41.
rész
Alison
könyökére támaszkodva figyelte, ahogy Adriano belebújik farmerjába, bekapcsolja
a nadrágszíjat, majd ingét is magára ölti, miközben közelebb sétált hozzá, és
leült mellé az ágyra.
- Utálom,
hogy itt kell hagyjalak – húzta el száját szomorkásan, mialatt a doktornő is
felült az ágyon, és mellkasáig húzva a takarót gombolni kezdte a férfi ingét –
sokkal jobban szeretnék melletted ébredni reggel.
- Te
is tudod, hogy nem kockáztathatjuk, hogy bárki meglásson – magyarázta nyugodt
hangon Alison, miközben ujjával játékosan simított végig Adriano nyaka vonalán,
amikor az utolsó gombot is a helyére illesztette – nem akarok esélyt adni
Alvarez-nek, hogy zsarolási alapot találjon, ha a fülébe jut, hogy mi ketten
együtt vagyunk – tette hozzá, beletúrva a férfi hajába, így eltűrve néhány
tincset annak homlokából, mire Adriano nehéz szívvel sóhajtott.
- Igen,
tudom – bólintott megértőn, miközben közelebb hajolt – tehát maradnak a lopott
pillanatok? – kérdezte, puha csókot lehelve a nő ajkára, aki végig simítva
arcán, bólintott, és már éppen válaszolni akart, amikor vad kopogás zavarta meg
intim pillanatukat – ez rövid titkolózás volt – jegyezte meg szarkasztikusan,
miközben meglepetten húzta fel szemöldökét, és az ajtó irányába nézett – vagy…
vársz esetleg valakit? – kérdezte gyanakodva összehúzva szemét, de az ajka
szegletében megjelenő mosoly elárulta, hogy ő sem gondolja komolyan a kérdést,
mire Alison, aki éppen magára öltötte köntösét, és szorosan meghúzta övét,
nyugodtan nézett vissza rá.
- Hogyne!
– bólintott határozottan – kettőtől háromig Joey a soros a szobámban. Ma kicsit
korábban jött – tette hozzá látszólag meglepetten, mire Adriano halkan felnevetett,
de mindketten döbbenten hallgattak el, amikor meghallották az ajtó felől érkező
hangot.
- Dr.
Benett! – hatolt el fülükig Joey türelmetlen hangja, mire összenéztek, és
Alison hitetlenkedve rázta meg fejét. – Ébren van? – jött a kérdés az ajtó
mögül, mire Adriano a másodperc tört része alatt tűnt el a fürdőszobában,
Alison pedig nagy levegőt vett, és szélesre tárta az ajtót.
- Mi
a baj, Joey? – kérdezte, miközben csak remélni merte, hogy a másiknak nem tűnik
fel, a hajnali időponthoz képest, milyen friss, de szerencséjére Joey
túlságosan izgatott volt hozzá.
- Sípol!
– közölte idegesen, mire Alison értetlenül nézett rá, ő pedig dadogva folytatta
– az az izé! Ami figyeli Alvarez-t… mit tudom én, mi a neve, de sípol! Rohadtul
nem jelent jót, szerintem! – hadarta levegő vétel nélkül, kézzel-lábbal
elmutogatva, mit is akar mondani, mire a doktornő bólintott.
- Egy
percet kérek, azonnal megyek! – vetette oda, de a választ már nem várta meg,
csak becsapta az ajtót, és villámsebeséggel kapott magára néhány ruhadarabot.
Alig öt perccel később már Alvarez ágya mellett állt, és elfojtva mérgét,
amiért feleslegesen riasztották, helyezte vissza annak jobb kezére a
véroxigén-figyelő csipeszt. – Joey, ennek mindig az ujján kell lennie, érti? –
mutatta a férfi felé – azért sípolt, mert valahogy lecsúszott a kezéről – tette
hozzá magyarázatképpen, mire amaz megnyugodva engedte ki tüdejéből a levegőt, ő
pedig ellenőrzésképpen fülébe illesztette sztetoszkópját, meghallgatta a vezér
mellkasát, majd ezt követően megmérte vérnyomását is. A biztonság kedvéért egy
fecskendőbe szívott fel némi nyugtatót, és ügyes mozdulattal injektálta be a
branülbe, melyet napokkal korábban kötött be, hogy infúziót tudjon adni
Alvarez-nek. Miután mindennel végzett, és úgy gondolta, magára hagyhatja a
férfit, visszasétált a szobába, de Adriano-t már nem találta sehol. Szomorúan
húzta el száját, amiért el sem tudott köszönni tőle, miközben lassan elkezdte
kigombolni ingét. Éppen a harmadik gombnál járt, amikor halkan kopogtattak az
ajtón, ő pedig szemöldökét ráncolva lépett oda, hogy kinyissa. Ajka elnyílt
meglepetésében, amikor meglátta, hogy Adriano áll vele szemben. Keskeny, érzéki
száján félmosoly játszott, tekintete lustán futott végig rajta, miközben
vállával hanyag eleganciával támaszkodott meg az ajtófélfán. – Mi járatban
erre? – kérdezte mosolyogva, miközben tekintete oldalra siklott, felmérve, hogy
van-e bárki a folyosón, aki megláthatja a férfit, hogy a szobája előtt áll.
- Elfelejtettem
valamit – válaszolta nyugodtan amaz, és amikor Alison kérdőn húzta fel
szemöldökét, gyorsan körbenézett, majd közelebb hajolt, és megcsókolta – jó
éjt! – suttogta bele a csókba, majd mielőtt az orvosnő felfoghatta volna, mi
történt, angolosan távozott, ő pedig szentimentális mosollyal az ajkán,
olvadozó szívvel sóhajtott fel, és zárta be maga mögött az ajtót. Fogalma sem
volt róla, mi fog kisülni ebből az egészből, de azt tudta, hogy még soha
életében nem érezte magát olyan boldognak, mint ebben a pillanatban. Miután
levetkőzött és bebújt az ágyba, még sokáig feküdt ébren. Gondolatai Adriano
körül forogtak, de kivételesen nem azon tanakodott, hogyan szerethetett bele egy
bűnözőbe, hanem felidézte markáns arcát, keskeny ajkát, mely olyan forrón tudta
csókolni, hogy azt hitte, lángra lobban az egész teste, és már alig várta a
másnapot, amikor ismét láthatja. Észre sem vette és lassan elnehezültek
szempillái, ő pedig mély álomba merült.
Az
elkövetkező napokban Alison folyamatosan nyomon követte Alvarez állapotát, és
vegyes érzésekkel állapította meg, hogy a maffiavezért oltalmába vette egy
felsőbb hatalom, mert lassan javulni kezdtek az értékei, és elhagyhatta a
ritmus-szabályozó gyógyszereket. Az EKG eredményei is alátámasztották, hogy
szerencsésen megúszta az infarktust, úgy tűnt, semmilyen nyoma nem marad a
traumának, mely szervezetét érte, leszámítva a kockázatot, hogy bármikor
megismétlődhet. Miközben naponta két-három alkalommal ellenőrizte, hogy minden
rendben van-e, apránként csökkentette a nyugtatót is. Kíváncsi volt rá, hogyan
reagál a férfi szervezete, ha hagyja felébredni, és terheli a szívét. Amikor nem
Alvarez-zel volt, és Adriano-nak is volt szabad ideje, azt kivétel nélkül
mindig együtt töltötték, ügyelve rá, hogy senki ne jöjjön rá, jóval több van
közöttük. Bár nappal óvatosnak kellett lenniük, és csak lopott
tekintetváltások, kósza érintések, vagy egy-egy rövid csók jutott a számukra,
az éjszaka az övék volt, és hol érzéki lassúsággal, minden másodpercét
kiélvezve az együttlétnek, hol pedig türelmetlen szenvedéllyel szerették
egymást, de minden alkalommal ugyanolyan varázslatos volt, mint először.
Adriano sosem maradt nála reggelig, az éjszaka közepén észrevétlenül távozott a
szobájából, ő pedig kivétel nélkül szerelmes mosollyal az ajkán hajtotta álomra
fejét, és ha egy-egy percre meg is környékezte a jövő miatti aggodalom, azonnal
elűzte magától. Nem volt hajlandó hagyni, hogy boldog pillanatait elrontsa a félelem.
- Dr.
Benett? – törte meg gondolatainak menetét Alvarez rekedtes hangja, ahogy
résnyire nyitott szemmel próbált magához térni, miközben ő éppen az infúziót
ellenőrizte, és most rápillantott.
- Ne
erőltesse a beszédet – figyelmeztette a férfit, miközben távolabb lépett tőle,
és megfogva csuklóját, megmérte a pulzusát.
- Úgy
érzem magam, mint, akit agyonvertek – húzta el száját amaz, mire Alison
megértőn bólintott.
- Ez
így is lesz még néhány napig – válaszolta nyugodtan, majd folytatta – majdnem
két hétig kellett altatásban tartanom, ettől olyan gyenge – magyarázta
hivatalos hangon, mialatt az EKG monitorhoz lépett, és a biztonság kedvéért
nyomtattatott ki egy lapot, amit aztán összehúzott szemmel, komoly arccal
tanulmányozott.
- Megmaradok?
– jött a kérdés a betegtől, aki türelmesen várta, hogy a doktornő a végére
érjen az eredménynek, mire Alison rezzenéstelen arccal bólintott.
- Igen
– adta meg a rövid, tömör feleletet, és legnagyobb meglepetésére Alvarez halkan
nevetni kezdett, ami szinte azonnal köhögésbe csapott át.
- Tetszik
nekem, hogy még csak nem is próbálja leplezni, mennyire nem örül ennek a hírnek
– adott magyarázatot reakciójára a férfi, éppen akkor, amikor Adriano lépett a
szobába, aki meglepetten torpant meg, amikor meglátta, hogy főnöke ébren van –
nocsak! Kerülj beljebb! – intett erőtlenül jobb kezével emberének, és figyelmét
elkerülte, hogy az orvosnő és Adriano lopva egymásra pillantanak. – Képzeld, a
doktornő szerint, nem patkolok el.
- Ez…
jó hír – nyelt nagyot Adriano, miközben közelebb lépett, Alvarez pedig
bólintott.
- Adj
egy pohár vizet! – utasította a férfit, aki azonnal engedelmeskedett, miközben
fél szemmel látta, hogy a doktornő elpakol a táskájába, és lehúzza steril
kesztyűjét. Miután átnyújtotta a vízzel teli poharat, az nagyot kortyolt
belőle, és elégedetlenül sóhajtott fel. – Mit mondjak, jobban esne egy whisky
jéggel – húzta el száját undorodva, mire Alison szigorúan mérte végig.
- Ha
rám hallgat, elfelejti az alkoholt, a cigarettát, és a zsíros ételeket –
közölte kimérten, mire Alvarez felháborodottan nézett vissza rá.
- Ezt
mégis, hogy érti? Ha nem ehetek, nem ihatok, és nem cigarettázhatok, mi a
fenének éljek? – kérdezte mérgesen, és arcán látszott, nem szokta meg, hogy
parancsolgassanak neki, vagy jó tanácsokkal lássák el.
- Rendben
– bólintott egyetértőn Alison, mialatt összezárta táskáját, és a vezér felé
fordult – egyen, igyon, éljen! Ez mondjuk így jóval rövidebb élet lesz, mint
lehetne, de mindenkinek jogában áll megválasztani a módot, ahogy öngyilkos
lesz! – tette hozzá, mire Alvarez bosszúsan szorította össze keskeny ajkát, ő
pedig folytatta – három napig még ágyban kell maradnia! Legfeljebb a mosdóba
mehet ki, oda is csak segítséggel…
- Három
éves korom óta egyedül végzem el a dolgom! – szólt közbe mérgesen a férfi, de
Alison-ról lepergett a duzzogás.
- Ezt
követően felkelhet és minimális terheléssel mozoghat – folytatta olyan könnyed
hangon, mint, aki meg sem hallotta a korábbi ellenkezést – kisebb sétákat tehet
a parkban, de semmi megerőltető. Ellenkező esetben talán nem lesz ilyen
szerencsés, mint most – tette hozzá, majd az ajtó felé indult – holnap benézek!
Ha bármi gond van, hívjon! – köszönt el, majd a választ meg sem várva, elhagyta
a szobát, Alvarez pedig elgondolkodva ráncolta össze homlokát, amikor Adriano
is követte a példáját.
- Várj!
– lépett két lépéssel a nő mögé Adriano, és egyetlen mozdulattal rántotta be az
egyik sötét sarokba, közvetlenül egy hatalmas páfrány mögé, Alison pedig halkan
nevetve fordult meg kezei között.
- Mit
csinálsz? – suttogta, miközben mosolyogva viszonozta a csókot, amit lopva kapott
– bárki megláthat! – figyelmeztette a férfit, mialatt érezte, hogy annak keze
végig simít karcsú derekán.
- Jól
értettem az előbb, hogy holnapig szabad vagy? – kérdezte Adriano, ugyanúgy
suttogva, mint Alison, nehogy valaki meghallja őket, mire a doktornő bólintott.
- Feltéve,
ha Alvarez nem dönt úgy, hogy még egy szívrohamot kap – egészítette ki rövid
válaszát gúnyosan, majd kíváncsian nézett a férfi gyanúsan csillogó sötét
szemébe – mire készülsz? – kérdezte gyanakodva, mire Adriano ártatlan arccal
vonta meg vállát.
- Semmi
különösre – válaszolta sejtelmesen, majd közelebb hajolt – este hétre érted
megyek a szobádba – súgta, miközben forrón megcsókolta, aztán sietve
eltávolodott tőle, és anélkül, hogy bárki észrevette volna, eltűnt, Alison
pedig alsó ajkát beharapva, szerelmesen mosolyogva nézett utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése