46.
rész
Nelson
ügynök türelmetlenül szívta meg cigarettáját a New York központjában lévő, két
utca közötti sikátorban, miközben karórájára pillantott, majd társa felé
fordult.
- Hol
a fenében marad már? – kérdezte bosszúsan, mialatt tekintete körbe forgott, és
undorodva húzta el száját, amikor felfedezett egy hajléktalant, aki koszos,
elnyűtt ruhájában éppen egy zöld szemeteskuka fölé hajolt, és egyesével
szedegette ki belőle az alumínium dobozokat, melyeket aztán a mellette álló
bevásárlókocsiba pakolt.
- Megszokhattad
volna már, hogy mindig késik – válaszolta nyugodt hangon Collins, miközben ő is
benyúlt zakója belső zsebébe, és egy doboz cigarettát vett elő.
- Bú!
– dörrent fel mögöttük egy mély férfihang, mire mindketten ijedten rezzentek
össze és egy emberként nyúltak fegyverük után, majd a megkönnyebbültség azonnal
szétáradt arcukon, amikor meglátták, hogy Nicholas Harrigen ügynök áll velük
szemben – mi a baj? Rossz a lelkiismeretetek? – kérdezte nevetve, amitől
markáns arca hirtelen sokkal barátságosabbnak tűnt, és néhány másodperc erejéig
eltűntek a szigorú vonások, amit megszoktak tőle.
- Nagyon
vicces, Harrigen! – húzta el száját morcosan Jackman – áruld már el, miért
ilyen helyeken kell veled találkozni? Miért nem beszélhetünk az irodában, mint
a többi normális ügynök? – záporoztak kérdései szemrehányón, mire a magas,
sötét hajú ügynök érdektelenül rántotta meg széles vállát.
- Mert
nekem így kényelmes – felelte, mialatt hátát megtámasztotta az egyik ház valaha
vörös, mára a sok szmogtól és portól fekete vagy szürke színűre változott
téglafalán, egyik lábát pedig felhúzta, úgy fonta keresztbe karjait mellkasa
előtt. – Ahhoz, hogy bemenjek az irodába, át kéne bumliznom a fél városon! Ez a
sikátor csak egy köpésre van a lakásomtól – húzta mosolyra keskeny ajkát, és
arcán látszott, ezzel lezártnak tekinti a témát, majd folytatta – szóval, ha
jól értettem a telefonban, beszéltetek az orvosnővel és nem akar vallani
Alvarez ellen – foglalta össze tömören a lényeget, mire mindkét ügynök
bólintott.
- Pontosan
– erősítette meg szóban is Collins – tagadja, hogy egyáltalán ismerné
Alvarez-t, és esze ágában sincs segíteni nekünk – tette hozzá, majd egy
pillanatra elhallgatott, mint aki nem biztos benne, hogy folytatnia kellene-e
gondolatmenetét, de amikor meglátta, hogy Harrigen, aki papíron ugyan felettük
állt a ranglétrán, de ezt soha nem éreztette velük, ha csak nem volt rá nyomós
oka, még mindig várakozón néz rá, folytatta – úgy véljük, hogy erre csak
egyetlen oka lehet… - nézett társára támogatást keresve, de Jackman
határozottan rázta meg fejét.
- Csak
te véled úgy! Engem hagyj ki a történetből! – szögezte le világosan, mire
Collins égnek emelte a szemét.
- Rendben,
akkor csak én vélem úgy… - javította ki magát, de azonnal folytatta, amikor
meglátta, hogy Harrigen türelmetlenül húzza fel szemöldökét, így sürgetve a
folytatást – szóval… a doktornő talpig becsületes, sosem szegte meg a törvényt,
mégsem akar vallani egy férfi ellen, aki megzsarolta őt és megölte a bátyját.
Mi lehet az oka? – tette fel a kérdést, mire Harrigen széttárta kezét.
- Szabad
a gazda – hárította el a lehetőségét, hogy találgatnia kelljen, mire Collins
nagy levegőt vett.
- Szerelmes
– közölte kissé bizonytalanul, mire Harrigen elkomolyodott, de William nem
adott lehetőséget a számára, hogy közbeszóljon, vagy megtámadja elméletét, mert
azonnal tovább beszélt – gondolj csak bele! Semmi más logikus magyarázat nem
lehet a döntésére! Biztos vagyok benne, hogy beleszeretett valakibe, és attól
tart, ha Alvarez ellen tanúskodik, a fickót is rács mögé küldi – hadarta egy
levegővel, és amikor mondandója végére ért, izgatottan várta, mit szól Harrigen
ahhoz, amit elmondott.
- Azt
is tudjátok, ki lehet a fickó? – kérdezte elgondolkodva, mire Collins
sajnálkozva rázta meg fejét.
- Fogalmunk
sincs – tárta szét kezeit tanácstalanul – de talán visszamehetnénk a
doktornőhöz. Ha a pasasnak is felajánlanánk a tanúvédelmet, talán…
- Nem!
– szólt közbe határozottan az ügynök, miközben sötét szemében elszántság
vibrált, Jackman pedig győzelemittas mosolyt küldött társa felé – Több mint két
éve loholunk Alvarez nyomában, és szinte semmit nem tudtunk összeszedni ellene.
Itt az ideje, hogy lezárjuk végre ezt az egész rohadt ügyet! – jelentette ki
határozott hangon, miközben az autója felé indult, mely nem messze parkolt
onnan, ahol beszélgettek – még ma este lecsapunk a villára! Begyűjtünk
mindenkit, a doktornővel pedig személyesen fogok beszélni. Ha igaz az
elméleted, elég kiiktatni a szerelmét, már nem lesz rá oka, hogy ne tanúskodjon
– közölte, és hangjából jól érezhető volt, ez nem egy alternatíva, nem óhajt
vitatkozni róla, sokkal inkább parancs, mire mindkét férfi megadón bólintott. –
Szervezzétek meg a csapatokat, este hétkor rajtaütés! – tette hozzá, majd
beszállt az autójába, és elhajtott.
Alison
mély levegőt véve igyekezett a váróterem felé, hogy az aggódva, kezüket tördelő
hozzátartozókat megnyugtassa. A műtét, melyet éppen befejezett, zökkenőmentesen
zajlott, ő pedig kimondottan hálás volt, amiért elterelte valami a figyelmét az
ügynökök látogatásáról. Miután kissé megnyugodott az igazgató irodájában,
azonnal a munkába vetette magát, és bár látszott felettesén, hogy számít
valamiféle magyarázatra, azt is észrevette, hogy ezt nem most fogja megkapni,
és Alison legnagyobb örömére, nem is erőszakoskodott, hanem hagyta, hogy a dolgára
menjen. Alig megjelent a sebészeti folyosón, máris a kezébe nyomott az egyik
nővér egy aktát, és közölte, hogy egy 16 éves fiút küldtek fel a sürgősségi
osztályról, vakbél gyanújával. Miután megvizsgálta, a műtőbe vitték, egy órával
később pedig már a 40-es éveinek elején járó édesanya szemébe nézhetett, aki
azonnal felpattant a kemény, műanyag székről, ahogy meglátta a doktornőt
belépni a váróba.
- Hogy
van a fiam, doktornő? – szegezte neki azonnal a kérdést, miközben férje, aki
korban elég közel állt hozzá, nyugtatólag simogatta felesége karját, de abból,
ahogy idegesen simított végig kopaszodó fején, látni lehetett, hogy ő is
aggódik a fiúért.
- A
műtét simán ment – mosolygott rájuk megnyugtatón Alison, miközben kezét fehér
köpenyének zsebébe dugta – egy hétig bent tartjuk megfigyelésre, mivel közel
állt ahhoz, hogy perforálódjon, ezért is érzett olyan erős fájdalmat –
magyarázta hivatalos hangon, ügyelve rá, hogy véletlenül se rémissze meg a
szülőket, de tudatában legyenek, hogy miért olyan fontos a megfigyelés. – Ha
minden rendben lesz, akkor jövő héten hazamehet – ígérte, és elégedetten látta,
ahogy az aggodalom felhői eltűnnek az arcukról, átadva helyüket a
megkönnyebbülésnek.
- Köszönöm!
– hálálkodtak szinte egyszerre, ő pedig éppen szóra nyitotta a száját, hogy
elmondja, csak a munkáját végezte, amikor megcsörrent zsebében a telefonja.
Szíve a torkába ugrott, gyomra pedig remegni kezdett, amikor meglátta, ki
keresi olyan elszántan. – Valami baj van? – kérdezte az édesanya aggodalmasan,
ahogy észrevette, hogy az orvosnő arcából kifut a vér.
- Nem…
semmi – dadogta Alison remegő hangon – ezt… fel kell vennem… bocsássanak meg –
szabadkozott, de azt már nem is látta, amikor azok ketten bólintva engedték
útjára. Amint hallótávolságon kívülre került, füléhez emelte a telefont. – Mit
akar?! – szólt bele nyersen, és gondolatban gratulált magának, amiért hangján
egyáltalán nem hallatszott idegessége, éppen ellenkezőleg, határozottan és magabiztosan
csengett.
- Szükségem
van magára! Most! – csendült fel Alvarez szigorú hangja, de még mielőtt Alison
tiltakozhatott volna, lágyabb hangon folytatta – tudom, hogy mit ígértem!
Tudom, hogy azt mondtam, soha többé nem fogom keresni, de ha nem jön ide azonnal,
Joey meghal! – közölte idegesen, mire Alison egy másodpercre lehunyta szemét,
és bűntudat gyötörte, amiért az volt az első gondolata, hogy hála Istennek, nem
Adriano került életveszélybe.
- Mi
történt? – nyögte nehezen a kérdést, miközben magában lelkiismeretével
vívódott. Egyfelől orvosi kötelessége lett volna segíteni, másfelől nem akart
ismét Alvarez közelébe kerülni. Amellett, hogy borzasztóan hiányzott neki
Adriano, boldog volt, hogy sikerült megszabadulnia a maffiavezértől, és még
véletlenül sem akarta megadni neki a lehetőséget, hogy ismét megzsarolja
valamivel. Nem bízott benne, attól félt, hogy ezúttal képes lenne Adriano-t
felhasználni ellene, csak azért, hogy maradásra bírja.
- Volt
egy kis balhé, és Joey-t meglőtték – rántotta ki gondolatai közül Alvarez
hangja – ide kell jönnie! Küldtem magáért egy kocsit, néhány perc múlva ott
lesznek – tette hozzá, ezzel is egyértelművé téve a doktornő előtt, hogy
Alison-nal ellentétben, ő számít rá, hogy igent fog mondani. – Idejön? –
kérdezte meg mégis, a látszat kedvéért, mire Alison nagyot sóhajtott, és egy
másodpercre lehunyta szemét.
- Igen
– nyögte nehezen, majd azonnal bontotta a vonalat, és az orvosi szobába
sietett, de nem bajlódott az öltözködéssel. Fehér köpenyét a szekrénybe
hajította, és a zöld műtősruhára kapta fel bőrkabátját, majd a lift helyett a
lépcsőt választva, futva tette meg az utat a kórház bejáratáig. Éppen akkor,
amikor kiért, begördült egy fekete BMW, ő pedig kérdés nélkül pattant be a
hátsó ülésre. Tizenöt perccel később a sofőr csikorgó kerekkel állt meg a villa
előtt, melynek ajtaját szinte feltépte egy másik, 20-as éveinek végén járó,
fekete ruhát viselő férfi.
- Levittük
az alagsorba – közölte a doktornővel, miközben elvette annak orvosi táskáját,
és futólépésben siettek a műtőnek berendezett szoba felé – két lövést kapott,
az egyik a mellkasán találta el, a másik a combján – tájékoztatta szaporán
kapkodva a levegőt a férfi, miközben Alison önkéntelenül nézett körbe az
aulában, és igyekezett elnyomni csalódottságát, amiért Adriano-t nem találta
tekintete. Joey már a műtőasztalon feküdt, és láthatólag alig volt magánál.
Mellkasa le-fel hullámzott, ahogy próbált levegőhöz jutni, miközben körülötte
minden csupa vér volt. Alison a földre dobta kabátját, és amilyen gyorsan csak
tudta, megmosta kezét. Nem húzta az időt azzal, hogy maszkot húzzon, csak
magára rántott egy gumikesztyűt, és azonnal Joey arcára helyezte az
oxigénmaszkot, hogy elaltassa. Néhány másodperc múlva, miután a férfi elaludt,
felhelyezte mellkasára az EKG tappancsait, hogy nyomon követhesse szívének
munkáját, és gondterhelten ráncolta össze homlokát, amikor meglátta az alacsony
értékeket. Tekintete végig futott a férfin, és a pillanat tört része alatt
mérte fel, hogy a mellkasi sérüléssel kell kezdeni. Megfeszített tempóban
dolgozott, keze gyorsan járt, homloka verejtékben úszott, miközben minden
erejével azon volt, hogy csillapítsa a vérzést, és megtalálja a golyót, de
amikor meghallotta az éles sípolást, már tudta, hogy ezúttal veszített. Hiába
fecskendezett a vénájába adrenalint, alkalmazott szívmasszást, és hiába ütötte
ki többször is a szívét, az nem akart munkába állni. Végül nagyot nyelve,
fáradtan lépett el az asztal mellől, miközben tekintete a falra erősített órára
tévedt.
- A
halál ideje este hat óra negyvenöt perc – mormolta maga elé, majd lesújtva
nézett végig magán. Zöld felsője csurom vér volt, keze remegett, gyomra pedig
hirtelen felkavarodott, ahogy felfogta, mi is történt. Úgy érezte, szüksége van
egy kis levegőre, ezért lerántva gumikesztyűjét, kisietett a műtőből. A
folyosón könnyes szemmel támasztotta meg hátát a hideg falon, majd hagyta, hogy
lecsússzon, és guggolva hajtotta előre térdére a fejét, mélyeket lélegezve,
hogy kissé megnyugodjon.
- Alison?
– törte meg a csendet egy jól ismert, mély bariton, ő pedig meglepetten kapta
fel fejét, és pillantása találkozhatott Adriano sötét szemeivel, melyben
döbbenet csillogott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése