Alvilági ölelés 45. rész

 

45. rész

Alison értetlenül nézett végig az igazgató irodájában ülő három férfin, akik láthatóan rá vártak, mert amint belépett az ajtón, a két, szürke öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő, morcos tekintetű férfi azonnal felpattant, és bólintással üdvözölték, miközben az igazgató nagyot sóhajtva, gondterhelten simított végig rendezett szakállán.

- Dr. Benett! – szólalt meg Dr. McInnes elsőként, megköszörülve torkát és arcán látszott, milyen ideges, amivel csak még inkább összezavarta az orvosnőt, aki már azt sem értette, miért néz rá a férfi titkárnője úgy, mint egy halálra ítéltre, amikor megérkezett az iroda elé. – Sajnálom, hogy ki kellett rángatnom egy operáció kellős közepéből – nézett most rosszallón a vendégeire, de azok rezzenéstelen arccal fogadták a burkolt szemrehányást, majd folytatta – de a két úr mindenképpen beszélni akart Önnel, és állításuk szerint, a dolog nem tűr halasztást.

- Nelson Jackman, F.B.I különleges ügynök – lépett előrébb a magasabb, 40 év körüli, szálkás termetű, sötét hajú férfi, aki feje tetején már enyhén kopaszodott, és szürke szeme komolyan csillogott, miközben Alison orra alá dugta beosztását igazoló jelvényét – ő a társam – mutatott fejével az alacsonyabb, 30-as éveinek elején járó, világosbarna hajú férfira, akinek zöldes-kék szeme jóval barátságosabban tekintett a nőre, de ő is ugyanolyan komoly volt.

- William Collins – mutatkozott be amaz is, szintén megmutatva jelvényét, majd úgy döntött, hogy átveszi társától a szót, mert folytatta – a bátyja miatt jöttünk, Paul Benett – tért a lényegre, mire Alison érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, és fogalma sem volt, hogyan kellene reagálnia. Ő már tudta, hogy Paul meghalt, főnökénél is erre hivatkozott, amikor szabadságot kért, és biztos volt benne, hogy Dr. McInnes ezt el is mondta a két ügynöknek, de azt nem tudta, mivel magyarázza jól informáltságát. – Néhány nappal ezelőtt holtan találták a Hudson folyóban – tájékoztatta a doktornőt, aki egy másodpercre lehunyta szemét, ahogy rádöbbent, hogyan szabadult meg testvérétől a maffiavezér. – Minden jel arra mutat, hogy a halála nem baleset volt.

- Értem – nyögte nehezen, mert fogalma sem volt róla, hogy mit mondhatna, miközben az igazgató lassan az ajtó felé indult.

- Azt hiszem, jobb, ha inkább magukra hagyom önöket – szólalt meg zavartan, mert úgy érezte, egyáltalán nem tartozik rá beosztottjának magánélete, és amikor mindannyian bólintottak, elhagyta a szobát, amire feszült csend telepedett.

- Nem érte váratlanul ez a hír, ugye? – törte meg a csendet Collins ügynök, és amikor Alison nem válaszolt, folytatta – már azelőtt tudta, hogy a bátyja halott, még mielőtt megtalálták volna. A főnöke elmondta, hogy néhány héttel korábban fizetés nélküli szabadságot kért, és arra hivatkozott, hogy meghalt a testvére… - játszott nyílt lapokkal az ügynök, de Alison rezzenéstelen arccal nézett maga elé.

- Nem értem, mit akarnak tőlem – szólalt meg látszólag nyugodt hangon, mire Collins elé állt, és pillantása szinte kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Kitől értesült a testvére haláláról? – szegezte neki az első és leglogikusabb kérdést Collins, mire Alison megrántotta a vállát.

- Egy férfi keresett meg… ő mondta el – hazudta szemrebbenés nélkül, mire a két ügynök gyors pillantást váltott egymással.

- Milyen férfi? – jött a következő kérdés, Alison pedig érezte, hogy kezdi egyre kényelmetlenebbül érezni magát, amiért hazudnia kell, de esze ágában sem volt bevallani, hogy bármi köze lehet Alvarez-hez, hiszen azzal Adriano-t is veszélybe sodorta volna.

- Nem ismerem, még sosem találkoztunk – folytatta a kitalált történetet, és önmagát is meglepte, milyen őszintén cseng a hangja – azt állította, hogy Paul barátja.

- Azonnal elhitte, amit mondott? – húzta össze gyanakodva szemöldökét Jackman, mire a doktornő megrántotta a vállát.

- Nem volt okom kételkedni – válaszolta nyugodtan – néhány héttel a halála előtt Paul meglátogatott. Elmondta, hogy tartozik egy fickónak, és féltette az életét – szőtte bele mondandójába az igazság kis részletét is – pénzt kért, de nem tudtam adni… ennek tükrében, igen… azonnal elhittem, hogy meghalt – ért beszámolója végére, mire Collins és Jackman ismét összenéztek, majd Collins nagyot sóhajtott.

- Többet tudunk, mint hinné, Dr. Benett – jegyezte meg halkan a férfi, miközben a másik néma csendben, kemény tekintettel nézett rá. – Tudjuk, hogy Paul nagyon sok pénzzel tartozott Diego Alvarez-nek, és azt is tudjuk, hogy maga orvosként próbálta ledolgozni ezt a tartozást! – tette hozzá, és figyelmét nem kerülte el, hogy az orvosnő egy pillanatra döbbenten mered rá, de szinte azonnal rendezte arcvonásait.

- Fogalmam sincs, miről beszélnek – rántotta meg vállát unottan Alison – nem ismerek semmiféle Diego Alvarez-t, ami pedig a bátyámat illeti… - akadt el egy pillanatra, majd erőt vett magán, és érzelem mentes hangon folytatta – mindig is zűrös alak volt. Állandóan balhékba keveredett, folyton a bajt kereste. Várható volt, hogy egyszer így végzi – tette hozzá, gombóccal a torkában, igyekezve lenyelni könnyeit, mire William Collins kétkedve nézett végig rajta.

- Nem hiszem el, hogy valóban így gondolja, és azt sem hiszem el, hogy nem ismeri Alvarez-t – jelentette ki magabiztos hangon, majd folytatta – ha csak azért nem akar beszélni velünk, mert fél tőle, biztosíthatom, hogy egy haja szála sem görbülhet meg! Tanúvédelmi programot ajánlok magának, Dr. Benett! Elköltözhet egy másik államba, másik névvel, és Alvarez sosem tudja meg, hol találja magát! Biztonságban lesz! Csak annyit kell tennie, hogy segít nekünk, és eskü alatt vall Alvarez ellen – győzködte Collins szenvedéllyel a hangjában, miközben Alison nem tudta, mit tegyen. Egyrészt itt lett volna a lehetőség, hogy megfizessen a férfinak törvényes kereteken belül mindenért, amit elkövetett ellene, hogy megbosszulja testvére halálát, másrészt tisztában volt vele, hogy ha Alvarez ellen vall, akkor vele együtt Adriano-t is feldobja. Minden sejtjével szerette a férfit, és képtelen lett volna börtönbe küldeni, így aztán kihúzta magát, és komolyan nézett bele William zöldes-kék szemébe.

- Sajnálom, nem segíthetek – válaszolta a lehetőségre határozottan, az ügynök arcán pedig látszott, hogy meglepte a kijelentés, és hogy nem akar hinni a fülének.

- Miért? Miért csinálja ezt? – tört fel belőle a kérdés értetlenül – ez a fickó megölte a bátyját! Golyót eresztett a fejébe, és beledobta a Hudson folyóba! – emelte meg hangját mérgesen William, Alison pedig érezte, hogy torkát fojtogatja a zokogás, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a fájdalom. – Itt lenne a lehetőség, hogy megfizessen a haláláért! Nem akar bosszút állni? – tette fel a kérdést, a nő érzelmeire alapozva az ügynök, mire Alison szenvtelen arccal nézett vissza rá.

- A bátyám és én sosem álltunk közel egymáshoz – felelte hideg, érzelemmentes hangon – évek óta csak akkor keresett fel, ha pénz kellett neki – vonta meg vállát nemtörődöm módon, miközben idegesen dugta köpenyének zsebébe kezeit, hogy ne lássák meg, mennyire remeg.

- Tényleg nem akar segíteni nekünk? – nézett rá hitetlenkedve Collins, mire Alison kihúzta magát, és nagyot nyelt.

- Mint mondtam, nem ismerek semmilyen Diego Alvarez-t, a bátyám pedig… - halt el a hangja, de erőt vett magán és folytatta – saját magának köszönheti a sorsát – tette hozzá, mire a két ügynök még néhány másodpercig némán nézett rá, remélve, hogy meggondolja magát, de amikor továbbra is csendben maradt, lassan bólintottak.

- Rendben van – sóhajtott mélyet csüggedten, beletörődőn Collins, miközben az ajtó felé indult, és társának intett fejével, így jelezve, hogy kövesse, de mielőtt elhagyták volna a szobát, még megállt Alison mellett. – A névjegyem – nyúlt be zakójának belső zsebébe, és egy kis kártyát nyújtott át az orvosnőnek. Amikor látta, hogy Alison még csak pillantásra sem méltatja, óvatos mozdulattal csúsztatta bele a zsebébe. – Ha esetleg meggondolja magát, és eszébe jut, hogy mégis ismeri Alvarez-t, akkor hívjon fel! Az ajánlatom élni fog – tette hozzá, majd néma egyetértésben távoztak társával az irodából, Alison pedig megtörten hanyatlott le az egyik fotelbe, és kezébe temetve az arcát, zokogni kezdett. Dr. McInnes halkan, szinte észrevétlenül lépett a helyiségbe, és tekintete együttérzőn siklott végig a doktornőn.

- Talán… visszajövök később… - motyogta csak úgy, maga elé, Alison azonban figyelemre sem méltatta, csak sírt tovább. Az igazgató toporgott még néhány másodpercig az ajtóban, majd nagyot sóhajtott, és lassan közelebb lépett. – Ejnye, kislány – guggolt le nehézkesen beosztottja elé, akit szinte lányaként szeretett, nem utolsósorban azért, mert nagyon emlékeztette fiatalkori önmagára. – Meglátja, minden rendbe jön – csitítgatta halkan, miközben finoman átölelte, és meglepetten futott magasba ősz, bozontos szemöldöke, amikor Alison, mint egy fuldokló kapaszkodott meg nyakában, és vállába fúrva fejét zokogott tovább, ő pedig lassan simogatta hátát.

 

Nelson Jackman bosszúsan nyomta meg a lift hívógombját, és arcán egyértelműen látszott az indulat, miközben társa elgondolkodva harapdálta ajkának belső felét.

- Fogalmam sincs, miért tagadja le, hogy Alvarez megzsarolta! – tűnődött hangosan a fiatalabb férfi, mire Jackman megrántotta vállát, ő pedig folytatta – az információink atombiztosak! Tudjuk, hogy nem önszántából vállalta, hogy a magánorvosa lett, és azt is tudjuk, hogy nem a félelem tartja vissza, mert felajánlottuk a tanúvédelmi programot! – jegyezte meg, miközben előhalászta zsebéből a telefonját, és egy számot kezdett keresgélni benne. – Itt Collins! – szólt bele, amikor a másik fél felvette a túloldalon – nemet mondott! Igen! Azt állítja, nem ismer semmiféle Alvarez-t, és esze ágában sincs tanúskodni – tájékoztatta az ismeretlent a vonal végén – nem tudom, ki kell találni valamit. Rendben – bontotta a vonalat csakhamar, majd Jackman-re nézett – egyszerűen rejtély a számomra. Az ember azt hinné, hogy kapva kap a lehetőségen, hogy bosszút álljon, de nem! Rezzenéstelen arccal közli, hogy az egész nem érdekli, miközben látni rajta az ellenkezőjét. Szerinted, miért? – dobta fel a kérdést, miközben megérkezett a lift, és beszálltak.

- Honnan tudjam? – fújtatott mérgesen társa – nőből van! Kiszámíthatatlanok! Sosem a logika vezérli őket, hanem az érzelmeik! – tette hozzá, mire Collins néhány másodpercig értetlenül nézett vissza rá, majd hirtelen hitetlenkedve felnevetett.

- Hogy én erre nem gondoltam! – csapott homlokára bosszúsan – nincs más magyarázat! Dr. Benett a becsület szobra! Soha egyetlen munkahelyi vétsége sem volt, még csak tilosban sem parkolt soha, és bevállalta, hogy egy maffiavezérnek dolgozik, hogy így próbálja megvédeni a testvérét, akit mégis megöltek! Mi lehet az egyedüli oka, ha ennek ellenére mégsem akar vallani? – tette fel a kérdést, mire Jackman unottan nézett vissza rá. – Szerelmes! Le merném fogadni, hogy beleszeretett Alvarez egyik emberébe, és azért nem akar segíteni nekünk, mert attól fél, hogy az a fickó is börtönbe kerül!

- Na és? Mit akarsz tenni? – kérdezett vissza Nelson – visszamész és a szívszerelmének is tanúvédelmet ajánlasz?

- Miért ne? – vont vállat könnyedén William, de amikor meg akarta nyomni a gombot, hogy a földszint helyett visszatérjenek a korábbi emeletre, társa egy mozdulattal állította meg a kezét.

- Mondjuk azért ne, mert nem a Máltai Szeretetszolgálat vagyunk, hanem az F.B.I! – tört fel belőle mérgesen – ha teszem fel, a szerelmén kívül még összepacsizott négy-öt kemény legénnyel, akkor azokat is felkaroljuk?! – kérdezte csípősen, de a választ nem várta meg, csak folytatta – ha nem haragszol, én inkább profi leszek, és megtalálom a módját, hogy ne legyen más választása, mint segíteni nekünk!

- A profi mióta egyenlő a szeméttel? – húzta fel kérdőn szemöldökét William, bátran állva társa szúrós tekintetét, aki fenyegetőn lépett közelebb ifjabb kollégájához.

- Évek óta dolgozom azon, hogy Alvarez rács mögé kerüljön! – sziszegte fojtott indulattal a hangjában – nem fogom hagyni, hogy egy doktornőcske mindenféle szentimentális baromság miatt a célvonalban tegyen keresztbe! Világos?! – kérdezte halkan, mire William lassan elmosolyodott.

- Persze, világos – bólogatott buzgón, majd miután kiléptek a liftből az alagsorban, és elindultak autójuk fel, hirtelen megfordult. – Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a profi technikádhoz Harrigen – húzta el száját kárörvendő mosollyal, felemlegetve felettesük nevét, és elégedetten felnevetett, amikor meglátta Nelson fancsali képét.