21.
rész
Alison idegesen nyelt nagyot. Tenyere
izzadt, és érezte, hogy minden porcikájában reszket, miközben némán követte
Diego Alvarezt a többi folyosóhoz képest szűkebbnek tűnő átjárón keresztül a
ház alagsorába. Elképzelése sem volt róla, mit akarhat itt mutatni neki a
férfi, de a legrosszabb variációk fordultak meg fejében. Amikor megálltak egy
kétszárnyú, vasból készült ajtó előtt, a maffiavezér jelentőségteljesen
hátrafordult, és ránézett.
- Remélem,
amit most látni fog, meggyőzi arról, hogy komolyan gondolom az egyezségünket –
szólalt meg halkan, Alison pedig csak remélni merte, hogy az ajtó mögött nem
Paul-t találja majd, és a maffiavezér nem így akarja még egyértelműbbé tenni a
számára, hogy amikor hívatja, ugrania kell. Alvarez közelebb lépett az ajtóhoz,
zakójának belső zsebéből elővett egy kulcsot, melyet a zárba illesztett, és
elfordította, miközben Alison érezte, hogy szíve vadul kezd verni, torka pedig
kiszáradt. Bár ostobaságnak tartotta, most mindennél jobban vágyott rá, ha
Adriano a közelében lenne, noha tisztában volt vele, hogy talán a férfi sem
tudna neki segíteni, ha valóban Paul-al találkozna a szobában, mégis úgy
érezte, támaszt nyújtana a jelenléte. Mialatt Alvarez szélesre tárta az ajtót,
lassan belépett a férfi után a vaksötét helyiségbe. Gerincén borzongás futott
végig, ahogy léptei visszhangoztak, miközben immár nem az volt a legnagyobb
félelme, hogy a bátyja itt lehet, sokkal inkább azon tűnődött, talán éppen vele
tervez valamit Diego, és ezért nem akarta, hogy Adriano velük tartson. –
Felkészült? – hallotta meg tőle kissé távolabbról a férfi hangját, és
összeráncolta szemöldökét, amikor enyhe izgatottságot vélt felfedezni benne,
mely korántsem hatott rá megnyugtatón.
- Van
egy olyan érzésem, hogy teljesen mindegy – húzta el száját ironikusan, annak
ellenére, hogy belül remegett az ismeretlentől való félelemtől, mire Alvarez
halkan felnevetett.
- Kedvelem
magát, Dr. Benett – jegyezte meg nevetve a férfi, majd folytatta – ezért is kap
tőlem egy ajándékot – kapcsolta fel a villanyt egyetlen mozdulattal, Alison-nak
pedig hunyorognia kellett a hirtelen támadt, vakító világosságban. Szeme
megszokta a folyosón uralkodó félhomályt, és a teremben lévő sötétséget, így el
kellett telnie néhány másodpercnek, amíg ki tudta nyitni. – Na? Mit szól?
Elégedett? – záporoztak a maffiavezér szájából a kérdések és hangjából jól
kivehető volt, mennyire vágyik az elismerő szavakra.
- Ez…
képtelenség… - dadogta a doktornő, miközben földbegyökerezett lábbal, elnyílt
ajkakkal, döbbenten nézett körül a hatalmas helyiségben. A plafonra erősített
neonlámpák fénye elárasztotta az egész termet, melynek közepén egy vizsgálóágy
kapott helyet, körülötte pedig az összes orvosi felszerelés megtalálható volt,
ami egy kórház jól felszerelt műtőjében is. Volt itt lélegeztetőgép,
szívmonitor, oxigénpalack, egy hordozható defibrillátor, steril köpenyek,
maszkok, kesztyűk, sapkák. A fal mellett kukák sorakoztak a veszélyes hulladék
számára, miközben egy üvegszekrényben különböző sterilizált eszközök
sorakoztak, fogók, bordaterpesz, szike, kötszerek. – Mégis, hogyan… és miért… -
akarta kérdezni, mialatt Alvarez közelebb lépett hozzá, és büszke tekintettel
nézett körül ő is.
- Azt
mondta, megfelelő eszközök nélkül nem tud dolgozni – emlékeztette az orvosnőt
korábbi beszélgetésükre – nos, tessék! Megmozgattam néhány szálat, és
kinyitottam a tárcámat. Elméletileg most már itt van minden, ami ahhoz kell,
hogy tökéletes munkát végezzen! Ha mégsem, úgy jelezze, és azonnal pótolják az
embereim – tette hozzá úgy, mintha csak egy szállodai recepciós lenne, akinek
kötelessége a vendég kényelméről gondoskodnia. Itt azonban egyáltalán nem arról
volt szó, hogy kiürült a minibár, vagy két csokival többet kérne Alison a
párnájára. Alvarez egy komplett műtőhelyiséget rendezett be a számára, ami elképesztően
sok pénzbe kerülhetett, neki pedig fogalma sem volt róla, miért tette.
- Ez…
őrültség! Elment az esze – ingatta fejét hitetlenkedve, majd azonnal folytatta
– csak azért berendezni egy műtőt, mert alkalmanként el kell látnom néhány
kisebb sérülést… ez nem vall normális gondolkodásra – szaladt ki száján
meggondolatlanul, mire Alvarez elmosolyodott. Egyre inkább tetszett neki a nő
őszintesége. Emberei közül soha, senki nem mert így beszélni vele, ő pedig
meglepetten vette észre, hogy ahelyett, hogy dühítette volna, üdítően hatott rá
az orvosnő jelenléte.
- Mint
mondtam annak idején, szeretem a jó befektetéseket – válaszolta nyugodtan, mire
Alison határozottan rázta meg fejét.
- Ne
tekintsen rám úgy, mint egy befektetésre! Pláne ne költsön milliókat azért, hogy
én elégedett legyek! – jelentette ki kemény hangon – nem azt akartam, hogy
legyen egy saját műtőm, hanem azt, hogy amennyiben szükséges, engedélyezze a
kórházi ellátást az embereinek! Ennyivel is bőven megelégednék!
- Én
hosszú távon gondolkodom, Dr. Benett – sóhajtott nagyot Alvarez, mialatt lassan
beljebb sétált a teremben, és ujjbegyével futólag simított végig az ágy hideg,
fém vázán – mit szólna hozzá, ha azt mondanám, itt és most eltörlöm a bátyja
minden adósságát? – vetette fel úgy, mintha csak az imént jutott volna eszébe,
mire Alison döbbenten meredt rá, majd gyanakodva húzta össze a szemét.
- Miért
tenne ilyet? – kérdezte kétkedéssel a hangjában, Alvarez pedig unottan vonta
meg széles vállát.
- Természetesen,
nem felebaráti szeretetből – válaszolta lassan, megfontolva szavait – én
üzletember vagyok – szólalt meg újra, néhány másodperc elteltével, Alison pedig
megvetőn húzta el száját a megfogalmazást hallva, de jó érzékkel csendben
maradt – és mint ilyen, elsősorban a saját érdekeimet nézem – tette hozzá,
éppen akkor, amikor Adriano megérkezett hozzájuk, mire a doktornő érezte, hogy
testében hirtelen szétárad a nyugalom, és érezni kezdi a biztonságot, melyet
csak Adriano közelében érzett. – Ha vállalja, hogy mostantól nekem dolgozik,
semmisé nyilvánítom a bátyja tartozását, és biztosíthatom róla, hogy soha többé
nem lesznek anyagi gondjai! Busásan megfizetem a szolgálatait – tette meg új
ajánlatát a maffiavezér, amivel elérte, hogy Alison döbbenten nézzen rá,
miközben Adriano feszülten várta a nő válaszát, ami azonban váratott magára. –
Gondolja meg! – szólalt meg ismét a férfi, miután percekig nem jött válasz az
orvosnőtől – egy-két alkalmi munka, és kiköltözhet abból a lyukból, ahol lakik.
Annyi pénze lesz, hogy meg sem fogja tudni számolni, ráadásul most már minden
feltétel adott ahhoz, hogy megfelelő munkát végezzen – mutatott körbe a
szobában, Alison azonban ingatni kezdte a fejét, miközben kihúzta magát, és
büszkén nézett a férfi szürke szemébe.
- Soha…
az életben… nem fogok magának dolgozni önszántamból – válaszolta halkan, de
határozottan, miközben elképzelni sem tudta, hogyan merülhetett fel
Alvarez-ben, hogy valaha hajlandó lenne neki dolgozni. – Paul tartozását
ledolgozom, ahogy megegyeztünk, de utána látni sem akarom magát – tette hozzá és
nem tudta elrejteni hangjából az undort. Alvarez néhány másodpercig szótlanul
nézett rá, a feszültséget szinte kézzel lehetett tapintani, majd lassan
bólintott.
- Ha
valamit értékelek egy emberben, az a hűség az elveihez – szólalt meg kis idő
múlva, majd folytatta – rendben van, elfogadom a döntését, legalábbis egyelőre
– tette hozzá, majd váratlanul Adriano felé fordult – vidd haza! – utasította a
férfit, aki engedelmesen bólintott, és félreállva kissé az ajtóból, hagyta,
hogy főnöke távozzon.
- Tudtam,
hogy nem fogadja el – szólalt meg halkan, miután kettesben maradtak, apró
mosollyal a szája szegletében, mire Alison ránézett, és nagyot sóhajtott.
- A
lehetőség, hogy eltörli Paul adósságát, csábító volt, de… - akadt el egy
pillanatra, majd fáradtan simított végig homlokán – de képtelen lennék a
tükörbe nézni, ha neki dolgoznék – fűzte hozzá, és figyelmét nem kerülte el,
hogy Adriano arca fájdalmasan megrándul, ő pedig azonnal tudta, milyen bántóan
csenghettek szavai. – Elnézést… nem úgy értettem… - próbált meg szabadkozni, de
a férfi egyetlen kézmozdulattal belé fojtotta a szót.
- Hagyja
csak – rázta meg fejét könnyedén, miközben kinyitotta az ajtót, és kiléptek a
folyosóra – ha ez számít, én már egy ideje kerülöm a tükröket – tette hozzá
olyan halkan, hogy a mögötte haladó nő szinte alig hallotta, de amikor
megértette, mit mondott, meglepetten kapta fel fejét.
- Akkor…
miért csinálja? – kérdezte suttogva, nehogy bárki meghallja, miről folyik a
beszélgetésük, mivel időközben felértek a tágas hallba, és a bejárati ajtó felé
közeledtek.
- Mert
nincs más választásom, és mert nem olyan könnyű kiszállni ebből az egészből –
mutatott körbe az előtérben, miközben kinyitotta az ajtót, és maga elé engedte
az orvosnőt. Miután beszálltak a fekete BMW-be, Adriano felé fordult, és úgy
folytatta – ha egyszer belekerül ebbe a világba, akkor már nincs visszaút.
Annak idején hoztam egy döntést, most itt vagyok. Ez az életem, ezt
választottam – tette hozzá halkan, majd jelezve, hogy lezártnak tekinti a
beszélgetést, elfordult, indított, és sebességbe téve az autót, besorolt a sűrű
forgalomba. Alison elgondolkodva nézte a szabályos, markáns férfi arcot, a
kemény vonásokat, ahogy az útra szegezte tekintetét, miközben biztos volt
benne, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak, talán pont abba az időbe
repült vissza, amikor meghozta azt a bizonyos döntést, ami miatt Alvarez
mellett ragadt. Vajon megbánta? Visszafordítaná az időt, ha tehetné? –
tette fel magában a kérdést, és akaratlanul is elképzelte, vajon, milyen lett
volna az élete, ha úgy találkozik vele, hogy nem a lakásában várja egy
pisztollyal az oldalán. Már az első találkozásuk alkalmával megigézte a
tekintete, és azt is el kellett ismernie, hogy a bizsergést, mely végig
vándorolt gerincén nem pusztán a félelem váltotta ki belőle. Szinte újra érezte
bőrén kezének finom érintését, ahogy végig simított sérült arcán, ajkán pedig
forró leheletét, ahogy lakásának ajtaja előtt majdnem megcsókolta. Minden
porcikájában vágyott arra a csókra, de szégyellte is magát emiatt, mert minden
eddigi elvével szembe ment, amit valaha vallott. Adriano fél szemmel a mellette
ülő doktornőre pillantott, és elnyomott egy sóhajt, ahogy tekintete arcáról
lejjebb vándorolt a telt ajkakra. Mindent megadott volna érte, ha maga mögött
hagyhatta volna ezt az életet, amit élt, és tiszta lappal állhatott volna a nő
elé, de tudta, hogy erre nincs lehetősége, ráadásul egyáltalán nem volt biztos
benne, hogy akarná-e őt azzal a múlttal Alison, ami mögötte van. Miközben
leparkolta az autót, elűzte borús gondolatait, és kissé zavartan dobolt
ujjaival a kormányon. Megérkeztek a doktornő lakásának háztömbje elé, és eddig
még minden alkalommal a lakásáig kísérte, ezúttal azonban nem volt benne
biztos, hogy meg kellene tennie. Túlságosan vonzotta a szépsége, az illata, az
ajkai, melyektől nem tudott szabadulni, amik éjszakánként csókra kínálták
magukat. Álmában elfogadhatta őket, de nappal nem tehette, és erre fájón
emlékeztette a doktornővel zajlott beszélgetés is. – Megérkeztünk – köszörülte
meg torkát zavartan, mire Alison félszegen elmosolyodott, ami kislányos bájt
kölcsönzött arcának, miközben eltűrte füle mögé haját. Tekintetük össze
kapcsolódott, és néhány másodpercig némán néztek egymásra, végül Adriano mély
levegőt vett. – Azt hiszem… jobb, ha inkább nem kísérem fel… mármint… úgy
értem… - dadogta kínosan feszengve, Alison pedig bólogatni kezdett.
- Igen!
Egyetértek! – egyezett bele azonnal, mert ő sem akarta, hogy még egyszer olyan
közel kerüljön a tűzhöz, mint a legutóbb, így a választ meg sem várva, szinte
feltépte a kocsi ajtaját, és kipattant – jó éjt! – szólt vissza, majd meg sem
állt a bejárati ajtóig. A lépcsőn kettesével szedte a fokokat, miközben tudta,
hogy szíve egyáltalán nem ettől az igénybevételtől ver olyan hevesen. Adriano
egyre nagyobb hatással volt rá, egyre inkább nehezére esett távol tartania
magát tőle, és ez egyszerre töltötte el félelemmel, és jól eső érzéssel. Minél
több időt töltött a férfival, annál jobban megismerte, és legnagyobb
sajnálatára, annál jobban tetszett neki. A tudat, hogy nem teljesen önszántából
van Alvarez mellett, hanem azért, mert nincs más választása, más színben
tüntette fel előtte, és azt sem volt nehéz észrevenni, hogy ellentétben a
maffiavezér többi emberével, Adriano sokkal nyugodtabb, intelligensebb,
egyenesebb, őszintébb és megbízhatóbb. A szemében olykor megvillanó komiszság
és az, ahogy egy-két megjegyzésére reagált, kiváló humorérzékről is árulkodott,
amikor pedig a pizzázóban Paul-ról mesélt neki, együttérzést látott a
tekintetében, ami azt sugallta, hogy nem olyan hideg, és érzéketlen, mint
amilyennek mutatja magát. Annyira elmerült gondolataiban, hogy csak későn vette
észre váratlan látogatóját, aki az ajtaja előtt állva, kényelmesen támaszkodott
meg az ajtófélfában, és láthatólag egy ideje már arra várt, hogy ő hazaérkezzen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése