22.
rész
Peter Moore semmit nem változott az elmúlt
másfél évben, amióta nem találkoztak. Dús, szőke hajából, melyet mindig oldalra
fésült, homlokába hullottak a tincsek, kék szemében most is fel lehetett
fedezni a cseppnyi gunyorosságot és az arisztokratikus felsőbbrendűséget, ahogy
hanyagul keresztbevetett lábakkal álldogált. A kék ing ráfeszült felsőtestére,
mely azonban korántsem volt olyan kidolgozott és izmos, mint Adriano esetében.
Míg a férfin látszott, hogy kemény munkának és edzéseknek köszönhette izmait,
addig Peter-nél, aki inkább vékony, arányos testalkatú volt, jól kivehető volt,
hogy súlyzók helyett, a golfütőket szokta emelgetni. Nem azért, mert annyira
szerette, hanem mert ez az elit réteg sportjának számított, ő pedig mindent megtett
annak érdekében, hogy véletlenül se térjen el attól, amit elvárt tőle a
társadalmi szerep, amibe beleszületett. Alison még most sem értette, hogy nem
vette észre már az elején, hogy a jóképű külső, milyen gusztustalan belsőt
takar, de úgy érezte, utólag kár ezen keseregnie, tanulnia kell belőle.
Miközben lakása felé tartott, lassított a léptein, mintha abban reménykedne, ha
később ér oda, Peter, mint egy rossz álom, egyszer csak eltűnik. Sajnálatos
módon nem volt szerencséje, amint közelebb ért, amaz kiegyenesedett, és keskeny
szája lekicsinylő mosolyba szaladt, ahogy végig mérte.
- Látom,
a munka annyira beszippantott, hogy már át sem öltözöl – szólalt meg köszönés
helyett, kissé rekedtes hangon, mely össze sem volt hasonlítható Adriano
bársonyosan mély hangjával – ebben is alszol? – kérdezte gúnyosan és ez
Alison-t megint arra emlékeztette, hányszor keltett benne a férfi
lelkiismeret-furdalást a munkája miatt, és hányszor alázta meg kinézetére tett
megjegyzéseivel. Sosem tudta elérni, hogy elég jó legyen hozzá, vagy ne kapjon
egy-egy bántó kritikát.
- Mit
keresel itt? – kérdezte hideg, érzelemmentes hangon a doktornő, válasz nélkül
hagyva a megjegyzést, mert ő volt az utolsó ember ezen a bolygón, akinek
elárulta volna, miért nem volt ideje átöltözni, mialatt beillesztette a kulcsot
a zárba, de esze ágában sem volt kinyitni, nehogy a férfi meghívásnak vegye, és
bemenjen.
- Nem
hívtál vissza – adott rövid magyarázatot Peter – találkozni akartam veled, és
ha a hegy nem megy Mohamedhez… - hagyta nyitva az ismert közmondást, mire
Alison elhúzta száját.
- Peter,
én nem akarok beszélni veled – rázta meg fejét határozottan – sőt, hogy őszinte
legyek, látni sem akarlak, szóval, életedben először tegyél meg nekem egy
szívességet, és tűnj el innen! – intett fejével fáradtan a lépcső irányába,
mert bár még csak alig múlt délután öt óra, mégis alig várta, hogy alhasson a
több, mint 30 órás ügyelet után. Egy kicsit sem lepődött meg azonban, amikor
Peter-t, éppúgy, ahogy kapcsolatuk alatt, ezúttal sem érdekelte, ő mit szeretne.
- Tudom,
hogy még mindig fáj, ami kettőnk között történt– kezdett bele látszólag
bűnbánó, szomorkás hangon, mire Alison kétkedve húzta fel szemöldökét – az,
hogy szakítottam veled… - folytatta volna, de a doktornő döbbenten fojtotta
belé a szót.
- Én
szakítottam veled, Peter, mert megcsaltál! – igazította helyre a téves
információkkal rendelkező férfit határozott, nyers hangon – meg sem tudom
számolni, hányszor néztél hülyének, hányszor hazudtál, hányszor aláztál meg, és
hányszor hitetted el velem, hogy mindez az én hibám! – elevenítette fel
kapcsolatuk fájó emlékeit, mire Peter bólintott.
- Így
is volt – jelentette ki magabiztosan, az orvosnő pedig döbbenten nézett a
férfira, akinek arcán látszott, szilárdan hisz benne, hogy semmi rosszat nem
követett el, és tényleg nem érti, mi a nő problémája. – Alie… én…
- Ne
szólíts így! – csattant a hangja indulatosan, de Peter-ről lepergett az
utasítást, mert folytatta.
- Állandóan
dolgoztál! – vetette a szemére, mintha ez mindenre magyarázatot adna, és
feloldozná a bűnei alól, amit elkövetett. – Alig találkoztunk, tulajdonképpen
egyedül voltam ebben a kapcsolatban – tárta szét kezeit sajnálkozva, Alison
azonban gúnyosan húzta el száját.
- Éppen
az volt a probléma, hogy ebben a kapcsolatban mindig legalább hárman voltunk!
Az is lehet, hogy többen, de az biztos, hogy sosem voltál egyedül! – vágta oda
epésen, mire Peter sértetten szegte fel állát.
- Voltak
igényeim, amit lássuk be, nem igazán tudtál kielégíteni – vont vállat,
lesajnáló tekintettel végig mérve a nőt, aki érezte, hogy egyre dühösebb lesz.
- Tűnj
el innen! – mutatott kinyújtott karral a lépcső felé, fojtott indulattal a
hangjában, de Peter meg sem mozdult.
- Én
még mindig szeretlek, Alie – vallotta be, mialatt kissé közelebb lépett, de
Alison kitért előle, és két lépést távolodott az ajtótól.
- Most
hülyéskedsz velem?! – döbbent meg újra az orvosnő, miközben hitetlenkedve,
örömtelenül felnevetett.
- Komolyan
beszélek! – állította Peter határozottan – Annak ellenére, amit tettél velem,
meg akarom próbálni újra! – jelentette ki, miközben az orvosnő elképedve nézett
vissza rá.
- Amit
én tettem veled?! – kérdezett vissza, mire Peter felemelte a kezét, így
csendesítve el az orvosnőt.
- Fátylat
rá, én meg tudok bocsátani – jelentette ki nagylelkűen, Alison pedig
legszívesebben felordított volna tehetetlen mérgében – csak annyit kell tenned,
hogy kevesebbet dolgozol, többet foglalkozol velem, és persze magaddal is –
nézett végig a nőn jelentőségteljesen – mondjuk egy kis smink, más ruha… jól
állna a barna haj például, vagy a fekete… esetleg a vörös – vont vállat
könnyedén, mint, akinek ez már csak részletkérdés – mindig is gyengéim voltak a
vörös hajú nők, szóval… ha változnál egy kicsit, akkor működhetne a dolog! Arra
gondoltam, apám be tudna juttatni téged egy magánklinikára – javasolta nagyvonalúan,
és arcán látszott, úgy érzi, egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett éppen a
nőnek. – Semmi kifogásom ellene, hogy egy orvossal járjak, sőt! – húzódott
megnyerő mosolyra keskeny ajka – az én köreimben még sokat is jelentene egy-egy
üzleti vacsorán, csak ne akarj állandóan dolgozni – rázkódott meg látványosan,
Alison pedig szóhoz sem jutott, ahogy hallgatta. – Talán őrült vagyok, de még
mindig szeretlek, és…
- Tudod,
egy valamiben egyetértünk – szakította félbe Alison, miközben igyekezett
uralkodni magán, és féken tartani indulatait – te tényleg őrült vagy! Keress
fel a téveszméiddel egy pszichológust, de engem hagyj békén! Én az életben nem
akarok tőled semmit, világos?!
- De
miért? – nézett rá értetlenül Peter – nekem most éppen nincs senkim, és te is egyedül
vagy azóta, hogy elhagytalak! Ez is azt bizonyítja, hogy abban reménykedtél,
visszajövök hozzád – bizonygatta igazát a férfi, és mit sem törődött a dühösen
villámló kék szemekkel, melyek rászegeződtek. – Itt vagyok, készen arra, hogy
helyrehozzuk a dolgokat.
- ÉN
hagytalak el! – emelte meg hangját Alison mérgesen – és honnan veszed, hogy
egyedül vagyok? – kérdezte büszkén felszegett állal, mert bár valóban nem volt
senkije, ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy még Peter-t várta volna vissza.
- Ugyan
már, Alie! – húzta el száját szánakozva a férfi. – Nézz magadra! – ingatta meg
fejét sajnálkozva, és szemében megint megjelent az a lekicsinylő kifejezés,
amit Alison annyira gyűlölt, és amivel olyan mélyen meg tudta sebezni. –
Műtősruhában vagy péntek este öt órakor, és a szokottnál is szarabbul nézel ki
– tette hozzá becsmérlőn – ha lenne valakid…
- Szia
Édes! Ne haragudj, hogy késtem! Hiányoztam? – jelent meg Adriano, mire
mindketten meglepetten fordultak a hang irányába. Peter döbbent arckifejezéssel
mérte végig a magas, sötét hajú, izmos férfit, aki lágy mosollyal az ajkán
lépett közelebb, és levegőnek nézve őt, természetes mozdulattal karolta át a
doktornő derekát, és húzta magához, majd finoman megcsókolta a döbbenten
elnyíló ajkakat. Alison-t váratlanul érte a csók, de amint megérezte ajkán a
férfiét, egész testén borzongás futott végig, és ösztönösen hunyta le szemét.
Adriano most eltávolodott tőle kissé, de csak annyira, hogy bele tudjon nézni a
meglepetten csillogó kék szemekbe, ő pedig felfedezhette a férfiéban megvillanó
vágyat. – Gyönyörű vagy! – jegyezte meg mosolyogva, elég hangosan ahhoz, hogy
Peter is hallja. Nemcsak azért mondta ezt, hogy a másik férfi lássa, van olyan,
aki a természetes szépséget szereti, hanem azért is, mert ez volt az igazság.
Ujjbegyével óvatosan simított végig arcán, majd ismét ráhajolt az ajkaira,
ezúttal azonban nyelve lassan futott végig alsó ajkán, és amikor Alison
megnyitva azokat, engedélyt adott a számára, beljebb nyomult, és puha
gyengédséggel kereste meg a nőét. Lassan, finoman csókolta, kiélvezve a
pillanat minden másodpercét, miközben szíve vadul dörömbölt a mellkasában,
amikor pedig megérezte, hogy a doktornő kezei átölelik nyakát, és ujjai
beletúrnak hajába tarkóján, belesóhajtott a csókba. Alison éppen olyan érzéki
gyengédséggel csókolta vissza, ahogy elképzelte, mely egyszerre volt mámorító,
és forrósította fel vérét. Fogalma sem volt róla, hogy ilyen érzéseket tud
kiváltani belőle egyetlen csók, de abban egészen biztos volt, hogy élete végéig
érezni szeretné.
- Khm!
– köszörülte meg torkát feltűnő türelmetlenséggel Peter – Helló!! Zavarok?! –
törte meg a pillanat varázsát bosszús hangon, mire Adriano kelletlenül engedte
el Alison-t, és unottan nézett végig az ismeretlen férfin.
- Eléggé
– vetette oda flegmán, mialatt karja óvón ölelte át az orvosnő derekát, és
szorosan magához húzta. – Bocs, észre sem vettem, hogy itt van – tette hozzá,
és hangján jól érezhető volt, hogy csipetnyi bűntudat vagy rossz érzés sincs
benne emiatt, de elégedetten látta, hogy sikerült megsértenie a férfit. Bár
csak a véletlenen múlott, hogy észrevette, Alison, amikor kiszállt, a kocsiban
felejtette a kórházi belépőkártyáját, mely valószínűleg lecsúszhatott nadrágja
derékrészéről, ahová felcsíptette, most már kifejezetten jó ötletnek tartotta,
hogy néhány percnyi hezitálás után úgy döntött, visszahozza neki. Így tanúja
lehetett a szemben álló férfival folytatott beszélgetésnek, és az is
egyértelműen kiderült a számára, hogy ő tehető felelőssé az orvosnő kevés
önbizalmáért. Amikor meghallotta, milyen stílusban beszél vele, keze ökölbe
szorult és legszívesebben leütötte volna, de tudta, ez ostobaság lenne a
részéről. Ha Peter feljelenti, komoly problémát okozhatott volna, ezért mást
kellett kitalálnia. Hirtelen ötlet volt, hogy a nő barátjának adja ki magát, és
nem is volt biztos benne, hogy jól teszi-e, de Peter odavetett megjegyzése
arról, hogy Alison miért van egyedül, megerősítette benne az elhatározást.
Eredetileg csak egy futó csókot akart adni az orvosnőnek, hogy hihetőbb legyen
a hazugság, de amikor megérintette a csábító, puha ajkakat, már képtelen volt
uralkodni magán.
- Igen,
azt láttam! – húzta el száját utálkozva Peter, így utalva a csókra, melynek
tanúja volt, mire Adriano érdeklődve fordult felé és nézett végig rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése