26.
rész
Mire
visszaértek az istállókhoz, Phil már várt rájuk. Kalapját kissé megemelve
törölte meg verejtékező homlokát zsebkendőjével, majd farzsebébe dugva azt,
magabiztos kézzel fogta meg mindkét ló kantárának szárát.
- Ha
gondolod, Dean, Acapulco mellett Hurrikánt is szívesen ellátjuk – javasolta a
férfinak előzékenyen, aki azonban megrázta a fejét.
- Hagyd
csak, Phil – hárította el az ajánlatot hálásan mosolyogva – hazafele még úgyis
kifárad, majd otthon gondoskodom róla – magyarázta, mire Phil bólintott, és
elvezette az állatokat, ők pedig néma csendben tették meg az utat a házig.
Amint beléptek, Kate a fogasra akasztotta kalapját, melyet ugyanott talált meg
a kerítésen, ahol hagyta, majd villámgyors mozdulatokkal kötötte bele a
hajgumit hajába, aztán a konyhába sétált, Dean pedig, kezében saját kalapjával,
követte.
- Megkínálhatlak
valamivel? – törte meg a rájuk telepedő csendet Kate zavartan, mert sehogy sem
tudta, mit mondhatna a férfinak azok után, ami történt. Tisztában volt vele,
hogy magyarázattal tartozna, főleg mivel olyan odaadón simult a karjai közé, és
viszonozta csókját, de képtelennek érezte magát arra, hogy bevallja az igazat,
azt, hogy mitől fél a leginkább, aminek semmi köze nem volt Bostonhoz.
- Egy
pohár hideg víz – bólintott Dean, mialatt tekintetét egy percre sem vette le a
nőről, akiből szinte kézzel foghatóan áradt a feszültség. Ösztönei azt súgták,
sokkal több van távolságtartása mögött, mint az, hogy nem akar visszaköltözni
Lakeville-be, csak azt nem értette, miért nem akarja elmondani. Miközben Kate
egy pohárba vizet töltött, és beledobott néhány jégkockát, ő közelebb lépett
hozzá, így a nyomozónő meglepetten hőkölt hátra, amikor megfordult, és szembe
találta magát a férfival, akinek kék szeme egyenesen az övébe fúródott. – Nem
Boston miatt löksz el magadtól, igaz? – szólalt meg halkan, és amikor Kate nem
válaszolt, már tudta, hogy igaza van. – Miért nem mondod el az igazat? –
kérdezte, figyelmen kívül hagyva a nő kezében lévő italt, melyet felé nyújtott,
mire Kate nagyot nyelt, és megnedvesítette kiszáradt ajkát.
- Én…
nem állok erre készen – nyögte nehezen, Dean pedig kérdőn, fájó tekintettel
nézett vissza rá.
- Kettőnkre?
– kérdezte vadul dobogó szívvel, és megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt,
amikor Kate lassan megrázta a fejét.
- Arra,
hogy elmondjam, miért nem lehetek veled – vallotta be őszintén Kate, miközben
letette a mögötte lévő pultra a poharat, és kibújva a pult és Dean közötti szűk
helyről, távolabb lépett a férfitól. – Sok minden változott a tíz év alatt, már
nem az vagyok, aki régen – folytatta látszólag nyugodtan, de elárulta hangjának
remegése.
- Szeretlek,
Kate – lépett hozzá közel Dean, és szinte suttogva vallotta be érzéseit, de
Kate könnyes szemmel rázta meg fejét.
- Te
nem engem szeretsz Dean – nyelt nagyot, hogy eltűnjön a gombóc torkából – az
emlékünket szereted, és azt, aki voltam. Egy 16 éves kislányt, aki… aki… -
dadogta, mert sehogy sem jött ki a száján az igazság, az, hogy egy olyan
valakit szeret, akinek még makulátlan volt a bőre, a lelke, aki nem ment
keresztül mindazon a borzalmon, amin ő, de Dean nem hagyta, hogy megtalálja a
szavakat, mert finoman nyakára csúsztatta kezét, és nem tudhatta, hogy ezzel az
egyetlen mozdulattal csak még inkább elmélyíti a nő lelkében a fájdalmat, aki
lehunyta szemét.
- Mitől
félsz ennyire? – tapintott rá a lényegre önkéntelenül Dean, és Kate már éppen
szóra nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor megszólalt a férfi
telefonja, ő azonban figyelmen kívül hagyta, csak várakozón nézett a nőre.
- Vedd
fel, talán fontos – bökött fejével abba az irányba, ahonnan türelmetlenül
jelzett a készülék, mire Dean mérgesen emelte füléhez.
- Lakewood!
– morrant bele, amiért a legrosszabb pillanatban zavarták meg, majd bosszúsan
sóhajtott – rendben, máris megyek! – bontotta a vonalat, aztán bocsánatkérőn
nézett Kate-re. – Mennem kell! A srácok elkaptak egy eszelőst, itt kódorgott a
környéken, állítása szerint, eltévedt, de a fiúk szerint, valami nem stimmel
vele – adott magyarázatot távozására, mire Kate bólintott. Dean néhány
másodpercig némán állt vele szemben, mintha arra várna, talán mégis válaszol a
kérdésre, de amikor nem szólalt meg, nagy levegőt vett, és puhán simított végig
arcán. – Én nem félek, Kate! Tudom, mit érzek, sőt, azt is, hogy te mit érzel –
kacsintott rá lágy mosoly kíséretében, majd folytatta – tíz évet vártam rád, ez
a néhány nap vagy hét már nem fog ki rajtam – hajolt le, és váratlanul, finoman
megcsókolta a nőt, majd a reakciót meg sem várva, elhagyta a házat, Kate pedig
döbbenten simított végig ajkán. Bármennyire is tudta, hogy ostobaság abba a
hitbe ringatnia magát, hogy Dean szereti annyira, hogy elfogadná a forradással
együtt is, mégsem tudta irányítani azt a melegséget, mely elárasztotta a
szívét, ahogy felidézte magában utolsó szavait. Ahogy elképzelte, milyen
lehetne az életük, ha hazaköltözne, és átadná magát annak a szerelemnek, melyet
tíz éve őriz a szívében, megjelentek azok az emberek is, akik sohasem
kedvelték, akik mindig csak bántó megjegyzéseket tettek rá származása miatt, és
akiknek eggyel több okuk lenne őt bántani. Ha őszinte akart magához lenni, el
kellett ismernie, hogy ez nem érdekelte. Már régen megtanulta figyelmen kívül
hagyni, vagy csípős válasszal jutalmazni a rosszindulatú megnyilvánulásokat, de
azt nem tudta volna elviselni, ha Dean-t bántották volna, amiért rangján alul,
ráadásul egy elcsúfított nővel kötötte össze az életét. Hogy borús gondolatait
kiűzze a fejéből, nagy levegőt vett, és a hűtő felé sétált, hogy valami késői
ebédnek valót találjon magának. A délelőtti lovaglás meglehetősen elhúzódott,
így már jóval elmúlt két óra, gyomra pedig hangosan korogva hozta tudomására,
hogy ideje lenne harapni valamit. A csirke, amit Helen említett, szinte
felkínálta magát a hófehér tányéron, neki pedig összefutott a nyál a szájában,
ahogy kiemelte, és orrába bekúszott a sült finom illata. Alig másfél órával
később, jóllakottan kapcsolgatta a televíziót, amikor kopogtattak, mire
összeráncolt szemmel lépett az ajtóhoz és tárta szélesre azt. Meglepettsége az
arcára volt írva, amikor meglátta, ki a váratlan látogató.
- Ms.
Reynolds! – bólintott elegáns, könnyed mozdulattal Cedrick, aki vaj színű
öltönyt, hozzá fehér inget, és bordó nyakkendőt viselt. Fekete lakkozott
cipőjén rendezetlen összevisszaságban hagyott nyomot a poros föld, ahogy
fellépkedett a verandán, miközben kék szeme, mely színre ugyanolyan volt, mint
Dean-é, de nyoma sem volt benne a gyengédségnek, vagy komiszságnak, hidegen
villant. Sötét haját rengeteg zselével kényszerítette hátra fején, melyen most
megcsillant a délutáni nap fénye, miközben kihúzta magát, és tekintete cseppnyi
megvetéssel futott végig Kate laza öltözékén. – Bejöhetek? – kérdezte tökéletes
udvariassággal, mire Kate kíváncsian húzta fel szemöldökét.
- Miért?
– kérdezett vissza érdeklődve – így extrém sportol? – tette hozzá pimaszul,
mire Cedrick értetlenül nézett vissza rá.
- Hogy
mondja? – ráncolta össze szemöldökét zavartan, mire Kate hanyag könnyedséggel
támasztotta meg vállát az ajtófélfán, a legkisebb jelét sem mutatva, hogy
szándékában állna beengedni.
- Tudja,
meglátogatja a szegényebb réteget, megkockáztatva, hogy elkap valamit –
villantott szemtelen mosolyt, mire Cedrick undorodva húzta el száját, így is
egyértelművé téve, mit gondol arról a környezetről, ahol Kate él, pusztán
azért, mert nem a legdrágább bútorok veszik körül, vagy nem perzsa szőnyegen
lépked.
- Beszélnem
kell magával – jelentette ki határozott hangon, mire Kate unottan rántotta meg
vállát.
- Ez
még mindig csak a maga gondja – válaszolta rezzenéstelen arccal. Egy fikarcnyit
sem volt kíváncsi rá, mit akarhat mondani neki a férfi, akivel Dean-nel való
kapcsolatuk alatt is csak egyszer találkozott, amikor véletlenül összefutottak
a városban. Dean a szerelmeként mutatta be őt, de a férfi úgy nézett keresztül
rajta, mintha ott sem lenne, és a füle hallatára vonta felelősségre öccsét,
amiért egy „fattyúval” mutatkozik, szégyent hozva ezzel az egész családra. Az
sem érdekelte, hogy ő az egészet hallotta, mire Dean nagyon dühös lett, és
kézen fogva őt, faképnél hagyta idősebb testvérét. Úton hazáig, nem győzött
bocsánatot kérni, ő pedig végig úgy tett, mintha az egész nem hatolt volna a
lelkéig, mintha nem tudott volna Cedrick sebet ütni rajta, mert nem akarta,
hogy Dean még jobban szenvedjen fivére viselkedése miatt.
- Biztos
benne? – vonta fel rejtélyesen szemöldökét Cedrick, amivel elérte, hogy Kate
érdeklődve ráncolja össze szemöldökét, majd hozzátette – Dean-ről van szó –
mondta ki öccse nevét, és elégedetten látta, hogy bár őt sosem hatották meg az
érzelmek, mindig is bugyuta szentimentalizmusnak tartotta őket, azért még
vannak, akikre hatni lehet velük, ő pedig, ha nem is gyakorolta, de tökéletesen
tudta felhasználni azokat.
- Jöjjön
– állt félre az ajtóból, de mielőtt Cedrick belépett volna, töprengve mérte
végig – feltéve, ha kapott védőoltást – tette hozzá gonoszkodva, de amikor
meglátta a férfi szemében a félelmet, égnek emelte a szemét. – Jesszus! Csak
vicceltem! Semmi olyan nincs a házban, amitől undorodnia kellene! – jelentette
ki mérgesen, majd morcosan összeszorított szájjal figyelte, ahogy Cedrick belép
a nappaliba, és orrát fintorba húzva forgatja körbe fejét. – Vagy legalábbis
eddig a pillanatig nem volt – motyogta maga elé, miközben bezárta az ajtót,
megkerülte a férfit, és karba font kézzel megállva előtte, várakozón emelte rá
zöldes-kék szemét. – Nos, mondja el, amit akart, aztán haladjon a dolgára! –
közölte szenvtelen hangon, a félelem legkisebb jele nélkül, ami merőben
szokatlan volt az idősebb Lakewood fiú számára, aki megszokta, hogy az emberek
többsége tart tőle a városban.
- A
felbukkanása a városban, elég nagy zűrzavart okozott – fogott bele jövetele
okába Cedrick, miközben kihúzta magát, és széles mellkasán megfeszült az
öltöny. – A bálon történtek miatt vagyok itt. Jobb, ha mindjárt a tárgyra térek
– közölte kissé feszülten, megköszörülve torkát, mire Kate bólintott.
- Éppen
kérni akartam – dobolt karján türelmetlenül, mire Cedrick nagy levegőt vett, és
arcán látszott, fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése