldökét. Ahogy a két
férfi eltűnt a kihallgatóban, Bruce felé fordult – te átadtál nekik mindent?! –
kérdezte vádlón, mire amaz tehetetlenül húzta fel vállait.
- Mit
tehettem volna? A kapitány egyértelmű utasítást adott, és bár a hátam borsódzik
tőle, de Grooves-nak igaza van. Jobban tesszük, ha ebből kimaradunk, vagy
csúnyán megüthetjük a bokánkat – jegyezte meg, de elég volt társa szemébe
néznie, hogy tudja, ennek semmi valószínűsége nincsen.
Meghan kezeit tördelve, aggodalommal a
szemében nézett fel, amikor meghallotta, hogy nyílik a helyiség ajtaja, mely
csak még nagyobb lett, amikor meglátta, hogy a korábban látott, szimpatikusnak
a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető, két nyomozó jött vissza, de Eric és
Bruce nem tartott velük. Nem kellett zseninek lennie hozzá, hogy rájöjjön,
miért vannak távol. Biztos volt benne, hogy a kapitány levette őket az ügyről,
mivel ő és Eric házasok voltak. Ugyan nem hibáztathatta érte a férfit, akit jól
ismert és tisztelt, mégis a tudat, hogy volt férje nem lehet vele, félelemmel
töltötte el.
- Nos,
Dr. Altman – húzódott vigyorra a köpcös nyomozó keskeny, vékony ajka, ami
ellenszenvet váltott ki Meghan-ből, főleg, ahogy belenézett a szemébe, mely
vágyakozva futott végig a testén, ő pedig kényelmetlenül fonta keresztbe
karjait a melle előtt – Victor Caruso vagyok, ő pedig a társam, Chuck Grooves –
mutatott a magasabb férfira, aki összevont szemöldökkel, szigorú tekintettel
ült le vele szemben. – Szeretnénk feltenni néhány kérdést – közölte nyájasan,
majd kinyitotta a kezében lévő mappát. – Honnan ismerte az áldozatot? – jött az
első kérdés, Meghan szemöldöke pedig a magasba szaladt, de nem ő volt az
egyetlen, aki feleslegesnek tartotta a kérdést, mert Grooves nyomozó is égnek
emelte a szemét.
- Lapozzunk!
– szúrta közbe utasítón, majd úgy döntött, átveszi a kihallgatást, mert
egyetlen mozdulattal kapta el a másik férfi elől a mappát, és gyorsan
átfutotta. Miután végzett, becsukta a dossziét, és néhány másodpercig komoran
nézett a doktornőre. – Miért ölte meg? – kérdezte higgadtan, mire Meghan
döbbenten rázta meg a fejét.
- Tessék?!
– kérdezett vissza hitetlenkedve, majd nagyot nyelt – nem öltem meg!
- Oké
– bólintott Chuck, miközben ismét kinyitotta az aktákat, és egy kis nylon
zacskóba elhelyezett tollat helyezett a nő elé – ismerős? – kérdezte még mindig
nyugodtan, mire Meghan sóhajtott.
- Igen
– válaszolta halkan, miközben felrémlett előtte a kép, ahogy Baker kezébe
nyomja – ez az én tollam.
- Tele
van az ujjlenyomatával, Dr. Altman – közölte hideg érzéketlenséggel a hangjában
Chuck – ez önmagában még nem terelné magára a gyanút, csak hogy… - emelte fel
ujját figyelmeztetőleg – ezt a tollat, a maga ujjlenyomatával Dr. Baker nyaki
ütőerében találtuk meg – világosította fel a nőt, aki elhűlve hallgatta.
- Előző
este nála jártam, és kölcsönadtam neki! – magyarázta idegesen Meghan – alá
kellett írnia valamit, de az övé nem fogott, ezért a kezébe nyomtam a sajátom!
- A
kezébe, vagy a nyakába? – kotyogott közbe Victor, és úgy tűnt, ezúttal társa is
elégedett volt a hozzászólással, mert nem intette csendre.
- A
kezébe! – emelte meg kissé hangját Meghan, Chuck azonban érdektelenül nézett
vissza rá.
- Miért
járt nála a halála estéjén? – kérdezte, visszatérve a történet elejére, mire a
doktornő fáradtan sóhajtott.
- Volt
egy kisebb vitánk a traumán késő délután, azt szerettem volna megbeszélni vele
– válaszolta látszólag higgadtan, de legbelül remegett a félelemtől és a
kétségbeeséstől. Pontosan tudta, hogy nála alkalmasabb gyanúsítottat keresve
sem találhatna a két nyomozó.
- Arra
a vitára gondol, amikor megfenyegette? – kérdezte a vékonyabb nyomozó, és
amikor ő értetlenül nézett rá, újfent belenézett az előtte heverő dossziéba – „megtalálom a módját, hogy eltávolítsam az
osztályról” – ismételte meg a korábban az orvosnő szájából elhangzottakat,
Meghan pedig csüggedten hunyta le szemét – „egyszer
úgyis megölöm!”, „ne becsülje alá az
elszántságomat”.
- Csak…
dühös voltam rá – nyelt nagyot, de ő is érezte, milyen nyomorultul hangzik,
amit mond. – Elragadott az indulat, de később tisztázni akartam a helyzetet,
ezért mentem fel hozzá. Részeg volt, lehetetlenség volt beszélni vele, ezért
eljöttem!
- Dühös
volt? – szólalt meg ismét Caruso – csak nem azért, mert a doktor szembesítette
vele, hogy tud a kicsapongó életéről? – kérdezte vigyorogva, mire Meghan összevonta
szemöldökét, ő azonban folytatta – bár szégyentelenül fekszik le bárkivel az
osztályon, azt nehezményezi, ha valaki ezt az orra alá dörgöli, ugye? Mi volt a
baj? Hogy nem négyszemközt, hanem az egész traumatológia előtt mondta ki az
igazságot? – szívta meg fogát elégedetten Victor, miközben tekintete ezúttal
leplezetlenül futott végig a doktornőn, és a tekintetéből jól kiolvashatta a
nő, mit gondol róla.
- Nem!
– tört fel Meghan-ből mérgesen – Dr. Baker hanyag volt, nem foglalkozott a
betegekkel, órákig kellett neki könyörögni, hogy lejöjjön, és átvegyen egy-egy
esetet! Ez ellen tettem panaszt, és amikor a fülébe jutott, számon kért miatta
– magyarázta izgatottan, és minden vágya volt, hogy a két férfi higgyen neki,
de elég volt unott arcukra néznie ahhoz, hogy tudja, nem is akarják meghallani,
amit mond. – Vitatkoztunk, de nem gyilkosság útján akartam eltávolítani az
osztályról! Ami pedig a házasságomra tett megjegyzését illeti, Dr. Baker csak
meg akart sérteni, vissza akart vágni!
- Sikerült
neki, igaz? – szólt közbe Chuck, de a választ nem várta meg, hanem folytatta –
elmondom, szerintem, mi történt. Régóta a bögyében volt az érsebész, hanyagul
végezte a munkáját, veszélyeztette a betegek életét! Panaszt tett ellene, de
mivel a férfi apósa az igazgatótanács tagja, biztos lehetett benne, hogy nem
fog történni semmi. Kap egy kis figyelmeztetést, és minden megy tovább – vont
vállat a nyomozó. – Ezért úgy döntött, a saját kezébe veszi a dolgokat. Amikor
felment hozzá, látta, hogy részeg, és meglátta a lehetőséget! Az alkalmat arra,
hogy eltávolítsa a kórházból!
- Nem!
– rázta meg fejét tiltakozva Meghan – értsék meg, hogy rossz úton járnak! Nem
én öltem meg! – tiltakozott, láthatóan teljesen feleslegesen, mire a két férfi
össze nézett, és Chuck elhúzta a száját. Tekintetéből a doktornő semmi jót nem
olvashatott ki, miközben szeme az ajtóra tévedt, abban bízva, hogy Eric egyszer
csak megjelenik, vagy legalábbis felébred ebből a rémálomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése