39.
rész
Alison
szemöldökét összevonva olvasta az EKG leletet, melyet néhány perccel korábban
nyomtatott Alvarez szobájában. Az értékek, melyeket mutatott, egyáltalán nem
nyerték el tetszését, annál is inkább, mert úgy tűnt, a vezér szíve sokkal rosszabb
állapotban van, mint azt korábban hitte. Az elmúlt másfél hétben kétszer is
megpróbálta csökkenteni a béta blokkolót, de valahányszor megtette, erősebbé
vált a szívritmus-zavar. Miközben azon tanakodott, milyen új kezelést próbáljon
meg, hallotta, hogy nyílik az ajtó, és amikor felemelte pillantását a lapról,
Joey-t látta meg belépni. Az óriás olyan megszeppenten állt meg a küszöbön,
mint egy gyámoltalan kisfiú, miközben ujjaival zavartan simított végig tüskés
haján.
- Hogy
van? – kérdezte halkan, mintha attól félne, ha hangosabban beszél,
felébresztheti a férfit, akit Alison még mindig fájdalomcsillapítókkal, és
nyugtatókkal tartott altatásban, hogy minél kevesebb terhelés érje a szívét.
- Nem
jól – ingatta meg fejét Alison gondterhelten, miközben táskájához lépett, és a
béta blokkoló helyett egy másik szert szívott fel – ha ez sem használ,
kénytelenek lesznek kórházba vinni – tette hozzá, mire Joey határozottan rázta
meg fejét.
- Az
kizárt! – mondott ellent azonnal, majd folytatta – sosem egyezne bele!
- Nos,
nem úgy néz ki, mint, akinek lenne beleszólása! – emelte meg hangját a doktornő
keményen – ha nem tűnt volna fel, nem azért alszik, mert ő Csipkerózsika, hanem
azért, mert nincs olyan állapotban, hogy felébresszem! Szüksége lenne egy
szívultrahangra, meg kellene katéterezni, hogy tudjuk, nem zárja-e el egy
vérrög az egyik eret, én pedig nem vagyok kardiológus! – sorolta érveit
hivatalos hangon, mire Joey tanácstalanul nézett vissza rá.
- De
azért tud segíteni, nem? – kérdezte aggodalmasan, mire Alison nagyot sóhajtva
túrt bele hajába.
- Őszintén?
– kérdezett vissza, és amikor a férfi bólintott, csüggedten vonta meg vállait –
csak találgatok. Az EKG eredménye alapján szerencséje volt, és csak egy egészen
kis területe károsodott a szívnek, de… - akadt el egy másodpercre, majd alsó
ajkát beharapva, értetlenül nézett végig a szikár termetű férfin, aki falfehér
arccal, megtörten feküdt az ágyon, és nyomokban sem hasonlított arra, aki
szálfa egyenes tartással állt meg vele szemben a nappaliban, és lelkiismeret-furdalás
nélkül zsarolta meg. – De valahányszor csökkenteni akarom a gyógyszert,
rosszabb lesz az állapota – ért mondandója végére, éppen akkor, amikor ismét
nyílt az ajtó, és Adriano lépett be rajta. Alison azonnal érezte, ahogy
elhatalmasodik rajta a feszültség, mely mindannyiszor hatalmába kerítette,
valahányszor meglátta a férfit. Kicsivel több mint egy hét telt el azóta, hogy
együtt töltötték az éjszakát, és azóta, ha lehetett, igyekezett kerülni
Adriano-t, már csak azért is, mert valahányszor találkoztak, a férfi érezhetően
kimért volt, hideg és megközelíthetetlen, éppen olyan, mint amikor
megismerkedtek. Tudta, hogy megbántotta aznap éjszaka, de hitt benne, hogy
ígéretéhez híven, felnőtt módjára tudják majd kezelni a dolgokat, és a
hátralévő idő békében telhet el, amit Alvarez villájában kell töltenie.
- Ez
az új gyógyszer használni fog? – törte meg gondolatai menetét Joey hangja,
miközben fél szemmel látta, hogy Adriano beljebb lép, és idegessége csak nőtt,
amikor észrevette, hogy egy percre sem veszi le róla a tekintetét.
- Fogalmam
sincs – adott őszinte választ ismét a doktornő, miközben sztetoszkópját a
fülébe illesztette, és meghallgatta Alvarez mellkasát – a légzése
normalizálódni látszik, és úgy tűnik a pulzusa is csökken – tette hozzá, majd
kiegyenesedett, és táskájába rakta az orvosi eszközt. – Ha három napig így
marad, akkor megpróbálom elhagyni a morfiumszármazékokat is. Ha nem… - állt meg
egy pillanatra, majd határozottan Joey-ra nézett – akkor bevitetem a kórházba.
- Na,
és ha nem engedjük, hogy ezt tegye? – vetette fel a férfi, kihúzva magát, így
mutatva erőfölényét, mire Alison érdektelenül vonta meg vállát.
- Akkor
meghal, maga meg áshat egy gödröt a kert végében – bökött fejével az ablakon
keresztül látható hatalmas park felé rezzenéstelen arccal. – Tudok egy jó
helyet, két nyírfa között – tette hozzá, miközben tekintete Adriano-ra tévedt,
és figyelmét nem kerülte el, hogy az nagyot nyel, így adva jelét, hogy ő is
emlékszik arra az estére, amikor kettesben ültek egy takarón, és a képzeletük
egészen Rómáig vitte őket. Joey néhány percig szótlanul meredt rá, mint, aki el
sem akarja hinni, amit hallott, aztán nagy levegőt vett, és anélkül, hogy
válaszolt volna a kijelentésre, elhagyta a szobát. Adriano némán támasztotta
meg hátát az ajtó melletti falnál, miközben figyelte, hogy a doktornő ellenőrzi
Alvarez oxigénszintjét, majd néhány adatot felvezet egy lapra. Bár aznap éjjel,
amikor elhagyta a szobáját, elhatározta, hogy távol tartja magát tőle, és
elismerte azt is, hogy igaza volt, jobban tették, hogy lezárták kettőjük
dolgát, képtelen volt megtenni. Már másnap azt vette észre, hogy keresi a
társaságát, a lehetőséget, hogy vele legyen, miközben mindent elkövetett annak
érdekében, hogy úgy tűnjön, a legkisebb hatást sem váltja ki belőle a
közelsége, még akkor is, ha ez pokoli nehéznek bizonyult. Valahányszor elment
mellette, erőt kellett vennie magán, hogy ne húzza magához, ne fúrja fejét
nyaka vonalába, ne csókolja meg csábító ajkait, miközben agya, mint egy
kíméletlen kínzó, újra és újra levetítette elé szeretkezésük képeit. – Te is
aggódsz a főnöködért? – törte meg a beállt csendet Alison, fel sem pillantva
táskájából, melybe éppen bepakolta a holmijait, mire Adriano nemet intett
fejével.
- Csak
kíváncsi voltam, milyen az állapota – válaszolta nyugodt hangon, melyben nyoma
sem volt a korábbi kedvességnek, amihez az orvosnő olyan könnyen hozzászokott.
– Egyébként pedig, ha elfelejtetted volna, én is bűnöző vagyok, mint itt
mindenki más! Akkor jövök-megyek a villában, amikor akarok – jegyezte meg
gúnyosan, mert a tudat, hogy ez tartja távol élete szerelmétől, kezdett
elviselhetetlen lenni.
- Tudod,
voltak pillanatok, amikor elfelejtettem – vallotta be őszintén Alison, miközben
összezárta a táskát, és elindult a férfi felé, aki érezte, hogy felgyorsul a
szívverése – de köszönöm, hogy az elmúlt napokban eszembe juttattad a
viselkedéseddel! – bökte oda neki, ahogy elhaladt mellette, majd a választ meg
sem várva, feltépte az ajtót, Adriano pedig először döbbenten nézett utána,
majd nagy levegőt vett, és mérgesen eredt a nyomába. Nem értette, hogy ha
egyszer azt várta el tőle az orvosnő, hogy zárják le a kettőjük dolgát, akkor
miért veti a szemére, hogy úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna
közöttük. Alison éppen beért a szobájába, és táskáját letette az egyik székre,
amikor kivágódott az ajtó, ő pedig meglepetten fordult hátra. Adriano kérdés
nélkül lépett be, és csukta be maga mögött, majd mellkasa előtt keresztbefont
karral állt meg előtte, mérgesen összevont szemöldökkel.
- Elárulnád,
mi bajod a viselkedésemmel? – kérte számon az orvosnőt kijelentése miatt, mire
Alison látszólag nyugodtan vont vállat.
- Azon
kívül, hogy valahányszor találkozunk, olyan vagy, mint egy pokróc? – kérdezett
vissza egyenes válasz helyett, felidézve az összes olyan pillanatot, amikor Adriano-val
találkoztak, és amikor a férfi kimért és hideg volt vele. – Duzzogsz, úgy
teszel, mintha ott sem lennék, holott, ha nem figyelek, folyton követsz a
tekinteteddel! Ha pedig hozzám szólsz, vagy kimért vagy és közönyös, vagy
gúnyolódsz – szembesítette Adriano-t azzal, hogy észrevette, amiről azt hitte,
titokban csinálja.
- Kíváncsi
vagy rá, miért viselkedem így? – lépett hozzá közelebb két lépéssel, és
figyelmét nem kerülte el, hogy Alison nagyot nyel, amit egyértelműen jó jelnek
tekintett, és azt mutatta, hogy akárcsak ő, a doktornő sem tudott túllépni
kettőjükön. – Tudod, nem szoktam hozzá, hogy ha szakítok valakivel, azt
mindennap lássam! – próbálta megmagyarázni, mire Alison örömtelenül nevetett
fel.
- Megkérdeztem aznap éjjel,
hogy kerüljelek-e, emlékszel? – jött a következő kérdés a nőtől – azt mondtad,
nincs rá szükség, mert felnőttként tudod kezelni a dolgot! – idézte fel szinte
szóról-szóra annak szavait – nos, elárulom, hogy amit művelsz, inkább gyerekes!
Ha neked ez a felnőtt viselkedés, akkor tegyél meg nekem egy szívességet, és
hagyd, hogy kerüljelek! Most pedig – nyitotta ki az ajtót a férfi mellett –
kívül tágasabb! – mutatott utat neki, miközben hátat fordított és a szoba
közepéig sétált, remélve, hogy Adriano szót fogad és elhagyja a helyiséget, de
legnagyobb sajnálatára, az egyetlen mozdulattal csukta vissza az ajtót.
- Emlékszem
rá, hogy mit mondtam – közölte kissé sértett hangon, majd azonnal folytatta –
de az már majdnem egy hete volt, és fogalmam sincs, hogy mi ilyenkor a szokás –
túrt bele zavartan sűrű hajába, amitől homlokába hullott egy tincs, mire Alison
értetlenül nézett vissza rá.
- Szokás?
– kérdezett vissza hitetlenkedve. A zavar, amit Adriano arcán látszott, és a
tanácstalanság egyszerre volt édes, és bosszantó, ő pedig nem tudta eldönteni,
hogy dühösen elzavarja, vagy odamenjen és szorosan magához ölelje. Végül úgy
döntött, biztonságosabb, ha a helyén marad, úgy folytatta – nincs semmilyen
szokás, Adriano! Fogalmam sincs, mit akarsz hallani…
- Úgy
értem, hogy ilyenkor nem is nézhetlek, vagy csak megérinteni nem szabad? –
kérdezte türelmetlenül, mert úgy érezte, elviselhetetlen az érzés, hogy úgy
legyen a nő közelében, hogy nem húzhatja magához szorosan, nem ölelheti át.
- Ja,
hogy megérintenél, ez a bajod! – húzta fel szépen ívelt szemöldökét mindent
értőn Alison, miközben közelebb lépett a férfihoz, és hirtelen ötlettől
vezérelve kapta el karját, és helyezte tenyerét a mellkasára, így Adriano
érezhette, milyen vadul dobog a szíve. – Tessék! Most jobb? – kérdezte kihívón,
de hangja megremegett, ahogy megérezte a férfi meleg érintését meztelen bőrén a
blúz kivágása mentén.
- Igen
– köszörülte meg torkát Adriano, mialatt érezte, hogy szája kiszárad – sokkal…
- tette hozzá halkabban, miközben tekintetük összekapcsolódott, és képtelenek
voltak elszakítani pillantásukat a másikról. Alison nagyot nyelve nedvesítette
meg ajkát, mely odavonzotta a férfi pillantását, aki úgy érezte, képtelen
tovább elviselni a doktornő közelségét.
- Amúgy
meg… kilenc napja volt – nyögte nehezen az orvosnő, mire Adriano elgyötörten
felsóhajtott, és a következményekkel mit sem törődve, magához húzta Alison-t,
ajka pedig szenvedélyesen tapadt a nőére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése