15.
rész
Szíve olyan gyorsan dörömbölt a
mellkasában, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről, miközben Adriano
keskeny, érzéki ajka egyre közelebb ért az övéhez. Pulzusa felgyorsult, ő pedig
háttérbe szorítva minden ész érvet, amit csak fel lehetett sorakoztatni a férfi
ellen, már csak arra tudott gondolni, vajon, milyen íze lehet a csókjának.
Adriano érezte Alison forró leheletét az ajkán, gyomrában pedig eddig sosem
tapasztalt, ismeretlen remegés lett úrrá, ahogy várta, hogy összeérjen az
ajkuk. Bár minden vágya az volt, hogy végre megkóstolja a csábító ajkakat,
mégsem akart semmit elsietni. Minden másodpercét ki akarta élvezni a
pillanatnak, amiről úgy gondolta, talán először és utoljára adatott meg, és
miközben tenyere rásiklott a doktornő derekára, hogy még közelebb húzza
magához, figyelmét nem kerülte el, hogy a doktornő megremeg az érintése nyomán.
Csak remélni merte, hogy nem a félelem váltotta ki belőle ezt a reakciót,
mialatt lehunyta szemét, és már éppen megcsókolta volna, amikor kabátjának
zsebében megszólalt a telefonja. A hangos csörömpölés, mint egy kíméletlen
szablya szelte ketté a meghitt pillanatot, és mialatt Adriano elfojtott egy
káromkodást, távolabb lépett a doktornőtől, hogy felvegye a készüléket. Alison
szinte teljesen a falhoz lapulva, hitetlenkedve simított végig homlokán,
miközben képtelen volt rájönni, hogyan hagyhatta, hogy ennyire elragadják az
érzelmei. Még soha, egyetlen férfi sem volt rá ilyen hatással, eddig még mindig
képes volt józanul gondolkodni, és nem tartozott azok közé a nők közé, akik
reszketve omolnak egy férfi karjaiba, ám ezúttal úgy tűnt, csak egy hajszál
választotta el ettől. Minden porcikája remegett, ajka annak ellenére sóvárgott
a csók után, hogy fogalma sem lehetett róla, milyen érzés lett volna, ha
Adriano megcsókolja, miközben szégyellte magát, hogy éppen ő az, akire ennyire
vágyik.
- Nem
– rántotta ki gondolatai közül Adriano hangja, aki türelmetlenül túrt bele sűrű
hajába – még nem voltam a kórházban, de hamarosan beérek – válaszolta a hívó
félnek, Alison pedig biztos volt benne, hogy Alvarez kérte számon a férfit,
miért nem hívta Ralf ügyében. – Nem, csak közbe jött valami – kerülte meg az
egyenes választ Adriano, miközben igyekezett nem belenézni az áthatón
rászegeződő kék szemekbe. Pulzusa szaporán vert, és tudta, ennek semmi köze
ahhoz, hogy főnöke bosszúsan követelte, hogy mielőbb tudja meg, mi újság
Ralf-al. Még most sem értette, mi ütött belé, amikor minden óvatosságát
félretéve, ráhajolt a nő ajkára, de akkor, abban a pillanatban úgy érezte, meg
kell ragadnia a talán soha vissza nem térő lehetőséget. Nem gondolkodott,
egyszerűen csak a szívére hallgatott, amit eddig még soha nem engedett meg
magának, most azonban úgy érezte, a jó Isten akarata volt, hogy megszólalt a
telefon, és megmentette egy végzetes hibától. – Rendben! Egy óra múlva –
terelte vissza figyelmét főnökére, aki határozott hangon követelte, hogy
azonnal nézzen utána a fiának, majd bontotta a vonalat. Amikor kinyomta a
készüléket, zavartan babrált a kijelzőn ujjaival, és életében először, fogalma
sem volt róla, mit mondhatna. – Mennem kell – próbált úgy tenni, mintha a
korábbi majdnem csók meg sem történt volna, és megkönnyebbülten lélegzett fel,
amikor Alison bólintott, és továbbra is tartva a kellő távolságot, kinyitotta
az ajtót. Láthatólag ő sem akart beszélni róla, Adriano pedig nem tudta, hogy
ennek örülnie kellene, vagy inkább sajnálja. – Alvarez már türelmetlen… aggódik
Ralf miatt – magyarázta teljesen feleslegesen, hiszen a beszélgetésből, amit az
orvosnő hallott, egyértelműen kiderült, mit akart a hívó fél.
- Ha
gondolja, szívesen odatelefonálok – ajánlotta fel a segítségét Alison, mert úgy
érezte, tartozik ennyivel a férfinak, hiszen tulajdonképpen az ő hibájából nem
ért még be a kórházba, de Adriano határozottan rázta meg fejét.
- Nem!
Nem szükséges! – jött a talán túlságosan is gyors válasz, mert Adriano érezte,
ha most elfogadja a segítséget, és bemegy a nővel a lakásba, képtelen lesz
uralkodni magán, és engedve vágyainak, megcsókolja, amit azonban nem
engedhetett meg magának. – Jó éjszakát, doktornő – köszönt el, majd anélkül,
hogy visszanézett volna, sietősen távozott, Alison pedig elgondolkodva nézett
utána. Képtelen volt megérteni a férfi reakcióját. Néhány perccel korábban még
határozottan úgy érezte, hogy vágyik rá, meg akarja csókolni. Szinte most is
érezte a kezét, ahogy finoman, érzéki gyengédséggel simít végig derekán, látta
a barna szemekben megbújó vágyat, majd nemsokkal később kimért lett,
távolságtartó, és olyan sebesen távozott, mintha valami ragályos betegséget
terjesztene, és attól félne, hogy elkapja. Talán tényleg Peter-nek van igaza,
és benne van a hiba. Amint közelebb kerül egy férfihoz, az rájön, hogy nincs
benne semmi különleges – idézte fel a férfi bántó szavait, majd, hirtelen
megrázta a fejét, és dühösen lépett be a lakásba. A legkevésbé sem akart
Peter-re gondolni, ahogy Adriano-t is ki akart törölni a fejéből, az érzést
pedig még inkább, hogy mennyire vágyott arra a csókra.
Alison sietős léptekkel vágott át a
folyosón, ügyes mozdulatokkal kikerülve a szembejövő orvosokat, nővéreket a
sürgősségi osztályon, ahonnan megcsipogtatták néhány perccel korábban. A
fáradtságot, mely bizonyos időközönként megkörnyékezte, igyekezett minél
messzebbre űzni magától, miközben oldalán ismét sürgetőn szólalt meg a
csipogója. Előző nap már éjfél is elmúlt, mire ágyba került, és hiába érezte
ólomnehéznek végtagjait, szemhéja pedig szinte leragadt az álmosságtól, az
alvás elkerülte. Agya, mint egy gonosz manó, aki elvállalta, hogy megbünteti,
amiért engedett az érzéseinek, és hagyta, hogy Adriano majdnem megcsókolja,
szinte másodpercről másodpercre vetítette le elé a pillanat minden apró
mozzanatát, felidézve benne az érzést is, amit kiváltott belőle a férfi
érintése. Amikor reggel öt órakor megszólalt az ébresztőóra, úgy érezte magát,
mint, akit egész éjjel ütöttek, és ezen a szokásos kávé sem segített. Futólag
az órájára pillantott, és elégedetten állapította meg, hogy már elmúlt délután
két óra, így alig egy óra maradt csak hátra a műszakjából, miközben
reménykedett benne, hogy az eset, amihez hívták, nem igényel komolyabb
beavatkozást. A vizsgáló előtt már várta az osztály egyik gyakornok orvosa, és
amikor odaért, azonnal a kezébe nyomott egy kartont.
- 96
éves férfi, otthon kertészkedett, amikor belelépett egy gödörbe – kezdett bele
az eset ismertetésébe, és abból, ahogy hadart, egyértelművé vált az orvosnő
számára, hogy alig várja, átvegye tőle a beteget, és a dolgára indulhasson. – A
boka duzzadt, nem tud ráállni, és nyomásra érzékeny. A röntgenkép alapján zárt
szegment törés lehet – vetette fel lehetőségként a fiatal, 20-as éveinek elején
járó orvosgyakornok, mire Alison bólintott.
- Rendben,
átveszem – bocsátotta útjára a férfit, aki megkönnyebbülten távozott, ő pedig
belépett a vizsgálóba. Szinte azonnal meglátta a hófehér lepedővel letakart
ágyon fekvő, törékeny, apró termetű, vékony férfit. Az idős ember látszólag
vidáman támasztotta meg hátát az ágy támláján felpolcolt párnán, miközben
meleg, barátságos tekintetét felé fordította, és elismerő, fogatlan mosolyra
húzódott ajka. Olyan fittnek és fiatalosnak tűnt, tekintete pedig olyan tisztán
csillogott, hogy senki nem mondta volna meg róla, hogy közel jár a 100. évéhez.
- A
betyárját! – próbált füttyenteni, kevés sikerrel, miközben karba fonta kezeit
maga előtt, és láthatólag ügyet sem vetett lábára, melyet a mentősök sínbe
helyeztek – remélem, maga az orvosom! – húzta fel ritkuló, ősz szemöldökét
csábosan, ami mosolygásra késztette Alison-t, és egyértelmű jel volt a számára,
hogy a mentőorvostól kapott fájdalomcsillapító megtette hatását. – Mi tagadás,
üdítőbb látványt nyújt, mint az az egyszálbélű halottkém, aki megvizsgált –
utalt a magas, vékony orvosra, akit Alison még egyetlen alkalommal sem látott
mosolyogni soha. Ezüst keretes, körlencsés szemüvege szigorú külsőt kölcsönzött
csontos arcának, amin fikarcnyit sem javított zord ábrázata. – Olyan képpel
tapogatta a bokámat, hogy elkezdtem a végrendeletemen gondolkodni – tette hozzá
rosszallón a férfi, Alison pedig nevetve ingatta meg fejét.
- Dr.
Alison Benett vagyok – mutatkozott be, mire a férfi bólintott.
- Herbert
Maximilian Epstein – hajtotta meg fejét igazi úriember módjára, amitől kopasz
feje búbja csillogni kezdett a neonlámpa fényétől. – De hívjon csak Herb-nek –
kérte kedvesen, mire Alison bólintva vette tudomásul a kérést. – Mondja csak,
gyönyörű! Házas? – kérdezte kíváncsian, miközben kihúzta magát, így még jobban
láthatóvá vált csontos válla.
- Nem
– rázta meg fejét mosolyogva Alison, mire a férfi egészen felvillanyozódott.
- Micsoda
véletlen! Én sem! – csapta össze tenyerét, miközben barna, kordbársony
zakójának belső zsebéből egy zsebkendőt vett elő, és megtörölte enyhén
gyöngyöző homlokát. – Kétszer voltam nős, de azt mondják a három az igazi! Hozzám
jön? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, ami ismét nevetésre késztette az ifjú
orvosnőt.
- Nem
sieti el kissé a dolgokat? – kérdezte, mialatt tekintete gyorsan átfutotta a
kartont, amit korábban kollégája a kezébe nyomott, Herb pedig határozottan rázta
meg fejét.
- Mit
vacakoljak annyit? 96 éves vagyok, nem
érek rá túlgondolni semmit – rántotta meg a vállát, majd kópésan mosolygott a
doktornőre – nos? Hozzám jön?
- Előbb
megnézem a lábát, rendben? A világért sem szeretném, ha a vőlegényemnek bicegve
kéne az oltárhoz lépkednie – kacsintott a férfira, aki vidáman kacsintott
vissza – Nos, Herb, mi történt? – kérdezte, mialatt közelebb lépett a
röntgenfelvételhez, és a férfinak hátat fordítva, összehúzott szemmel kezdte
tanulmányozni. Csalódottan vette tudomásul, hogy ifjú kollégája nem tévedett,
valóban elkerülhetetlen lesz az operáció, ami azt jelentette, hogy korábbi
reményei, miszerint egy óra múlva otthon lehet, ebben a másodpercben úsztak el.
- Az
az átkozott vakond! – méltatlankodott Herb – mindenhova gödröt ásott, nagy
kupacokat csinált, én meg beleléptem az egyikbe. Olyan reccsenést hallottam,
mint, amikor ’42-ben átmásztam a kerítésen a németek elől, és elszakadt az
uniformisom – mesélte izgatottan – meg kell mondjam magának, gyönyörűm, az nem
fájt ennyire – kacsintott rá vidáman, ismét megvillogtatva foghíjas mosolyát,
mire Alison felnevetett, majd közelebb lépett hozzá, és óvatosan leemelte
lábáról a takarót, hogy jobban szemügyre vegye. A férfi bokája már kékes-lilás
színben játszott, és legalább kétszer akkorára dagadt, mint a jobb lába.
- Attól
tartok, meg kell operálnom, Herb – szólalt meg Alison nyugodt, magabiztos
hangon, mert véletlenül sem akarta, hogy páciense aggódni kezdjen – a röntgen
alapján a bokája több helyen is eltörött. Sérültek a lágyszövetek, ezen kívül
egy egyszerű gipsz segítségével nem tudnánk pontosan összeilleszteni a
csontokat.
- Nem
bánom – rántotta meg vállát könnyedén a férfi – de mi lesz így az esküvőnkkel?
– kérdezte pajkos tekintettel, mire Alison biztatón rámosolygott.
- Ne
aggódjon, megvárom, amíg felépül – simogatta meg a csontos vállakat, majd a
telefonhoz lépett, és néhány perc alatt kért egy betegszállítót a férfinak. Miközben
egy széket húzott az ágy mellé, és leült, hogy kitöltse a betegkórlapon a rá
eső részt, Herbert érdeklődve nyújtogatta nyakát, így próbálva meg kilesni, mit
vezet fel a kartonra. Amikor végzett, kikapcsolta tollát, bedugta fehér
köpenyének mellényzsebébe, és mosolyogva nézett a férfira – néhány perc múlva
feltolják a sebészeti osztályra, ahol felkeresi egy aneszteziológus, és
kifaggatja pár dologgal kapcsolatban, valamint elvégez egy-két vizsgálatot is.
Mire végez, én is fent leszek, és nekilátunk a műtétnek, rendben? – kérdezte
biztató mosoly kíséretében, mire Herbert döbbenten meredt rá.
- Nekilátunk…
értem – bólogatott serényen, majd félszeg mosolyt küldött az orvosnő felé. –
Bevallom, abban reménykedtem, hogy én alhatok a műtét alatt, de ha ragaszkodik
hozzá, megpróbálok segíteni – vonta meg vállait, mint, akinek tényleg nem
probléma, mire Alison először értetlenül ráncolta össze homlokát, aztán
felnevetett, ahogy rájött, hogyan is lehetett érteni a szavait. Éppen szóra
nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor észrevette, hogy Herb már nem
rá figyel, sokkal inkább a háta mögé szegezi barna szemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése