18.
rész
Amikor
felpillantott, legnagyobb csodálkozására Adriano már nem volt ott, ő pedig
lelkiismeret-furdalástól gyötörve sóhajtott nagyot, és szállt be a liftbe, hogy
mielőbb felérjen a sebészetre, ahonnan hívták. Biztos volt benne, hogy Herbert
miatt keresték, nyilván előkészítették az operációra, és már csak rá vártak.
Bár igyekezett az előtte álló műtétre koncentrálni, fejéből nem tudta kiverni a
férfi tekintetét, ahogy fájdalmasan megvillan. Átkozta magát érzéketlensége
miatt, de képtelen volt megérteni, mi motiválhatta a férfit arra, hogy
beleavatkozzon az életébe. Az egy dolog volt, hogy Paul miatt Alvarez
szolgálatára kellett állnia, azt viszont nem akarta hagyni, hogy a magánéletébe
is beleszóljanak. Márpedig semmi más okot nem talált Adriano viselkedésére,
csak azt, hogy teljes mértékben át akarják venni az irányítást az élete felett.
Éppen itt tartott gondolatban, amikor a lift megérkezett a kívánt emeletre, ő
pedig futólépésben közelítette meg a műtőhelyiséget. Miközben gyorsan levette
fehér köpenyét, és egy, a falra erősített fogasra dobta, kezei rutinos
mozdulatokkal láttak hozzá, hogy bemosakodjon a műtéthez, miközben fejéből
erőszakkal űzte el korábbi gondolatait. Miután elzárta a csapot, szárazra
törölte a kezét, és szőkés-barna fürtjeit egy sapka alá rejtette, amit szorosan
megkötött tarkóján. Az ajtó üvegablakán bepillantva, látta, hogy Herb már mély
altatásban az asztalon fekszik, körülötte zöld ruhába bújt nővérek,
asszisztensek szorgoskodtak, miközben az aneszteziológus az idős férfi fejénél
ülve, összehúzott szemmel figyelte a monitort, készen arra, hogy bármikor
közbelépjen, amennyiben szükséges. Gyorsan felkötötte szája elé a maszkot, majd
hátával belökte a kétszárnyú lengőajtót. Amint belépett, egy műtős nővér jelent
meg, kezében egy steril, zöld ruhával, amibe ügyesen belebújt, majd hagyta,
hogy a kesztyűt is felhúzzák kezére. Odalépve az asztal mellé, először végig
pillantott Herb-ön, aztán az aneszteziológus felé nézett, akinek a steril
ruhából csak mogyoróbarna szeme látszott ki. – Hogy állunk? – kérdezte és
hangját elfojtotta a szája elé kötött maszk, mire az aneszteziológus bólintott.
- Alszik,
mint a tej – nyugtatta meg az orvosnőt – a kora miatt aggódtam egy kicsit, hogy
nem tudjuk altatni, de a vén csontnak erős a szíve, mint a vas – nevetett
halkan a férfi, majd hozzátette – ettől függetlenül, ha tudod, pörgesd fel egy
kicsit a dolgot. Megbeszéltük az öreggel, hogy a 100. szülinapján matt részegre
isszuk magunkat – kacsintott a doktornőre, aki elnevette magát – nem venném a
lelkemre, ha egy lábtörés miatt nem érné meg – tette hozzá, és hangjából jól
érezhető volt, hogy bár a vizsgálatok azt mutatták, Herb alkalmas arra, hogy
altatásban végezzék a műtétet, mégsem volt teljesen nyugodt, amivel Alison is
egyet tudott érteni.
- Lássunk
hozzá! – szólalt meg határozottan. – Szikét! – fordult a vele szemben álló,
fiatalabb orvos felé, aki első éves rezidensként volt jelen, és azonnal
engedelmeskedett, ő pedig a továbbiakban már egyáltalán nem gondolt sem
Adriano-ra, sem Alvarez-re. Csak és kizárólag a műtétre koncentrált, és arra,
hogy minél gyorsabban, minél tökéletesebb munkát végezzen. Alig három órával
később elégedetten lépett távolabb az asztaltól, és még egy utolsó pillantást
vetett munkájára, majd az asztal túlvégén álló kollégára nézett – zárja össze a
sebet! Mindenkinek köszönöm! – mosolygott a jelenlévőkre, miközben gondolatban
hálát adott az égieknek, hogy ezúttal sem hagyták magára. Bár a csontokat
sikerült pontosan összeillesztenie, és biztos volt benne, hogy miután
eltávolították a csavarokat, és Herb részt vesz a gyógytornán, semmi nyoma nem
marad a sérülésnek, a férfi bőven adott neki okot az izgalomra a műtét során.
Annak ellenére, hogy a megelőző vizsgálatok azt mutatták, erős a szíve, kétszer
is olyan vészesen lecsökkent a vérnyomása, hogy attól tartottak, nem bírja ki a
műtét végéig. Most, hogy végzett, és láthatóan az idős férfi is jól volt,
megnyugodva lépett ki a műtőből. Miután megszabadult a kesztyűtől, steril
ruhától és maszktól, magára öltötte fehér köpenyét, nyakába akasztotta
sztetoszkópját, és kilépett a folyosóra, miközben karórájára pillantott. Miközben
megállapította, hogy a műszakja már két órája letelt, a nővérpulthoz lépett, és
a tartóból elővette a férfi kórlapját. Néhány mondatot feljegyzett, majd a
nővérhez fordult, aki elmélyülten lapozgatott egy divatmagazint. – Molly –
szólította meg a 20-as éveinek közepén járó, barna hajú, kerek arcú lányt, mire
az várakozón nézett fel rá. – Herbert Epstein túl van az operáción. Tudomásom
szerint a 426-osba kerül. Holnap benézek hozzá, de kérlek az éjszaka folyamán
többször nézzél rá. A műtét alatt kétszer is nagyon alacsony volt a vérnyomása,
biztos vagyok benne, hogy megviselte a szervezetét az altatás – kérte szelíden,
mire a nővér bólintott.
- Ne
aggódjon, doktornő – nyugtatta meg mosolyogva az orvosnőt – vigyázni fogok rá –
ígérte meg, Alison pedig elégedetten mosolygott vissza, de mielőtt távozott
volna, még visszafordult.
- Nagyon
helyes! Ő ugyanis a vőlegényem – tette hozzá vidáman, mire Molly felnevetett,
és abból, hogy meg sem lepődött a kijelentésen, sejteni lehetett, hogy Herb
valószínűleg már a fél osztálynak elmesélte találkozásuk történetét a
lánykéréssel együtt.
- Igen,
tudom – bólogatott Molly nevetve, igazolva Alison sejtését, majd folytatta – Mr.
Epstein beszámolt róla, amikor Marty felhozta a földszintről – tájékoztatta a
doktornőt, majd sokatmondón nézett bele a szemébe – ahogy arról is, hogy egy
olasz macsó lecsapta a kezéről a frissen szerzett menyasszonyt… khm… -
köhécselt mindent tudón, mint, aki azt várja, hogy Alison azonnal elmondja
majd, ki is volt az a férfi, de amikor az csak némán hajtotta le fejét, és
zavartan kezdte el igazgatni a köpenyének mellényzsebébe rejtett tollakat,
újfent megköszörülte torkát. – Khm… khm… - ismételte meg erőteljesebben, mire
Alison ártatlan arccal nézett vissza rá.
- Úgy
tűnik, elkaptál valamit, Molly – vélte elgondolkodva, és alig bírta megállni
nevetés nélkül, amikor meglátta az ápolónő durcás grimaszát – ha gondolod,
írhatok fel valamit a torkodra – javasolta szolgálatkészen, annak ellenére,
hogy pontosan tudta, mit próbál jelezni a nővér nem túl diszkréten, de esze
ágában sem volt beavatni abba, kicsoda Adriano, és mit keresett a kórházban.
Nemcsak azért, mert félt megosztani bárkivel ezt a titkot, vagy úgy érezte, nem
tartozik a fiatal nőre, hanem azért sem, mert még ő sem tudta, mit akart tőle.
- Köszönöm
doktornő, de jól vagyok – hárította el az átlátszó ajánlatot a nővér – a
torkomnak semmi baja! Nem azért köhécselek… - hagyta nyitva a mondatot,
miközben várakozó mosollyal ajkán támaszkodott meg a pulton, és kíváncsian
függesztette zöldes-barna szemét az orvosnőre.
- Oh,
értem! – bólintott Alison, mint, aki tényleg csak most jött rá, mit
jelenthetett a torokköszörülés, majd végig simított Molly karján – akkor
biztosan csak száraz a levegő – tette hozzá, és ezúttal már nem bírta megállni,
felnevetett, ahogy a nővér tátott szájjal meredt rá, ő pedig elindult a
folyosón, hogy végre bemehessen az orvosi szobába, átöltözzön, és néhány órára
maga mögött hagyja a kórházat. Éppen lenyomta volna a kilincset, amikor
futóléptek zaja ütötte meg a fülét. Ahogy a hang irányába fordult, kolléganőjét
látta meg sebesen közeledni.
- Alison!
Várj, kérlek! – szólította meg a 40-es éveinek elején járó, magas, karcsú
testalkatú, szőke hajú orvosnő, aki bár a sebészek között az egyik legjobbnak
számított, megbízhatatlanságával, és kiszámíthatatlanságával gyakran kivívta
maga ellen kollégái haragját. A munkaidőt általában lazán kezelte, nem egyszer
előfordult, hogy több órával a műszak lejárta előtt távozott a kórházból, és
folyton családi okokra hivatkozva maradt távol értekezletekről, vagy késett el
a vizitekről. Az egyetlen ok, amiért még nem váltak meg tőle, éppen a
szakértelme volt, ha ugyanis bejutott a műtőbe, csodákat volt képes véghez
vinni. Alison tisztelte, mint orvos, felnézett rá a tehetsége miatt, a
magánéletéhez pedig úgy gondolta, hogy semmi köze, most mégis eljátszott néhány
percig a gondolattal, hogy úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg a kiáltást,
és megszökik a nő elől. Az utóbbi időben egyre többször kereste meg azzal, hogy
vállalja el helyette az ügyeletet, ráadásul ilyenkor a legátlátszóbb,
leghihetetlenebb magyarázatokat találta ki. Ezúttal is biztos volt benne, hogy
erről van szó, de túl sokáig habozott, és mire döntött volna, Sarah Coleman
megérkezett mellé – hány órája vagy benn? – szegezte neki a kérdést köszönés
nélkül, mire Alison hezitált néhány másodpercig, majd elhúzta száját.
- Gondolom
nem elég régóta ahhoz, hogy elzavarhassalak innen – válaszolta csüggedten, mire
Sarah türelmetlenül vonta össze szépen ívelt szemöldökét.
- Na!
Most komolyan, Alison! Nagyon fontos lenne! – ütötte össze tenyerét sürgetőn, a
doktornő pedig reményvesztetten sóhajtott.
- 10
órája, ebből kettőt már ráhúztam a műszakomra, szóval, keress más balekot,
Sarah – kérte nyomatékosan, mivel egyre biztosabb volt benne, hogy kolleginája
ismét arra akarja kérni, hogy vegye át tőle az éjszakai ügyeletet.
- Nincs
más balek! – csúszott ki a nő száján meggondolatlanul, mire Alison felhúzott
szemöldökkel bólintott.
- Nagyon
köszönöm! – húzta el száját gúnyosan, és ez elég volt ahhoz, hogy Dr. Coleman
rájöjjön, mit is mondott tulajdonképpen, és azonnal szabadkozni kezdett.
- Jesszusom,
nem úgy értettem! – rázta meg fejét, amitől szőke tincsei megrázkódtak ovális,
szép arca körül. – Azt akartam mondani, hogy nincs más, akire számíthatok –
igyekezett szépíteni a dolgot, majd azonnal folytatta – az anyámnak… szüksége
van rám – nyögte halkan, túljátszott aggodalommal a hangjában – tudod, beteg
lett, és szeretnék mellette lenni – tette hozzá szomorú, gyászos hangon, mire
Alison nyugodtan nézett vissza rá.
- Sarah,
mindenki tudja, hogy utálod anyádat – jegyezte meg unottan, így jelezve, hogy
kár a színjátékért, majd folytatta – ezen kívül, ha elfelejtetted volna, három
hete azért ugrottam be helyetted, mert éppen az ő temetését szervezted –
emlékeztette az orvosnőt, aki türelmetlenül sóhajtott fel.
- Oké,
ki nem állhatom, na, és? – tárta szét kezeit bosszúsan – a lényegen nem
változtat, hogy szükségem van rád! Kérlek! Csak most az egyszer! – kulcsolta
össze ujjait könyörgőn, és még kék szeme is könnybe lábadt a hatás kedvéért, de
kolléganője kemény maradt.
- Nem!
– rázta meg fejét határozottan Alison – az elmúlt egy hónapban háromszor
ügyeltem helyetted, és egyetlen alkalommal sem adtad vissza! – közölte
határozott hangon, mire Sarah elgondolkodva ráncolta össze homlokát, és amikor
a nő be akart lépni az orvosi szobába, megfogta a karját, hogy megakadályozza
benne.
- Rendben!
Igazad van – bólintott egyetértőn, majd azonnal folytatta – mi lenne, ha
ajánlanék egy alkut? – vetette fel, Alison pedig kétkedve nézett rá, de hagyta,
hogy tovább beszéljen – ha most bevállalod az éjszakai ügyeletet helyettem,
cserébe az elkövetkezendő fél évben bármikor beugrok helyetted, kérdés nélkül!
– ígérte meg vakmerőn, mely egyértelműen azt jelezte Alison számára, hogy
nagyon elkeseredett lehet.
- Bármikor?
– kérdezett vissza gyanakodva, mire Sarah bólintott – kérdés nélkül? –
kérdezősködött tovább, hogy így tisztázza a feltételeket, miközben arra gondolt,
ez még jól is jöhet neki, ha Alvarez egy olyan időpontban hívja, amikor a
kórházban kellene lennie.
- Esküszöm!
– emelte esküre a kezét Sarah, ő pedig nagyot sóhajtott, és bólintott.
- Rendben!
Áll az alku! – nyújtotta kezét, hogy megpecsételjék a megállapodást, de Sarah a
kézfogás helyett, szorosan megölelte.
- Köszönöm!
Imádlak! – kuncogott vidáman, majd egyetlen mozdulattal kapta le magáról a
fehér köpenyt, és masírozott be az orvosi szobába, Alison pedig nagyot sóhajtva
indult el a büfé felé, hogy igyon egy feketét, ami ébren tartja az ügyelet
alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése