25.
rész
Alison
nagyot sóhajtva törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát ruhájának ujjában,
miközben fél szemmel a falra erősített órára pillantott. Már legalább három
órája operált, és tisztában volt vele, hogy az ideje egyre fogy. Magában elmormolt
egy imát, amiért Adriano-nak erős szervezete volt, így az értékei nem mutattak
kilengést a monitoron a műtét alatt, de rengeteg vért veszített, amit nem
tudott az operáció során pótolni, és pontosan tudta, hogy ez sokkal nagyobb
veszélyt jelent a férfi számára, mint a golyó. Mialatt egy fogóval elszorított
egy eret, és elszívta a felesleges vért a hasüregből, megkönnyebbülten
lélegzett fel, amikor végre megtalálta a golyót, amit addig keresett. Óvatosan
kiemelte egy csipesszel, majd a mellette lévő fémtálcába dobta. A hangos
koppanás, ahogy egyik fém érintkezett a másikkal hátborzongatón törte meg a
teremben lévő csendet, amit addig csak a gépek monoton zümmögése szakított meg,
de Alison nem is hallotta. Csak arra koncentrált, hogy minél előbb helyrehozza
a roncsolt szöveteket, melyeken áthatolt a lőszer. Kezei gyorsan és
magabiztosan dolgoztak, tudta, versenyt fut az idővel, és csak remélni merte,
hogy Adriano nem hagyja cserben az utolsó pillanatban. Amikor azonban az
utolsó, belső, felszívódó varrat is a helyére került, az EKG monitor hangosan
jelezni kezdett. A férfi vérnyomása vészesen lecsökkent, ő pedig nyitva hagyva
a sebet, azonnal injekcióért nyúlt, és adrenalint fecskendezett a vénájába,
hogy szaporább munkára fogja a szívét, hatása azonban nem volt. Az értékek
egyre alacsonyabbak lettek, fél perccel később pedig Alison meghallhatta a
szívmonitor egyenletes sípolását, mely tudtára adta, hogy Adriano szíve leállt.
- A
francba! – káromkodta el magát, miközben felállt az asztal peremére, hogy nagyobb
erőt tudjon kifejteni a mellkasra, és ütemesen nyomni kezdte, tekintetét pedig
egy percre sem vette le a monitorról, melyen az egyenes vonal mozdulatlan
maradt. – Ne csináld ezt velem! Hallod?! – futotta el a könny a szemét, de nem
hagyta, hogy akár egy csepp is kigördüljön. Nem engedhette meg magának, hogy a
cél előtt roppanjon össze, ezért kihúzta magát, és még erősebben nyomta a
mellkast. – Gyerünk már! – suttogta elcsukló hangon, majd Adriano-ra pillantott
– kérlek! – nyelt nagyot, és szívéről mázsás súlyként gördült le a teher,
amikor meghallotta, hogy ismét van szívritmusa a férfinak. Elnyomva
megkönnyebbült sóhaját, még néhány percig figyelte, hogy valóban visszaáll-e a
normális vérnyomás, majd amikor ez megtörtént, szaporán fejezte be a megkezdett
munkát. Miután az utolsó simításokkal is végzett, és meggyőződött róla, hogy
minden rendben, fokozatosan kihozta az altatásból a férfit, majd a
mosdókagylóhoz lépett, és megszabadulva a zöld, csurom véres ruhától, szinte
letépte kesztyűjét és a szája elé kötött maszkot. Tüdejébe akadálytalanul
áramlott be a friss levegő, ő pedig nagyot lélegezve hunyta le egy másodpercre
a szemét. Térdével megnyitotta a csapot, és miután alaposan kezet mosott,
arcába is vizet fröcskölt. A feszültség, melyet egészen eddig elfojtott, végig
áramlott a testén, és döbbenten vette észre, hogy mindkét keze remeg. Nyugalmat
erőltetve magára, futólag a férfira pillantott, és elégedetten állapította meg,
hogy bár sápadt volt a sok vérveszteségtől, az értékei biztatóak voltak, mégsem
mert még felhőtlenül örülni. Tisztában volt vele, hogy egyelőre csak csatát
nyert, a háború még előtte van. Nagy levegőt véve lépett ki a műtő ajtaján, és
egy másodpercre hátra hőkölt, amikor meglátta, hogy Alvarez ott áll, a falnak
támaszkodva, és unottan nézegeti csuklóján arany rolex óráját. Nem tudta, hogy
vajon az egész műtét alatt itt volt-e, vagy csak az imént érkezett, de nem is
érdekelte. Tekintete azt a két férfit kereste, akik az alagsorba hozták
Adriano-t, és akik szintén ott ücsörögtek Alvarez mellett a padlón. Amint
meglátták, hogy kijött, egy emberként ugrottak fel, és várakozón néztek rá. –
Felvihetik a szobájába, de legyenek nagyon óvatosak! – figyelmeztette őket,
mire azok bólintottak, és eltűntek a teremben, amikor azonban Alison is utánuk
akart menni, Alvarez megköszörülte torkát.
- Túléli?
– kérdezte tömören, és hangjában nem volt érezhető az embere iránti aggodalom,
sokkal inkább a közöny. Alison mély levegőt vett, hogy türtőztetni tudja magát,
miközben megfordult és elfojtott indulattal nézett bele a hidegen csillogó
szürke szemekbe. Ha lehet, most még jobban gyűlölte az előtte álló férfit, mint
korábban.
- Fogalmam
sincs – válaszolta látszólag nyugodt, őszinte hangon, rezzenéstelen arccal,
mire a maffiavezér felhúzta szemöldökét.
- Ennél
azért többre számítottam – jegyezte meg elégedetlenül, mire Alison, mit sem
törődve azzal, hogy esetleg átlépi a határt, amit a férfi még tolerálni hajlandó,
közelebb lépett hozzá, mialatt háta mögött nyílt az ajtó, és egy merev,
hordágyhoz hasonlítható deszkán hozta ki a két férfi Adriano-t, neki pedig
elszorult a torka, ahogy meglátta az elesett, életéért küzdő férfit.
- Nem
tetszik, amit hallott? Mit szól ehhez? – kérdezte fojtott hangon, de a választ
nem várta meg, mihelyt ismét kettesben maradtak, és Adriano-val eltűntek a
szemük elől, tovább beszélt – Adriano-nak óriási szerencséje volt, amiért a
golyó nem ért egyetlen verőeret sem! – fogott bele, és hangjában jól lehetett
érezni a dühöt – a környező szövetek így is roncsolódtak, és rengeteg vért
veszített, amit nem tudtam pótolni, mert ez nem egy rohadt kórház! Ha az lenne,
akkor lett volna vérplazma, de ITT nincs! – emelte meg hangját, ahogy az egész
éjszakai feszültség a felszínre tört, és nem tudott megálljt parancsolni
magának. – Tudta, hogy a lőtt sebekkel járó fő halálok a túl nagy
vérveszteség?! – húzta fel kérdőn a szemöldökét, majd elhúzta száját. – Persze,
hogy tudta! Hiszen maga a főnök, igaz? – válaszolta meg egyből a kérdést,
miközben Alvarez némán nézett rá – Akkor csak nyilván azért nem engedte
kórházba vinni, mert nem érdekelte! – bökött merészen a férfi mellkasára
haragosan, ő azonban tartotta a szemkontaktust, és nem szólalt meg. – Adriano-nak
sérült a mája, és a gyomra! Ezért vérzett olyan erősen. A lövedék minden
bizonnyal irányt változtatott a testén belül! Szóval, nem elég, hogy meg kell
küzdenünk a vérveszteséggel, még a fertőzésveszéllyel is szembe kell nézni,
amit a gyomorból bejutott tartalom okozhat! De nyilván, ezekkel maga is
tisztában van, hiszen mindent tud, nem igaz?? Azt is, hogy mikor kell valakit
kórházba vinni! Ezért dönthet életről és halálról, mert mindent tud! – gyűlt
könny a haragtól szikrázó szemekbe, mire Alvarez lassan mély levegőt vett.
- Elég
legyen, Dr. Benett – szólalt meg halkan, mert bár dühösnek kellett volna
lennie, amiért az orvosnő ilyen hangot enged meg magának vele szemben, Adriano
az egyik kedvence volt az emberei közül, és valóban aggódott érte, még ha ezt
nehezen is hitte volna el bárki.
- Tudni
akarja életben marad-e? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést – 48 óra múlva
megmondom! – vetette oda flegmán a férfinak, miközben fejéről lerántotta a
steril, zöld sapkát, és annak lába elé dobta, majd a következményekkel mit sem
törődve, egyszerűen faképnél hagyta. Alvarez némán, elgondolkodva nézett utána,
majd lassan lehajolt, felvette a sapkát, és mély sóhaj kíséretében összegyűrte.
Alison
gondterhelten ráncolta össze szemöldökét, miközben a lázmérő digitális
kijelzőjét nézte, majd pillantása az ágyban fekvő Adriano-ra tévedt. A korábban
mért szapora pulzus, és a magas láz aggodalommal töltötte el. Verejtékező
homloka, és az, hogy rázta a hideg, szöges ellentétet mutatott azzal, hogy
amikor hozzáért, szinte lángolt a bőre.
- Mi
a baj, doki? – hallotta meg háta mögött Joey hangját, miközben az éjjeli
szekrényen lévő tálba belemerített egy fehér ruhát, és kicsavarva belőle a
hideg vizet, Adriano homlokára tette, így próbálva csökkenteni a lázát. Keze
futólag simított végig a férfi arcán, majd Joey-ra pillantott.
- Túl
sok vért veszített – válaszolta nyugtalanul – nemcsak a műtét alatt, hanem
előtte is. Legalább 30-40%-os a vérveszteség, a szervezete elérte a sokkos,
kivérzéses állapotot – egészítette ki mondandóját, miközben tekintetét ismét
visszafordította Adriano-ra, aki zihálva kapkodott levegő után.
- Ez…
elég rosszul hangzik – vakarta meg feje búbját Joey, de arcán látszott, az
egészből csupán annyit fogott fel, hogy nagy a baj. – Nem kéne, hogy
elpatkoljon, szegény… - tette hozzá, de Alison ezúttal nem tette helyre, mert
hangján jól érezhette, hogy valóban aggódik, csak éppen nem tudja, hogyan
fejezze ki magát. Mialatt azon gondolkodott, hogyan is tudna ilyen körülmények
között segíteni a férfinak, táskájából tűt és fecskendőt vett elő, majd egy
lázcsillapító folyadékot injektált Adriano karjába. Agya végig pörgetett minden
információt, amit az orvosi egyetemen tanult, főként arra fókuszálva, hogy
műszerek, és egyéb segítség nélkül, hogyan is tudná megoldani a helyzetet. –
Lehet rajta segíteni?
- 10-15%-os
vérveszteséget a szervezet még tud önállóan pótolni, néhány nap leforgása
alatt, de azt a mennyiséget, amit ő veszített, képtelenség – rázta meg fejét
csüggedten, mialatt tekintete elgondolkodva pásztázta végig Adriano erős, izmos
testét.
- Mi
lesz most? – kérdezte Joey kezeit tördelve, és ez az oldala merőben új volt az
orvosnő számára.
- Nem
tudom – sóhajtott csüggedten, gondterhelten végig simítva homlokán – ki kell
találnom valamit… - motyogta maga elé, mialatt tekintetét egy percre sem vette
le Adriano-ról, és szemei előtt megjelent sármos mosolya, hallotta mélyen
zengő, lágy hangját, és látta maga előtt, ahogy az asztalon fekszik, erőtlenül,
kiszolgáltatottan, az ő tudásában bízva – megígértem neki, hogy nem fog
meghalni – tette hozzá halkan, miközben elhessegetve magától a félelmet, és a
gyötrő kételyeket, tovább kutatott emlékei között. Végül hirtelen, mint egy
villámcsapás villant fel agyában egy kép, az egyik orvosi szaklapból, melyet
hónapokkal korábban lapozgatott, amikor ügyeletes volt, és egy kávé mellett
pihent pár percet. Tudta, hogy kockázatos, amire készül, és még sosem csinálta,
mégis kénytelen volt megpróbálni. Agyának kétkedő aggodalmait háttérbe
szorítva, ösztöneire és szívére hallgatva lépett a táskához, ahonnan tűt, egy
vékony, műanyag csövet és ragtapaszt vett elő. Miután mindennel előkészült,
amire szüksége lehet, egy széket húzott az ágy mellé, leült, és ingének ujját
feltűrve, felkarjára erősítette az elszorítót.
- Most
meg, mit művel? – kerekedtek ki Joey szemei döbbenten, miközben közelebb
lépett, hogy jobban lásson, Alison pedig éppen megkötötte karján a gumit,
amitől jól láthatóan kidagadtak az erek a könyökhajlatban.
- Vérátömlesztés
– felelte Alison, fogai között tartva az érszorító végét, majd fejét kissé
meghúzva, erőteljesen megrántotta. Ezt követően elővette a műanyag csövet, és
annak egyik végét ráhelyezte az Adriano karján lévő branülre – a vérem 0
negatív, ennél fogva, nem csak a csoportazonosoknak adhatok vért, hanem
bárkinek – magyarázta tovább Joey-nak, aki nagyokat nyelve, hitetlenkedve rázva
fejét figyelte az eseményeket, ahogy Alison fertőtlenítőt spriccel a vénájára.
- Úgy
érti, hogy… a maga vérét… át… átfolyatja az ő vénájába egy műanyagcsövön
keresztül, amin össze lesznek kötve? – kérdezte látványosan megrázkódva, mire
Alison keze egy pillanatra megállt, és tekintete végig futott Adriano-n, majd
saját karján.
- Lényegében…
igen – bólintott határozottan – egy kicsit leegyszerűsítette a dolgot, Joey, de
a lényeg benne volt – mosolyodott el, miközben fogát összeszorítva szúrta
vénájába a vékony tűt, majd leragasztotta, és a korábban Adriano karjába
illesztett cső másik végét az ő vénájába futó tűre erősítette.
- Azt
hiszem… mindjárt elhányom magam – tette szája elé a kezét Joey, mialatt
halálsápadtan nézte a műveletet, ahogy a doktornő piros vére lassan csorogni
kezdett az átlátszó csövön át Adriano karjába.
- Az
nagy segítség lesz! – húzta el a száját Alison, miközben megpróbált kényelmesen
elhelyezkedni a széken, és lehunyt szemmel kezdett imádkozni, hogy terve beváljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése