23.
rész
Tekintetén jól látszott, nem sokra
tartja a vele szemben álló férfit, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát az
átható pillantástól.
- Egyébként,
ki a fene maga, és mit keres a menyasszonyom lakása előtt? – kérdezte halálos
nyugalommal a hangjában Adriano, Alison pedig hitetlenkedve nézett rá, mialatt
érezte, hogy a férfi keze ráérős lassúsággal cirógatja derekát. Pulzusa még
mindig az egekben járt, ajka égett a korábbi csóktól, mialatt elképzelni sem
tudta, mit gondoljon arról, amit Adriano tesz, nem beszélve saját reakciójáról.
- A…
menyasszonya? – dadogta döbbenten Peter, mire Adriano bólintott – én… nem
tudtam… vagyis… azt hittem… - kereste a megfelelő szavakat – azt hittem, nincs
senkije, mert ő olyan…
- Milyen?
– húzta össze fenyegetőn a szemét Adriano, Alison pedig érezte, hogy jól eső
melegség járja át a lelkét. Szülei halála óta most először fordult elő vele,
hogy valaki a védelmébe vette, kiállt érte, és ez megnyugtató érzés volt,
biztonságot adó.
- Olyan…
aki sokat dolgozik – vágta ki magát ügyesen Peter, mert a nő oldalán álló férfi
tekintetének villanása elárulta, nem lenne tanácsos úgy befejezni a mondatot,
ahogy korábban tervezte.
- Szívem
– bújt közelebb Adriano-hoz váratlanul Alison, aki időközben úgy döntött,
belemegy a játékba, amit Adriano kitervelt. Felidézve Peter szavait, és azt,
ahogy kapcsolatuk alatt bánt vele, úgy érezte, jár neki ennyi elégtétel.
Tenyere finoman simított végig Adriano izmos mellkasán, a férfi pedig érezte,
hogy gyorsabb ütemre vált a szíve. Bár tudta, hogy az egész csak játék,
érzékeit nem tudta kikapcsolni, melyek erőteljesen reagáltak a nő minden apró
érintésére. – Ő Peter – mutatta be a szőke férfit Alison, Adriano pedig
sokatmondón húzta fel szemöldökét, majd hirtelen mindent értőn, szélesen
elmosolyodott.
- Á,
igen! Peter a barom! – bólogatott, mint, aki végre tudja, ki áll előtte, így
jelezve az orvosnőnek, hogy nem felejtette el korábbi beszélgetésüket ajtaja
előtt, amikor majdnem megcsókolta. – Elnézést, de fotót sosem mutatott magáról
Alison, csak a történetekből ismerem – veregette meg vállát közvetlen
stílusban, de elég erőteljesen ahhoz, hogy Peter-nek enyhe fájdalom suhanjon át
az arcán, mialatt tátott szájjal bámult rá.
- Szóval,
Peter a barom, Adriano a vőlegény – mutatta be egymásnak a két férfit Alison,
miközben tekintete össze kapcsolódott Adriano-éval, és cinkosan egymásra
mosolyogtak, amiből azonban Peter semmit nem vett észre.
- És
mit akar itt? – kérdezte Alison-tól, ügyet sem vetve Peter-re, aki
felháborodottan kapkodott levegő után.
- Vissza
akar kapni – válaszolta unottan a doktornő, és hangjából jól kivehető volt,
mennyire hidegen hagyja a dolog – szerinte, ha hajlandó vagyok változni,
működhet a dolog – húzta fel szemöldökét gúnyosan, mire Adriano elgondolkodva
bólogatott.
- Mit
feleltél? – kérdezte, mialatt tekintete simogatón futott végig a nő arcán, aki
megvonta a vállait.
- Azt,
hogy menjen a fenébe – közölte tömören, a valóságnak megfelelően, mire Adriano
felnevetett, Peter pedig egyre vörösebbé váló arccal szorította össze száját,
amiért a másik kettő nevetség tárgyává tette, és úgy beszélnek róla, mintha itt
sem lenne, de még mindig nem fordult meg a fejében, hogy távozzon.
- A
jelek szerint, nem voltál elég egyértelmű, édes – búgta szerelmesen a nő
füléhez hajolva, egy finom puszi kíséretében, Alison pedig érezte, hogy
felgyorsul a légzése az apró érintéstől. – Hadd próbáljam meg én – kacsintott
az orvosnőre, mire az rámosolygott, és bólintott.
- Kérlek!
– távolodott el kissé a férfitól, miközben kezét nyújtva engedte át a
lehetőséget, hogy meggyőzze exét, távozzon. Adriano arca elkomolyodott, és
kihúzva magát, olyan közel lépett Peter-hez, hogy csak egy karnyújtásnyira állt
tőle, mire az nagyot nyelt, és idegesen nyalta meg szája szélét.
- Egy
kicsit túl közel jött… - remegett meg a hangja a félelemtől, mivel a férfi
majdnem egy fejjel volt magasabb nála, és hamar felmérte a közöttük lévő
erőviszonyokat is, mire Adriano még közelebb lépett hozzá, annyira, hogy
Peter-nek egészen a falhoz kellett lapulnia, és belenézhetett az elszántan
csillogó sötét szemekbe.
- Most
vagyok túl közel – szólalt meg halk hangon, miközben szemét egy pillanatra sem
vette le a férfiról, akinek ádámcsutkája fel-alá ugrált vékony nyakán – annak,
hogy menjen a fenébe, melyik része nem volt világos? – kérdezte segítőkészen,
miközben jobb kezét megtámasztotta a férfi mellett, aminek hatására kissé
felcsúszott bőrkabátja, így láthatóvá vált az oldalára erősített fegyver, ami
Peter figyelmét sem kerülte el. Arca sápadttá vált, homloka gyöngyözni kezdett,
miközben remegő kézzel mutatott a pisztolyra.
- Maga…
rendőr? – kérdezte dadogva, mire Adriano követte a pillantását, majd
visszanézett rá, és unottan vonta meg vállát.
- Vagy
nem – válaszolta rejtélyesen, majd folytatta – szeretném megkérni, hogy a
továbbiakban ne keresse a menyasszonyomat. Ő sem szeretné, és én sem –
jelentette ki halk, kemény hangon, majd komoly tekintettel elmosolyodott –
kettőnk közül ő a higgadtabb, és az udvariasabb. Tudja, ha velem van, én is
könnyebben uralkodom magamon – nézett a nő felé, és észrevétlenül felé kacsintott,
Alison pedig alsó ajkába harapott, hogy meggátolja a feltörni készülő
nevetését. Bár szégyellte magát miatta, kifejezetten jó érzés volt a mindig
fennhéjázó, magabiztos, nagyképű Peter-t így látni, ahogy reszketve nyelt
nagyokat, szemében pedig rémület ült. – Sajnos, nem tud mindig velem lenni… ha
érti, mire gondolok – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire a férfi idegesen
bólintott.
- Hogyne…
persze, hogy értem… - bólogatott serényen, és amikor Adriano távolabb lépett
tőle, sietősen lépett el a fal mellől – nem keresem többet… ígérem! Csak egy
ötlet volt… mármint…
- Semmi
baj! Mindenkinek lehetnek rossz ötletei – vigasztalta már-már barátságos
mosollyal ajkán Adriano, majd hirtelen elkomolyodott – csak ne jusson eszébe
többet – tette hozzá figyelmeztetőleg, mire Peter óvatosan, lassan hátrálni
kezdett tőle, majd hirtelen megfordult, és vissza sem nézve, futva tette meg az
utat a lépcsőig. Adriano még néhány másodpercig utánanézett, aztán az orvosnő
felé fordult, mire mindketten nevetésben törtek ki.
- Azt
hiszem, köszönettel tartozom – mosolygott a férfira Alison, miközben az
közelebb sétált hozzá, és könnyedén vont vállat.
- Igazán
nincs miért – hárította el a hálálkodást, miközben tekintete végig pásztázta a
nő arcát, és lejjebb siklott a telt ajkakra, melyek néhány perccel korábban
érintették az övét. – Ezt a kocsiban hagyta – nyújtotta át zsebéből a doktornő
belépőkártyáját, aki meglepetten nézett rá, miközben átvette tőle.
- Köszönöm
– csíptette fel zöld nadrágjának derékrészére, és most már számára is világos
volt, miért jött utána Adriano annak ellenére, hogy az autóban már elbúcsúztak
egymástól. – Még valami, amiért hálás lehetek magának a mai napon? – kérdezte
zavartan eltűrve füle mögé haját, Adriano pedig megrázta fejét.
- Hagyok
holnapra is – mosolyogott rá komiszul, mire Alison elnevette magát, amikor
azonban pillantásuk találkozott, lassan eltűnt a jókedve, és érezte, hogy
gyorsabban ver a szíve. – Gondolom… már nem jön vissza – sóhajtott nagyot
Adriano – jobb lesz, ha megyek… - tette hozzá, miközben továbbra is egyhelyben
állt, és úgy tűnt, nem akaródzik elindulni.
- Igen…
jobb lesz – bólintott nagyot nyelve Alison, miközben tekintetüket egy
másodpercre sem szakították el egymástól, Adriano pedig, ahelyett, hogy
távolodni kezdett volna, egy leheletnyit még közelebb lépett.
- Eleve
úgy volt, hogy fel sem jövök – magyarázta a férfi, de fogalma sem volt, hogy
ezt az orvosnőnek mondja, vagy inkább saját magát akarja meggyőzni, hogy
elinduljon végre – csak… a belépőkártya… gondoltam, szüksége lehet rá holnap –
mutatott kezével a nő derekára, mire az bólintott.
- Jól
gondolta – nyelt nagyot Alison, de mindketten tudták, hogy már egyáltalán nem a
kártyáról beszélnek, sokkal inkább a férfi döntéséről, hogy feljött a lakás
elé, és arról, ami azután következett.
- Igen
– bólintott Adriano is, miközben még közelebb lépett hozzá, és kissé lehajtotta
fejét, így Alison már az ajkán érezte forró leheletét – szerintem is – tette
hozzá, majd óvatosan, lassan megcsókolta. Ajka puhán, finoman érintette meg a
nőét, és érezni lehetett benne a bizonytalanságot, azt, hogy fogalma sem volt,
hogyan reagál rá a doktornő, miközben keze a derekára vándorolt, és közelebb
húzta magához. Alison gondolkodás nélkül nyitotta meg ajkait a férfi nyelve
előtt, és minden sejtje beleremegett, amikor nyelvük lassú, érzéki táncba
kezdett. Adriano csókja éppen olyan volt, mint amilyennek képzelte, nyoma sem
volt benne a követelőzésnek vagy a birtoklásnak. Lágyan, gyengéden simult az
ajkára, nyelve pedig selymesen barangolta be az édes barlangot, miközben
érezte, hogy Alison karja átöleli nyakát, és szorosan hozzásimul, mialatt az
ajtó felé kezdtek araszolni, és Adriano egyetlen mozdulattal lökte be, ők pedig
úgy lépték át a küszöböt, hogy ajkuk egy percre sem vált el a másikétól. Alison
teste lángolt, vére felforrósodva száguldott az ereiben, mialatt Adriano egyre
szenvedélyesebben csókolta, keze pedig végig futott teste vonalán, majd hátára
vándorolt, hogy aztán felérve tarkójáig, beletúrjon szőkés-barna tincsei közé,
és elégedetten mosolygott bele a csókba, amikor megérezte, hogy éppolyan
selymes a tapintása, mint azt első találkozásuk alkalmával gondolta. Lélegzete
elakadt, amikor megérezte, hogy a doktornő tenyere végig simít széles
mellkasán, keze nyomán pedig lángolni kezdett a bőre. A pillanat varázsába
kegyetlen erővel gázolt bele Adriano mobiljának hangos csengése, mely egyetlen
másodperc alatt szakította ki őket az álomvilágból, vissza a valóságba. Adriano
káromkodva engedte el a doktornőt, miközben levegő után kapkodva vette elő a
készüléket kabátja zsebéből, Alison pedig homlokán végig simítva támaszkodott
meg az ajtó mellett a falnál. – Valencia – szólt bele a készülékbe a férfi,
szokatlanul rekedtes hangon, mialatt tekintete vágyakozva futott végig az
orvosnőn.
- Azonnal
gyere vissza! Dolgunk van! – közölte határozott hangon Alvarez, majd a választ
meg sem várva, bontotta a vonalat, Adriano pedig nagyot sóhajtva tette el a
telefont.
- Mennem
kell – szólalt meg halkan, és figyelmét nem kerülte el, hogy Alison kerüli a
tekintetét, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy zavarban van a csók miatt, vagy
megbánta, amiért hagyta, hogy egy bűnöző csókolja. Utóbbi lehetőség fájdalmas
keserűséget generált benne, amit igyekezett elűzni magától.
- Igen,
tudom – bólintott Alison, miközben arra próbált rájönni, hogyan lehetséges az,
hogy bár tudta a férfiról, milyen munkát végez, és azt is tudta, hogy távol
kellene tartania magát tőle, mégis soha életében nem érezte magát olyan
boldognak, mint abban a néhány percben, amíg a karjaiban tartotta. Abban a
néhány percben, amikor egyáltalán még csak eszébe sem jutott, ki a főnöke, és
mit csinál. – Ami az imént történt… - próbált magyarázatot találni, de Adriano
felemelte kezét, így fojtva belé a szót.
- Ne
aggódjon – rázta meg fejét halványan mosolyogva Adriano – tudom, hol a helyem –
tette hozzá, és Alison észrevette a szemében átsuhanó keserűséget, miközben a
férfi finoman végig simított az arcán – csak… olykor elfelejtem – fűzte még
mellé, majd nagy levegőt vett – tegyen rá jeget, akkor elkerüli, hogy holnapra
feldagadjon – adott jó tanácsot, aztán a választ meg sem várva, elhagyta a
lakást, és sebesen távozott, Alison pedig döbbent tekintettel nézett utána.
Alison
hunyorogva sóhajtott mélyet, miközben az erőteljes kopogás megismétlődött
lakásának ajtaján. A hang csak nehezen jutott el tudatáig, mely félig még
mindig az álom mezsgyéjén járt, abban a világban, ahol Adriano nem volt bűnöző,
és neki nem kellett bűntudatot éreznie, amiért vonzódik hozzá. Miközben
könyökére támaszkodott, és fülelni kezdett, hogy vajon tényleg kopogtatnak-e,
vagy csak képzelete játszik vele, az éjjeli szekrényen álló, digitális órára
tévedt a szeme, mely hajnali egy órát mutatott. Amikor a kopogás immár
türelmetlen dörömbölés formájában megismétlődött, erőt vett magán, elnyomott
egy ásítást, és kikászálódott az ágyból, majd magára öltötte köntösét a póló
fölé, melyen kívül sosem viselt mást az alváshoz, és a bejárati ajtó felé
sietett. Úgy érezte magát, mint, aki semmit nem aludt, ami hellyel-közzel meg
is felelt a valóságnak, hiszen miután Adriano elment, hiába tussolt le gyorsan,
és bújt be a paplan alá, nem jött álom a szemére. Egyfolytában a csókjukon járt
az esze, az érzés újra és újra hatalmába kerítette, miközben folyamatosan arra
gondolt, vajon meddig jutottak volna, ha nem szólal meg a férfi telefonja. A
kérdés, hogy milyen lett volna együtt tölteni az éjszakát a férfival, és az,
hogy ez egyáltalán felmerült benne, egyszerre rémísztette halálra, és töltötte
el vágyakozással, ami szintén nem segítette abban, hogy elaludjon. A hold már
bőven átvette a naptól a műszakot, mire elnehezedett a szempillája, és álomba
szenderült, így most kimondottan rosszul érintette a dörömbölés, mely az ajtó
felől érkezett. Nagyot sóhajtva tárta szélesre az ajtót, de a levegő a
tüdejében ragadt, amikor meglátta, ki áll vele szemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése