16.
rész
Alison megfordult, hogy lássa, mi köti le
ennyire az idős páciense figyelmét, de mosolya az arcára fagyott, amikor
meglátta, hogy Adriano karba font kézzel, hanyagul megtámasztva vállát az
ajtófélfán, rászegezi szemét. A fekete póló feszesen simult tökéletes felső
testére bőrkabátja alatt, a szintén fekete farmernadrág pedig kiemelte keskeny
csípőjét, ahogy keresztbevetett lábakkal álldogált. Sűrű, sötét hajából
homlokába hullott néhány tincs, érzéki szája pedig félmosolyra húzódott frissen
borotvált arcán, miközben egy másodpercre sem vette le szemét a nőről. Alison a
szokásos orvosi egyenruhát viselte, az ajtónak háttal ült, és éppen a betegének
magyarázott, amikor megérkezett a vizsgáló elé, szívét pedig melegség járta át,
amikor meghallotta csilingelő nevetését. Tudta, hogy ez a jókedv azonnal
elmúlik majd, amint a doktornő észreveszi őt, ezért is húzta az időt, hogy jelt
adjon magáról. Sajnos azonban, az idős férfi megelőzte, és amikor Alison is
felé fordult, a nevetés rögtön elhalt, az orvosnő pedig láthatóan idegessé
vált.
- Ajjaj
– sóhajtott fel Herb, miközben tekintete, hol Adriano-ra, hol a doktornőre
vándorolt – azt hiszem, az esküvőnknek lőttek, gyönyörűm – húzta mindent tudó
mosolyra ajkát, mire Alison elpirult, és megrázva fejét, igyekezve figyelmen
kívül hagyni Adriano jelenlétét, ami korántsem volt egyszerű feladat, Herb felé
fordult.
- Máris
visszatáncol? – húzta fel szemöldökét mosolyogva, mely azonban már korántsem
volt olyan őszinte, mint néhány perccel korábban, mire az idős beteg
megrántotta a vállát.
- Ahogy
a katonaságnál mondani szoktuk, tudni kell időben visszavonulót fújni –
magyarázta komolyan, de a szemében megjelenő huncutság árulkodó volt – felismerem,
ha vesztettem. Nem tudom, ki ez, de hogy esélyem sincs vele szemben, az biztos
– bólintott határozottan, majd kissé oldalra hajolva, a doktornő mellett
kikukucskálva újra alaposan szemügyre vette Adriano-t, aki összeráncolt
szemöldökkel nézett bele a kis öreg szemébe. – Igen. Esélyem sincs – könyvelte
el tényként a lehetőségeit Herb. – Mindkét lába ép – tette hozzá, mintha ez
lenne az egyetlen oka, amiért vereséget szenvedett, ami annak ellenére
megnevettette a doktornőt, hogy pulzusa az egekbe szökött a gondolatra, vajon,
mit keres itt a férfi.
- Megbocsát
egy percre, Herb? – kérdezte Alison, és amikor a beteg bólintott, kitolta maga
alól a széket, és nagy levegőt véve elindult Adriano felé. Figyelmét elkerülte,
hogy amaz nagyot nyelt, amikor egészen közel megállt előtte, és suttogni
kezdett, hogy Herb még véletlenül se hallja meg, amit mond – ezúttal tényleg
nem tudok menni! – jelentette ki halk, mégis határozott hangon, hiszen biztos
volt benne, hogy a férfit Alvarez küldte. – Hamarosan operálnom kell, és
egyébként sem flangálhatok műszak közben ki-be a kórházból! A munkaidőm nem
fakultatív, nem én döntöm el, hogy mikor dolgozom! – tette hozzá bosszúsan,
haragosan összeráncolt szemöldökkel, karba font kézzel, mérge pedig csak még
nagyobb lett, amikor észrevette, hogy Adriano halványan mosolyogva figyeli. Tekintete
elidőzött az indulatosan összezárt, csábító ajkakon, majd feljebb vándorolt és
belenézhetett az ezúttal egészen sötétkéken ragyogó, villámló szemekbe. Alison
határozottan vonzó volt dühösen is, ő pedig legszívesebben lecsókolta volna
ajkáról a morcos grimaszt, de uralkodott vágyain, helyette könnyedén ellökte
magát az ajtófélfától.
- Nem
magáért jöttem – szólalt meg nyugodtan, amivel elérte, hogy Alison meglepetten
nézzen vissza rá.
- Nem?
– kérdezte, gyanakodva összehúzva szemöldökét, és arcáról jól le lehetett
olvasni, hogy fogalma sincs, akkor mit kereshet itt a férfi, amivel azonban
korántsem volt egyedül, bár ezt még csak nem is sejtette. Adriano sem értette,
miért jött be a kórházba, miért akarta minden áron látni Alison-t, annak
ellenére, hogy előző éjjel szilárdan elhatározta, a minimálisra csökkenti a
találkozásaik számát, és amennyire csak lehet, távol tartja magát tőle.
Tisztában volt vele, hogy nem ismétlődhet meg az, ami múlt este történt, sőt,
még a lehetőségét is ki kell zárnia. Ennek ellenére most itt állt, szemben a
nővel, elmerült szépségében, magába szívta a rózsa és citrom elegyének
keverékét, mely körbe lengte, és fogalma sem volt róla, mit mondjon, miért van
itt. – Akkor mit keres itt? – jött a kikerülhetetlen kérdés, mire Adriano
nagyot sóhajtott.
- Igazából…
- simított végig zavartan tarkóján, miközben fejében egymást kergették a
gondolatok, igyekezve kitalálni valami ésszerű ürügyet az itt létére, de
kétségbeesetten állapította meg, hogy semmi nem jut az eszébe. – Én csak…
szóval, volt itt egy kis dolgom, és…
- Itt?
A kórházban? – húzta össze szemét a doktornő, mire Adriano látszólag
meglepetten nézett vissza rá.
- Hogy
itt? Nem! – rázta meg fejét gyorsan – nem úgy itt, hanem itt, a környéken. Erre
jártam – köszörülte meg torkát, miközben legszívesebben a falba verte volna a
fejét. Még soha életében nem fordult elő vele, hogy ennyire zavarban lett volna
egy nőtől, legalábbis tinédzser kora óta, és ez az érzés merőben új, és
szokatlan volt a számára. – Erre jártam, és gondoltam, benézek – vont vállat
látszólag könnyedén, mintha semmiségről lenne szó, pusztán egy gyors baráti
látogatásról, Alison azonban továbbra is gyanakodva nézett rá.
- Értem
– bólintott, miközben tekintete pásztázón futott végig a férfi arcán, és valami
jelét kereste rajta, ami elárulja, miért is van itt igazából. – Szóval csak a
környéken járt, és ha már itt volt, beugrott a kórházba körülnézni, majd
teljesen véletlenül annál a vizsgálónál kötött ki, ahol egy beteget látok el? –
kérdezte nyugodtan, Adriano pedig újfent megvakarta tarkóját, ami egyértelmű
jele volt zavarának. – Mondja, egy tízes skálán, mennyire nézek ki hülyének? –
nézett mélyen a férfi szemébe, Herb pedig halkan felnevetett a hátuk mögött.
Adriano meglepetten húzta fel szemöldökét, de válaszolni nem volt ideje, mert
Herb megelőzte.
- Adja
fel, fiam! Vallja be az igazat! – adott tippet mókásan az idős férfi, és abból,
ahogy nyakát nyújtogatva figyelte minden szavukat, látszott, milyen jól
szórakozik – higgyen nekem, sok éves tapasztalat. Amikor egy nő visszakérdez,
rendszerint már tudja a választ, mi férfiak pedig esélyt kapunk, hogy kevésbé
megszégyenülten jöjjünk ki a dologból – kacsintott Adriano-ra, aki elhúzta a
száját.
- Kösz
a tippet, Herb – bólintott az idős férfi felé, aki csak lazán legyintett, mint,
aki nem vár hálálkodást, Adriano pedig továbbra is azon törte a fejét, mit
válaszoljon. A világ összes kincséért sem vallotta volna be, hogy egyszerűen
csak látni akarta az orvosnőt, akit az első találkozásuk óta nem tud kiverni a
fejéből, és aki minden nappal egyre jobban átveszi gondolatai felett az uralmat.
– Rendben, igaza van! – sóhajtott mélyet, mire Alison kíváncsian nézett rá, ő
pedig folytatta – nem a környéken jártam, és nem véletlenül vagyok a kórházban…
- túrt bele sűrű hajába kissé idegesen, de folytatni nem volt lehetősége, mert
abban a pillanatban egy hófehér nadrágot, és kék pólót viselő, legalább 190
centi magas, erős testalkatú, vidám mosolyú férfi jelent meg a szobában.
- Dr.
Benett! – szólította meg az orvosnőt, aki azonnal elfordította tekintetét
Adriano-ról, ő pedig megkönnyebbülten lélegzett fel, amiért kapott egy kis
haladékot – felvinném a sebészetre a betegét, ha lehet – folytatta a
betegszállító, mire Alison bólintott, amaz pedig néhány perc leforgása alatt
állította át az ágyat, majd fordította az ajtó felé. Amikor kitolta, és elhaladtak
a doktornő és Adriano mellett, Herb finoman megfogta Alison karját.
- Aztán
nehogy elfelejtkezzen rólam, gyönyörű – kacsintott a doktornőre, aki mosolyogva
rázta meg a fejét, de a mosoly azonnal eltűnt ajkáról, amint Herb és a
betegszállító távozott, ő pedig kettesben maradt Adriano-val.
- Mondja
meg a főnökének, hogy az alkuban csak az szerepelt, ellátom az embereit, amikor
szükséges! – fordult a férfi felé, és határozottan szólalt meg – ahhoz, hogy
ezen kívül, mit csinálok a munkahelyemen, vagy a magánéletemben, az ég világon
semmi köze! Ne küldje rám a bérenceit, és ne ellenőrizgessen! – közölte hideg,
kimért hangon, majd a választ meg sem várva, távozott a lift irányába, hogy
előkészüljön Herbert operációjára, Adriano pedig értetlenül nézett utána.
Szüksége volt néhány másodpercre, hogy rájöjjön, a hezitálását félreértette
Alison, és azt hitte, Alvarez küldte, hogy kémkedjen utána. Elképesztette a
tudat, hogy az még csak fel sem merült az orvosnőben, hogy miatta van itt,
azért, mert gyönyörűnek találja, és látni akarta, azért, mert hiányzott neki.
- Várjon!
– kiáltott utána, és fürgén szedve hosszú lábait, még azelőtt beérte, hogy a
lift megérkezett volna, és beszállhatott volna, hogy eltűnjön a szeme elől.
Alison meglepetten kapta fel fejét, amikor Adriano megállt mellette, miközben
tekintete reménykedve vándorolt fel a liftajtó felett lévő számlálóra, abban
bízva, hogy hamarosan megérkezik a szerkezet, de sajnálattal látta, hogy azt
éppen az imént hívták el. – Gyakori magánál, hogy vérig sért embereket, aztán
faképnél hagyja őket? – kérdezte a férfi sértett hangon, mire a doktornő
hitetlenkedve felnevetett.
- Vérig
sértettem volna? Mikor? – kérdezett vissza válasz helyett, Adriano pedig
keresztbe fonta karjait mellkasa előtt.
- Először
is, mondtam már, hogy nem vagyok Alvarez bérence! – tisztázta határozottan
Adriano. – Másodszor, egy tízes skálán, mennyire nézek ki amatőrnek? – tette
fel a kérdést hasonlóképpen, mint korábban Alison, de ő sem várta meg a
választ, csak folytatta – ha Alvarez kémkedni küldött volna, gondolja, hogy
előtte lejelentkezem magánál? – jött a következő logikus kérdés, ami
elgondolkodtatta Alison-t, mert töprengve harapta be alsó ajkát, Adriano pedig
inkább elkapta róla a pillantását.
- Rendben
– értett egyet az orvosnő – ez egészen… logikusan hangzik – tette hozzá,
Adriano azonban bosszúsan ráncolta össze szemöldökét, amikor meghallotta a nő
hangjában megbújó meglepettséget, mintha ki sem nézte volna belőle, hogy tud
logikusan érvelni, vagy gondolkodni. Egyre jobban idegesítette a tudat, hogy
milyen negatív véleménnyel van róla az orvosnő. Bár nem állt szándékában
lenyűgözni, mégis jobban esett volna neki, ha nem kezeli egy lapon Joey-val,
vagy Alvarez többi emberével.
- Lehetne,
hogy ezt ne úgy mondja, mintha egy páviánról derült volna ki, hogy szobatiszta?
– kérdezte mérgesen, Alison azonban felszegett állal nézett vissza rá.
- Lehetne,
hogy elmondja végre, mit keres itt? – kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva
a férfi sértettségét, és azt is, mennyire szórakoztatja, hogy ha rövid időre
is, de sikerült ismét a kimért, mogorva álarc mögé látnia. Határozottan élvezte
ezeket a pillanatokat, bár azzal is tisztában volt, a tűzzel játszik. Minél
többet megtudott a férfiról, annál nehezebb volt emlékeztetnie magát arra, mivel
foglalkozik, ki a főnöke, és miért kell távol tartania magát tőle. Jókedve egy
pillanat alatt elszállt, amikor Adriano hirtelen közelebb lépett hozzá, és
mélyen a szemébe nézett.
- Mi
van akkor, ha én akartam idejönni? – kérdezte halkan, miközben tekintete
lejjebb vándorolt a meglepetten elnyíló ajkakra, Alison pedig nagyot nyelt,
mialatt pulzusa gyorsabb ütemre váltott. – Ha senki nem küldött… Mit szólna
ahhoz, hogy csak látni akartam? – vallotta be szinte alig hallhatóan, és szíve
a torkában dobogott, míg a reakcióra várt, mire Alison döbbenten meredt rá,
majd megrázta fejét, mint, aki elképzelni sem tudja azt a lehetőséget, hogy egy
olyan férfi, mint Adriano, csak azért jelenik meg a kórházban, mert őt akarja
látni.
- Azt,
hogy ez a verzió még vérszegényebb, mint az első – húzta el száját a doktornő,
Adriano pedig ismét szembesült vele, milyen kevés az önbizalma a nőnek, de
reagálni nem volt ideje, mert egy hangos kiáltás a torkára forrasztotta a szót.
- Alison!
– hallották meg a nő nevét, mire mindketten a nővérpult felé fordultak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése