17.
rész
Dr. Mike Platt széles mosollyal az ajkán,
sietős léptekkel igyekezett feléjük a folyosó túlsó végéről, miközben jobb
kezével integetett, így jelezve, hogy a doktornő mindenképpen várja meg, és ne
szálljon be a liftbe, mely éppen akkor érkezett meg a földszintre, és nyílt ki az
ajtaja.
- Hű,
de vidám – húzta el száját utálkozva Adriano, akinek máris unszimpatikus volt a
férfi, bár nem tudta az okát. Figyelmét nem kerülte el, hogy Alison viszonozza
a mosolyt, ami furcsa, eddig sosem tapasztalt érzést generált lelkében. – Ennek
meg mi baja van? – kérdezte csípősen, mire a doktornő anélkül válaszolt, hogy
felé fordult volna.
- Érzelemnek
hívják – felelte nyugodtan – próbálja ki! Állítólag nem halálos – tette hozzá
gúnyosan, így utalva rá, hogy a férfi sosem vagy legalábbis csak nagyon ritkán
mutatott érzelmet.
- Talán
nem – vont vállat könnyedén Adriano – csak éppen mindenki elmebajosnak nézi a
környezetében – motyogta, miközben Mike egyre közelebb ért hozzájuk.
- Attól
még nem lesz elmebajos, hogy mosolyog – fordult Adriano felé mérgesen Alison,
mert bár sosem volt képes viszonozni Mike érzelmeit, azért kedvelte, mint a
kollégáját, jó embernek tartotta, és nem akarta, hogy Adriano ilyen lekicsinylő
hangon beszéljen róla.
- Ez
nem mosoly – rázta meg fejét a férfi határozottan – ez vigyor. Pont így
vigyorognak az elmebajosok – jegyezte meg unottan, éppen akkor, amikor Mike végre
odaért hozzájuk, és levegő után kapkodva tette kezét a nő vállára, Adriano
pedig enyhén összehúzott szemmel nézett rá.
- De
jó, hogy még itt találtalak – fújta ki magát az orvos, miközben pillantása
érdeklődve futott végig a doktornő mellett álló magas férfin – Dr. Mike Platt –
nyújtotta üdvözlésre a kezét, amit Adriano végül rövid habozás után elfogadott,
és határozottan megszorította. – Hűha! – rántotta ki a kezét a férfiéból
fájdalmas grimasz kíséretében – óvatosan, cimbora! Ezek a kezek aranyat érnek!
– simogatta meg bal kezével jobbját halk nevetés kíséretében, mire Alison
bosszúsan emelte tekintetét Adriano-ra, és meglepetten húzta fel szemöldökét,
amikor észrevette a sötét szemekben az ellenségességet. Elképzelése sem volt
róla, mi baja lehet az orvossal a férfinak, hiszen biztos volt benne, hogy még
soha nem találkoztak. – Erős barátaid vannak – fordult most a nő felé Mike,
mire az megrázta fejét.
- Nem
a barátom – jelentette ki magabiztosan, melynek hatására újabb szúrás érkezett
a férfi szívébe, annak ellenére, hogy tudta, igazat mond a nő, és ostobaság
lenne abban reménykednie, hogy valaha megváltozhat kettejük kapcsolata. – Miért
kerestél? – terelte el kollégája figyelmét Adriano-ról, aki kemény vonásokkal
az arcán figyelte a férfit, mire az, továbbra is mosolyogva, benyúlt köpenye
zsebébe.
- Na?
Ki tudott szerezni két jegyet a szombati koncertre? Remélem, csatlakozol –
lobogtatta meg a jegyeket Alison orra előtt, és arcán látszott, minimum
örömujjongásra számít, amit azonban a doktornő nem tudott megadni neki. Nemcsak
azzal volt a baj, hogy Mike hívta el, akit semmilyen formában sem szeretett
volna hitegetni, hanem a zene sem tükrözte az ő ízlését. – Nem is örülsz? –
lombozódott le az orvos, amikor látta, hogy kolleginája kényszeredetten próbál
úgy tenni, mintha felvillanyozta volna a lehetőség, mire Alison megvonta
vállait.
- Nem
tudom, mit mondhatnék, Mike – tárta szét kezét tanácstalanul – igazán jól esik,
hogy rám gondoltál, de ez nem az én világom. A rock sosem állt túl közel a
szívemhez – szabadkozott, mialatt futólag karórájára pillantott, és megnyomta a
lift hívógombját, Adriano pedig kíváncsian várta az események folytatását. Az
egyértelműen világos lett a számára, hogy a fiatal orvos odáig van a
doktornőért, és még csak hibáztatni sem tudta érte, bár ez az információ
egyáltalán nem tette szimpatikusabbá a számára, azt viszont nem tudta
eldönteni, hogy Alison viszonozza-e az érzéseket.
- Én
ezt nem értem – simított végig homlokán csalódottan Mike, miközben kezében
gyűrögette a jegyeket – azt mondtad, szereted – nézett értetlenül a nőre, aki
mosolyogva rázta meg fejét.
- Mindössze
egyetlen alkalommal említettem meg, hogy az egyik daluk nem is olyan rossz –
emlékeztette a férfit arra a délutánra, amikor ügyeletben voltak, és a
nővérpult alatt szóló rádióban felcsendült az egyik dal.
- Akkor…
mit szólnál hozzá, ha hagynánk a koncertet, és beülnénk valahova vacsorázni? –
jött a következő ötlet a férfitól, és láthatólag már nem is bánkódott tovább a
feleslegesen kidobott pénz miatt, amiről Alison gyanította, hogy sokkal inkább
a szülei pénze volt.
- Sajnálom,
cimbora! – nyomta meg a szót Adriano, melyet korábban az orvos is használt vele
szemben – de a doktornő szombat estéje már foglalt – húzta fel szemöldökét
sokatmondón, mire mindkét orvos, más-más okból, de meglepetten nézett rá.
- Oh,
értem – húzódott kényszeredett mosolyra a fiatal férfi ajka, miközben
alaposabban megnézte a két, egymás mellett álló embert, majd hitetlenkedve
nevetett fel – mondhattad volna, hogy valaki más érdekel, akkor nem törtem
volna magam hónapok óta…
- De
én… - akart tiltakozni Alison, de Mike felemelt kézzel fojtotta belé a szót.
- Ne!
Nem kell magyarázkodnod! – utasította el a lehetőségét annak, hogy még kínosabb
helyzetbe kerüljenek, majd azonnal folytatta – Elég rátok nézni! A vak is látja
a vibrálást, ami közöttetek van – húzta el a száját féltékenyen, amiért ő
ugyanezt sosem tudta kiváltani kolleginájából, majd nagyot sóhajtott. – Azt
hiszem, jobb, ha megyek – dugta zsebre kezeit zavartan, mire Adriano bólintott.
- Igen,
én is azt hiszem – értett egyet az orvossal, mire az még futólag bólintott
feléjük, aztán amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tűnt el az egyik
vizsgálóban. Adriano-nak rá sem kellett néznie a doktornőre ahhoz, hogy tudja,
villámokat szór kék szeme, és szinte érezte, ahogy felperzseli a tekintetével,
hallotta, ahogy lassan mély levegőt vesz, így próbálva csillapítani haragját.
El kellett ismernie, hogy teljes joggal lehet rá dühös a nő, hiszen ő maga sem
értette, mi ütött belé hirtelen. Ahogy hallgatta a férfit, egyre inkább
eluralkodott benne egy érzés, és csak arra tudott gondolni, hogy képtelen
elviselni a tudatot, hogy Alison a szombat estéjét Mike-kal töltse. A gondolat,
hogy az orvosnak megadatott az, aminek neki sosem fog, hogy együtt töltse a
szabadidejét Alison-nal, ráadásul ellentétben vele, meg tudná neki adni azt a
biztonságot, amit érdemel, fájón mart bele lelkébe, melyen nem segített, hogy
az orvos láthatóan igen rossz megfigyelő volt, ha azt feltételezte, ő egy
fikarcnyit is érdekli Alison-t. Ösztönösen és gondolkodás nélkül cselekedett,
amikor azt mondta, az orvosnő estéje már foglalt, de már nem volt visszaút. Tisztában
volt vele, hogy magyarázattal tartozik, csak éppen azt nem tudta, mit
mondhatna, anélkül, hogy felfedje érzéseit.
- Nem
hinném, hogy Alvarez betervezett volna egy sérülést szombat estére – szólalt
meg halk hangon Alison, de hangjából jól kivehető volt a visszafojtott indulat
– ennél fogva, fogalmam sincs, miért mondta Mike-nak, hogy foglalt a szombat
estém, de meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtudjam! – emelte rá dühösen csillogó
szemét Adriano-ra, aki ártatlan arccal nézett vissza rá, miközben a megfelelő
válaszon töprengett.
- Érzek
némi lappangó indulatot a hangjában, Dr. Benett – jegyezte meg, mire Alison,
figyelmen kívül hagyva, hogy megérkezett a lift, fogait összeszorítva nézett
vissza rá.
- Lappangó?!
– kérdezte ingerültebben, mire néhányan az osztályról feléjük fordultak, ő
pedig azonnal elhallgatott, inkább magában forrongott tovább. A legkevésbé sem
akart feltűnést kelteni, már az is éppen elég volt, hogy Mike együtt látta
Adriano-val, és csak remélni merte, hogy nem fogja fűnek-fának elmesélni
csalódását.
- Megértem,
hogy most dühös, és magyarázatot követel – próbálta nyugtatni a nőt, majd
azonnal folytatta – de képzelje el, mi van akkor, ha Alvarez tényleg magáért
küld szombaton, és megjelenek az étteremben? – vetette fel lehetőségként, úgy
téve, mintha pusztán a doktornőt akarta volna megkímélni egy kínos incidenstől,
és amikor Alison hitetlenkedve nézett rá, tovább beszélt – mégis, mit mondott
volna ennek a Mike-nak? Miért kell otthagynia?
- Mi
van, ha értem küld??? – ismételte meg Alison, aki a mondat többi részére már
oda sem figyelt – Mi van, ha nem?! – tört fel belőle mérgesen, de egyáltalán
nem az bosszantotta, hogy nem tud az orvossal vacsorázni, hiszen amúgy sem állt
szándékában elfogadni. Sokkal inkább az mérgesítette fel, hogy Adriano
láthatólag úgy gondolta, joga van beleavatkozni az életébe.
- Az
is előfordulhat – értett egyet Adriano halálos nyugalommal, ami csak még inkább
felhergelte a nőt – de lássuk be, nem hinném, hogy az volt minden vágya, hogy
ezzel a fickóval töltse a szombat estéjét! – jegyezte meg halkan, miközben csak
remélni merte, hogy nem téved, Alison pedig dühösen szorította össze a száját,
amiért a férfi ilyen könnyedén átlátott rajta.
- Na,
és ha erre vágyom? A magánéletemhez semmi köze, és ne higgye, hogy emiatt a
nyavalyás alku miatt, minden percemet úgy töltöm majd, hogy arra várok, maga
mikor jelenik meg, vagy Alvarez-nek mikor van rám szüksége! – hadarta egy
levegővel, mire Adriano érdeklődve nézett rá.
- Ezek
szerint, tévedtem – jegyezte meg halkan, miközben csalódottan könyvelte el,
hogy láthatólag Alison is a könyv borítója alapján ítél, és nem igazán kíváncsi
a tartalomra. – Nem gondoltam volna, hogy az ilyen fickók a zsánerei…
- A
zsánereimhez sincsen semmi köze! – jelentette ki Alison, miközben nem értette,
miért pont Adriano-val beszél ilyesmiről, mire az, mintha meg sem hallotta
volna, amit mondott, folytatta.
- Biztos
vagyok benne, hogy minden elvárásának megfelel – húzta el száját gúnyosan, mire
Alison büszkén nézett rá. Adriano hangja csipetnyi kételyt sem hagyott afelől,
hogy milyen elvárásokra is gondolt, ami egyrészt sértette a doktornőt, másrészt
rosszul is esett neki, hogy azt hiszi, az alapján választana magának társat,
hogy milyen vastag a pénztárcája, vagy milyen előkelő helyet foglal el a
társadalom képzeletbeli ranglétráján.
- Elvárások?
– emelte meg állát kihívón. – Igen! Vannak elvárásaim! Például az egyik ilyen a
büntetlen előélet! – jelentette ki, majd folytatta – az sem elhanyagolható, ha
becsületes munkával keresi a kenyerét, és nem azzal, hogy embereket félemlít
meg! Plusz pont jár azért is, ha a főnöke nem egy maffiavezér! – szúrta oda a
férfinak mérgesen, amikor azonban belenézett Adriano szemébe, egy pillanatra,
mintha fájdalmat látott volna átsuhanni benne, ez azonban csak egy másodperc
erejéig tartott, és már el is tűnt.
- Még
szerencse, hogy én nem akarok magának megfelelni – jegyezte meg Adriano halkan,
figyelmen kívül hagyva az égő érzést szívében, amit az orvosnő szavai okoztak,
és amelyek fájón emlékeztették rá, miért nem lehet az övé soha.
- Még
szerencse – nyelt nagyot Alison, miközben oldalán megszólalt a csipogója, ő
pedig ösztönös mozdulattal nyúlt utána, hogy megnézze, honnan keresik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése