25.
rész
Eric lehunyt szemmel, élvezettel csókolta
volt feleségét, ujjai finoman cirógatták tarkóját, miközben pulzusa az egekbe
szökött. Egy másodpercre sem akart elválni tőle, nem akart visszatérni a
valóságba, ahol már nem volt joga így csókolni, ölelni. Szenvedélyes
pillanatukat erőteljes kopogás zavarta meg, mire eltávolodtak egymástól, és
meglepetten néztek ki a vezető felőli ablakon, ahonnan egy tányérsapkát viselő
járőr nézett velük szembe. Fekete gumibotjának végét ismét megkocogtatta az
üvegen, majd szabad kezével körkörös mozdulatokat tett, így utasítva Eric-et,
hogy húzza le az ablakot.
- Szép
jó napot! – biccentette meg sapkája karimáját a 20-as éveinek közepén járó,
fekete egyenruhát viselő rendőr, majd kissé lejjebb hajolt, hogy jobban
belásson az autóba, és sármos mosolyra húzódott keskeny ajka, amikor meglátta a
doktornőt, akit külön bólintással üdvözölt. Zöldes-kék szemében elismerő fény
villant, és láthatólag kissé idegesen igazította meg fején a tányérsapkát, mely
alól kilátszott sűrű, szőkés-barna haja. – Tudják-e, hogy nem a legjobb helyet
választották a romantikázásra – szólalt meg ismét, miközben tekintetét egy
percre sem vette le Meghan-ről, aki feszengve mosolyodott el. Ha nem lett volna
így is elég kínos a helyzet azzal, hogy megint nem tudott ellenállni Eric-nek,
most még azt is el kellett viselnie, hogy egy rendőr figyelmezteti őket, hogy
uralkodjanak magukon. – Tilosban parkolnak, értik? – rántotta ki gondolatai
közül a fiatal férfi hangja, mire a nyomozó bocsánatkérőn tárta szét kezét.
- Ne
haragudjon, biztos úr – kért elnézést, eltitkolva, hogy ő maga is rendőr.
Tisztában volt vele, hogy Chuck és Victor nem késlekedtek az egész őrsnek
kiadni az információt, hogy ő szöktetett meg egy gyanúsítottat, és csak remélni
merte, hogy az akadémiát épphogy elvégző ifjonc még nem elég régóta van a
montreáli rendőrségnél ahhoz, hogy felismerje. Ha szerencséje van, nem kéri el
a papírjait, nem ellenőrzi le a központi adatbázisban, és megússzák. – Tudja,
friss házasok vagyunk, és… szóval, érti – vigyorgott rá cinkosan, mire a rendőr
most felé fordult, és arcáról egy pillanatra csalódottságot olvashatott le. A
zöldes-kék szemek másodpercekig meredtek rá, amitől Eric egyre feszültebb lett,
mosolya pedig már korántsem volt olyan könnyed, mint korábban. – Ha elnézné
nekünk ezt a kis kihágást, már itt sem lennénk!
- Szálljanak
ki a kocsiból! – szólította fel őket határozottan, miközben tekintete
gyanakodva futott végig rajtuk, Eric figyelmét pedig nem kerülte el, hogy jobb
kezét az oldalára csatolt fegyvertáskára helyezi.
- Rendben
– szűrte fogai között látszólag engedelmesen, de gondolatban már felkészült rá,
hogy leüti a férfit. Miközben lassan a kilincs felé nyúlt, hogy kiszálljon,
biztatón a nőre mosolygott, akinek szeméből jól kiolvashatta a félelmet és az
aggodalmat. – Nézze, nem hinném, hogy ez szükséges lenne – szállt ki a
kocsiból, miközben a járőr egy lépést eltávolodott tőle.
- Taylor
nyomozó, ne fusson felesleges köröket! – szakította félbe hivatalos hangon,
ezzel minden reményét elvéve a férfinak attól, hogy esetleg nem ismeri fel,
majd folytatta – gondolom, a hölgy Dr. Meghan Altman, akit gyilkossággal
vádolnak – bökött fejével a nő felé, aki elhúzta száját.
- Ha
most bevisz minket, bűnrészes lesz abban, hogy egy ártatlan embert
meghurcoljanak! – szólalt meg kemény hangon Eric, mire a járőr hirtelen
felnevetett.
- Bevinni?
Eszem ágában sincs! – rázta meg fejét vidáman, és jókedve csak még nagyobb
lett, amikor meglátta a vele szemben állók arcán a döbbenetet. – Maga és a
társa, Freeman nyomozó igazi legendának számítanak a kapitányságon! Nem fogok
keresztbe tenni maguknak, mert a többiek elevenen felkoncolnának! – magyarázta
baráti közvetlenséggel a hangjában, mire Eric és Meghan értetlenül néztek
össze.
- Úgy
érti, hogy maguk közül senki nem fog bevinni minket? - próbálta megérteni a
hallottakat Eric, a fiatal rendőr pedig bólintott.
- Senki!
Caruso nyomozó és Grooves nyomozó kiadták ugyan a parancsot, de mi bízunk az
ítélőképességében! Ha maga azt mondja a doktornőről, hogy ártatlan, akkor az
úgy is van! – bólintott mellé mély meggyőződéssel, miközben tekintete ismét
végig futott Meghan-ön, majd folytatta – természetesen, ha találkoznánk, vagy
látnánk magukat, azonnal intézkednünk kellene, de Montreal egy nagy város! –
kacsintott cinkos mosoly kíséretében – arról nem tehetünk, ha nem kerülnek a
látómezőnkbe!
- Köszönöm!
Hálás vagyok érte! – sóhajtott megkönnyebbülten Eric, miközben kezet rázott a
ifjú titánnal, aki várakozón nézett rá.
- Tudok
esetleg segíteni még valamiben, nyomozó? – kérdezte szolgálatkészen, mire az,
megrázta fejét.
- Itt
hagynám a kocsit, ha nem gond – vetette fel mégis hirtelen ötlettől vezérelve,
mire a férfi bólintott.
- A
járőrkocsiban leszek. Ha gáz van, intézkedem! – ígérte, majd az újabb
hálálkodást meg sem várva, biccentett feléjük, és átment az út túloldalára.
Amikor kettesben maradtak, Eric lassan engedte ki a tüdejében tartott levegőt,
mialatt Meghan megkerülte az autót, és megállt mellette, csípőjét megtámasztva
a kocsi oldalán, kezeit pedig karba fonta.
- Igazi
legenda? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és nem állta meg mosolygás nélkül,
amikor Eric elhúzta a száját – úgy tűnik, kettőnk közül nem nekem kellett volna
levágni a hajam, és szőkés-barnára festeni! – jegyezte meg, majd folytatta –
hogy is mondtad? Tele lesznek a fotómmal a lapok, az esti hírek! Ki sem
léphetek az utcára, mert azonnal felismernek! – csipkedte meg a férfit vidáman,
és egyre szélesebb lett a mosolya, amikor látta, hogy Eric egyáltalán nem
osztozik a jókedvében. – Nem tudom, feltűnt-e, de nagyjából 2 órája hagytuk el
Linda házát, és téged azonnal kiszúrtak… - harapta be alsó ajkát, hogy így
fojtsa el a nevetést, mire Eric érdeklődve fordította felé fejét.
- Jól
szórakozol? – kérdezte, fél szemmel a nő felé sandítva, látszólag morcosan, de
szája szegletében neki is mosoly bujkált, mire Meghan lassan bólintott.
- Most
már igen! – vallotta be őszintén – amíg nem tudtam, hogy a mi oldalunkon áll, a
torkomban dobogott a szívem – tette hozzá, mire Eric ezúttal felé fordult, és
kissé közelebb lépve, komolyan nézett rá.
- Néhány
perccel ezelőtt még nekem is – szólalt meg halkan, mire Meghan ajkáról is
eltűnt a mosoly, és nagyot nyelve nézett rá. Elég volt a kék szemekbe néznie
ahhoz, hogy tudja, nem a járőr volt, aki ilyen hatást váltott ki a nyomozóból,
sokkal inkább a csókjukra gondol, mire megköszörülte a torkát, és kihúzva
magát, eltávolodott tőle.
- Akkor?
Felkeressük Baker feleségét? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva Eric
kijelentését, ő pedig lassan bólintva törődött bele, hogy ezúttal sem fognak
beszélni a csókról.
- Gondolom,
most sem történt semmi, ugye? – utalt az autóban átélt intim pillanatukra, mire
Meghan mély levegőt vett, és hátat fordítva válaszolt.
- Abszolúte
semmi – felelte ugyanazokkal a szavakkal, melyeket a nyomozó is használt a
liftben, és észre sem vette, hogy Eric elgondolkodva néz utána, majd lágyan
elmosolyodik, és fejét ingatva követte a több szintes épületbe. Az utat Baker
lakásáig szótlanul tették meg, miközben gondolataik a nem sokkal korábban
elcsattant csók körül forgott. Eric egy másodpercét sem bánta meg, és egyre
inkább hitte, hogy Meghan még mindig szereti. Nem tudta, hogyan, de el akarta
érni, hogy mire vége a nyomozásnak, a doktornőnek eszébe se jusson férjhez
menni az orvoshoz. Az akarta, hogy adjon maguknak még egy esélyt, és szíve
legmélyére űzte a félelmét, hogy ez a boldogság megint csak addig tartana, amíg
nem jönne egy újabb remek szakmai lehetőség a nő számára. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor megállt a lift, és egy apró csengést követően, kinyílt az
ajtó, ők pedig kiléphettek egy bordó szőnyeggel lerakott folyosóra, melyet két
oldalról, a falakra erősített, hangulatos fényt árasztó, dekoratív lámpák
világítottak meg. Az egymás mellett egyforma távolságra elhelyezkedő, azonos
színűre festett ajtókon aranyozott számok voltak, melyek alatt kis, szintén
aranyozott táblán volt olvasható a tulajdonos neve. Dr. Baker majdnem a folyosó
végén lakott feleségével, és amikor odaértek, Eric határozott kopogtatására egy
40-es éveinek elején járó nő nyitott ajtót.
- Maguk
meg kik? – futott végig hideg, kék tekintete a látogatókon, még mielőtt azok
megszólalhattak volna. Egyenes testtartása, és komoly arca elutasítást
tükrözött, miközben a karcsú termetére simuló, levendula színű kosztümhöz
színben tökéletesen passzoló, lakkozott körmei türelmetlenül kopogtak az ajtó
oldalszegélyén.
- Eric
Taylor nyomozó vagyok – mutatta fel jelvényét Eric, mire a vörösre rúzsozott,
telt ajkak unottan húzódtak kissé oldalra a szolidan sminkelt arcon.
- Mondják,
maguk nem állnak szóba egymással? – kérdezte olyan hangon, amiből egyértelműen
kivehető volt, mit gondol a rendőrök értelmi képességeiről, de a választ nem
várta meg, hanem tovább beszélt. – A kollégái már jártak itt! Elmondták, hogy a
férjem halott – rázta meg tökéletesre szárított szőke haját, mintha így akarná
megregulázni kóbor tincseit, melyek saját életet élve hullottak homlokába. –
Borzasztó tragédia, de könnyebben dolgoznám fel, ha nem járnának ide két
óránként, hogy az orrom alá dörgöljék!
- Nem
azért vagyunk itt, hogy közöljük a férje halálhírét, Mrs. Baker – találta meg
hangját első döbbenete után Eric, és végre elérte, hogy Amanda érdeklődést
mutatott.
- Akkor,
mit akarnak? – nézte meg őket újra alaposabban, de ezúttal tovább időzött el
tekintete Meghan-en, és szemében enyhe irigység jelent meg, amikor végig futott
ránctalan, sima arcbőrén, melyen nyoma sem volt a sminknek.
- Szeretnénk
feltenni néhány kérdést – válaszolta Eric, mire Amanda beljebb húzta az ajtót,
így mutatva, hogy esze ágában sincs együtt működni, de a nyomozó nem adta fel.
– Persze, nem muszáj beengednie. Feltehetem a kérdéseimet itt is, a folyosón,
ahol a szomszédok nyilván nem hallgatóznak… - húzta fel szemöldökét
sokatmondón, és elégedetten látta, hogy a nő bosszúsan szorítja össze száját,
majd szélesre tárta előttük az ajtót.
- Jöjjenek
be! – vakkantotta oda udvariatlanul, mire Eric Meghan-re kacsintott, aki
elismerőn mosolygott vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése