37.
rész
Alison-nak
elég volt Adriano elkomoruló arcára néznie ahhoz, hogy tudja, véget ért a
romantikus estéjük. Miközben a telefont vállához szorította, felemelkedett a
plédről, és felvette cipőjét, szemöldöke pedig ráncba szaladt, ahogy a telefonálót
hallgatta a túlvégen.
- Tudom,
hogy nincs a szobájában – felelt a hívónak, aki nyilván Alison-t kereste. –
Velem van – közölte nyugodt hangon, majd várt néhány másodpercet, és
ingerültebben szólalt meg újra – nem mindegy, miért?! – csattant a hangja
türelmetlenül, amikor a másik arra volt kíváncsi, mit keres vele a doktornő. –
Mit akarsz tőle? – vette át a kérdezés jogát Adriano, miközben Alison nagyot
nyelve figyelt minden szóra. Csak remélni merte, hogy nem lesz semmi baja a
férfinak abból, hogy egy kis időt vele töltött kettesben. – Rendben – vett mély
levegőt, amikor meghallotta a választ, majd bólintott. – Azonnal ott leszek! –
zárta le a beszélgetést, majd bontotta a vonalat, és Alison felé fordult. –
Mennünk kell! Most! – jelentette ki határozottan, mialatt elfújta a gyertyákat,
és a poharakból a földre öntötte a vörösbort.
- Mennünk?
– kérdezett vissza Alison, miközben gyorsan felhúzta sportcipőjét, és abból,
hogy Adriano mit sem törődött a takaróval, csak indulásra készen várta, hogy
elkészüljön, sejtette, hogy nagy lehet a baj. – Mi lesz a holmikkal? – bökött
fejével Alison a gyertyákra és minden másra, melyek romantikus estéjük kellékei
voltak, mire Adriano csak legyintett.
- Később
elintézem, gyere! – fogta meg kezét és talpra segítette, majd szinte
futólépésben indultak el a villa felé, melynek bejáratánál már Joey várta őket.
- Hol
a pokolban voltatok?! – szegezte nekik a kérdést, mialatt félreállt az ajtóból,
és Alison döbbenten húzta fel szemöldökét, amikor orvosi táskáját a kezébe
nyomta. – Magának az lenne a dolga, hogy a szobájában várjon, ha szükség van a
szolgálataira! Nem volt ott! – támadt rá mérgesen, és hangjából jól kivehető
volt az idegesség, de amikor Alison válaszolni akart, Adriano megelőzte.
- Ne
húzd az időt! Hol van?! – kérdezte türelmetlenül, mire Joey hátat fordított
nekik, és egyenesen az alagsor felé indult, ők pedig egy emberként, futva
követték, hogy lépést tudjanak tartani vele. Alison pulzusa az egekbe szökött,
amikor meglátta, hogy megállnak a nehéz fémajtó előtt, pontosan ott, ahol
Adriano-t is megoperálta, és nagyot nyelve várta, hogy belépve, kiderüljön,
ezúttal ki sérült meg, és mennyire. Joey egyetlen mozdulattal lökte be a
hatalmas ajtót, és amikor szélesre tárult, a doktornő földbegyökerezett
lábakkal meredt a vizsgálóasztalra, melyen Diego Alvarez feküdt. Arca sápadt
volt, és eltorzult a fájdalomtól, ahogy fogát összeszorítva próbált uralkodni
magán, homloka verejtékben úszott, és láthatólag nehezen kapott levegőt.
- Épp
indulni akartunk, amikor egyszer csak a mellkasához kapott, és összeesett –
tájékoztatta őket Joey idegesen toporogva, miközben Alison közelebb lépett a
maffiavezérhez, mire annak hideg, szürke szeme rásiklott, és szinte könyörgőn
nézett fel rá az asztalról.
- Nem…
nem kapok… levegőt… - suttogta erőtlenül, ziháló mellkassal – csináljon…
valamit – szorította össze fogát, ahogy újabb fájdalom nyilallt testébe, Alison
azonban csak némán meredt rá. Adriano és Joey tanácstalanul néztek össze,
láthatólag arra számítottak, hogy a doktornő azonnal megkezdi a főnökük
ellátását, így most egyáltalán nem értették, mi történik, miközben az orvosnő
rezzenéstelen arccal figyelte Alvarez minden rezdülését, és képtelen volt
megmozdulni, hogy segítsen. A tudat, hogy éppen annak az embernek mentse meg az
életét, aki elvette a testvérét tőle, aki megzsarolta, és aki most fogolyként
tartja a házában, megbénította. Tekintete lassan vándorolt végig a magas,
szikár termeten, a kissé őszülő, sötét hajon, az elegáns öltönyön, majd
megállapodott a mindig ridegen csillogó szemeken, melyből most félelmet
olvashatott ki. Diego Alvarez félt, sőt, rettegett a haláltól, és ebben a
pillanatban fordult a kocka. Már nem az ő kezében volt a hatalom, már nem ő
döntött sorsokról, hanem az ő sorsáról dönthettek. Alison lassan közelebb
lépett hozzá, és megvetéssel a szája sarkában, undorodva nézett le a férfira,
aki kezét mellkasára szorítva, könyörögve formálta volna a szavakat, de
tüdejébe nem jutott elég oxigén ahhoz, hogy megszólaljon. Tekintetéből jól
kiolvashatta a doktornő, hogy amire ő rájött, az Alvarez előtt sem titok. A
kezében van az élete, és csak rajta múlik, mi fog történni vele. Adriano egy
percre sem vette le szemét Alison-ról, és vadul dobogó szívvel figyelte, hogy
vajon, mit fog tenni. Tisztában volt vele, hogy ha bosszút akar állni azért,
amit a maffiavezér elkövetett ellene, most itt a tökéletes alkalom. A
feszültség kézzel tapintható volt a helyiségben, és tüdejéből észrevétlenül
távozott a megkönnyebbült sóhaj, amikor meglátta, hogy a doktornő mély levegőt
vesz, egy másodpercre lehunyja szemét, majd felgyorsultak mozdulatai.
- Hol
érez fájdalmat? – kérdezte, miközben az ágy mögé lépett, és egy orrszondát
helyezett fel a férfi orrába, hogy könnyebben tudjon lélegezni, majd megnyitotta
az oxigénpalackot, és steril kesztyűt húzott.
- A…
vállamban… és a hátamban – nyögte nehezen Alvarez, mialatt Alison kioldotta a
nyakkendőjét, levette róla, és egyetlen mozdulattal rántotta szét a hófehér,
méregdrága inget, aztán fülébe illesztve sztetoszkópját, meghallgatta a
mellkasát.
- Szédülés?
Hányinger, eszméletvesztés? – jött a következő kérdés, mialatt megmérte a
vérnyomását, mire bólintás volt a válasz. – Túl szapora a pulzusa – jegyezte
meg, szinte csak úgy, magának, majd egy másik géphez lépett, és rutinos
mozdulatokkal helyezte fel az EKG tappancsait a széles mellkasra. Néhány
gombnyomás után a gép azonnal elkezdte kiköpni magából a felvételt, amit a
doktornő gondterhelten összeráncolt szemöldökkel tanulmányozott át, aztán
táskájához lépett, és egy fecskendő segítségével nitroglicerint szívott fel,
melyet azonnal Alvarez vénájába injektált, de abból, hogy a vezér még mindig
nem kapott rendesen levegőt, és láthatólag a fájdalma sem csökkent, egyértelmű
volt, hogy hatástalan.
- Mi
ez az egész? – lehelte erőtlenül a kérdést Alvarez, mire Alison elővett egy
másik üveget, és ismét teleszívta a fecskendőt.
- Infarktusa
van – közölte nyugodt hangon, de amikor be akarta volna adni a gyógyszert,
hirtelen Joey lépett mellé, és elkapta a karját, így akadályozva meg benne. –
Megőrült?! Mi a fenét művel?! – kérdezte Alison dühösen, miközben megpróbálta
kiszabadítani a karját, de amaz nem engedte.
- Mit
akar beadni neki? – faggatta gyanakodva, mert nyilván végre neki is leesett,
hogy Alison könnyedén megszabadulhatna fogva tartójától jelen helyzetben.
- Joey,
ne legyél hülye! – dörrent Adriano hangja fenyegetőn, mialatt ő is közelebb
lépett, és villámló szemekkel nézett a férfira, de annak esze ágában sem volt
engedelmeskedni.
- Béta
blokkoló – adott választ Alison, de amikor látta Joey arcán, hogy ezzel nem
sokra ment, folytatta – enyhíti a ritmuszavart – tette hozzá magyarázatképpen,
de a férfi még mindig összehúzott szemmel nézett rá.
- Mi
van, ha blöfföl? Mi van, ha ki akarja nyírni? – tette fel a kérdést, ami
megfogalmazódott benne, mire Alison türelmetlenül sóhajtott fel.
- Az
is lehet! De mi van, ha nem? – dobta vissza a kérdést, majd azonnal folytatta –
nézze! A főnökének hátsó fali infarktusa van, érti? Minden perc számít, az is,
amit most azzal tölt, hogy engem akadályoz! Engedje el a kezem, és hagyja, hogy
végezzem a munkámat! – utasította Joey-t kemény, határozott hangon, mire az
összeszorított szájjal, kelletlenül engedelmeskedett, ő pedig azonnal
beinjektálta a szert a férfi karjába, majd újra az EKG felé fordult, és újabb
leletet nyomtattatott ki. Megnyugodva látta, hogy javulni kezdenek az értékek,
miközben Alvarez színe is kezdett jobb lenni, és jól észrevehető volt, hogy
könnyebben kapott levegőt. – Nemsokára sokkal jobban lesz – fordult a vezér
felé, mire az pislogva jelezte, hogy megértette, amit mondott.
- Még
mindig… pokolian fáj… - szólalt meg halk, bágyadt hangon, mire Alison
bólintott, és a táskájából elővett egy kis üveget, és felszívta a fecskendőbe.
- Ez
morfium származék, fájdalomcsillapító – magyarázta nyugodtan a férfinak –
enyhíti a fájdalmat, és a nyugtató hatása miatt csökkenti a kardiogén shock
kialakulásának veszélyét – tette hozzá, miközben beadta a szert, majd távolabb
lépett, és még egyszer utoljára ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, majd
Joey felé fordult. – Felvihetik a szobájába, vigyék az EKG-t is! Valaki mindig
legyen vele, és ha bármi gond van, értesítsenek! – húzta ki magát, lerántva
kesztyűjét, melyet a fal melletti kukába hajított, így jelezve, hogy
Adriano-val ellentétben, Alvarez ágya mellett eszében sincs ügyeletet ellátni,
majd az ajtó felé indult, de amikor kilépett volna, a vezér halk hangja
megállította.
- Dr.
Benett… - vonta magára a figyelmét, és amikor Alison felé fordult, folytatta –
nem tudom… mit mondjak…
- A
szó, amit keres, a köszönöm! – vetette oda megvetőn, majd a férfi válaszát meg
sem várva, elhagyta a helyiséget, és meg sem állt a szobájáig, ahol amint
belépett, bezárta az ajtót, és hátát neki támasztva, lehunyt szemmel vett mély
levegőt, hogy leküzdje hányingerét. Nem tudta, mi borzasztja el jobban. Az,
hogy megmentette a bátyja gyilkosának életét, vagy az, hogy megfordult a
fejében, hagyja meghalni. Soha nem gondolta, hogy képes lenne ilyesmire, de
ahogy ott állt az ágya mellett, és végig nézett rajta, a kísértés elemi erővel
kerítette hatalmába. Gondolataiból halk kopogás rántotta ki, ő pedig nagyot
sóhajtva, összeszedte magát, és kinyitotta. Vele szemben Adriano állt, szeméből
együtt érzést olvashatott ki, miközben belépett a szobába, és becsukta maga
mögött az ajtót.
- Jól
vagy? – kérdezte halkan, elárulva, hogy pontosan tudja, mi ment végbe Alison-ban
az elmúlt fél órában, mire az orvosnő hátat fordított, és karba fonta kezeit
mellkasa előtt.
- Azt
akartam, hogy meghaljon – nyögte nehezen, remegő hangon, miközben
elborzasztotta a tudat, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi, mégis úgy
érezte, kell valaki, akivel megbeszélheti, és Adriano volt az egyetlen ember a
világon, akiben megbízott. – Ott álltam, és arra gondoltam… - akadt el egy
pillanatra, miközben Adriano némán hallgatta – arra gondoltam, ha hagyom
meghalni… szabad lehetek. Meg akartam tenni – vallotta be szinte suttogva, mire
Adriano közelebb lépett hozzá, és ujjait finoman fonta rá felkarjára.
- De
nem tetted meg – súgta hajába a szavakat, az orvosnő azonban kitépte magát a
kezei közül, és könnyes szemmel, dühösen nézett vissza rá.
- De
meg akartam tenni! – ismételte meg emeltebb hangon, és a férfi tudta, nem rá
mérges, inkább a helyzetre, arra, hogy megmentett egy gyilkost, aki a bátyja
haláláért felelős, és magára, amiért az elvei ellenére eljátszott a
gondolattal, hogy hagyjon meghalni valakit. Tudta, hogy ez kemény csata, ahogy
azt is tudta, hogy egyedül kell megvívnia, ő nem segíthet neki. – Az életre
esküdtem fel, Adriano! – tört fel Alison-ból kétségbeesetten – és mégsem
akartam segíteni! Láttam a szemében, hogy fél, láttam, hogy bennem bízik,
abban, hogy segítek, és én nem tettem semmit… és… - némult el hirtelen, majd,
amikor a férfira emelte kék szemét, abból jól kiolvasható volt a döbbenet – és
elégedettséggel töltött el, hogy most én irányítok! És ez undorító – rázkódott
meg látványosan, mire Adriano közelebb lépett hozzá, megfogta a karját, és
mélyen a szemébe nézett.
- Nem!
Ez emberi! – javította ki határozottan, majd azonnal folytatta – Alison! Alvarez
megzsarolt, megölte a testvéredet, és bezárt a házába! – emlékeztette az
orvosnőt arra, amit amúgy sem lett volna képes elfelejteni. – Bárki, akit
ismerek, eljátszott volna a gondolattal, hogy hagyja meghalni! Bárki, érted? –
simított végig arcán vigasztalón, majd halványan elmosolyodott – de rajtad
kívül nem ismerek senkit, aki mégis segített volna – tette hozzá halkan, mire
Alison nagyot nyelt, és amikor Adriano finoman magához vonta, engedelmesen
simult a biztonságot jelentő, erős karok közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése