24.
rész
Szíve
a torkába ugrott, és sebes dobogásba kezdett a félelemtől, amikor meglátta,
hogy Joey áll előtte, aki hatalmas termetével szinte az egész bejáratot
elfoglalta. Amint kinyílt az ajtó, szó nélkül lökte be, majd megmarkolva a
doktornő karját, bemasírozott a lakásba, és becsapta maga mögött, miközben
Alison rémülettől elkerekedett szemekkel nyelt nagyot. Minden porcikájában
reszketett, fogalma sem volt, mit akarhat a férfi, de a pofon után, amit nem
olyan régen bezsebelhetett tőle, a legrosszabbtól tartott.
- Vetkőzzön!
– parancsolt rá Joey, miközben tekintete végig futott az orvosnő karcsú
alakján, mire Alison dermedten fogta össze magán szorosabbra a köntöst.
- Tessék?
– kérdezett vissza remegő hangon, mialatt apró lépéssekkel igyekezett minél
távolabb kerülni a férfitól, tekintete pedig körbefutott a lakásban, abban
reménykedve, hogy talál valami nehéz tárgyat, amivel leütheti a férfit.
- Nem
hallotta, mit mondtam? – csettintett a doktornő orra előtt türelmetlenül, de
amikor az, meg sem mozdult, nagyot sóhajtva szántott végig óriási kezével
tüskés haján – nem akarom bántani, de velem kell jönnie, és minden perc számít!
Vegye le ezt a göncöt és öltözzön át! – egészítette ki korábbi mondatát, mely
így már kevésbé volt félreérthető, majd folytatta – most tényleg nagy a baj,
Dr. Benett! – jelent meg aggodalom a szemében, Alison félelmét pedig egyetlen
másodperc alatt fújta el egy másik érzés, a nyugtalanság.
- Mi
történt? – kérdezte, mialatt a hálószoba felé indult, Joey pedig követte, de
csak az ajtóig, ott megtorpant, és hátat fordítva a nőnek, keresztbefont
karokkal várakozott, amíg a doktornő bement, majd villámgyorsan ledobta magáról
a köntöst, a pólót, aztán gyors mozdulatokkal kapott fel egy sötétkék
farmernadrágot, és egy világoskék inget. Nem telt el két perc, és már teljesen
felöltözve, haját összegumizva lépett ki a hálóból, és sietősen bújt bele
sportcipőjébe.
- Volt
egy kis balhé – köszörülte meg torkát zavartan Joey, mialatt Alison már a
kabátját öltötte magára, és ellenőrizte orvosi táskájának tartalmát. –
elfajult, lövöldözés lett a vége – tette hozzá halkabban, Alison pedig érezte,
hogy kiszárad a szája, miközben csak az kattogott a fejében, miért nem Adriano
jött érte. Csak remélni merte, hogy a közöttük elcsattant csók miatt tartja
távol magát tőle, és azzal nyugtatta magát, hogy amikor legutóbb közel kerültek
egymáshoz, akkor is hagyta, hogy Joey vigye el Alvarez-hez, a gondolat mégsem
hagyta nyugodni. Miután teljesen felöltözött, elhagyták a lakást. Joey
elképesztő iramban vágtatott végig a városon, és csak a szerencséjüknek
köszönhették, hogy nem állította meg őket egyetlen rendőr sem. Mialatt erősen
kapaszkodott, hogy el ne dőljön egy-egy élesebb kanyarnál, fejéből nem tudta
kiverni a telefont, ami olyan hirtelen elszólította lakásáról Adriano-t. Biztos
volt benne, hogy ő is részt vett az akcióban, ami kicsúszott Alvarez embereinek
a kezei közül, de minden idegszálával remélte, hogy nem neki esett baja. Miután
megérkeztek, meg sem várta, hogy Joey kiszálljon, egyetlen mozdulattal tépte
fel az ajtót, és rohant keresztül az aulán, egyenesen fel a lépcsőn, ahol már
egy vékony testalkatú, fekete ruhát viselő, magas, szőkés-barna hajú férfi várt
rá. Abból, hogy idegesen toporgott a lépcső tetején, kezeit tördelve, tudta,
hogy komoly a baj. Amint meglátta, hatalmasat sóhajtott, és kezével intett a
nőnek.
- Erre!
Siessen! – gyorsította meg a lépteit, Alison pedig idegesen követte. Alig
tettek meg néhány métert, megálltak egy ajtó előtt, ahol az orvosnő addig még
sosem járt – elég… rossz bőrben van – szólalt meg halkan, aggódó hangon a
fiatal, 20-as éveinek végén járó idegen férfi, majd lassan kinyitotta az ajtót,
és hagyta, hogy a doktornő belépjen. A szoba berendezése hasonlított a
korábbiakéhoz, melyekben eddig volt, leszámítva egy-két személyesebb tárgyat, de
Alison-t most ez érdekelte a legkevésbé. Tekintete azonnal a sérültet kereste,
de amikor meglátta a szoba félhomályában, döbbenten meredt az ágyon fekvő
Adriano-ra. Szíve kihagyott egy ütemet, minden sejtjét elárasztotta a félelem,
és a rosszullét környékezte. A tudat, hogy minden reménye ellenére, beigazolódott,
amitől rettegett, és ő sérült meg, mint egy nehéz szikla nehezedett mellkasára,
miközben csak arra tudott gondolni, mi történhetett vele. Adriano ziháló
mellkassal, lehunyt szemmel próbált levegőhöz jutni, miközben hasánál
sötétvörösre festette a vér hófehér ingét, és körülötte az ágy is csupa vér
volt. Első ránézésre is komoly lőtt sérülést szenvedett, ő pedig nagyot nyelve,
vadul dobogó szívvel nézett a mellette álló Alvarezre.
- Operálja
meg! – szólalt meg színtelen hangon, köszönés helyett, mire Alison
hitetlenkedve vett mély levegőt, így próbálva megnyugodni, és elűzni a tényt,
hogy kinek az élete van veszélyben.
- Itt?!
– tört fel belőle mérgesen, miközben igyekezett nyugalmat erőltetni magára –
ezt nem gondolhatja komolyan! Mégis, mi a fene történt? – kérdezte haragosan,
mialatt tekintete aggodalmasan futott végig Adriano-n, és érezte, egyre
növekszik a mérge a gondolatra, hogy Alvarez hibájából sérült meg a férfi.
- Egy
kis baleset – rántotta meg vállát Alvarez, miközben komótosan rágyújtott egy
cigarettára, a doktornő pedig utálkozva nézett rá.
- Kis
baleset? Ezt, hogy érti? Véletlenül beleesett egy kóbor golyóba?! – kérdezte
indulatosan – dobja el a cigarettát! Így is alig kap levegőt! – mutatott
Adriano-ra, akinek mellkasa nehézkesen emelkedett és süllyedt, mire Alvarez
elhúzta száját, de engedelmesen nyomta el az éppen csak meggyújtott cigarettát
a szobában lévő hamutartóban, ő pedig közelebb lépett a férfihoz, akinek
homloka verejtékben úszott, arca pedig meg-megrándult a fájdalomtól. Láthatólag
alig volt magánál, kezével leszorította vérző sebét, ő pedig orvosi táskáját az
ágyra dobva, azonnal gombolni kezdte ingét, hogy jobban szemügyre vehesse a
sérülést. Miután szétnyitotta az inget, tekintete végig futott a széles,
kidolgozott mellkason, a kockás hason, melyen egy lyuk éktelenkedett, ahonnan
minden lélegzetvételnél erősen vérzett. Ahogy hozzáért, Adriano összerándult a
fájdalomtól, ő pedig nagyot nyelt. – Kórházba kell vinni! – közölte
megmásíthatatlan hangon, de Diego megrázta fejét.
- Itt
műti meg! – jelentette ki határozottan. – Látta az alagsorban a szobát! –
emlékeztette a teljesen felszerelt műtőre, amit mutatott neki, és amiről
remélte, hogy soha nem kell majd használnia. – Minden adott ahhoz, hogy
elvégezze a beavatkozást.
- Kapjon
az agyához! – emelte meg hangját ingerülten Alison, mialatt gézt vett elő
táskájából, és elhúzva Adriano kezét, annak sebére szorította, így próbálva
csillapítani a vérzést. – Nem elég, hogy van szike és olló! Aneszteziológusra
van szükségem, asszisztensre… egy egész operációs team-re! – sorolta
türelmetlenül, de Diego megrázta fejét.
- Kénytelen
lesz egyedül megoldani, mert innen nem viszi sehova! – válaszolta hidegen
Alvarez, majd hozzátette – javaslom, álljon neki minél hamarabb – bökött
fejével Adriano felé, aki a sok vérveszteség miatt egyre sápadtabb lett,
pulzusa szaporán vert, és rázta a hideg. – A legjobb emberem, nem szeretném
elkaparni!
- Maga
egy érzéketlen mocsok! – sziszegte Alison, mire Diego csak kedvetlenül
legyintett, majd elhagyta a helyiséget, ő pedig a férfi fölé hajolt, és
óvatosan tűrte el homlokába tapadó, izzadt haját. A gondolat, hogy
elveszítheti, és a kezei között halhat meg, jeges fuvallatként járta át a
szívét, és bár tisztában volt vele, hogy egy bűnöző, aki folyamatosan megszegi
a törvényt, mégsem tagadhatta le, hogy vonzónak találta, és időnként, amellett,
hogy bosszantotta, alkalmanként jókedvre is derítette pimaszságával. Szeme
előtt megjelent kópés mosolya, eszébe jutott, hogyan kelt a védelmére Peter-rel
szemben, ahogy azt sem tudta tagadni, hogy ő volt az egyetlen, aki mellett
biztonságban érezte magát. Elképzelni sem tudta, hogy ne lássa többé, és a
félelem vasmarokként szorította össze a szívét a gondolatra, hogy orvos létére
nem tudja megmenteni, mindezt Alvarez miatt. Miközben a hasára szorított gézt
leragasztotta, táskájából tűt vett elő, és egy infúziós zacskót, melyben
átlátszó folyadék volt, amit másodpercek leforgása alatt kötött be a férfi
karjába, majd sztetoszkópját a füléhez illesztve, meghallgatta a szívét, és
megmérte a pulzusát. Nyugtalanul állapította meg, hogy egyre fogy az idejük, de
amikor Adriano résnyire nyitotta szemét, és fátyolos tekintettel ránézett,
mégis biztatón mosolygott rá.
- Itt
van… - suttogta Adriano hitetlenkedve, mire közelebb hajolt hozzá, és finoman
tűrt el homlokából néhány tincset.
- Éppen
nem volt más dolgom – suttogta vissza a férfinak halkan, nyugtató hangon,
miközben halványan rámosolygott, éppen akkor, amikor két férfi jelent meg.
Alison azonnal tudta, hogy Adriano-ért jöttek, így arrébb állt az ágytól, és
hagyta, hogy azok, termetükhöz, és mogorva ábrázatukhoz képest, meglepően
finoman felemeljék, majd követte őket az alagsorba, ahol a vizsgálóasztalra
fektették. Alison azonnal a falra erősített mosdókagylóhoz lépett, és
villámgyors mozdulatokkal mosakodott be, majd a szekrényből elővett, zöld
műtősruhába bújt. Dús, szőkésbarna fürtjeit steril sapka alá rejtette, és
felvette a gumikesztyűt. Minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja
idegességét, miközben szája elé is felkötötte a maszkot. Még soha életében nem
került olyan helyzetbe, hogy egyedül kellett volna elvégeznie egy ilyen nagy
szabású, egész team-et igénylő operációt, de hinni akart benne, hogy sikerülhet.
A gondolatát is megtiltotta magának, hogy kudarcot vallhat. Tisztában volt
vele, hogy azt sosem bocsátaná meg magának. Amikor belépett a helyiségbe,
Adriano mellé állt, majd leemelte az oxigénmaszkot az állványról, és annak
szája elé tartotta, hogy megkezdje az altatást, de meglepetten állt meg a
mozdulat közben, amikor az, hirtelen elkapta csuklóját, és ránézett, ő pedig
belenézhetett a sötétbarna, szinte fekete szemekbe, melyek egyenesen
rászegeződtek.
- Tudja…
- suttogta halkan Adriano, mire Alison közelebb hajolt hozzá, hogy jobban
értse, ahogy szaporán szedve a levegőt, beszélni próbált – tudja, hogy…
gyönyörű szeme van? – lehelte alig érthetően a férfi, majd lágyan elmosolyodott
– olyan kék… mint… a tenger – halt el hangja, mialatt keze még mindig a nő
csuklóját fogta, Alison pedig megpróbált kiegyenesedni, de Adriano továbbra sem
engedte el. – Ez jó… - vett mély levegőt, mire a doktornő értetlenül ráncolta
össze szépen ívelt szemöldökét.
- Micsoda?
– kérdezte, és hangját eltompította a steril maszk, Adriano pedig lehunyta
szemét.
- Ha
meghalok… magát látom utoljára – válaszolta lassan a férfi, majd ismét
elmosolyodott – és ez jó…
- Nem
fog meghalni, Adriano – jelentette ki magabiztosan, határozottan Alison –
Bízzon bennem! – kérte, mire amaz kinyitotta a szemét, és komolyan nézett rá.
- Bízom
– suttogta erőtlenül, az orvosnő pedig nagy levegőt vett, és a férfi szájára
helyezte az oxigénmaszkot. Amikor megérezte, hogy lassan elernyednek ujjai a
csuklója körül, mögé lépett, és tubust vett elő, hogy intubálja, és
nekiláthasson az operációnak, miközben csak remélni merte, hogy elég felkészült
ahhoz, hogy egyedül is végig tudja csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése