44.
rész
Az
íróasztalon, mely közvetlenül az ablak mellett kapott helyet, egy hatalmas
rózsacsokor állt, melynek illata betöltötte az egész szobát. Alison
hitetlenkedve ingatta meg fejét, miközben lassan közelebb lépett, így
megláthatta, hogy a virág között egy kis, rózsaszín kártya várja, hogy
felnyissa, és elolvassa. Szíve összeszorult, és nagy levegőt vett, hogy
legyűrje a torkában keletkezett gombócot. A kártya nélkül is biztosan tudta, ki
küldte a virágokat, amelyeknek más körülmények között nagyon örült volna, most
viszont még fájdalmasabbá tette az elválást. Annyira elmerült gondolataiban,
hogy észre sem vette, nyílik a szoba ajtaja, és valaki észrevétlenül a háta
mögé áll. Ijedten rezzent össze, amikor két erős kar átölelte a derekát, és
magához húzta.
- Meglepetés
– suttogta fülébe Adriano, mire megkönnyebbülten elmosolyodott, és egy
másodpercre lehunyta szemét, amikor megérezte, hogy a férfi puhán a nyakába
csókol.
- Aggódtam
érted – szólalt meg halkan, miközben tenyerével Adriano alkarját simogatta,
mely szorosan fogta át derekát – hol jártál? – kérdezte vadul dobogó szívvel,
bár nem volt biztos benne, hogy tudni akarja a választ, mire Adriano mély
levegőt vett, és érezhetően megfeszült a teste.
- El
kellett intéznem valamit – válaszolta rejtélyesen, Alison pedig keserűen húzta
el a száját, ahogy belegondolt, miért is kell mindenképpen elmennie. Bár néhány
másodperccel ezelőtt még arra gondolt, talán hiba volt olyan hirtelen úgy
döntenie, hogy elhagyja a házat, visszatér a korábbi életéhez, és eldobni annak
a lehetőségét, hogy Adriano-val legyen, a férfi ezzel az egyetlen mondattal
emlékeztette rá, miért nem lett volna jó ötlet maradni. Képtelen lett volna
elviselni a folyamatos titkolózást, a rejtélyes válaszokat, melyek csak
sejtetik, hogy jobb, ha nem tudja az igazságot, az állandó aggodalmat, a tényt,
hogy egy olyan ember mellett van, aki folyamatosan megszegi a törvényt és aki
emiatt sosincs biztonságban. – El sem olvasod a kártyát? – rántotta ki
gondolatai közül Adriano hangja, mire nagyot nyelt, és egy mosolyt erőltetve
arcára, bólintott, majd kinyújtotta kezét, és kiemelte a rózsák közül a
kártyát. Keze enyhén remegett, amikor kinyitotta a borítékot, szeme pedig
megtelt könnyel, amikor meglátta, milyen üzenetet tartalmaz a kis kartonlap.
- Szeretlek
– olvasta fel hangosan, remegő hangon, miközben érezte, hogy hatalmas gombóc
keletkezik a torkában, amitől levegőt is alig kap, Adriano pedig megfordította
a karjában, úgy nézett bele a szemébe.
- Szeretlek,
Alison – suttogta, megismételve az írásban tett vallomást, mialatt kezével
finoman megsimogatta az arcát. Adriano szíve a torkában dobogott, gyomra
remegett az idegességtől, de azok után, ami előző este történt, úgy érezte, itt
az ideje, hogy bevallja az orvosnőnek, mit érez iránta. Hinni akart benne, hogy
érzelmei viszonzásra találnak, és abban is, hogy ellentétben azzal, amiben
megállapodtak, mégis lehet közös jövőjük. Még soha életében nem vallott
szerelmet senkinek, így most vadul kergették egymást fejében a gondolatok,
miközben a megfelelő szavakat kereste. – Én még soha nem éreztem így –
mosolyodott el zavartan, mire Alison is könnyes szemmel viszonozta a mosolyt,
de szívére mázsás súlyként nehezedett a teher, hiszen ellentétben a férfival, ő
tudta, hogy hamarosan elhagyja a házat.
- Adriano…
- próbálta félbeszakítani a férfit, mert meg akarta kímélni mindkettőjüket
attól, hogy még fájdalmasabb legyen az elválás, de Adriano nem hagyta.
- Ne!
Kérlek! – ellenkezett a férfi – hadd fejezzem be – nézett rá kérlelőn, de a
választ nem várta meg, csak folytatta – tudom, hogy a mi világunk sohasem
találkozhat! Azt is tudom, hogy te képtelen lennél itt élni, és elfogadni, amit
csinálok – sorolta az orvosnő korábban említett érveit, mialatt keze annak
nyakára vándorolt, és ujjbegyével cirógatta selymes bőrét. – De ha adnál nekem
egy kis időt… - sóhajtott mélyet, mint aki nem is tudja, hogyan győzze meg
kedvesét arról, hogy nekik egymás mellett a helyük a körülmények ellenére is.
- Alvarez
szabadon engedett – tört fel a doktornőből, mert nem akarta, hogy Adriano még
nehezebbé tegye a számára az elválást, miközben a fájdalom már szinte
fojtogatta, mire a férfi döbbenten hallgatott el, és kissé hátrébb lépve tőle,
nézett bele a szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni, valóban igaz-e, amit
mondott.
- Hogyan?
– nyögte ki a kérdést, miközben minden porcikája remélte, hogy az egész csak
egy rossz álom, de amikor Alison szomorúan nézett vissza rá, már tudta, hogy
eljött a pillanat, amikor be kell tartania az ígéretét.
- Ma
délelőtt magához hívatott… - fogott bele, hogy elmesélje, mi történt –
megkérdezte, mit kérek azért, mert megmentettem az életét… és én a
szabadságomat kértem – nyelt nagyot, és csak remélni merte, hogy Adriano
megérti, miért nem kettőjüket választotta. Néhány gyötrelmesen hosszú
másodpercig a férfi csak némán nézett rá, de amikor már kezdte azt hinni, hogy
tévedett, és mégsem tudja elfogadni, lassan bólintott.
- Mikor
indulsz? – kérdezte nagyot nyelve, miközben közelebb lépett hozzá.
- Ma…
amint becsomagoltam – felelte az orvosnő nehéz szívvel, mire újabb bólintás
volt a válasz.
- Megígértem,
hogy ha eljön ez az idő, elengedlek és tartom a szavam– szólalt meg halkan
Adriano, miközben úgy érezte, mintha tőből szakítaná ki valaki a szívét – de
azt nem gondoltam volna, hogy ilyen pokoli nehéz lesz… - sóhajtott mélyet, mire
Alison lehunyta szemét, és hagyta, hogy egy könnycsepp végig gördüljön az arcán,
amit Adriano egy finom mozdulattal törölt le. – Rendezni fogom az életemet,
Alison! Esküszöm! – ígérte meg szenvedélyes hangon, Alison pedig egy percig sem
kételkedett benne, hogy valóban meg fogja tenni. – Nem tudom, hogy el tudnál-e
fogadni ezzel a múlttal, de… - bizonytalanodott el kissé a hangja, mivel
fogalma sem volt róla, hogy akarja-e egyáltalán Alison, hogy továbbra is része
legyen az életének, mire a doktornő átkarolta nyakát és szorosan hozzásimult.
- Várni
foglak – suttogta a fülébe, lenyelve könnyeit, mire Adriano megkönnyebbülten
felsóhajtott, és olyan erősen szorította magához, amennyire csak tudta –
szeretlek – tette hozzá Alison elcsukló hangon, mire nagyot dobbant a szíve, és
kissé eltávolodva a nőtől, mélyen a szemébe nézett, majd lehajolt, és gyengéden
megcsókolta. Nyelvük lágyan, selymesen találkozott, és lassan, minden
másodpercét kiélvezve a pillanatnak csókolták egymást. Amikor ajkaik elváltak
egymástól, Adriano nehéz szívvel felsóhajtott.
- Joey
majd hazavisz, ha összepakoltál – szólalt meg rekedtes hangon, ezzel is
jelezve, hogy nem akarja még inkább elnyújtani a búcsú pillanatát, majd még
egyszer szomorúan rámosolygott a nőre, és elhagyta a szobát. Alison könnyeitől
elhomályosult tekintettel nézett le a kezében lévő kártyára, miközben lassan a
szekrényhez lépett, és erőt véve magán, hozzálátott, hogy összecsomagoljon.
Dr.
Platt összeráncolt szemöldökkel, aggodalmas tekintettel figyelte, ahogy
kolleginája komor arckifejezéssel odaáll a csap elé, és megnyitja térdével,
hogy nekiláthasson a bemosakodásnak. Tekintete észrevétlenül időzött el a
szépen ívelt, összehúzott szemöldökön, a kék szemeken, melyből eltűnt a korábbi
csillogás, a telt ajkakon, melyeket most komolyan szorított össze. Három napja
tért vissza hozzájuk dolgozni, de nyomokban sem hasonlított arra, akit egy
évvel ezelőtt megismert. Bár a kórházban hamar elterjedt a híre, hogy Alison
elveszítette a testvérét, Mike úgy érezte, több van a változás mögött, és a
feszültség, mely jelen pillanatban is körül vette az orvosnőt, nem tudható be
pusztán annak, hogy egy kimondottan nehéz műtét előtt álltak.
- Jól
vagy? – törte meg a csendet az orvos, mire Alison, mintha most ébredt volna,
meglepetten emelte rá kék szemét.
- Persze
– bólintott határozottan – semmi bajom, csak gondolatban már operálok –
erőltetett magára egy mosolyt. A legkisebb porcikája sem vágyott rá, hogy
beavassa kollégáját, merre jártak valójában gondolatai. Miután összecsomagolt a
házban, Joey készségesen hazaszállította, ő pedig hiába remélte, hogy legalább
egy másodpercre láthatja még Adriano-t, a férfi eltűnt a házból, és Joey sem
tudta megmondani, hova ment. Utólag úgy gondolta, jobb is volt így, legalább
nem lett még fájdalmasabb a búcsú. Nem tudta, lett volna-e elég ereje eljönni,
ha Adriano egy szóval is marasztalja. Alig hazaért, azonnal telefonált a
kórházba, az igazgató pedig kitörő örömmel fogadta, hogy ismét munkába tud
állni. Csak remélni merte, hogy a sok munka, és az ügyeletek, amit bevállalt,
elterelik majd figyelmét Adriano-ról. Legnagyobb sajnálatára azonban, a férfi
mindig jelen volt a gondolataiban, valahányszor lehunyta szemét, látta maga
előtt markáns arcát, érzéki mosolyát, éjszaka pedig nem egyszer álmodta azt,
hogy a karjaiban fekszik. Annál keserűbb volt az ébredés, amikor rá kellett
döbbennie, hogy talán sosem érezheti többé a közelségét. Bár a férfi megígérte,
hogy rendezni fogja az életét, Alison egyre kevésbé bízott abban, hogy ez
sikerülhet, annál is inkább, mivel éppen Adriano volt az, aki próbálta
megértetni vele, hogy ha egyszer belekeveredik ebbe a világba, képtelenség
kitörni onnan.
- Szeretném,
ha tudnád, hogy rám bármiben számíthatsz – rántotta ki gondolatai közül Mike
hangja, ezzel is jelezve, hogy nem igazán hitte el, hogy csak a közelgő műtéten
jár az esze, mire hálásan nézett a szőke hajú férfira.
- Tudom,
és köszönöm – nyelt nagyot, miközben elzárta a csapot, felkötötte szája elé a
maszkot, és felemelt kézzel, hátával lökte be a kétszárnyú ajtót. A műtőben már
előkészítették a 40-es éveinek közepén járó férfit, akinek feje mellett az
aneszteziológus ült.
- Alszik,
mint a bunda – közölte Dr. Carlson, miközben rutinos mozdulatokkal nyomott meg
egy-két gombot a lélegeztető gépen, és az EKG monitoron – akár máris nekiláthat
– tette hozzá, miközben egy nővér Alison elé lépett, és felsegítette rá a zöld
steril köpenyt és a gumikesztyűt. Miután végzett a doktornő egy neonlámpával
megvilágított tábla elé lépett, és összehúzott szemmel tanulmányozta át még
egyszer a röntgenfelvételt, majd nagyot sóhajtott, és a műtőasztal mellé állt.
- Akkor
lássunk hozzá! – jelentette ki határozottan, majd az egyik műtősnővér felé
fordult – szikét! – nyújtotta ki jobb kezét, így várva, hogy a kezébe helyezze
amaz a sterilizált eszközt, és amikor megkapta, magabiztos kézzel látott volna
neki, hogy felnyissa a beteget, de hirtelen kinyílt az ajtó, és egy nővér állt
mögötte. Szája elé maszkot tartott, tekintete pedig körbefutott a kollégák
között, akik körbeállták a műtőasztalt.
- Dr.
Benett! – szólította meg az orvosnőt, aki várakozón nézett rá – az igazgató úr
hívatja!
- Most?!
– lepődött meg Alison – éppen operálok – világított rá a nem éppen
elhanyagolható tényre, mire a nővér ártatlanul vonta meg vállait.
- Sajnálom,
de az igazgató úr azt mondta, most azonnal fel kell mennie hozzá! Fontos! –
tette hozzá bocsánatkérőn, mire Alison tanácstalanul nézett körül.
- Majd
én átveszem – ajánlotta fel Mike azonnal, ő pedig beletörődve sorsába, nagyot
sóhajtott, és átadta a szikét, majd elhagyta a műtőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése