20.
rész
Sötét haja, mélybarna szeme, melyet olyan
fürkészőn tudott rászegezni, mély, bársonyos hangja túlságosan vonzóvá tette.
Tiltott gyümölcs volt, ő pedig úgy érezte magát, mint egy bakfis, aki szülei
tiltása ellenére fékezhetetlen vágyat érez, hogy a környék rosszfiújával
randevúzzon, átadja magát a vonzalomnak, és megtapasztalja a vágyat, amit az
átható tekintet ígér, még akkor is, ha közben tudja, hogy súlyosan megégetheti
magát.
- Hozzak a konyhából egy kis jeget? –
törte meg a beállt csendet Adriano hangja, aki kissé eltávolodott tőle, és úgy
dugta zsebre korábban simogató kezeit, mintha megégette volna magát. Nem tudta,
mi ütött belé, de azzal tisztában volt, hogy őrültséget csinál. Ha most nem
vett volna erőt magán, és nem lép hátra, ráhajolt volna a hívogató ajkakra,
hogy végre megízlelhesse azokat, amire már azóta vágyott, hogy először
megpillantotta a doktornőt annak lakásán. Alison gyönyörű nő volt, olyan, aki
nemcsak kívülről szép, hanem a szíve és a lelke is csodálatos, mi sem bizonyította
ezt jobban, mint az, hogy kész volt feláldozni magát a bátyja tartozása miatt,
és Joey-t sem árulta el Alvarez-nek, noha azzal törleszthetett volna a
pofonért, amit minden bizonnyal érdemtelenül kapott. Olyan nő volt, akiről ő
csak álmodozhatott, de sohasem engedhette, hogy valóra váljon ez az álom,
hiszen az égvilágon semmit nem tudott volna adni ezért a szerelemért cserébe,
csak félelmet, aggodalmat, fájdalmat. Alison pedig többet érdemelt ennél,
sokkal többet.
- Egy órával ezelőtt még segített volna –
húzódott lemondó grimaszba a doktornő arca, majd a helyzet ellenére,
elmosolyodott – holnapra úgy fogok kinézni, mint Mike Tyson egy nehéz este után
– nevetett fel önironikusan, Adriano pedig lenyűgözve hallgatta a lágy
nevetést, mely ugyan nem teljesen szívből jött, nem olyan volt, mint előző nap
a kórházban, amikor Herb tréfás megjegyzésein nevetett, inkább szomorkás, tele
lemondással, mégis teljesen elvarázsolta. A következő pillanatban azonban,
megköszörülte torkát, és még távolabb lépett a doktornőtől, hogy a kísértésnek
még csak szikráját se érezze. Éppen jókor tette, mert nyílt az ajtó, és Alvarez
jelent meg Joey társaságában, akinek látványa ismét felébresztette Adriano
dühét és haragját. Szemét villámló indulattal szegezte a férfira, aki komótos lomhasággal
tartott egyenesen a kanapé felé, mialatt Alvarez is beljebb lépett, és megállt
Alison előtt.
- Jöjjön velem, Dr. Benett – szólította
meg az orvosnőt, és hangján jól érezhető volt, ez nem pusztán egy lehetőség,
amit visszautasíthat, hanem utasítás. Adriano figyelmét nem kerülte el a
félelem, mely megjelent a kék szemekben. – Megmutatom, milyen meglepetéssel
készültem Önnek, hogy lássa, komolyan veszem a munkáját, amit nálam végez –
mutatott az ajtó felé, Alison pedig bizonytalanul nézett Adriano-ra. Tudta,
hogy ostobaság, amit érez, hiszen a férfi is ugyanolyan alvilági figura volt,
mint itt mindenki, akivel eddig találkozott, mégis volt a jelenlétében valami
megnyugtató, valami, amitől biztonságban érezte magát a közelében. Legnagyobb
sajnálatára azonban, amikor a férfi is indulni akart, Alvarez felemelt kézzel
megállította – ti most nem kelletek! – szólt a kijelentés Joey-nak is, aki
engedelmesen bólintott, Adriano tekintetében azonban ellenállás villant, amit
Alvarez is észrevehetett, mert folytatta – nem kell mindig a nyakamon lógnotok!
– tette hozzá, mint egy magyarázatképpen, majd előre engedve a nőt, távoztak a
helyiségből.
Amint kettesben maradtak, Adriano undorral
a szája szegletében mérte végig Joey-t, aki éppen kis terpeszben állt a kanapé
előtt és a televíziót bámulta. A harag ismét ébredezni kezdett benne, ahogy
felrémlett előtte a gyönyörű arcon éktelenkedő piros, duzzadt sérülés. Keze
ökölbe szorult, és csak nehezen tudta türtőztetni magát.
- Miért ütödted meg? – kérdezte halkan,
látszólag nyugodtan, de belül majd’ szétvetette a düh és az indulat.
- Hagyj békén! - rázta le magáról a férfi
kérdését Joey, miközben továbbra sem vette le szemét a képernyőről, ahol éppen
egy talkshow-t vetítettek. Bizonyos időközönként felnevetett egy-egy megjegyzést
hallva, de amikor észrevette, hogy Adriano továbbra is kitartóan néz rá, és
pillantásától kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, megvonta a vállát – elszállt
az agyam! Nem akart velem jönni! – adott tömör magyarázatot, és nem is próbálta
tagadni, hogy ő tette, miközben arcán látszott, nem érdekli különösebben.
- Ezért kellett akkora pofont adni neki,
hogy ott maradjon a kezed nyoma? – húzta el száját megvetőn Adriano, de a
hangjában megbújó haragból Joey semmit nem vett észre, annyira lekötötte
figyelmét a műsor.
- Mi közöd hozzá? – fortyant fel mérgesen
Joey, foghegyről odavetve a kérdést, mire Adriano közelebb sétált hozzá, és
mély levegőt vett, hogy uralkodni tudjon magán.
- Melyik kezeddel ütödted meg? - tette fel a következő, számára fontos
kérdést, Joey pedig most először nézett rá, és szemöldöke a magasba futott,
amikor meglátta a barna szemekben izzó dühöt. – Válaszolj! – csattant a hangja
türelmetlenül, de amikor ezúttal sem kapott választ, hozzátette – Vagy azt
akarod, hogy szóljak Alvareznek? – húzta fel kérdőn szemöldökét, és elégedetten
látta, hogy Joey nagyot nyel, amitől ádámcsutkája majdnem kiugrott a helyéről.
Bár a maffiavezér nem riadt vissza semmilyen aljasságtól, kezdve a rablástól
egészen a gyilkosságig, azt minden embere tudta, hogy igazi olasz módjára,
tisztelte a családot, és a nőket. Soha, egyetlen alkalommal sem emelt még kezet
nőre, és nem is viselte el senkitől a környezetében. Akárcsak Adriano, úgy Joey
is tisztában volt vele, mire számíthat, ha a főnökük megtudja, megütötte a
doktornőt, aki nemcsak, hogy nő volt, de ráadásul Alvarez személyes orvosa is,
ami az alvilági hierarchiában tiszteletet parancsoló poszt volt.
- Jobb... jobb kézzel - nyögte ki nehezen,
ami arra utalt, hogy a néhány másodperc alatt, amit Adriano adott neki, végig
gondolta a helyzetét, és rájöhetett, hogy sokkal jobban jár a vele szemben álló
haragjával, mint a főnökével, mire Adriano hirtelen előre lendült, elkapta jobb
kezét, és egyetlen mozdulattal megcsavarta. Joey a váratlan támadástól elvesztette
az egyensúlyát, a természetellenes póz pedig, amibe karját kényszerítették,
olyan fájdalmat generált végtagjában, hogy ösztönösen görnyedt össze, így
enyhítve izmai feszülésén. Feje hatalmasat koppant a kanapé előtti dohányzó
asztal lapján, majd fájdalomtól eltorzult arccal érezte, hogy Adriano rátérdel
a gerincére, korábban kitekert jobb kezét pedig a feje mellé szorította. Másik
kezével elővette fegyverét és csövét rezzenéstelen arccal egyenesen az asztalon
fekvő kézfejre szorította. - Ne...kérlek ne... – könyörgött nyüszítő hangon
Joey, még mielőtt Adriano átlőtte volna a kézfejét, és hangja síróssá vált, ahogy
felismerte, hogy a férfi nem tréfál, komolyan veszélybe került a keze.
- Ne aggódj, Joey! Az orvos, akire kezet
emeltél, még a házban van! – közölte rideg hangon Adriano – ha szerencséd van,
elfelejti azt a pofont, és ellátja a sebedet! – tette hozzá halálos
nyugalommal, Joey pedig vonaglani kezdett lába alatt, amivel csak azt érte el,
hogy még inkább ránehezedett, így már a levegővétel sem volt olyan könnyű, mint
korábban. – Ha nincs, maximum majd megtanulsz bal kézzel lőni! – vont vállat
könnyedén, mint, akinek egyáltalán nem okoz lelki traumát, hogy mi lesz később
Joey-val, mire az rázni kezdte a fejét, amennyire csak az asztal lapja engedte.
- Kérlek! Könyörgöm! – szedte szaporán a
levegőt, amennyire csak képes volt a ránehezedő súly miatt, miközben Adriano kibiztosította
a fegyvert, és érezte, ahogy Joey remegni kezd a félelemtől. Néhány másodpercig
mélyeket lélegezve hezitált, mint, aki tényleg nem tudja eldönteni, hogy
megtegye-e, végül egészen közel hajolt hozzá.
- Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni, nem
leszek irgalmas! – sziszegte a fülébe vészjóslóan halk hangon – megértetted? –
kérdezte halálosan komolyan, mire Joey szaporán bólogatni kezdett – hallani
akarom! – dörrent mély hangja parancsolón, miközben szinte belemélyesztette a
fegyver csövét a férfi húsába.
- Igen! Igen! – hadarta hangosan Joey,
remegő hangon – megértettem! – tette hozzá és amikor Adriano ellépett tőle, karját
és kézfejét simogatva felegyenesedett, és nagyokat nyelve, rémült ugyanakkor
döbbent tekintettel nézett vissza rá. Legalább két éve ismerte a vele szemben
állót, és még soha, egyetlen alkalommal sem tapasztalta, hogy így elveszítette
volna a fejét. Be kellett látnia, hogy alábecsülte, azt hitte, a kimért,
visszafogott stílus olyan embert takar, aki csak a legvégső esetben alkalmazna
erőszakot, hiszen eddig is főként az eszével dolgozott Adriano, de most első
kézből érezhette, milyen, ha kihozzák a sodrából. Ugyan nem értette, miért
reagált ilyen erőteljesen arra, hogy adott egy pofont a doktornőnek, de a
karjában lüktető fájdalom megjegyeztette vele, hogy a továbbiakban jobb, ha
megtartja a tisztes távolságot a nőtől, és kétszer is meggondolja, mit mond
neki. Elég volt Adriano elszántan csillogó szemébe néznie ahhoz, hogy tudja,
igazat mond, legközelebb egy percig sem fog habozni, hogy átlője valamelyik
testrészét.
- Tartsd észben, amit mondtam, Joey –
tette el pisztolyát az oldalára erősített fegyvertáskába Adriano, miközben
fenyegetőn összehúzott szemmel nézett a férfira, aki szégyenkezve nézett le
jobb kezére, melyen még ott volt a Glock csövének nyoma.
- Mi a franc olyan különleges ebben a
nőben, hogy így begőzöltél egy pofon miatt? – kérdezte értetlenkedve a férfi,
mert úgy érezte, joga van tudni a választ, ha már megfenyegették.
- Ne terheld vele az agyad! – vetette oda
kemény hangon Adriano – csak maradj távol tőle! – emelte fel ujját
figyelmeztetőleg, mire Joey fürkészőn pásztázta végig arcát, majd hirtelen
mindent tudón, gúnyosan elmosolyodott.
- Belezúgtál? – kérdezte vigyorogva, majd
a választ meg sem várva, folytatta – jesszus, haver! Ha ennyire odáig vagy
érte, fektesd meg, add ki a feszültséget, de ne rajtam vezesd le, világos? –
vetette oda flegmán, amivel csak még inkább felingerelte Adriano-t, aki
undorodva hallgatta, milyen stílusban beszél a nőről, akiről el sem tudta
képzelni, hogy csak egyetlen éjszakára legyen az övé. Az összes éjszakára
akarta, és minden nappalra, amit csak hajlandó lett volna Alison neki adni, és
a tény, hogy semmit nem tud tenni azért, hogy megváltoztassa a körülményeket,
melyek elválasztják tőle, csak még inkább feldühítette, amit azonban Joey észre
sem vett, csak tovább beszélt. – Várj csak! – torpant meg egy másodpercre a
férfi, majd hirtelen kárörvendőn felnevetett – tudom már, mi a bajod! Nem vagy
elég jó neki, mi? Az ő ágya csak a dokikhoz szokott! Egy bűnözőt nem enged…
- Elég volt! – markolt rá a férfi pólójára
Adriano, hogy így fojtsa belé a szót, és egyetlen mozdulattal vágta a falnak,
amitől Joey szava elállt, és döbbenten meredt rá – csak, mert nem pazaroltam
rád a golyót, még nem jelenti azt, hogy nem verem szét a képed! – sziszegte
indulatosan egészen közel hajolva a férfihoz, így az láthatta a sötét szemekben
cikázó harag villámait – tartsd magad távol tőle! – ismételte meg korábbi
kijelentését határozottan. – Most mondtam el utoljára! – tette hozzá, majd
elengedte, és a választ meg sem várva távozott a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése