43.
rész
Alison
unottan dobta maga mellé az ágyra a könyvet, amit Alvarez könyvtárából szerzett
napokkal korábban, és amit most hiába olvasott, egyetlen sora sem tudta lekötni
a figyelmét. Gondolatai folyton elkalandoztak, és Adriano körül forogtak.
Miután előző este elváltak egymástól, gyorsan lezuhanyozott, és bebújt az
ágyába, remélve, hogy az álom most is olyan könnyedén eljön érte, mint mindig,
amióta egy párt alkottak a férfival. Ezúttal azonban, nem volt hozzá kegyes a
sors. Bármennyire erőlködött, nem tudta kiűzni fejéből félelmeit. Az, hogy
Adriano hirtelen elrohant, aggodalommal töltötte el, és minden zajra felriadt,
attól rettegve, hogy Joey érkezik hozzá, hogy elmondja, Adriano megint
megsérült. Állapotán semmit nem javított, hogy másnap reggel hiába kereste a
férfit, sőt egész délelőtt nem adott magáról életjelet, neki pedig egyre
nagyobb lett a félelme. Be kellett látnia, hogy bármennyire szereti őt,
képtelen ezt tovább csinálni, és nem dughatja folyton a homokba a fejét. Képtelen
tovább úgy tenni, mintha Adriano nem egy maffiavezér jobbkeze lenne, mintha nem
tenné kockára az életét nap mint nap, mintha nem követne el törvénybe ütköző
dolgokat, amiért évekre rács mögé kerülhet, ha egyszer nem lesz szerencséje és
elkapják. Igyekezve elnyomni a fájdalmat, mely szívében keletkezett a
gondolatra, hogy véget kell vetnie a kapcsolatnak, felállt az ágyról, és az
ablakhoz sétált, éppen akkor, amikor halk kopogást hallott az ajtó felől. Szíve
a torkába ugrott, és néhány lépéssel ott termett, remélve, hogy amikor
kinyitja, Adriano-t pillantja meg. Csalódottsága az arcára volt írva, amikor
szélesre tárva az ajtót, Joey állt vele szemben a szeretett férfi helyett.
- Jó
napot Joey – bólintott köszönésképpen a férfi felé, miközben bízott benne, hogy
nem Adriano miatt áll itt, és azzal nyugtatta magát, hogy amikor legutóbb a
férfi megsérült, Joey sokkal idegesebb volt, mint most, ahogy ott állt előtte
nyugodt kimértséggel az arcán.
- Dr.
Benett, a főnök látni akarja – jelentette be és hangján jól hallatszott, nem
fogad el nemleges választ, a biztonság kedvéért pedig még hozzátette – most! –
fűzte mellé parancsolóbb hangon, mire Alison rezignáltan bólintott.
- Máris
megyek – lépett ki a férfi mellett a folyosóra, és kissé unottan zsebre dugott
kézzel várta, hogy amaz felfogja, ezúttal semmiféle ellenkezést nem fog
hallani. Beletelt néhány másodpercbe, míg Joey rájött, hogy a doktornő minden
ellenvetés nélkül hajlandó vele tartani, és meglepettséggel az arcán fordult
felé.
- Csak
így, egyszerűen velem jön? Semmi szemtelen megjegyzés, vagy háborgás, amiért
ugrania kell? – faggatózott, mialatt elindult a vezér szobája felé, Alison
pedig megrántotta a vállát. Képtelen volt bármi másra gondolni azon kívül, hogy
mi lehet Adriano-val, így arra sem érzett késztetést, hogy Joey-val
vitatkozzon, mire az hirtelen megtorpant, és megállt előtte. Álla alá nyúlva,
tőle szokatlan szelídséggel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Valami baj
van? – kérdezte és hangjából olyan őszinte érdeklődés áradt, mely
megdöbbentette Alison-t.
- Nincsen
semmi baj – erőszakolt ki magából egy mosolyt a doktornő, miközben arra
gondolt, bárcsak rákérdezhetne a férfira, hogy tud-e valamit Adriano-ról.
Amikor megkerülte Joey-t, hogy folytassa útját, az néhány másodpercig
elgondolkodva nézett utána, majd váratlanul megszólalt.
- Akkor
maga is nyilván csak bal lábbal kelt, ahogy Adriano – szólt utána, és elégedett
mosoly költözött az ajkára, amikor meglátta, hogy az orvosnő megtorpan –
találkoztam vele ma délelőtt, de nem volt beszédes kedvében – tette hozzá,
Alison pedig elmormolt egy imát, amiért kérdés nélkül választ kapott, és
megtudhatta, hogy a férfi jól van. Lassan Joey felé fordult, és halványan
mosolyogva nézett rá.
- Köszönöm,
Joey – nyögte halkan, hálásan, mire amaz cinkosan hunyorította össze a szemét.
- Fogalmam
sincs, mire gondol – húzta ki magát, majd elindult a folyosó vége felé, ahol a
vezér szobája kapott helyet – jöjjön, Alvarez nem szereti, ha megvárakoztatják!
– tette hozzá látszólag morcosan, de Alison-t nem tudta becsapni. Amikor beléptek
a helyiségbe, Alvarez hátát megtámasztva, szokásos fekete, hajszálcsíkos
pizsamájában, szemüveggel az orrán olvasott éppen, de amint meglátta, hogy
vendégei érkeztek, letette az újságot, és szemüvegét az éjjeli szekrényre
dobta.
- Dr.
Benett! Örülök, hogy látom! – mosolygott rá kedvesen, mire Alison hidegen
bólintott felé, és az ágy mellé lépett.
- Hogy
érzi magát? – jött a hivatalos, orvosi kérdés, mialatt csuklójára helyezte
ujjait, és gyorsan ellenőrizte a pulzusát.
- Remekül!
– vett mély levegőt elégedetten Alvarez – majd’ kicsattanok az erőtől, és bízom
benne, hogy hamarosan elhagyhatom ezt az átkozott szobát, és végre normális
ruhát vehetek fel – tette hozzá grimaszolva végig nézve magán, miközben Alison
meghallgatta a mellkasát, és készített egy EKG felvételt.
- A
leletei alapján talán már a hétvégén tehet egy rövidebb sétát az udvaron – tett
némi engedményt a korábbi szigorú szabályokhoz képest, majd két lépést
távolodott az ágytól – addig is marad a diéta, a minimális mozgás –
figyelmeztette betegét, végül várt néhány másodpercig, de mivel a vezér nem
szólalt meg, megköszörülte torkát. – Amennyiben csak arra volt kíváncsi, hogy
mikor kelhet fel, úgy megkapta a választ! – jegyezte meg, és az ajtó felé
indult, mert mindennél jobban vágyott rá, hogy felkeresse Adriano-t és saját
szemével bizonyosodjon meg róla, hogy szerelme ép és egészséges, de Alvarez
hangja megállásra késztette.
- Azt
hiszem, még nem volt alkalmam rendesen megköszönni, hogy megmentette az
életemet – szólalt meg halkan, mire Joey, érezve a helyzet komolyságát, némán
hátrált ki az ajtón, kettesben hagyva őket. Mivel Alison válasz nélkül hagyta a
kijelentést, Alvarez tovább beszélt. – Noha, hálás vagyok azért, amit tett,
felmerült bennem egy kérdés… - hagyta nyitva a mondatot, és amikor látta az
érdeklődést felvillanni a kék szemekben, folytatta – miért nem hagyott
meghalni? Minden jelenlegi problémája megoldódott volna egy csapásra, ráadásul
a maga szemszögéből nézve, meg is érdemeltem volna. Akkor hát… miért nem? –
tette fel a kérdést, mely napok óta nem hagyta nyugodni, mire Alison
örömtelenül, keserűen mosolyodott el, ő pedig tudta, hogy ezúttal is őszinte
választ fog kapni.
- Eljátszottam
a gondolattal – felelte a doktornő és szeméből jól kiolvashatta a férfi, milyen
komolyan beszél, és mekkora harc volt önmagával, hogy végül mégis másképp
döntött. – Fogalma sincs, mekkora volt a kísértés…
- Mégsem
tette meg – vonta le az egyértelmű következtetést Alvarez, miközben egy
pillanatra sem vette le szemét Alison-ról, aki gyanakodva nézett vissza rá, és
próbált rájönni, mire akar kilyukadni a férfi. – Miért?
- Mert
akkor semmivel sem lettem volna különb magánál – jött az újabb egyenes válasz a
doktornőtől, mire Diego keserűen húzta el száját, és bólintott.
- Megmentette
az életemet. Tartozom magának, és én sosem maradok adósa senkinek! – jelentette
ki határozott hangon, és arcán jól látszott, minden szavát komolyan gondolja. –
Kérhet bármit! Mondjon egy összeget! – adta meg a lehetőséget Alison-nak, aki
először kétkedve ráncolta össze szemöldökét, de amikor látta, hogy Alvarez nem
viccel, nagy levegőt vett.
- Az
életemet akarom… a maga életéért cserébe – nyögte nehezen, vadul dobogó
szívvel, miközben érezte, itt az esélye, hogy szabad legyen, mire a vezér
értetlenül nézett vissza rá.
- Ezt,
hogy érti? – kérdezte meglepetten, miközben lelke mélyén pontosan tudta, mire
gondol a nő, csak nem akarta elhinni.
- Engedjen
el! – tette egyértelművé a kérését Alison, mialatt igyekezett nem gondolni
arra, hogy a szabadsága azt is jelenti, soha többé nem fogja látni Adriano-t. –
Vissza akarom kapni az életemet, és azt akarom, hogy felejtse el, hogy
egyáltalán létezem! – fűzte hozzá, mire Alvarez mélyet sóhajtott, és karba
fonta kezeit. Arcán jól látszott, elgondolkodik azon, amit az orvosnő kér tőle,
de a legkevésbé sem fűlik hozzá a foga, hogy teljesítse azt.
- Dr.
Benett – fogott bele halkan, megfontoltan, Alison pedig meg sem lepődött, hogy
nem egyezett bele azonnal a kérésébe. – Van egy ajánlatom a maga számára, és
kérem, fontolja meg alaposan, mielőtt dönt – emelte fel kezét nyugtatólag a
főnök, amikor látta, hogy az orvosnő szóra nyitja száját, hogy tiltakozzon. – A
mai nappal eltörlöm az adósságot, amit a testvére hagyott magára. Bármekkora
összeget kifizetek, maga pedig itt marad nálam, mint a fizetett magánorvosom!
Nem azért, mert kényszerítem, hanem mert így akarja! – tette meg ajánlatát,
mire Alison undorodva húzta el száját, ő pedig folytatta – gazdaggá tehetem!
Annyi pénze lenne, hogy meg sem tudná számolni!
- Lehet,
hogy a maga élete megvásárolható, de az enyém nem! – jelentette ki büszkén
felszegett állal, miközben farkasszemet nézett a maffiavezérrel – ha valóban
meg akarja hálálni, hogy megmentettem az életét, akkor engedjen el! Várom a
válaszát! – vetette oda foghegyről, majd sarkon fordult, és az ajtó felé indult,
hogy hagyja gondolkodni a férfit, de az hirtelen megszólalt.
- Még
Adriano miatt sem maradna? – kérdezte halkan, de Alison mégis tisztán értette,
és most gyanakvó tekintettel fordult mégis a vezér felé.
- Tessék?
– kérdezett vissza válasz helyett, mire amaz elmosolyodott, ami megint
ugyanarra a ragadozóra emlékeztette a doktornőt, akit mindig is látott benne.
- Jól
tudja, mire célzok! – közölte nyugodt hangon – Azt hittem, az, ami maguk között
van, elég indok lesz majd, hogy maradjon.
- Nem
tudom, miről beszél – nyelt nagyot Alison, az utolsó másodpercig is tagadva,
mire Alvarez lassan ingatni kezdte fejét.
- Jaj,
Dr. Benett – sóhajtott sajnálkozva – már, hogyne tudná! – nézett rá sokatmondó
tekintettel és hideg szürke szemében mindent tudó fény villant. – Tényleg azt
hiszi, hogy azért vagyok még mindig ennek a családnak a feje, mert jól áll az
öltöny? – tette fel a költői kérdést, majd azonnal folytatta, mit sem törődve a
döbbenten álló orvosnővel. – Az évek hosszú során megtanultam, hogy a lényeg a
részletekben rejlik. Adriano már akkor felfigyelt magára, amikor először
találkoztak. Megjegyzem, van ízlése a kölyöknek, nem tudom hibáztatni érte –
nevetett fel halkan, mint egy gondoskodó apa, aki szembesül vele, hogy
elsőszülöttje életében először szerelmes. – Nem volt nehéz rájönnöm, hogy
magába szeretett. Úgy védte, mint egy tigris, ugrásra készen, és gyanítom, hogy
Joey baját is ellátta, amikor kezet emelt magára. Ennek köszönhető, hogy
megváltozott a viselkedése – rántotta meg vállát könnyedén, Alison pedig
hitetlenkedve rázta meg fejét.
- Ezt
is tudja? – bukott ki belőle a kérdés, ezzel is elismerve, hogy a férfi nem
tévedett, mire az lassan bólintott.
- Mint
mondtam, a részletek, Dr. Benett – magyarázta nyugodtan – Jó megfigyelő vagyok.
Ha nem így lenne, valószínűleg már halott lennék, vagy rács mögött ülnék –
vélte elgondolkodva, miközben egy pohár víz után nyúlt, és ráérősen
belekortyolt. – Ezen kívül, láttam magukat tegnap este az ablakomból, ahogy
édes kettesben távoztak – tette hozzá, mire Alison összeszorította fogát.
- Felkelt
az ágyból az utasításom ellenére?! – tört fel belőle mérgesen, mire Alvarez
kíváncsian mérte végig.
- Azért
mérges, mert mint orvos, aggódik értem, vagy azért, mert így megláttam magukat?
– tette fel a kérdést, amire még Alison sem tudta a választ, majd nagyot
sóhajtott. – Mindegy is – legyintett lemondón – talán közbe kellett volna
avatkoznom, amikor észrevettem, hogy viszonozni kezdi Adriano érzéseit… és amikor
most idehívattam, ez is volt a tervem – vallotta be őszintén, Alison pedig
értetlenül nézett rá.
- Mi
változott? – kérdezett rá egyenesen, és szíve a torkában dobogott, mire Alvarez
végig simított hátrazselézett haján.
- Közölte,
hogy el akar menni, én viszont bízom benne, hogy az Adriano iránt érzett
szerelme itt tartja majd – válaszolta, mélyen a szemébe nézve, mintha onnan
akarná kiolvasni a választ, mire Alison undorodva húzta el száját.
- Megint
meg akar zsarolni? – szegezte nyíltan a kérdést a férfinak, és a másodpercek
kész örökkévalóságnak tűntek, amíg amaz elgondolkodva nézett vissza rá, ő pedig
nem tudta eldönteni, milyen válaszra számít inkább. Ha megzsarolja, nyugodt
lelkiismerettel maradhatna együtt Adriano-val, hiszen nem az ő döntése lesz,
hogy itt marad a házban, ha viszont elengedi, végre szabad lehet, visszatérhet
a saját életéhez.
- Nem
– rántotta ki gondolatai közül Alvarez mély hangja, ő pedig először nem is
hitte el, hogy jól hall, miközben az tovább beszélt – azt hiszem, azok után,
amit tett értem, nem lenne tisztességes. Mivel a pénz, ellentétben a bátyjával,
nem motiválja, arra kérem, hallgasson a szívére… és maradjon – emelkedett meg
kissé az ágyban a vezér – Adriano miatt! Össze fog törni, ha elmegy! Még sosem
láttam, hogy bármelyik nő ilyen hatással lett volna rá. Ez nemcsak fizikai
vonzalom! Sokkal több annál, és ezt maga is tudja! – jelentette ki, a nő
érzelmeire alapozva, és elégedetten látta, hogy Alison elbizonytalanodik, így
tovább ütötte a vasat. – Nos? Hogy dönt? Velünk marad? – kérdezte, mire a
doktornő elgondolkodva harapta be alsó ajkát. Csábító volt a gondolat, hogy
együtt maradjon Adriano-val, minden nap az ölelő karok közé simuljon, ráadásul
titkolózniuk sem kellett volna többé, de tudta, hogy képtelen lenne élete
végéig elnyomni a lelkiismeretét, vagy elfogadni azt, mivel foglalkozik a
férfi, akit szeret.
- Nem
tehetem – nyelt nagyot nehéz szívvel – nem tudom megtenni… függetlenül attól,
amit érzek, én képtelen lennék ezt az életet élni – tette hozzá halkan, mire
Alvarez néhány másodpercig némán nézett rá, majd lassan bólintott.
- Megértem,
és tiszteletben tartom a döntését – válaszolta szokatlan kedvességgel a
hangjában, majd kihúzta magát – Dr. Benett! Szabadon távozhat, amikor csak
akar, és szavamat adom rá, hogy soha többé nem fogom keresni! Remélem, így
egálban vagyunk – fűzte mellé, Alison pedig keserű mosolyra húzta ajkát.
- Nekem
elég annyi, hogy én már nem tartozom magának semmivel – jegyezte meg, majd
hátat fordított és meg sem állt a szobájáig. Amikor azonban belépett, földbegyökerezett
a lába a látványtól és elnyíló ajkakkal, döbbenten nézett maga elé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése