40.
rész
Alison vágyakozva nyitotta meg ajkait
előtte, és gondolkodás nélkül viszonozta a csókot. Nyelvük türelmetlen éhséggel
kereste meg a másikét, miközben érezte, hogy Adriano keze megtalálja az utat
blúza alá, és érzéki lassúsággal simít végig hátán.
- Az… ajtó… - mormolta bele a csókba, miközben
keze rutinosan pattintotta szét a férfi ingének gombjait, és hallotta, ahogy
Adriano felnyög, amikor tenyere végig szántott forró bőrén.
- Bezártam
– lehelte vissza, miközben tovább csókolta, és simogatások közepette bújtatta
ki a blúzból, mialatt ajka már nyakára vándorolt, és perzselő csókokkal szórta
tele, Alison pedig hátrahajtott fejjel, lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést.
Tudta, hogy esztelenség, amit művel, de már nem érdekelte semmi, csak az, hogy
végre ismét Adriano karjai között lehet. Kezei sietősen szabadították meg a
férfit ingétől, tenyere alatt táncot lejtettek az izmok, miközben végig
simogatta felsőtestét, és ügyesen oldotta ki nadrágszíját. Adriano egyetlen
mozdulattal kapta a karjai közé, és fektette az ágyra, aztán fölé magasodott,
és centiméterről centiméterre csókolta végig nyakát, mellkasát, keze pedig
becézőn cirógatta telt mellét. Miközben finoman megszabadította a melltartótól,
Alison ráérősen csókolta végig vállát, mellkasát, keze pedig egyre lejjebb
tolta róla a nadrágot. Adriano kissé megemelkedett, hogy a nőnek könnyebb dolga
legyen, mialatt ő is lehámozta róla a farmert és az apró bugyit. Keze
vágyakozva futott végig combjának selymes bőrén, mialatt ajka apránként fedezte
fel a nő testét, puhán, gyengéden érintve minden pontot. Alison egyre
szaporábban vette a levegőt, háta pedig ívben megfeszült, amikor Adriano ajka
rátalált mellére, és nyelvével becézni kezdte. Csípője sürgetőn tapadt a
férfiéhoz, amaz pedig nem várakoztatta sokáig, lángoló szenvedélye ellenére
óvatosan vált eggyé vele. Az ajkáról feltörő sóhajt szenvedélyes csókkal
fojtotta el, miközben lassan mozogni kezdett. Alison átkarolta a nyakát és
szorosan hozzá simult, miközben érezte, hogy Adriano szíve is ugyanolyan őrült
iramot diktál. Vérük a fülükben dobolt, pulzusuk szaporán vert, és minden
sejtjükben érezték azt a bizsergést, amit csak a másik karjaiban élhettek át.
Ahogy közeledtek a gyönyör kapuja felé, úgy gyorsult fel mozgásuk is, de
ezúttal együtt lépték át a küszöbét. Adriano apró csókokkal hintette tele
Alison nyakát, majd hátára fordult, és nagyot sóhajtva húzta magához szerelmét.
- Azt
hiszem, ez nem volt jó ötlet – szólalt meg halkan a doktornő, mialatt keze
lágyan simogatta a férfi meztelen mellkasát, ujjbegye pedig mintegy véletlenül
szántott végig a hasán már rózsaszínben játszó, szépen begyógyult sebhelyen.
- Elhinnéd,
ha azt mondanám, sajnálom? – kérdezte Adriano, miközben ajka futólag érintette
meg Alison homlokát, így érezhette, hogy az megrázza fejét.
- Egy
másodpercig sem! – jelentette ki mosolyogva, mire amaz bólintott.
- Jó,
nem szívesen hazudnék neked – jegyezte meg mosolyogva, de hangja komolyan
csengett, így utalva rá, hogy valóban nem bánta meg egyetlen percét sem annak,
ami történt – most, hogyan tovább? – tette fel a legfontosabb kérdést, ami
mindkettőjüket foglalkoztatta, mire az orvosnő tanácstalanul sóhajtott fel.
- Fogalmam
sincs – vallotta be őszintén, és Adriano jól kihallhatta hangjából a
kételyeket, és szinte biztosra vette, hogy ugyanazt érzi, amit ő. Egyfelől le
akarja zárni, hiszen hosszú távon nem lehetett jövőjük, másfelől minden egyes
rezdüléséből érezte, hogy ugyanúgy vonzódik hozzá, ahogy ő.
- Ha
megint el akarsz küldeni, előre szólok, hogy nem tudom felnőttként kezelni a
dolgot – figyelmeztette halkan, félig komolyan Adriano – mindig a nyomodban
leszek, bámulni foglak, és duzzogni, amiért nem ölelhetlek át, nem csókolhatlak
meg, amikor csak akarlak – tette hozzá, mire Alison halkan felnevetett.
- Tényleg?
– húzta fel szemöldökét, miközben megemelte kissé fejét, és sandán nézett a
férfira – ez eddig fel sem tűnt – tette hozzá csipkelődve, mire Adriano
visszamosolygott rá, közben pedig eltűrt egy tincset homlokából füle mögé. Tudta,
hogy ezt kellene tennie, elküldenie, egyszer és mindenkorra tisztázni vele,
hogy közöttük nem lehet semmi, mégsem tudta megtenni. Túlságosan szerette,
túlságosan vágyott rá, és életében először a szívére akart hallgatni esze
helyett, mely azt súgta, ez csak múló boldogság lehet. Mégis, úgy érezte, joga
van legalább egy kis időre boldognak lenni.
- Hiányzol,
Alison – támaszkodott meg könyökén Adriano, kiragadva ezzel gondolataiból a
doktornőt, miközben kezével végig simított az arcán, majd hüvelykujját végig
húzta alsó ajkán, mely még mindig kissé duzzadt volt szenvedélyes csókjaiktól.
– Megértem, hogy nem akarsz ebben a világban élni, azt is megértem, hogy amint
lehet, magad mögött akarsz hagyni mindent – folytatta komoly, elszánt hangon,
miközben mélyen a nő szemébe nézett, és az kiolvashatta belőle a kétségbeesést.
– De amíg itt vagy… amíg itt kell lenned… hagyd, hogy veled legyek – kérte,
egészen közel hajolva hozzá. – Ne rontsuk el azt, ami van, azzal, hogy azon
gondolkodunk, mi lesz később – tette hozzá, mialatt szíve őrült iramot diktált
a válaszra várva. Tudta, hogy nem sok, amit kaphat ettől a szerelemtől, de úgy
döntött, ki akarja élvezni minden percét, és csak remélni merte, hogy Alison
nem küldi el megint. Azzal, hogy mi lesz, ha véget ér a doktornő rabsága, és
Alvarez szabadon engedi, nem akart foglalkozni, gondolni sem akart rá.
Eldöntötte, hogy csak a pillanatnak fog élni, feltéve, ha Alison is hagyja.
- Mire
gondolsz? – kérdezett vissza a doktornő elgondolkodva, miközben tekintetét egy
percre sem vette le a sötét szemekről – éljünk a pillanatnak? – fogalmazta meg
akaratlanul hangosan ugyanazt, amire Adriano is gondolt, és amikor az
határozottan bólintott, kétkedve mosolyodott el. – Nem is tudom… én még sosem
csináltam ilyet – bizonytalanodott el, miközben igyekezett figyelmen kívül
hagyni szíve vad dobogását, mely egyfolytában azt skandálta, fogadja el, amit a
férfi javasol, hiszen, miért is szenvedne az itt töltött napok, vagy akár hetek
során, ha boldog is lehetne. – Úgy értem, én mindig előre terveztem, mióta az
eszemet tudom. A tanulás, az orvosi… egy orvosnak muszáj előre terveznie! Nem
mehetek be egy műtőbe úgy, hogy lesz, ami lesz – túrt bele hajába
tanácstalanul, zavartan, Adriano pedig mosolyogva nézte. Legszívesebben
lecsókolta volna ajkáról az ideges mosolyt, de tudta, először meg kell
beszélniük a dolgot, így erőt vett magán.
- Ezek
szerint, azt is előre eltervezted, ami az imént történt? – húzta fel
szemöldökét, sokatmondón végig nézve magukon, mire Alison játékosan bokszolta
vállon, amiért egyáltalán ezt feltételezte róla.
- Nem
tudom, rémlik-e, de te jöttél utánam a szobámba – emlékeztette a férfit, de az
könnyedén vonta meg vállait.
- Talán
előre tudtad, hogy utánad fogok jönni – gondolkodott hangosan, mire Alison mosolyogva
megrázta fejét.
- Nem…
ami történt… az kivételesen spontán volt – felelte lesütött szemmel, mert még
mindig nem értette, hogyan lehetséges az, hogy ha Adriano közelében van,
képtelen józanul gondolkodni, és nemet mondani.
- Az
első együtt töltött éjszakánkat sem tervezted, igaz? – jött a következő kérdés
a férfitól, és amikor lassan nemet intett fejével, mosolyogva nyúlt álla alá,
hogy belenézhessen a szemébe – tapasztalataim szerint, felülmúlhatatlan vagy a
spontán dolgokban – kacsintott rá sokatmondón, miközben odahajolt, és puhán
megcsókolta, majd elnéző mosollyal ajkán figyelte, hogy a doktornő arcát elönti
a pír, így jelezve, hogy pontosan tudja, mire gondol. – Mi lenne, ha most is
spontán lennél, és egyszerűen csak… - hajolt oda egy újabb finom, leheletnyi
csókra, és elégedetten konstatálta, hogy Alison mélyet lélegzik – hagynád, hogy
megtörténjenek a dolgok? – vetette fel lehetőség gyanánt, mire Alison
mosolyogva nézett vissza rá.
- Tervezzem
meg, hogy spontán leszek? – húzta fel szemöldökét kérdőn, mialatt keze végig
cirógatta a széles mellkast.
- Úgy
valahogy – bólintott Adriano komisz csillogással a szemében, majd ismét
előrehajolt, és apró, puha csókokat lehelt az orvosnő nyakára, ő pedig lehunyt
szemmel élvezte ajkának érintését.
- Nem
is tudom… - sóhajtott fel szaggatottan, de hangja egyre megadóbban csengett,
mire Adriano felemelte fejét, és komolyan nézett mélyen a szemébe.
- Tudom,
hogy ez a néhány hét a legtöbb, amit adhatsz nekem – szólalt meg halkan,
miközben szívébe már most fájón szúrt a gondolat, hogy el kell majd válnia a
nőtől, de nem akarta hagyni, hogy ez beárnyékolja azt a kis boldogságot, amit
kaphat – megígérem, hogy amikor szabad leszel, én is elengedlek. Soha többé nem
látsz majd, nem foglak keresni semmilyen formában – ígérte meg nehéz szívvel,
miközben Alison érezte, hogy torka elszorul, ő pedig folytatta – de ne küldj el
magadtól addig, amíg itt vagy – kérte, miközben keze rásimult a nyakára, ujjai
pedig becézőn cirógatták a doktornő tarkóját, aki nagyot sóhajtva nézett bele a
könyörgőn csillogó barna szemekbe. Tudta, hogy nem lenne okos döntés hagyni,
hogy még jobban belebonyolódjon ebbe a kapcsolatba, ahogy azt is tudta, hogy
később csak még jobban fog fájni, mégsem volt képes eltolni magától Adriano-t.
Át akarta élni a boldogságot újra és újra, amíg csak lehet, miközben nem akart
foglalkozni azzal, mi lesz később. Elege volt belőle, hogy mindig az eszére hallgasson,
kivételesen a szívét akarta követni, így lassan, bizonytalanul bólintott.
- Rendben
– súgta halkan, miközben arra gondolt, mi lesz, ha később ő nem fogja tudni
majd elengedni a férfit, de amikor Adriano megkönnyebbülten rámosolygott, és
gyengéden megcsókolta, agya legmélyére űzte félelmeit, a józan ész intelmeit,
és engedelmesen nyitotta meg ajkát a férfi előtt, akinek nyelve selymes
puhasággal kereste meg az övét, miközben érezte, hogy keze végig simít oldalán,
majd finoman elfekteti és fölé magasodik, ő pedig kételyek nélkül adta át magát
a szenvedélynek, melyet senki más karjában nem élt még át azelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése