19.
rész
Alison fáradtan simított végig homlokán a
nővérpult mögött, majd megdörzsölte szemét, hogy ne mosódjanak el tekintete
előtt a betűk, miközben aláírta a kórlapot. Lassan 30 órája volt talpon, és úgy
érezte, egy liter méreg erős kávé sem tudná ébren tartani. Az éjszaka folyamán
szinte óránként átkozta el magát, amiért belement, hogy átveszi az ügyeletet
Sarah-tól, de tisztában volt vele, hogy a nő ígérete még jól jöhet neki, ha
esetleg akkor kell Alvarez-hez mennie, amikor a kórházban kell lennie. Jelen
pillanatban azonban, a fáradtságtól nehezen tudott az ajánlat előnyeire
gondolni. Minden vágya az volt, hogy végre hazamehessen és alhasson, így amikor
végzett a kartonnal, elnyomott egy ásítást, és az orvosi szoba felé vette
útját. Nyakából leakasztva sztetoszkópját, rutinos mozdulattal lökte be a
lengőajtót, és éppen kibújt fehér köpenyéből, melyet a zöld műtősruha fölött
viselt, amikor megtorpant, és szíve gyorsabb ütemre váltott, ahogy meglátta
Joey-t, aki minden bizonnyal rá várt éppen.
- A főnök látni akarja! - jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon, köszönés helyett, mire Alison érezte, hogy
ideges lesz, és tudta, ez nemcsak annak szól, hogy Joey sosem titkolta nyílt ellenszenvét
iránta, vagy annak, hogy nem tudta, ezúttal, mivel kell szembesülnie a
maffiavezér otthonában. Sokkal inkább Adriano hiánya tette idegessé, hiszen
eddig minden alkalommal őt küldte Alvarez. Összeszorult a szíve a lehetőségre,
hogy esetleg éppen ő vár rá sérülten az egyik szobában.
- Valami baj van? Megsérült valaki? Miért
nem Adriano jött? - záporoztak a kérdések, Joey azonban láthatólag nem akart
felelni.
- Ne kérdezősködjön annyit, hanem
induljunk! – csattant a hangja utasítón, Alison azonban büszkén szegte fel
állát, és esze ágában sem volt kimutatni félelmét.
- Szeretnék átöltözni! - jelentette ki,
egyértelműen arra célozva, hogy hagyja magára, de amikor amaz meg sem mozdult,
folytatta - Egyébként pedig, halálosan fáradt vagyok, szóval, ha nem sürgős
esetről van szó, én inkább... - magyarázta volna Alison nyugodtan, de a
következő pillanatban Joey erőteljesen arcon ütötte. A fájdalom pillanatok
alatt áradt szét sejtjeiben, ő pedig összeszorított szájjal vett mély levegőt,
hogy leküzdje. A könny elöntötte szemét, mégis düh villámlott benne, amikor a
férfira emelte tekintetét, akinek arcán látszott, már régóta várt erre a
pillanatra, hogy végre törleszthessen az orvosnőnek.
- Most már frissebbnek érzi magát, Dr.
Benett? - vigyorgott rá sátáni elégedettséggel, és amikor a nő nem válaszolt,
megmarkolta felkarját és a szekrénye elé lökte - szedje össze a holmiját és
menjünk! A főnök nem szereti, ha megvárakoztatják! – közölte hidegen, mire
Alison összeszorította fogát, hogy magában tartsa a megjegyzést, ami majdnem
kicsúszott a száján, és amiért valószínűleg egy újabb pofont söpörhetett volna
be, és kinyitotta szekrényét, kivette belőle táskáját, fehér köpenyét
beakasztotta, bőrkabátját pedig zöld műtősruhája fölé vette, majd büszkén
nézett Joey-ra. Bár arcának bal fele még mindig sajgott, sőt egyre
erőteljesebben érezte a lüktetést, a világ minden kincséért sem mutatta volna
ezt ki a férfinak. – Jó kislány – húzta ajkát ismét vigyorba amaz, majd
finomkodás nélkül ragadta meg ismét a doktornő karját, és az ajtó irányába
lökdöste.
- Magamtól is tudok haladni, nem kell
motiválni! – vetette oda válla fölött Alison, miközben csak arra tudott
gondolni, vajon, hol lehet Adriano.
Alvarez éppen aranyló színű whisky-t
töltött a poharába, amikor beléptek, Adriano pedig egy fotelben üldögélt, és a
televíziót kapcsolgatta, de azonnal kiegyenesedett és felpattant, amikor
meglátta őket. Átható, sötét szeme összeszűkült, amikor végig nézett a
doktornőn, aki idegesen futtatta körbe tekintetét a tágas nappaliban. A kandallóban
barátságosan ropogott a tűz, halvány narancssárga színbe vonva a szobát, melyet
csak gyéren világított meg a kanapé mellett álló olvasólámpa. Amikor pillantása
találkozott Adriano tekintetével, szíve gyorsabb ütemre váltott, ugyanakkor
egyszerre uralkodott el benne a megkönnyebbülés, amiért a férfi jól volt, és a
csalódás, amiért ennek ellenére hagyta, hogy Joey menjen érte. Alvarez, immár
kezében az alkohollal, melyben összekoccantak a jégkockák, közelebb lépett
hozzájuk. Szürke szeme fürkészőn pásztázta végig a nő arcát, majd érdeklődve
ráncolta össze szemöldökét.
- Mi történt a szemével? – kérdezett rá
azonnal, és Alison figyelmét nem kerülte el, hogy Joey szinte észrevétlenül lép
el mellőle tisztes távolságra. Nem kellett agytrösztnek lennie hozzá, hogy
felfedezze testtartásában a félelmet, jól mutatva, hogy saját szakállára
cselekedett, és nem a maffiavezér utasította, hogy akár erőszakkal is hozza
magával a házába. – Valaki megütötte? - tapintott rá az igazságra jó érzékkel
Alvarez, miközben Adriano szeme is összeszűkült. - Ki volt az? – jött a
következő kérdés, ezzel is alátámasztva Alison sejtését, hiszen fel sem merült
benne, hogy az egyik embere tehette. – Ne aggódjon, gondoskodom róla, hogy soha
többé ne fordulhasson elő! Senki nem emelhet kezet büntetlenül az orvosomra! -
jelentette ki elszántan, Adriano pedig gyanakvó tekintettel figyelte, ahogy az
orvosnő először Joey-ra pillant, akinek egyre nagyobb verejtékcseppek jelentek
meg homlokán, majd megrázza fejét.
- Csak baleset volt - tagadta le a
nyilvánvalót Alison nyugodtan, mire Adriano, aki biztos volt benne, hogy Joey
keze járt el, hitetlenkedve ingatta meg fejét.
A féktelen dühtől érezte, hogy minden porcikája remegni kezd, de el
kellett fojtania mérgét. Tudta, nem ez a megfelelő alkalom, hogy elszámoltassa
a férfit, de a gondolat, hogy kezet emelt az orvosnőre olyan indulatot generált
benne, amit még sosem érzett, és alig várta a pillanatot, hogy kettesben
maradhasson Joey-val.
- Baleset mi? - rántotta ki gondolatai közül Alvarez hangja,
aki tovább beszélt. – Tudja hány ilyen balesetből származó monoklit láttam már
az embereim képén? - húzta fel szemöldökét Alvarez így utalva rá, hogy egy
szavát sem hiszi el, de mivel Alison-on látszott, hogy nem hajlandó többet
mondani, megrántotta a vállàt. - Mindenesetre, üzenem annak a ganénak, hogy ha
még egyszer mokkával a szeme alatt làtom, feldarabolom, mint egy rohadt
disznót! – közölte olyan hangon, mintha csak a napi időjárásról beszélne, Joey
ádámcsutkája pedig nagyot ugrott. - Megütni egy nőt! Ennél undorítóbbat el sem
tudok képzelni - húzta el száját utálkozva a maffiavezér, mire Joey
szégyenkezve sütötte le szemét, ami Adriano figyelmét sem kerülte el, Alison
pedig döbbenten hallgatta a férfi szavait.
- A lakásomon kész lett volna lelövetni Adriano-val,
ha nem fogadom el az ajánlatàt! – emlékeztette a férfit, hogy ő sem volt éppen
néhány héttel korábban a lovagiasság mintapéldánya, mire Alvarez megrántotta a
vállát.
- Az más! Lelőni valakit az egy dolog. De
megütni egy nőt, az megbocsáthatatlan! - jelentette ki és tovább is beszélt
volna, amikor megszólalt a telefonja. Hanyag eleganciával nyúlt hajszálcsíkos,
fekete öltönyének belső zsebébe a készülékért, mely most is úgy állt szikár
termetén, mintha ráöntötték volna, majd némán várakozott, hogy a hívó
elmondhassa, amit akart. – Rendben! Mindjárt megyek, és megnézem – közölte
tömören, majd Joey felé fordult – gyere velem! Adriano, te vigyázz a
madárkánkra, nehogy kirepüljön, amíg nem vagyok itt – utasította, mire az
bólintott. Amint kettesben maradtak, nehéz csend telepedett a szobára, Alison
pedig kezdte egyre nyugtalanabbul érezni magát. Idegessége csak fokozódott,
amikor Adriano lassan közelebb sétált hozzá. Ezúttal nem a szokásos fekete
pólót viselte, hanem hófehér ing feszült kidolgozott felsőtestére, amitől csak
még vonzóbb lett, és ami kiemelte sötét szemét. Amikor megállt előtte, orrába
bekúszott arcszeszének finom illata, szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor
óvatosan álla alá nyúlt, és a fény felé fordította arcát, hogy jobban szemügyre
vehesse a szeme alatt éktelenkedő piros duzzanatot, melyről a doktornő pontosan
tudta, hogy másnapra kék és lila színekben fog pompázni.
- Joey volt, ugye? – kérdezte halkan, és
amikor Alison nem válaszolt, már tudta, hogy igaza van. Keskeny, érzéki ajkát
összeszorította, keze ökölbe szorult a dühtől, mely eluralkodott rajta, ahogy
maga elé képzelte a történteket. – Mocskos patkány! – szűrte fogai között
mérgesen, miközben átkozta magát, amiért hagyta, hogy Alvarez Joey-t küldje
helyette a nőért. Hibásnak érezte magát, amiért ez megtörténhetett, annak
ellenére, hogy Alvarez volt az, aki külön feladattal bízta meg. El kellett
ismernie azonban, hogy ő sem törte magát különösképpen, hogy elmehessen a
doktornőért. Sértve érezte magát, fájtak neki a nő szavai, melyeket a kórházban
mondott, és úgy érezte, jobb, ha minél ritkábban találkozik vele, így kapóra
jött neki, amikor Alvarez Joey-ra hárította a feladatot, hogy elhozza a házba.
Most azonban, amikor meglátta, mit művelt a gyönyörű arccal, legszívesebben
péppé verte volna, és a harag mellett, a bűntudat is gyötörte. Nem tudta
megbocsátani magának, hogy ha felülemelkedik a sértettségén, és úgy viselkedik,
ahogy egy profihoz illik, kizárva az érzelmeit, és ő megy el a nőért, akkor ez
sosem történt volna meg. Hüvelykujjával finoman simított végig a duzzanaton,
Alison pedig halkan felszisszent, ahogy hozzáértek az erős ujjak érzékeny
bőréhez, miközben minden sejtje beleremegett a puha érintésbe. – Sajnálom –
kért elnézést a férfi, ő pedig nem tudta, hogy azért, amiért akaratlanul
fájdalmat okozott, vagy Joey helyett tette meg ezt a gesztust. – Nekem kellett
volna magáért menni – tette hozzá, megválaszolva a nő gondolataiban
megfogalmazódott kérdést, amivel sikerült meglepnie Alison-t, aki felpillantott
rá, és gyengédséget látott a sötét szemekben. Adriano úgy tűnt, nem is akarja
leplezni, mert egyenesen a szemébe nézett, mialatt ujjai már nem a sérülését
becézték, hanem nyakára vándoroltak, de ugyanolyan finoman cirógatta meg, ahogy
korábban. Egyszerűen képtelen volt betelni a selymes, hibátlan bőr érintésével,
mely éppen olyan puha volt, mint, amilyennek képzelte. Mialatt tenyere rásimult
a doktornő tarkójára, ujjai pedig beletúrtak sűrű hajába, tekintete elidőzött a
kék szemeken, melyek olyan tisztán csillogtak, mint a tenger egy csendes, nyári
napon, majd lejjebb vándorolt formás orrára, hogy végül megállapodjon a telt,
érzéki ajkakon.
- Nem a maga hibája – szólalt meg halkan
Alison, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy ki tudja kapcsolni
érzékeit, melyek úgy reagáltak a férfi apró érintésére, kidolgozott testének
közelségére, mintha ezeréves álmukból ébresztették volna fel őket, és Alison
úgy érezte, valóban így van. Még soha életében nem tapasztalta azt a
bizsergést, mely végig futott gerincén, és amit Adriano egyetlen érintésével ki
tudott váltani belőle. Fogalma sem volt róla, hogyan vonzódhat ennyire hozzá,
hiszen egy bűnöző volt. A város leghírhedtebb maffiavezérét szolgálta, az
oldalára erősített fegyvert bármikor képes lett volna használni, és Alison bele
sem mert gondolni, hány ember vére tapadhat a kezéhez, vagy, milyen bűnök
lehetnek a rovásán. Mégis, szívének egy áruló darabkája minduntalan megdobbant,
valahányszor meglátta, és ő képtelen volt kivonni magát a hatása alól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése