15.
rész
Eric szemöldökét ráncolva, meredten nézte
a hófehér táblát, melyre egymás mellé felhelyezték Dr. Baker fényképét, sok
egyéb helyszínelő fotóval együtt, valamint egy idővonal segítségével
megpróbálták a gyilkosság napját felvázolni a titkárnő beszámolója alapján.
Külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy minden figyelmét leköti az új ügy,
valójában azonban, semmit nem látott a táblára erősített, fényképekből,
adatokból, vagy az írásból. Szeme előtt csak Javier és Meghan lebegtek, ahogy
egymást átölelve állnak vele szemben. Bár semmi joga nem volt haragudni a
doktornőre, amiért tovább élte az életét, és boldog akart lenni, mégis fájt a
tudat, hogy ilyen gyorsan sikerült elfelejtenie azt, ami kettejük között volt.
Most ébredt csak rá, mennyire reménykedett titokban abban, hogy amikor
találkoznak, Meghan még mindig szeretni fogja, és bebizonyítja, hogy tévedett
az anyja, amikor azt hitte, nem működhet kettejük kapcsolata. Talán pont azért
félt ismét felvenni a kapcsolatot a doktornővel, mert sokkal jobb volt
reménykedni, és álmodozni, mint szembesülni az igazsággal.
- Utánanéztem
Baker napi programjának, amit a titkárnője adott – rántotta ki hirtelen Bruce
hangja a gondolatai közül, mire elnyomott egy sóhajt, és felé fordult. – Minden
stimmel. Délelőtt 10 órára ment be a kórházba, részt vett egy megbeszélésen,
délben ebédelni ment, délután két műtétje volt, aztán hívatta az igazgató.
Valószínűleg akkor mondták meg neki, hogy Meghan panaszt tett ellene, mert egy
órával később már lent hisztizett a traumán – sorolta a férfi a kis
jegyzettömbjéből, melyet ütemesen paskolt meg tollával.
- Én
is átnéztem a kórházban dolgozók vallomását – ült le helyére Eric, és egy
vaskos köteg dossziét rakott maga elé – kivétel nélkül azt állítják, hogy
mindenki utálta az orvost. Flegma, rátarti, hím soviniszta, arrogáns – olvasott
fel néhány jelzőt, melyet az áldozat kollégái használtak, majd elhúzta száját.
– Jó vagy rossz hír, hogy nem Meghan az egyetlen, akinek indítéka lett volna
megölni.
- Az
igaz – bólintott Bruce egyetértőn, majd kissé gondterhelten simított végig
tarkóján – de ő az egyetlen, akinek erre lehetősége is volt. Ráadásul, ő látta
utoljára élve…
- Ezt
nem tudhatjuk! – vágott közbe Eric határozottan – Csak az biztos, hogy 22
órakor felment hozzá, és akkor még életben volt.
- Ezt
mondja ő – jegyezte meg halkan Bruce, de társa meghallotta, és fenyegetőn húzta
össze szemét.
- Mit
akarsz ezzel mondani? – állt fel lassan, és egy percre sem vette le szemét a
férfiról – hogy ő tette?
- Nem!
– rázta meg fejét határozottan legjobb barátja, majd folytatta – csak azt
mondom, hogy, ha nem találunk sürgősen valakit, aki Meghan után járt az
orvosnál, kénytelenek leszünk behozni! – tette hozzá, és Eric már nyitotta
volna a száját, amikor megszólalt társa asztalán a telefon, ő pedig jobb
kezének mutatóujját felemelve kért egy kis türelmet – Freeman! – vakkantott
bele kemény hangon, majd várt néhány másodpercet, és egy pillanatra lehunyta
szemét. – Rendben! Köszi! – búcsúzott el röviden, és amikor letette,
sajnálkozva nézett Eric-re. – A nyomszakértők ujjlenyomatot találtak a tollon,
amivel nyakon szúrták Baker-t.
- Kihez
tartozik? – kérdezte annak ellenére, hogy elég volt Bruce arcára néznie ahhoz,
hogy már akkor tudja, milyen nevet fog hallani, mielőtt kimondta volna.
- Meghan
– nyögte nehezen, és bár ő is elképzelhetetlennek tartotta, hogy a doktornő
bűnös legyen, nem talált más magyarázatot a történtekre.
- Ez
nevetséges! Valamit elszúrtak! – túrt bele idegesen sűrű hajába Eric, mire
társa együtt érzőn nézett vissza rá.
- Kétszer
is ellenőrizték – válaszolta nyugodtan a nyomozó, mire barátja hitetlenkedve
rázta meg fejét.
- Akkor
ellenőrizzék le harmadszor is! – kötötte az ebet a karóhoz, majd a választ meg
sem várva, ingerülten folytatta – tényleg azt hiszed, hogy ha ő végzett volna
vele, ott hagyja az ujjlenyomatával a tollat? A minimum, hogy kesztyűt húzott
volna, vagy… mit tudom én! – csapott az asztalra, de Bruce csak némán nézett
rá. Bár sajnálta barátját, és hitt a doktornő ártatlanságában, a szabályok
szerint, most ő volt az első számú gyanúsított.
- Kikérdeztük
a kórház dolgozóit – szakította meg beszélgetésüket Victor, miközben egy
hófehér zsebkendővel nagyokat szuszogva törölte meg verejtékező homlokát, társa
pedig komor tekintettel állt mellette. – Többen is állították, hogy Dr. Altman
és Dr. Baker heves szóváltásba keveredett tegnap késő délután a trauma
folyosóján. A doktornő bepanaszolta az áldozatot, és hanyagsággal vádolta, mire
az…
- Igen,
tudjuk – szólt közbe Eric – Dr. Altman már beszámolt róla – tette hozzá
magyarázatképpen, szándékosan a nő vezetéknevét használva. A legkevésbé sem
szerette volna, ha két kollégája, akikről mindenki tudta, hogy nem erősségük a
megértés, és együtt érzés, megszimatolják, hogy a volt felesége az egyik
lehetséges gyanúsított. Egyáltalán nem volt hozzá hangulata, hogy a gyerekes
vicceiket hallgassa.
- Arról
is beszámolt, hogy megfenyegette az érsebészt? – szólalt meg halk, karcos
hangján Chuck, és elégedetten húzódott ijesztő mosolyra vékony ajka, amikor
meglátta a meglepettséget Eric szemében. – Egész pontosan, azt mondta neki,
hogy megtalálja a módját, hogy eltávolítsa a kórházból, és meg fogja védeni
tőle a betegeit. Figyelmeztette, hogy ne becsülje alá az elszántságát – olvasta
fel a kezében lévő, kis barna noteszből az elhangzottakat.
- Az
egyik nővér szerint, Dr. Baker megjegyzést tett a doktornő házasságára – vette
át a szócsövet Victor – arra célozgatott, hogy viszonyt folytat egy magasabb
beosztású orvossal, azzal érdemelte ki az osztályvezetői posztot, de az ápoló
azt mondta, ez még nem dühítette fel annyira, mint, amikor a házassága került
szóba – vakarta meg feje búbját Victor a tollával, Eric pedig nagyot nyelt. –
Dr. Altman igazi rohadéknak nevezte a férfit, és megfenyegette, hogy megöli –
ért beszámolója végére, mely ugyan nem fedte a teljes valóságot, de a nyomozót
nem is nagyon érdekelte, hogy utánajárjon, vajon jól emlékszik-e a hallottakra
az ápolónő.
- Mit
mondott a házasságáról? – kérdezte Eric, látszólag mellékesen, és csak Bruce
volt az egyetlen, aki tudta, miért érdekli annyira, mire Victor megvonta a
vállát.
- Valami
olyasmit, hogy azért hagyta faképnél a férje, mert rájött, hogy nem ő az
egyetlen, aki a doki néni ágyát melegíti éjszakánként – válaszolta, majd
hirtelen elvigyorodott. – Ha engem kérdeztek, nincs olyan épelméjű férfi, aki kihagyna
egy alkalmat egy ilyen nővel! Láttátok már, hogy néz ki? – kérdezte sokatmondón
kacsintva, és észre sem vette, hogy Eric állkapcsa megrándul a visszafojtott
dühtől. – A tudat, hogy mindehhez még könnyűvérű is, több mint elviselhetetlen!
– jajdult fel színpadiasan, mire a nyomozó elveszítette uralmát, és megragadta
a túlsúlyos férfi ingének gallérját.
- Fogd
be a szád, Caruso! – szűrte fogai között dühtől remegő hangon, mire az,
rémülten pislogva nyelt nagyokat, és húsos ujjaival megpróbálta lefejteni magáról
az erős kezeket, de eredménytelenül.
- Engedj
el, Taylor! – csuklott nagyot, mire a mellette álló vékony, magas kollégája,
akinek szinte minden csontja látható volt az ing alatt, unottan nézett rájuk.
- Ha
befejeztétek, mi mennénk, hogy behozzuk kihallgatásra a doktornőt – jegyezte
meg halkan, amivel elérte, hogy Eric elengedte társát, aki nyakát forgatva,
inggallérja alá dugva kezeit, próbált levegőhöz jutni.
- Felejtsd
el! – morrant rá a férfira, majd azonnal folytatta – ez a mi ügyünk! –
jelentette ki, így egyértelművé téve, hogy a két nyomozónak már semmi dolga,
mire azok nagyot sóhajtva összenéztek, és válasz nélkül távoztak.
- Nincs
más választásunk, Eric – hallotta meg társa halk hangját, aki egészen eddig
némán nézte végig az eseményeket. Úgy tűnt, minden a nő ellen szól, és itt már
kevés volt a hit, vagy a meggyőződés. – Be kell hozni – tette hozzá, mire Eric
nagyot nyelt és bólintott. Bár biztos volt benne, hogy Meghan nem követett el
semmit, a protokollt neki is be kellett tartania, viszont esze ágában sem volt
hagyni, hogy idegen rendőrök menjenek érte, és ki tudja, milyen durván bánjanak
vele.
- Majd
én megyek – nyomott el egy sóhajt, mire Bruce némán bólintott. Teljes mértékben
megértette barátját, és nem szeretett volna a helyében lenni ebben a
pillanatban, de a szabályzatot nem kerülhették meg. Ő is egyetértett azzal,
hogy Meghan számára is az lesz a legjobb, ha olyan megy érte, akit ismer, és
aki hisz neki. – Te addig keríts elő valakit Baker múltjából, akinek több oka
lett volna megölni, mint a feleségemnek! – fordult társa felé, miközben
felvette kabátját, és a lift felé indult. Bruce elnyomott egy mosolyt, amiért
barátja észre sem vette, hogy még mindig a feleségének nevezi a doktornőt.
Amikor egyedül maradt, bekapcsolta gépét, és elszántan vetette bele magát a
munkába, hogy mielőbb tisztázhassák Meghan-t.
Meghan éppen az irodájába tartott, amikor
Diane hangja megállította, aki egy kórlappal a kezében rohant felé. Arca
kipirosodott, tüdeje szaporán kapkodta a levegőt, miközben megállt a nő
mellett, és elmosolyodott.
- Olyan
vagy, mint egy tornádó! Hol itt vagy, hol ott – ingatta fejét rosszallón,
miközben felnyitotta a mappát, és a doktornő orra alá dugta – írd alá! –
utasította, mire Meghan gyorsan átfutotta a sorokat, és megrázta a fejét.
- Nem!
– mondott ellent, és amikor Diane meglepetten nézett rá, az egyik sorra bökött
– amíg nincs meg a CT eredmény, addig nem engedem haza! Az elmúlt 3 órában
kétszer veszítette el az eszméletét, és semmiféle előjele nem volt!
- De
Dr. MacAbbey azt mondta, hazamehet – értetlenkedett tovább Diane – az EKG
rendben volt, a közérzete jó… - sorolta volna ugyanazokat a tényeket, amivel az
említett orvos is indokolta döntését, de Meghan belé fojtotta a szót.
- Ahogy
akkor is jó volt a közérzete, amikor leájult az ágyról, és ahogy akkor is jó
volt a közérzete, amikor a mosdóba menet elterült a folyosón! – húzta fel
sokatmondón szemöldökét – ha másért nem, már azért is illene egy CT-t
csináltatni, hogy olyan erővel csapódott a koponyája a járólaphoz, hogy csoda,
hogy nem ment szét!
- Rendben
– adta meg magát Diane, annak ellenére, hogy tudta, rajta fog lecsapódni az
orvos mérge, de erre is megvolt a saját technikája. Meghan még várt néhány
másodpercig, amikor azonban látta, hogy az ápolónő nem akar mást, útnak indult,
hogy folytassa útját egy finom, forró kávé reményében. – Mit is akartam még… -
tűnődött hangosan a nővér, miután már egyedül maradt a folyosón, és csak a
doktornő távolodó alakját látta, majd hirtelen, mint egy villanás ugrott be
neki, miről felejtett el, szólni – Ó… basszus! – hunyta le szemét, miközben az
orvosnő belépett a kis helyiségbe, és döbbenten nyílt el ajka, amikor meglátta,
ki ül az asztala mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése