23.
rész
Kate
lassan zárta be Nanny mögött az ajtót, és hátra sem kellett fordulnia ahhoz,
hogy tudja, Dean a nappaliban áll és őt figyeli. Szinte hátában érezte a
tekintetét, miközben biztos volt benne, hogy akárcsak neki, Dean-nek is az
iménti csók jár a fejében. Fogalma sem volt, meddig mentek volna el, ha Helen
nem jelenik meg, de megrémítette a felismerés, milyen elsöprő szenvedélyt
tudott kiváltani belőle a férfi egyetlen csókjával, érintésével. Ezek után még
határozottabban tudta, hogy nem maradhat kettesben vele, nem kockáztathat, így
felvértezve magát vonzereje ellen, nagy levegőt vett, és kihúzott testtartással
fordult Dean felé, aki kezében tartva kalapját nézett rá némán.
- Köszönök
mindent, de azt hiszem, jobb, ha most inkább elmész – törte meg a csendet halk,
mégis határozott hangon, mire Dean, akinek egyértelművé vált, hogy Kate nem
akar beszélni arról, amit kettőjük között történt a konyhában, lassan
bólintott.
- Nem
akarlak egyedül hagyni – próbált meg ellenkezni, annak ellenére, hogy sejtette,
miért nem akar ismét kettesben maradni vele a nő. Ez egyfelől örömmel töltötte
el, hiszen azt jelentette, hogy ő is belátta, a kettőjük között lévő vonzalom
erősebb mindennél, másfelől bántotta, hogy inkább elküldi, mintsem, hogy
átengedje magát az érzéseinek.
- Meg
tudom védeni magam – fonta keresztbe karjait Kate, miközben magában azért
fohászkodott, hogy menjen már el a férfi. Egyre kevesebb erőt érzett magában
ahhoz, hogy távol maradjon tőle, vágyott a csókjára, bele akart simulni az
ölelésébe, megint átélni azt a szenvedélyt, amit korábban, de esze megálljt
parancsolt, és óvatosságra intette.
- Rendben
– nyomott el egy sóhajt Dean, miközben fejébe nyomta kalapját, és az ajtó felé
indult, amit Kate megkönnyebbülten tárt szélesre előtte, de mielőtt kilépett,
még megállt mellette. – Elküldöm a laborba a leveleket, amint lesz eredmény,
értesítelek – ígérte, és amikor Kate bólintott, hozzátette – ha bármi gyanúsat
észlelsz, vagy történik valami, hívj! Megígéred? – nézett mélyen a szemébe,
mire ismét néma bólintás volt a felelet, és amikor elhagyta a házat, Kate
nagyot sóhajtva zárta be az ajtót, majd lehunyt szemmel támasztotta meg
homlokát annak lapján.
A
napok gyorsan váltották egymást, Kate pedig igyekezett nem gondolni sem a
levelekre, sem Random mérgezésére, már csak azért sem, mert ezt követően nem
érkezett több üzenet, ő pedig hinni akart benne, hogy valaki csak rá akart
ijeszteni, aminek meglehetősen beteges módját választotta. Helen-nek mindössze
annyit mondott hűséges kutyájukról, hogy beteg lett, az állatorvos pedig
jobbnak látta, ha elaltatják, így megkímélve a hosszas szenvedéstől, mert nem
akarta megrémíteni, a levelekről pedig mélyen hallgatott. Nem látta
szükségességét, hogy felidegesítse, vagy aggódni kezdjen. Ehelyett igyekezett
minél több időt tölteni nagyanyjával, akivel rengeteget sétáltak, kijártak
lovagolni, vagy csak a konyhában sütöttek, főztek, és beszélgettek. Habár Helen
időnként megpróbálta Dean-re és a kapcsolatukra terelni a szót, Kate mindig
ügyesen megkerülte a témát, vagy kitért a válasz elől, amiből úgy tűnt, Nanny
megértette, hogy nem akar beszélni róla, mert sosem erőltette tovább. Bár
hangosan nem volt hajlandó elmondani, ami szívét nyomta, ha egyedül volt,
rendszerint csak e körül forogtak gondolatai. Teljes zűrzavar volt a fejében,
fogalma sem volt, mit és kinek higgyen. Számtalan érv szólt amellett, hogy
Karen csapdájába sétált bele aznap este, aki ügyesen kitervelte, hogyan
szedhetné szét őket, de semmi nem adott magyarázatot a csókra, aminek
szemtanúja volt. Clyde szavai is a fülében csengtek, ahogy óvatosságra inti
Dean-nel szemben, ugyanakkor szívének nem tudott parancsolni, mely ugyanolyan
hevesen sóvárgott a férfi után, mint tíz évvel ezelőtt. Miközben nagyot
sóhajtott, és erőnek erejével terelte más irányba gondolatait, kinyitotta a
szekrényt, és könnyedén akasztott le egy farmeringet, mely színben és anyagában
tökéletesen passzolt farmernadrágjához. Miután gyorsan belebújt, egyetlen gomb
kivételével összegombolta, majd betűrte nadrágjába, aztán kihúzott egy fiókot, és
egy sötétkék kendővel a kezében állt meg a tükör előtt. Haját szoros copfba
kötötte, majd kissé lejjebb hajtotta az ing gallérját, hogy jobban hozzáférjen
nyakához. Tekintete elkomorult, amikor meglátta a heget, majd nagyot sóhajtott,
és kétszer körbe tekerte körülötte a kendőt, amit aztán megcsomózott, és
aprólékos mozdulatokkal igazította meg, hogy minél divatosabbnak tűnjön. Amint
végzett, belebújt csizmájába, felkapta kalapját, és villámgyorsan száguldott le
a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol nagyanyja éppen tányérra pakolta a
rántottát. Az asztalon már ott állt két pohár narancslé, egy kis gyümölcs,
friss kenyér és sült szalonna, Nanny pedig mosolyogva fordult felé, amikor
belépett.
- Jó
reggelt! – köszönt vidáman, miközben lehuppant az egyik székre, és türelmetlen
éhséggel látott hozzá a rántottának.
- Jó
reggelt! – köszönt vissza Nanny, akinek tekintete simogatón futott végig Kate
karcsú alakján, és tetőtől talpig végig mérte. Amikor szeme megakadt a kendőn,
rosszallón ráncolta össze szemöldökét. – Megértem, hogy át akarod érezni a
vidéki hangulatot, de tényleg szükséges, hogy mindig a nyakadba aggasd ezeket a
rondaságokat? – kérdezte elhúzott szájjal – olyan gyönyörű nyakad van, kár
takargatni – tette hozzá, és figyelmét nem kerülte el, hogy amikor odanyúlt
volna, Kate ösztönösen húzódott el előle.
- Nekem
tetszik – rántotta meg vállát látszólag könnyedén, de kényelmetlenül kezdett
feszengeni, amikor pillantása találkozott Helen gyanakvón összehúzott szemével
– mi az? – kérdezte érdeklődve, miután egyre zavaróbb volt az átható tekintet,
mire Nanny elgondolkodva nézett vissza rá.
- Nem
is tudom… csak egy érzés – jegyezte meg, szinte csak magának, majd folytatta,
miközben Kate érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve. – Mondd csak, nem
titkolsz előlem valamit? – szegezte neki a kérdést, mire unokája döbbenten
nézett vissza rá, és nagyot nyelve gyűrte le a rántottát torkán.
- Titkolni?
Én? Miért gondolod ezt? – kerülte meg az egyenes választ kérdésekkel, éppúgy,
mint gyerekkorában, mire Nanny fürkészőn fúrta szemét az övébe.
- Olyan
furcsa vagy mostanában – válaszolt nyugodt, töprengő hangon – azelőtt néhány
napra tudtál csak elszakadni Bostontól, de most közölted, hogy több hétre
hazajössz. Aztán itt ez a kendő mánia… azelőtt sosem hordtál ilyesmit – sorolta
a furcsaságokat, miközben Kate idegesen vett mély levegőt, és minden
igyekezetével azon volt, hogy arcán ne látszódjon semmi, ami Nanny-t
megerősíthetné abban, hogy joggal gyanakszik.
- Túl
sok filmet nézel – ütötte el tréfásan a gyanakvást, annak ellenére, hogy a
legkevésbé sem volt kedve viccelődni – elegem lett a bostoni rohanásból és a
sok gyilkosból, ezért kivettem a felhalmozott szabadságaimat. Ami a kendőket
illeti, láttam egy divatmagazinban, és megtetszett – magyarázta könnyed
hangsúllyal, majd elnyomva egy sóhajt, mosolyt erőltetett arcára. – Hidd el,
nem titkolok semmit – hazudta szemrebbenés nélkül, miközben bűntudat gyötörte,
amiért nem mondta el az igazat, majd minden figyelmét a rántottának szentelte. Amint
megérezte, hogy a sült tojás szétomlik a szájában, lehunyta szemét, és
elégedett mosollyal ajkán, felsóhajtott. – Ez mennyei! – dicsérte az ételt,
mire Nanny, aki időközben szintén helyet foglalt mellette, és egy pirítósra
vajat kent, elnéző mosollyal ajkán pihentette meg tekintetét unokáján.
- Sietsz
valahova? – húzta fel kérdőn szemöldökét, ahogy látta, milyen gyorsan pusztítja
el Kate a tányérról a tojást, majd nagyot kortyol a narancsléből, mire az,
bólogatni kezdett.
- Megfuttatom
egy kicsit Acapulco-t – válaszolta, megkönnyebbülten, amiért láthatólag Nanny
beérte válaszával, és nem faggatózott többet, miközben felhajtotta az üdítő
maradékát, és jóllakottan dőlt hátra a széken, de majdnem elveszítette az
egyensúlyát, ahogy reccsent egyet alatta a lábakat összetartó fadarab.
- Óvatosan!
– figyelmeztette ijedten Helen, majd folytatta – már hetek óta szólni akartam
Phil-nek, hogy ragassza meg, de mindig kimegy a fejemből – simított végig
homlokán bosszankodva, ahogy rájött, unokája hanyatt is eshetett volna, ha nem
nyeri vissza időben egyensúlyát.
- Jobb,
ha nem kísértem a sorsomat – állt fel lassan a nem túl stabil bútorról Kate,
majd a tányért és poharát a mosogatóba helyezte – köszönöm a reggelit – hajolt
oda Nanny-hez, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára, de amikor el akart indulni,
annak hangja megállította.
- Várj!
– intette nyugalomra a nőt, aki grimaszolva fogadott szót, miközben már
legszívesebben az istállóban lett volna szeretett lova mellett. – Donald és én
bemegyünk a városba, csak este érünk haza. Ebéd van a hűtőben, sült csirke és
saláta – bökött fejével a hűtő irányába, mire Kate engedelmesen bólintott, majd
ismét megpuszilta Helen-t, és még mielőtt a nő megint megakadályozhatta volna
benne, sietősen távozott. Helen gondterhelten sóhajtva nézett utána. Hitte is
meg nem is, amit unokája mondott, de a balsejtelemmel, ami megkörnyékezte, nem
tudott, mit kezdeni. Ösztönei azt súgták, titkol előle valamit, de azt is
érezte, hogy még nem tudná kiszedni belőle az igazságot. Miközben ő is felállt,
hogy leszedje az asztalt, és elmosogasson, mire Donald megérkezik, hirtelen,
mint egy villanás ugrott be neki, miről felejtett el szólni Kate-nek, majd
könnyedén legyintett. Talán jobb is, ha nem tudja előre – nyugtatta meg
lelkiismeretét, majd dúdolva nekilátott a munkának.
Kate léptei felverték a port, ahogy
az istálló felé igyekezett, és már messziről hallotta Acapulco türelmetlen
nyerítését. Amint belépett, a kanca izgatottan emelte meg többször is a fejét,
ő pedig mosolyogva sétált oda a karámhoz, és simított végig a hófehér folton
homlokán.
- Van
kedved csatangolni egyet? – kérdezte halkan duruzsolva, mire újabb bólogatás
volt a válasz, ő pedig nevetve rántotta fel a karám ajtaját lezáró reteszt, és
lépett be hozzá. Keze gyakorlott mozdulattal csúsztatta bele a ló fejét a
zablába, majd óvatosan kivezette helyéről az udvarra. Ezt követően leemelte az
egyik nyerget, és minden különösebb erőfeszítés nélkül, ügyesen dobta át a ló
hátán, majd nyúlt alá, és húzta meg a hevedereket. Ahogy kiegyenesedett, furcsa
érzés kerítette hatalmába. Utoljára Bostonban érzett ehhez hasonlót, amikor
beépített nyomozóként egy prostituáltakra vadászó gyilkost akartak elkapni, és
ő vállalta a csali szerepét. Ahogy akkor, most is borzongás futott végig a
hátán, ő pedig gyanakvó tekintettel nézett körbe a birtokon. Olyan érzése volt,
mintha figyelné valaki, de amikor nem látott senkit, sóhajtva rázta meg fejét. –
Össze kell szednem magam, mert így szép lassan megőrülök – motyogta magában,
félhangosan, mire Acapulco, mintha megértette volna nyugtalanságát, vigasztalón
fordította felé fejét, és bökte vállon, így sürgetve, hogy ne szöszmötöljön már
annyit, induljanak. – Rendben, máris, kislány! – nevetett fel Kate, majd
beillesztette csizmája orrát a kengyelbe, és ruganyos mozgással pattant a
fekete kanca hátára. Hirtelen ötlettől vezérelve, lekapta fejéről kalapját, azt
a kerítés egyik sarkára hajította, a haját összeszorító gumit pedig farmerjának
zsebébe rejtette, majd elindult. Amint kellő távolságra jutott a birtoktól, és
már nem kellett attól tartania, hogy Phil meglátja, és beárulja Nanny-nek,
kissé előrébb dőlt a nyeregben, szorosan Acapulco nyakához hajolt, lábával
pedig enyhe nyomással ösztönözte vágtára a telivért, aki engedelmesen
gyorsította meg lépteit, ő pedig élvezettel adta át magát a szabadság érzésének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése