42.
rész
Alison
szemöldökét összeráncolva, alsó ajkát beharapva, kritikus pillantással mérte
végig magát a tükörben. A fekete alkalmi nadrág, melyet választott ruhatárából,
tökéletesen simult keskeny csípőjére, hosszú lábait pedig kiemelte a magas
sarkú csizma. A fehér ing gallérját régimódi stílusban kissé feltűrte, ezzel
kecses vonalú nyakára irányította a figyelmet, miközben dekoltázsánál nyitva
hagyott néhány gombot, láttatni engedve így selymes, napbarnított bőrét. A
fekete mellény, arany hímzéssel elegáns külsőt kölcsönzött megjelenésének, bár
arról fogalma sem volt, mit tervez Adriano az estére, bízott benne, hogy jól
választott, amikor a visszafogott, elegáns stílusra szavazott. Fülébe
hosszúkás, arany fülbevalót akasztott, és kivételesen enyhe sminket is dobott
fel arcára. Tekintete futólag az órára siklott, és szíve őrült iramba váltott,
amikor meglátta, hogy már csak alig néhány perc maradt hét óráig. Idegessége
nem csak annak szólt, hogy sejtelme sem volt róla, mire készül Adriano, hanem
annak is, hogy régóta nem randevúzott senkivel. Utoljára Peter vitte el
vacsorázni, de abban nem sok köszönet volt. Szinte egész este burkolt
megjegyzéseket tett előnytelen ruhaválasztására, fitymálta az ételt, amit
rendelt, belekötött a pincérekbe, ő pedig majdnem elsüllyedt szégyenében, és
nem győzött bocsánatkérőn mosolyogni. Miközben ismét végig pillantott magán,
zavartan túrt bele vállára omló hajába, melyet ezúttal nem kényszerített
hajgumi fogságába. Mi van, ha Adriano nem is vacsorázni vagy randevúra
akarja vinni? Egy szóval sem mondta, hogy ez lenne a terve. Hiszen, nem is
biztos, hogy elhagyhatja az épületet – záporoztak fejében a kérdések és
kételyek, mire hirtelen végtelenül ostobának érezte magát csinos öltözékében. Éppen
ott tartott gondolatban, hogy inkább átöltözik, és felvesz egy sokkal
kényelmesebb, hétköznapibb viseletet, amikor halkan kopogtattak, ő pedig nagyot
lélegezve igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és szélesre tárta az ajtót.
- Szia
– köszönt a férfinak lágy mosoly kíséretében, miközben az egy másodpercre sem
vette le róla a szemét. Tekintete elismerőn futott végig a karcsú alakon,
hosszan elidőzve az ing kivágásán, a karcsú derékon, majd visszatalált a kék
szemekhez.
- Hűha…
- nyögte nehezen, megköszörülve torkát, mire Alison zavartan nézett végig magán.
- Túl
sok? – kérdezte aggodalmas hangon, idegesen simítva ki egy nem létező ráncot a
mellényen – igazából, fogalmam sem volt, hova megyünk… vagy megyünk-e
egyáltalán valahova, de…. valamiért azt hittem… hogy… - hadarta egy levegővel
az indokait, miközben kezdte úgy érezni magát, mint egy tizenéves fruska, akit
életében először hívtak el valahova, mire Adriano közelebb sétált, és puhán
megcsókolta.
- Csodálatosan
nézel ki – mosolygott rá Adriano, és tekintetében szerelem és büszkeség
csillogott, amiért ez a gyönyörű nő megtiszteli őt azzal, hogy ezt az estét
vele tölti. Alison megkönnyebbülten engedte ki a levegőt tüdejéből, miközben
pillantása végig futott az előtte álló férfin. Adriano kivételesen sötétkék
öltönynadrágot, zakót és bordó inget viselt, színben tökéletesen passzoló
nyakkendővel, bal kezében pedig egy szál vörös rózsát tartott. Sötét haja
homlokába hullott, Alison orrába pedig bekúszott arcvizének ismerős, kellemes
illata. Frissen borotvált állán egy apró, pici papírzsebkendőt fedezett fel a doktornő,
melyen egy kis vérfolt volt látható, egyértelművé téve, hogy megvágta magát
borotválkozás közben, ő pedig remélte, hogy azért, mert legalább olyan ideges
az első randevújuk miatt, mint ő.
- Te
sem panaszkodhatsz – simított végig arcán, majd finoman odanyúlt, és levette a
zsebkendőt, aztán puha csókot nyomott a helyére.
- Kamaszkoromban
vágtam meg magam utoljára – túrt bele zavart mosoly kíséretében hajába Adriano,
majd félszegen hozzátette – igaz, ennyire ideges is akkor voltam utoljára –
vallotta be, mialatt kezében forgatta a virágot.
- Ne
aggódj, nem igényel sürgős beavatkozást – jegyezte meg tréfásan, mosolyogva,
miközben pillantása ismét a virágra tévedt, melyet majdnem összehajtogatott
Adriano. – Ezt… nekem hoztad? – kérdezte a rózsára mutatva, mert szegény növény
már nem sokáig bírta volna a nyugtalan gyűrögetést a férfi kezében, mire
Adriano lepillantott a virágra, aztán megrázta a fejét.
- Nem
– válaszolta nyugodt hangon – Joey-nak szánom. Időnként kedveskedünk egymásnak
ezzel-azzal – válaszolta természetes könnyedséggel a hangjában, mire mindketten
elnevették magukat.
- Biztos
vagyok benne, hogy örülni fog neki – felelte Alison, Adriano pedig átnyújtotta
a rózsát.
- Lehet,
hogy inkább mégis neked adom. A végén még félreértené – jegyezte meg komiszul,
mire az orvosnő átvette a virágot, és miután mélyen magába szívta annak bódító
illatát, az éjjeli szekrényre tette. – Mehetünk? – nyújtotta kezét Adriano, ő
pedig boldogan bólintott, bár arról fogalma sem volt, hogyan fognak kijutni a
házból észrevétlenül, vagy milyen magyarázatot adnak távozásukra. Legnagyobb
meglepetésére azonban, sem a folyosón, sem a hallban, de még az udvaron sem
futottak össze senkivel Alvarez emberei közül. Mintha teljesen kihalt lett
volna a ház, és amikor beszálltak az autóba, kérdőn fordult Adriano felé, aki
azonnal tudta, mire kíváncsi szerelme. – Adtam egy kis feladatot a srácoknak –
adott magyarázatot rejtélyesen, és tekintetén látszott, nem is akar jobban
belebonyolódni a válaszba, Alison pedig úgy döntött, nem rontja el az estét
azzal, hogy kíváncsiskodik. Úgy érezte, még mindig jobb volt így, mintha
összefutottak volna bárkivel, és titokban hálás volt a férfinak, amiért
gondoskodott róla, hogy észrevétlenül hagyhassák el az épületet. Csak remélni
merte, hogy később nem lesz belőle gondja. Mialatt Adriano az útra koncentrált,
Alison a nyüzsgő, esti new york-i forgatagot figyelte, és próbálta kitalálni,
vajon, hova viszi a férfi. Sokáig nem kellett töprengenie, mert alig 20 perccel
később leparkolta az autót egy impozáns étterem előtt. Adriano a másodperc tört
része alatt ugrott ki az autóból, és megkerülve azt, gálánsan nyitotta ki a nő
előtt az ajtót, majd karját nyújtva vezette be az étterembe, ahol azonnal
eléjük sietett egy fekete-fehér egyenruhába öltözött, szálfa egyenes
testtartású, 30-as éveinek végén járó, szőke hajú pincér, és az asztalukhoz
vezette őket. A lágy, andalító zongora dallama, mely a helyiség egyik sarkában
állva szolgáltatott élőzenét, és az asztalok közepén álló gyertya romantikus
hangulatot varázsolt köréjük. Bár minden tökéletesnek tűnt, Alison mégsem
tudott igazán feloldódni. Tekintete végig pásztázott a fehér abrosszal letakart
asztalon, melyen legalább egy tucat evőeszköz, és négy-ötféle pohár várta, hogy
szolgálatba vegyék őket, miközben a pincér fensőbbséges kifejezéssel az arcán
várta, hogy Adriano megrendelje a bort. Jó érzéssel töltötte el, hogy a férfi
ennyit készült a közös estére, és a világért sem akarta volna elrontani a
meglepetést, ezért amikor pillantása találkozott Adriano-éval, magára
erőltetett egy mosolyt, miközben elnyomva egy sóhajt, vetette bele magát az
étlapba, de szemöldöke ráncba szaladt, amikor meglátta, hogy mindegyik étel
nevét franciául írták.
- Nahát…
- húzta fel szemöldökét elismerőn – itt aztán… vannak különleges ételek… -
jegyezte meg, miközben próbálta kitalálni, melyik név mögött, mi rejtőzhet.
Tőle mindig is távol álltak az efféle fényűzések, jobban esett gyomrának egy
tisztességes hamburger egy gyorsbüfében, ha jó volt a társaság, mint akármilyen
méregdrága étteremben a kaviár, de a világért sem akarta volna Adriano-t
megbántani.
- Igen
– húzta el száját a férfi, miközben tanácstalanul simított végig tarkóján –
olyan különlegesek, hogy azt sem tudom, melyik micsoda – vallotta be őszintén,
Alison pedig meglepetten vette észre rajta, hogy ő is hasonlóképpen
kényelmetlenül érzi magát, mint ő. A tény, hogy tőle is távol áll az ilyesmi,
mégis elhozta egy elegáns étterembe, melegséggel töltötte el a szívét, ő pedig
mosolyogva helyezte az asztalra az étlapot.
- Tudod,
én…
- Mi
lenne, ha… - kezdte Adriano is éppen akkor, amikor ő, mire elnevették magukat –
először te – adta át a kezdés jogát a nőnek, mire az bocsánatkérő mosollyal az
ajkán simított végig homlokán.
- Adriano,
ez… ez a hely nagyon szép, de… - kezdett bele, hogy elmondja, miért nem érzi
jól magát mégsem, de Adriano megelőzte.
- Lépjünk
le? – kérdezte félmosollyal szája szegletében, és csak remélni merte, hogy
Alison egyet fog érteni vele. Bár minden vágya az volt, hogy olyan estét
szervezzen a nőnek, amilyet megérdemel, amivel ki tudja mutatni, milyen sokat
jelent a számára, most mégis úgy érezte, hiba volt idehozni őt. Láthatóan
mindkettejüket feszélyezte ez a csillogás, egyikük sem érezte jól magát a
bőrében, és szíve szerint, inkább lett volna egy kevésbé puccos helyen.
- Tudok
egy jó helyet nem messze innen – kacsintott a férfira, mire az megkönnyebbülten
sóhajtott fel, és egyetlen mozdulattal lökte ki maga alól a széket, hogy aztán
kézen fogva kisétáljanak az étteremből, a pincér pedig, aki korábban
asztalukhoz kísérte őket, meglepetten és értetlenül nézett utánuk. Egy órával
később már egy gyorsbüfé sarokasztala mögött üldögéltek, és jóízűen falatozták
a hamburgert sültkrumplival, miközben könnyedén beszélgettek. Adriano mint
minden alkalommal, ezúttal is remek társaság volt, jól elszórakoztatta
gyerekkori történeteivel, és érdeklődve hallgatta, amikor ő szüleiről mesélt,
vagy az orvosi egyetem nehézségeiről. Miután elfogyasztották a vacsorát, kéz a
kézben sétáltak át a Central Parkba, ahol rajtuk kívül még számtalan fiatal
szerelmes pár, vagy kutyáját sétáltató magányos ember választotta ezt a
programot magának estére.
- Bevallom,
amikor ezt az estét megterveztem, nem pont így képzeltem – szólalt meg Adriano,
mialatt végig sétáltak egy kis ösvényen, és észre sem vették, hogy lassan
eltűnnek mellőlük az emberek és már csak ketten vannak a fákkal, padokkal,
bokrokkal körülvett sétányon.
- Milyennek
képzelted? – kérdezte Alison, és hangjából jól kivehető volt a bizonytalanság,
miközben érezte, hogy Adriano szorosabban fogja meg kezét, és megáll, majd felé
fordult.
- Gyertyafényes
vacsora, lágy, andalító zene, lassú tánc – suttogta egyre közelebb hajolva a
füléhez, úgy folytatta – aztán egy romantikus, esti séta a Central Parkban…
- A
vacsora remek volt, gyertyafény nélkül is – mosolyodott el Alison, miközben
érezte, hogy Adriano átöleli a derekát, ő pedig játékosan fúrta ujjait a
tarkóján lévő tincsek közé – a tánc kivételével a séta is stimmel.
- Ki
mondta, hogy nem fogunk táncolni? – távolodott el tőle kissé Adriano, és amikor
Alison értetlenül nézett vissza rá, benyúlt zakójának belső zsebébe és elővette
telefonját, melyről egy lassú zenét indított el. Ezt követően ismét átölelte és
szorosan magához húzta, majd a zene ritmusára lassan ringani kezdett. Alison
boldogan simult az ölelő karok közé, karjai átfonták Adriano nyakát, teste a
férfi minden rezdülését érezte, miközben annak keze finoman simogatta dereka
vonalát, hátát, majd érezte, hogy oldalra fordítja fejét, és puhán belecsókol a
nyakába. – Sokkal jobban alakult, mint azt elképzeltem – suttogta a fülébe,
majd kissé eltávolodva tőle, végigsimított az arcán, aztán lehajolt, és lágyan
megcsókolta. Alison megborzongott, ahogy megérezte, hogy a férfi nyelve selymes
puhasággal keresi meg az övét, és tiltakozás nélkül nyitott meg ajkait előtte,
hogy belefeledkezzen az édes pillanatba. Bár tudta, hogy az idejük véges, és az
a boldogság, amit jelenleg érez, nem tarthat örökké, mégis ki akarta használni
azt a kevés időt, amit kaptak. Adriano-nak hála, erre az egyetlen estére el
tudta felejteni, hogy ő valójában fogoly egy maffiavezér házában, hogy a régi
életéből már semmi nincs, és fogalma sem lehet róla, mikor kapja vissza
egyáltalán. Amikor elváltak ajkaik, szorosan a férfihoz bújt. Nem akart arra
gondolni, hogy milyen ára van ennek a boldogságnak, ahogy arra sem, mi lesz
vele, ha mégis szabad lesz, és Adriano nélkül kell folytatnia az életét. Adriano
megérezte a nő hangulatváltozását, mert finoman eltolta magától, és nagyot
sóhajtva nézett a szemébe. – Mindent megadnék érte, ha az összes esténk ilyen
lehetne – szólalt meg halkan, mire Alison bólintott.
- Tudom
– nyögte nehezen, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából, miközben
Adriano az órájára nézett, és csalódottan húzta el a száját.
- Ideje
visszamennünk, még mielőtt bárkinek feltűnik, hogy nem vagy a házban – vette le
zakóját, és a doktornő vállára terítette, így megkímélve az egyre hűvösebbé
váló new york-i széltől, mire ismét bólintás volt a válasz, és néma
egyetértésben, kéz a kézben indultak el az autó felé. Miután ugyanolyan
észrevétlenül, ahogy távoztak, visszatértek a házba, Adriano a szobájáig
kísérte az orvosnőt, ahol Alison levette magáról a zakót, és a férfinak
nyújtotta.
- Köszönöm
az estét – mosolygott a férfira – csodálatos volt – tette hozzá, mire Adriano
visszamosolygott rá, és ujjbegyével megcirógatta arcát. – Holnap látlak? –
kérdezte, igyekezve elűzni a rossz érzést, mely eluralkodott rajta a
gondolatra, hogy visszatértek a valóságba, mire Adriano megrázta a fejét.
- Nem
hinném, van… van egy kis dolgom – fogalmazott burkoltan, Alison pedig nagyot
nyelt, ahogy felötlött benne néhány lehetőség arra nézve, mit is takarhat ez a
„kis dolog”. Éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megcsörrent a férfi
zsebében a mobilja, és amikor felvette, azonnal elkomorult az arca – rendben,
máris ott vagyok! – válaszolta olyan kemény hangon, amit Alison csak ritkán
hallott tőle, majd bontotta a vonalat. – Mennem kell – simított végig a nő arcán,
majd lehajolt, és puhán, gyengéden megcsókolta. – Jó éjt! – köszönt el, majd
villámgyorsan távozott, egyedül hagyva a doktornőt nyomasztó gondolataival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése