47.
rész
Adriano
tekintete szinte itta magába a nő látványát, akit azóta nem tudott kiverni a
fejéből, hogy elhagyta a villát. Bár tudta, hogy türelmesnek kell lennie, és
nem keresheti addig, amíg nem rendezte az életét, ahogy ígérte, mégis szinte erőszakkal
kellett visszatartania magát minden egyes nap, hogy ne hívja fel, ne menjen el
hozzá. Nappal még csak el tudta foglalni magát, de éjszaka pokoli erővel tört
rá a hiánya. El sem akarta hinni, hogy most valóban itt áll előtte, láthatja
gyönyörű kék szemét, érzéki ajkát, magába szívhatja a jól ismert illatot.
Miközben a doktornő lassan felemelkedett a padlóról, és megállt előtte, ő
közelebb sétált hozzá, és mintha csak egy látomás lenne, kinyújtotta felé a
kezét, és finoman végig simított az arcán.
- Úristen,
mennyire hiányoztál! – suttogta szinte csak úgy magának, majd a következő
pillanatban magához húzta, és szorosan átölelte. Alison lehunyt szemmel simult
bele az ölelő karokba, mélyen magába szívta arcszeszének ismerős, fanyar
illatát, miközben karjai átölelték a nyakát. Lélegzete elakadt, amikor
megérezte, hogy Adriano puhán belecsókol a nyakába, majd kissé eltávolodtak
egymástól, de csak azért, hogy a férfi megkereshesse az ajkát, és
szenvedélyesen megcsókolja. Nyelve türelmetlen vágyakozással kereste meg az
övét, mégis lassan, érzéki gyengédséggel csókolta, ő pedig gondolkodás nélkül
viszonozta, miközben ujjai a sűrű tincsek közé fúródtak a férfi tarkóján. – Nem
múlt el úgy nap, hogy ne álmodtam volna erről – suttogta bele a csókba Adriano,
majd ismét birtokba vette ajkát. Amikor levegő hiányában megszakították a
csókot, a férfi, mintha csak most jött volna rá, hogy Alison-nak itt sem
kellene lennie, kissé eltávolodott tőle, és értetlenül nézett rá. – Mit keresel
itt?
- Alvarez
hozatott ide – válaszolta Alison, végig simítva Adriano széles mellkasán –
Joey-t meglőtték – tette hozzá, majd nagyot sóhajtott és lehajtotta a fejét –
nem tudtam segíteni… - nyelt nagyot, mire Adriano finoman az álla alá nyúlt,
hogy a szemébe tudjon nézni.
- Biztos
vagyok benne, hogy mindent megtettél – próbálta vigasztalni a nőt, mire az
szomorkásan húzta el száját.
- Remélem,
Alvarez is így fogja gondolni – jegyezte meg csüggedten, mivel tartott tőle,
hogy a konok maffiavezér nem fogja elhinni, hogy emberének olyan súlyosak voltak
a sérülései, hogy még egy jól felszerelt kórházban sem tudták volna megmenteni
az életét.
- Én
ott leszek veled, és ha…. – ígérte volna meg Adriano, hogy nem fogja hagyni,
hogy bármi bántódása essen, amikor hirtelen kiabálások hangja jutott el
fülükig.
- Ez
meg mi? – ráncolta össze szemöldökét értetlenül Alison, de szíve azonnal a
torkába ugrott, amikor meglátta, hogy Adriano előveszi a fegyverét, és
felfedezte arcán az idegesség jeleit.
- Gyere
velem! – fogta meg kezét, majd minden további magyarázkodás nélkül,
futólépésben rohantak fel az emeletre, ahol a szobák kaptak helyet. Az udvarról
egyre nagyobb hangzavar hallatszott el hozzájuk, és Alison ezúttal már tisztán
kivehette azt is, hogy az F.B.I rohamozta meg a villát. Amint beléptek a
szobába, Adriano bezárta az ajtót, és Alison felé fordult – figyelj rám! –
fonódtak ujjai az orvosnő felkarjára, mire Alison nagyot nyelve, félelemtől
csillogó szemekkel nézett rá. Nem magáért aggódott, sokkal inkább Adriano-t
féltette, akinek tekintete hol az ajtó, hol a doktornő között cikázott, és
minden mozdulatán látszott, hogy ugrásra kész. – Maradj itt, és semmi esetre se
gyere ki innen! Itt biztonságban leszel!
- Adriano!
– markolta meg a férfi bőrkabátjának szélét Alison, így megakadályozva, hogy
útjára induljon – ne menj ki! Kérlek! – könyörgött a férfinak, majd azonnal
folytatta – nem tartozol semmivel Alvarez-nek, az életeddel pedig végképp nem!
Ha most kimész, fegyverrel a kezedben, az F.B.I…
- Nincs
más választásom – simított végig szomorúan mosolyogva a nő arcán Adriano – ki
kell mennem – tette hozzá nehéz szívvel. Mindent megadott volna érte, ha most
az orvosnővel maradhatott volna, de nem tehetette. Teljesítenie kellett a
kötelességét, még akkor is, ha ez jóval nagyobb kockázatot jelentett, mint
amennyit valaha vállalt életében. Alison ijedten rezzent össze, amikor
meghallotta az első pisztolylövést, melyet aztán sorban követett a többi, és
úgy tűnt, odakint elszabadult a pokol.
- Kérlek…
ne… - lábadt könnybe Alison szeme, amikor Adriano az ajtó felé indult, kezében
a pisztolyával, mire a férfi nagyot nyelt, és közelebb sétált hozzá.
- Bármi
történjék is odakint, te maradj itt! Nem eshet bántódásod, amíg idebent vagy –
fogta két kezébe az arcát – ígérd meg, hogy szót fogadsz! – nézett mélyen a
könnytől csillogó szemekbe, mire Alison lassan bólintott, Adriano pedig egy
másodpercre lehunyta szemét. – Bárhogy is alakul, Alison, egy valamit ne
felejts el – hajolt hozzá egészen közel, miközben odakint egyre inkább
eldurvult a helyzet, és már szinte semmi szünet nem volt két fegyverropogás és
kiabálás között. – Szeretlek, és ez életem végéig így lesz – suttogta lágyan,
majd puhán, gyengéden megcsókolta, a következő percben azonban már el is hagyta
a szobát. Alison idegesen túrt bele hajába, miközben mint egy ketrecbe zárt
oroszlán járkált fel és alá a helyiségben. Az idő ólomlábakon járt, ő pedig úgy
érezte, képtelen tovább a szobában maradni. A folyamatos lövöldözések hangjával
egy ritmusban vert a szíve, gondolatai pedig csak akörül forogtak, hogy Adriano
kint van abban a pokolban. Agya, mint egy könyörtelen ítéletvégrehajtó, mintha
így akarna bosszút állni, amiért nem hallgatott rá, és átadta magát a
szerelemnek, amit egy bűnöző iránt érzett, képeket vetített elé, ahogy Adriano
sebesülten fekszik, vagy éppen eltalálja az egyik ügynök. A fegyverek hangja
lassan elhalt, Alvarez emberi vagy halálos sérülést kaptak, vagy megadták
magukat az F.B.I ügynököknek, és Alison már éppen azon volt, hogy fittyet
hányva az ígéretére, elindul és megkeresi Adriano-t, amikor hirtelen kivágódott
a szoba ajtaja, és legalább négy, talpig feketébe öltözött kommandós férfi
lépett be rajta, maguk elé tartva fegyverüket.
- Kezeket
fel! – üvöltötték el magukat, mire Alison azonnal engedelmesen feje fölé emelte
a karját – térdeljen le, és tegye tarkóra a kezét – jött a következő utasítás,
de amikor ezt is meg akarta tenni, hirtelen William Collins ügynök jelent meg. A
férfi ezúttal is szokásos szürke öltönyét viselte, de a zakó helyett, fekete,
hófehér F.B.I felirattal ellátott golyóállómellény volt rajta.
- Hagyják!
Ő az enyém! – közölte határozott hangon – vizsgálják át a többi helyiséget! –
utasította a férfiakat, akik egy emberként bólintottak és azonnal elhagyták a
szobát, ő pedig beljebb lépett, és a derekára erősített fegyvertáskájába
csúsztatta Glock-ját. – Micsoda meglepetés! Azt hittem, fogalma sincs róla, ki
az a Diego Alvarez – jegyezte meg enyhe gúnnyal a hangjában – nem gondoltam
volna, hogy éppen itt futunk össze – tette hozzá, és cseppnyi szomorúságot is
kihallatszott a hangjából.
- Elhiheti,
hogy erre én sem számítottam – szólalt meg remegő hangon Alison, miközben az
ügynök közelebb lépett, és megfogta a karját.
- Jöjjön,
kiviszem innen – sóhajtott mélyet, mialatt az ajtó felé húzta a doktornőt,
akinek csak az járt a fejében, hol lehet Adriano. Ahogy végig haladtak a
folyosón, majd le a lépcsőn, és át a hallon, Alison tekintete körbejárt, és
mindenhol Adriano-t kereste. Szeme elborzadva fogadta be a látottakat, ahogy a
fekete ruhába öltözött kommandósok vagy éppen letartóztattak valakit, vagy
fekete zsákot terítettek Alvarez azon embereire, akik az utolsó leheletükig
harcoltak Alvarez-ért vagy azért, hogy elkerüljék a börtönt. Valahányszor
elhaladtak valaki mellett, ő megkönnyebbülten sóhajtott fel, amiért egyikükben
sem ismerte fel szerelmét, de ezzel párhuzamosan nőtt aggodalma is.
- Mindenkit…
elkaptak? – nyögte nehezen a kérdést, remélve, hogy talán olyan választ kap,
ami reményt ad neki arra, hogy Adriano ép bőrrel úszta meg a rajtaütést, de
ahogy Collins büszke mosolyára nézett, már tudta, hogy erre nem sok esély van.
- Kivétel
nélkül! – húzta ki magát elégedetten – vagy bilincsben vannak, vagy zsákban –
tette hozzá, Alison pedig érezte, hogy a rosszullét kerülgeti. – Senki nem
úszta meg, aki a villában volt ma este! – erősítette meg még inkább Alison félelmét,
éppen akkor, amikor kiértek az udvarra, és egy villogóval ellátott, szolgálati
autó felé igyekeztek, de amikor Alison elfordította a fejét, legnagyobb
rémületére a bekötő útnál álló fa mellett, a földön meglátott egy ismerős
alakot feküdni. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy amit lát, az igaz
lehet. Pulzusa felgyorsult, torkában gombóc keletkezett, ahogy kihúzva kezét
Collins szorításából, lassan közelebb sétált a testhez, mely bár még mindig
elég távol volt tőle, ő mégis ezer közül is felismerte volna. A földön nem más
feküdt, mint Adriano, körülötte minden csupa vér volt, ő pedig remegve próbálta
visszafojtani a zokogását. Lábai önkéntelenül szedték szaporábban a lépéseket,
de a következő pillanatban Collins elkapta a karját, és határozottan megállásra
kényszerítette.
- Engedjen
el! – próbálta kiszabadítani magát indulatosan, de amaz olyan erősen
szorította, hogy erre lehetősége sem volt, mire elszakította pillantását
Adriano-ról, és az ügynökre nézett. – Kérem! Orvos vagyok, engedje, hogy
megnézzem! – fogta könyörgőre a dolgot, miközben szeme könnybe lábadt. –
Engedjen oda… könyörgöm… - vált suttogóvá a hangja, de az ügynök megrázta a
fejét, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy nem engedi oda. – Engedje, hogy
segítsek – kérlelte tovább a férfit, mire az rezzenéstelen arccal nézett vissza
rá.
- Felesleges
– jelentette ki érzelemmentes hangon – már meghalt, úgysem tudna, mit tenni –
tette hozzá, Alison pedig úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolta volna meg a
szívét, hogy aztán egyetlen mozdulattal szakítsa ki a helyéről. A fájdalom
mázsás súlyként nehezedett mellkasára, és levegőt is alig tudott venni tőle.
- Nem…
az lehetetlen – rázta fejét hitetlenkedve, mialatt szeméből megállíthatatlanul
folytak a könnyek.
- Ne
sajnálja – szólalt meg Collins ismét – csak egy bűnöző volt, lehetett rá
számítani, hogy vagy így végzi, vagy a börtönben – fűzte mellé, de döbbenten
hallgatott el, amikor Alison gyűlölettől izzó tekintettel nézett vissza rá. Keze
ökölbe szorult, arcán látszott, nem sok hiányzik hozzá, hogy megüsse, ő pedig
hirtelen megértette, hogy az elmélete helyes volt, a doktornő tényleg egy szerelem
miatt nem akart tanúskodni Alvarez ellen, ahogy azt is megértette, ki volt a
férfi, aki elrabolta a szívét. Miközben Adriano teste mellé is megérkeztek a
fekete zsákkal, hogy letakarják, Collins elfordította a doktornőt, hogy ne
kelljen látnia, amint elviszik, és az autó felé irányította, ő pedig
rezignáltan követte. Szinte semmit nem fogott fel abból, ami körülötte történt,
csak Adriano járt a fejében, ahogy ott fekszik, ő pedig semmit nem tehet érte.
A düh elemi erővel hatalmasodott el rajta, amiért nem hallgatott rá, amiért nem
szállt ki időben, amiért nem maradt vele a szobában, de mérges volt magára is,
amiért nem mondta meg neki, amíg lehetett, hogy mennyire szereti. Hirtelen,
mint egy villanás ugrott be neki, hogy ki a leginkább felelős mindazért, ami
történt, így megtorpant, és Collins felé fordult.
- Alvarez…
él? – nyelt nagyot Alison és tekintete hidegen villant, amikor az ügynökre
nézett, mire az bólintott.
- A
szobájában fogtuk el – válaszolta nyugodtan, Alison pedig lassan bólintott.
- Tanúskodni
akarok ellene – jelentette ki határozott hangon, Collins pedig elfojtott egy
mosolyt, ahogy rájött, mit értett Harrigen azon, hogy ha kiiktatják a férfit,
akibe a doktornő beleszeretett, akkor hajlandó lesz nekik segíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése