Alvilági ölelés 14. rész

 "Kedves Olvasóim! 

Örömökben, egészségben, sikerekben gazdag boldog új évet kívánok! :) " K.B

14. rész

Miközben arra vártak, hogy Gemma időt tudjon szakítani rájuk, Adriano benyúlt fekete bőrkabátjának belső zsebébe, és elővette pénztárcáját, Alison pedig követte a példáját.

- Hagyja csak! A vendégem volt – nyúlt át az asztal felett a férfi, és kezét finoman a nőére helyezte, így állítva meg a mozdulat közben, hogy elő vehesse a pénzt. Az érintés váratlanul érte az orvosnőt, aki meglepetten emelte rá szemét. Tekintetük egymásba kapcsolódott, miközben érezte, hogy bizseregni kezd a bőre ott, ahol a férfi hozzáért. Adriano nagyot nyelve nézett le kezükre, ujja pedig ösztönösen simított végig a selymes bőrön, szinte észrevétlenül, Alison pulzusa mégis felgyorsult.

- Én… köszönöm – remegett meg kissé a hangja az orvosnőnek, majd nagy levegőt vett, és lassan elhúzta a kezét, Adriano pedig csalódást érzett, amiért véget ért a pillanat. – De nem fogadhatom el. Megállapodtunk, hogy a sajátomat én fizetem.

- Vegye úgy, hogy megpróbálom legalább a nap végét szebbé tenni – vont vállat mosolyogva Adriano, mire Alison elnyomta a melegséget, mely elöntötte szívét a figyelmességre, és újfent emlékeztette magát, hogy kivel is ül szemben.

- Egy pizzával? – vonta fel szemöldökét csipkelődve, majd elnevette magát, amikor meglátta, hogy Adriano zavartan vakarja meg tarkóját, és grimaszol is mellé.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire szörnyű napja volt, desszertet is kapott volna – jegyezte meg kópésan, Alison pedig nem állta meg mosolygás nélkül. Bár tudta, hogy őrültség, mégis kezdte egyre jobban élvezni a férfi társaságát, aki szinte észrevétlenül tudta elmulasztani a belső feszültséget, mely napok óta uralkodott benne.

- Igazság szerint, ez a pizza is elég volt hozzá – vallotta be, miközben füle mögé tűrte haját, és folytatta – ennek ellenére sem hagyhatom, hogy maga fizessen – húzta ki magát büszkén, éppen akkor, amikor Gemma megjelent az asztaluknál, így Adriano-nak nem volt rá lehetősége, hogy reagáljon az orvosnő kijelentésére, aki már át is nyújtott egy húszdolláros bankjegyet a pincérnőnek. Amikor Adriano is követni akarta a példáját, hogy kifizesse a saját számláját, Gemma szabad kezével, bizalmasan simított végig a széles vállon.

- Te a vendégünk voltál – kacsintott rá csábosan, sokatmondó mosoly kíséretében, mire Alison megint érezte a furcsa szúrást szíve körül, mire a férfi lassan bólintott.

- Ez esetben, köszönjük – mosolygott vissza a lányra, majd egy szemvillanás alatt kapta ki a kezéből a doktornő által korábban átnyújtott pénzt – a hölgy meg az én vendégem volt – tette hozzá magyarázatképpen, Gemma pedig elnyílt ajkakkal, csodálkozva nézett rá.

- De… - próbált ellenkezni, miközben Adriano már felállt, és megkerülve az asztalt, óvón fogta meg az orvosnő karját.

- Add át üdvözletemet apádnak! – bólintott köszönésképpen a lány felé, aki hitetlenkedve bámult utánuk, miközben elhagyták az éttermet. Amint beszálltak az autóba, Alison hátra hajtotta fejét a támlára, és lehunyta szemét. – Ez a magáé – nyújtotta felé a húszdollárost Adriano, mire résnyire kinyitotta a szemét, és láthatólag nem akarta elfogadni.

- Mondtam már, hogy nem fogadhatom el – tartott ki álláspontja mellett szilárdan, mert már így is túl jól sikerült az este, leszámítva persze, amit fivéréről megtudott. A legkevésbé sem akarta úgy érezni, mintha randevún lettek volna, márpedig, ha nem fizeti ki a saját fogyasztását, az igencsak olyan.

- Tulajdonképpen ingyen ettünk – magyarázta a férfi nyugodtan, miközben a pénzt a műszerfalra dobta, és indított. – Giovanni vendégei voltunk – tette hozzá, és besorolt a forgalomba, Alison azonban elhúzta a száját.

- Úgy tűnik, nem egy csatornát néztünk – jegyezte meg, mialatt kelletlenül eltette a pénzt a zsebébe – a meghívás csak magának szólt a fogadott húgától, aki, ha engem kérdez, nem feltétlenül látja ugyanúgy a kapcsolatukat – fűzte mellé sokatmondó hangsúllyal, amivel elérte, hogy Adriano fél szemmel rápillantson.

- Nocsak! – húzta fel szemöldökét kérdőn a férfi. Noha, ő is gyakran érezte, hogy Gemma jeleket küld felé, mivel ő semmiféle vonzalmat, vagy érzelmet nem táplált iránta, igyekezett még véletlenül sem félrevezetni a lányt, vagy hitegetni. Most meglepte, hogy egy kívülálló, aki most először találkozott Giovanni lányával, azonnal észrevette, ami neki hónapokig tartott. – Szakértő a témában, hogy ilyen biztos benne? – kérdezte csipkelődve, mire Alison örömtelenül felnevetett.

- Szakértő? – kérdezett vissza, majd megrázta a fejét – nagyjából annyi érzékem van az ilyesmihez, mint egy tengerimalacnak lenne a kardvíváshoz – használt meglehetősen erőteljes hasonlatot, mire Adriano halkan felnevetett, ő pedig lassan sóhajtva, folytatta – talán szakértő nem vagyok, de vak sem – ásított bele a mondat felébe fáradtan, miközben ismét hátrahajtotta fejét, és lehunyta a szemét. Adriano tűnődve ráncolta össze szemöldökét, ahogy a nőt hallgatta. Tudta, hogy igaza van, hiszen előtte sem volt már titok, hogy csak egyetlen szavába kerülne, és Gemma boldogan omolna a karjaiba. Mégsem tette meg soha, és ennek nem csak az volt az oka, hogy húgaként tekintett rá. Egyszerűen nem tudta felkelteni az érdeklődését, annál pedig sokkal jobban tisztelte, hogy egyetlen éjszakára fogadja el a szerelmét, ráadásul el kellett ismernie, hogy kifejezetten zavarta az a szolgálatkészség és rajongás, amivel körbevette, valahányszor találkoztak. Pillantása most a mellette ülő nőre vándorolt, aki viszont első látásra elbűvölte, és legszívesebben mindent tudni akart volna róla. Alison egyáltalán nem tett semmit azért, hogy magára vonja a figyelmét, sosem kacérkodott vele, még egy leheletnyi jelet sem adott soha, hogy akarna tőle valamit, mégsem tudta kivonni magát a hatása alól.

- Nincs időm az ilyesmire – válaszolta komor hangon, amikor rájött, teljesen mindegy, ő mennyire érdeklődik az orvosnő iránt, úgysem lehet közöttük semmi, és a csalódás égető érzést hagyott maga után lelkében.

- Persze, hogy nincs – nyomott el egy újabb ásítást a doktornő – hiszen hűen szolgálni egy maffiavezért, az 24 órás feladat – mosolyodott el lusta gunyorossággal, mire Adriano sértetten markolta meg szorosabban a kormányt. Bár tudta, hogy Alison csak ennyit lát belőle, mégis rosszul esett neki a bírálat, annál is inkább, mert ellentétben azzal, amit a nő hitt, korántsem volt hű bérence Alvarez-nek.

- Nem szolgálom, csak dolgozom! Ez a munkám! – jegyezte meg rosszallón, majd azonnal folytatta – nem maga az egyetlen, akinek nincs választási lehetősége. Még, ha lenne is, valószínűleg akkor sem Gemma kellene – tette hozzá halkan, miközben nagyot sóhajtott – Gemma olyan, mintha a húgom lenne, és egyébként is jobban szeretem én felfedezni egy nőben, ami érdekel. Nem szeretem, ha az orrom alá dörgölik – fűzte mellé, de amikor nem érkezett válasz, futólag a nőre pillantott, aki mélyeket lélegezve, békésen aludt, neki pedig fogalma sem volt, hallott-e egyáltalán valamit abból, amit mondott. Ajkán enyhe mosoly futott át, miközben értetlenül rázta meg fejét. Hiába próbált rájönni, nem talált magyarázatot arra, miért nyílt meg hirtelen ennyire az orvosnőnek. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá, és ha lehet, akkor a legrosszabb alanyt választotta ebben a pillanatban. Egyfelől hálát adott az égieknek, hogy Alison-t elnyomta a fáradtság, másfelől pici csalódást is érzett, amit azonban igyekezett minél messzebbre űzni magától. Alig tíz perccel később már teljesen felvértezve magát érzései ellen, leparkolta az autót, majd a doktornő felé fordult, és lassan, ráérősen futtatta végig nyugodt vonásain tekintetét. Korábbi elhatározása, miszerint távol tartja magát tőle, egészen addig a pillanatig tartott, míg rá nem nézett. Átkozta a sorsot, amiért nem adta meg neki a lehetőséget, hogy más körülmények között találkozzon Alison Benett-tel, miközben azon tanakodott, ő fel tudná-e kelteni a nő érdeklődését. Amikor az étteremben belenézett a szemébe, mintha egy másodpercre ugyanazt olvasta volna ki, mint, amit ő is érzett, ahogy összeért a kezük, de ez olyan rövid ideig tartott csupán, és olyan hamar elhúzta kezét az övéből, hogy egyáltalán nem volt biztos benne, valóban látta-e. Keserűen húzta el száját, ahogy belegondolt, milyen gonosz tréfát űz vele az élet. Adott egy nő, aki mindent megtenne érte, gondolkodás nélkül ajándékozná meg a szerelmével, de ő képtelen volt viszonozni az érzéseit, és mellette ül egy másik, akit nem tud kiverni a fejéből, aki éjjel-nappal elfoglalja a gondolatait, akinek egyetlen mosolya szebbé tudja varázsolni a legrosszabb napját is, és aki minden bizonnyal soha az életben nem lehet az övé. Alison, mintha megérezte volna, hogy nézik, lassan ébredezni kezdett a pihentetőnek egyáltalán nem mondható, rövid szundikálásból. Elgémberedett gerincét fáradtan ropogtatta meg, miközben hátát ívben hajlítva nyújtózkodni kezdett. Adriano pillantása lejjebb vándorolt a telt mellekre, melyen megfeszült az ing, amit viselt, mire nagyot nyelt, és zavartan megköszörülve torkát, előre fordult, és meredten nézte az előtte parkoló piros Mercedes csomagtartóján díszelgő feliratot. – Megérkeztünk – nyögte nehezen, mire Alison jobb kezével beletúrva hajába, így próbálva kissé rendbe szedni kócos fürtjeit, elnyomott egy ásítást.

- Úgy tűnik, elaludtam – vallotta be szégyenkezve – sajnálom – tette hozzá bűntudatosan, de Adriano csak megrántotta a vállát.

- Nem számít – vetette oda foghegyről, anélkül, hogy a nőre nézett volna, aki azonban nem értette, mi okozta a férfi hirtelen hangulatváltozását. Végül nagy levegőt vett, és amikor Adriano kiszállt az autóból, anélkül követte a bejárati ajtóig, hogy szóvá tette volna a változást. Nem győzte magát figyelmeztetni, hogy semmi köze hozzá, mi történik a férfival, vagy mire gondol éppen. A lakásának ajtajáig szótlanul tették meg az utat, egyikük sem érezte, hogy meg kellene törni a csendet, amikor azonban Alison beillesztette a kulcsot a zárba, és be akart lépni, Adriano hangja megállította. – Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnia, mit tett Paul – kért elnézést halkan, és szeméből őszinte együtt érzés áradt, mire a doktornő szomorúan elmosolyodott.

- Paul sosem viselkedett úgy, ahogy egy bátynak kellene – válaszolta látszólag nyugodtan, de a szemében megjelenő fájdalom elárulta, hogy sokkal jobban bántja ez, mint mutatja. – Számtalanszor elgondolkodtam rajta, mennyi mindentől megvédhetett volna… - akadt el egy pillanatra, mire Adriano érdeklődve lépett kissé közelebb.

- Például attól, aki miatt nem tartja magát elég jónak? – kérdezte vakmerőn, és bár nem szabadott volna megint ilyen kérdést feltennie, tudni akarta, jól gondolja-e, hogy egy férfi vette el a nő önbizalmát. Alison-t meglepte a kérdés, és néhány másodpercig hezitált, hogy válaszoljon-e, végül lassan bólintott.

- Például – felelte halkan, és szíve gyorsabb ütemre váltott, amikor Adriano egészen közel lépett hozzá, és feje mellett megtámasztotta tenyerét az ajtófélfán.

- Tudom, hogy a maga szemében csak egy bűnöző vagyok, és ennél fogva talán nem is tartja sokra a véleményemet… - sóhajtott alig észrevehetően Adriano, miközben Alison érezte, hogy kiszárad a szája, és meg kellett nedvesítenie ajkát, ami odavonzotta a férfi tekintetét – de maga gyönyörű! – tette hozzá olyan halkan, hogy szinte már suttogott, miközben lassan kinyújtotta karját, és óvatosan tűrte el a nő egyik kiszabadult hajtincsét annak füle mögé. – Az exe egy barom volt, ha ezt nem látta – nézett mélyen a kék szemekbe, mire az orvosnő vadul dobogó szívvel nyelt nagyot.

- Abban egyetértünk, hogy Peter egy barom – szólalt meg nehezen, és meglepetten állapította meg, hogy hangja kissé megremeg, mire Adriano elmosolyodott, és továbbra is tartva a szemkontaktust, lejjebb hajtotta a fejét, Alison pedig, bár tudta, hogy ostobaságot művel, azt is érezte, hogy képtelen lesz megakadályozni, ami következni fog.