22.
rész
Kate
összehúzott szemmel, gyanakodva mérte végig a férfit, aki magabiztos mosollyal
keskeny ajka szegletében, állta a pillantását. Sötét hajából ezúttal is
homlokába hullott egy tincs, kék szeme pedig elszántan csillogott. Arcán jól látszott,
nem képezi vita tárgyát számára, hogy valóban itt maradjon. A levelek, és
Random mérgezése után meg sem fordult a fejében, hogy egyedül hagyja Kate-et,
aki összeszorított szájjal, szúrós tekintettel, melyben az ellenkezés lángolt,
karba font kezekkel állt a konyha közepén. Hófehér trikója ráfeszült telt
kebleire, melyről Dean csak nehezen tudta elszakítani pillantását, ami most
végig futott a bronzos, selymes bőrön, a kecses nyakon, melyen ezúttal egy
fekete-fehér kendő díszelgett. Még most sem értette, miért ragaszkodik ennyire
a kendőkhöz Kate, hiszen emlékei szerint, korábban sosem viselt ilyesmit, de
nem volt ideje tovább gondolkodni ezen, mert a nő hangja megtörte a beállt
csendet.
- Maradsz
a francokat! – jelentette ki Kate határozottan, majd azonnal folytatta – semmi
sem indokolja, hogy védőőrizetet kellene kapnom!
- Van
itt két névtelen levél – dobta Kate elé a férfi a papírzacskóba helyezett
papírosokat – ezen kívül, valaki megmérgezte a kutyádat! Egyértelműen az, aki a
leveleket is írta, hiszen a másodikban utal is rá! – próbálta megmagyarázni a
nőnek, miért nem akarja egyedül hagyni, mire Kate felsóhajtott.
- Ez
még nem jelenti azt, hogy veszélyben vagyok! – tartott ki álláspontja mellett
Kate, mert a világért sem szeretett volna hosszabb ideig kettesben maradni a
férfival. Nem csak azért, mert attól félt, megint próbálkozna, hanem leginkább
azért, mert attól félt, ha így tesz, képtelen lesz neki ellenállni. Önmagában
nem bízott, és ez félelmetesebb volt bárminél. – De, ha így is lenne, nyomozó vagyok,
meg tudom védeni magam! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon, mire Dean
elmosolyodott.
- Kétségtelen,
hogy bátor vagy, és nem kétlem, hogy egyedül is fel tudnád kutatni, ki írogat
neked, de én aggódom érted – nézett mélyen a szemébe, amitől Kate érezte, hogy
végig fut gerincén a bizsergés, ahogy belenézett az átható kék szemekbe, melyek
már tinédzser korában is hatással voltak rá.
- Aggódni
messzebbről is tudsz! – feleselt vissza, de hangjának remegése elárulta, milyen
jól estek neki a férfi szavai.
- Az
lehet, de mint a helyi seriffnek, kötelességem gondoskodni a védelmedről –
fonta keresztbe karjait halálos nyugalommal Dean, mire Kate bosszúsan
fújtatott.
- Az
ég szerelmére! Nincs mitől megvédeni! Te csak idegesíteni akarsz! – vádolta meg
mérgesen, mire Dean elmosolyodott, ő pedig igyekezett tudomást sem venni szíve
vad kalimpálásáról, amikor ránézett.
- Idegesít,
ha itt vagyok? – kérdezte pimaszul a seriff – ez olyan izgatott idegesség, vagy
inkább olyan, mint amikor…
- Mint
amikor kavics van a cipődben, és sehogy sem tudsz megszabadulni tőle! – fejezte
be helyette a mondatot mérgesen, és dühe csak még nagyobb lett, amikor Dean
halkan felnevetett.
- Aranyos
vagy, amikor mérgelődsz – jegyezte meg csakúgy, mellékesen, miközben tekintete
simogatón futott végig a gyönyörű arcon. – Olyankor megjelenik két kis ránc a
homlokodon – mutatott ujjával két szemöldöke közé, majd folytatta – visszatérve
az ügyre – komolyodott el hirtelen – valaki szórakozik veled, és ki kell
derítenünk, hogy kicsoda!
- Ebben
egyetértünk – bólintott látszólag nyugodtan Kate – van egy városi kattant,
akinek böki a csőrét, hogy visszajöttem – folytatta, majd hirtelen, mint,
akinek most jutott csak eszébe, a fejéhez kapott. – Ha már a kattantaknál
tartunk! Mi lenne, ha az én konyhám helyett, Karen-hez mennél inkább, és
megkérdeznéd, hogy a bostoni lapokat csak olvasni szokta, vagy ki is vág
belőlük ezt-azt néha? – vetette fel félig komolyan, mire Dean elmosolyodott.
- Erről
van szó? – húzta fel kérdőn szemöldökét – ezért nem akarod, hogy maradjak? Még mindig
dühös vagy rám, amiért Karen-nel mentem a bálba? – záporoztak a kérdések, mire
Kate örömtelenül felnevetett.
- Nem!
– válaszolta határozottan, annak ellenére, hogy szíve most is fájón szúrt, ha
eszébe jutott a kép, ahogy ők ketten, kart karba öltve besétálnak a pajta
ajtaján. – Azért nem akarom, hogy maradj, mert nem vagyok veszélyben, és azért
kellene Karen-t faggatnod, mert nála jobban senki sem utál ebben a városban!
- Azt
is tudod, miért? – állt fel a székről hirtelen Dean, és lassan közelebb lépett a
nőhöz, aki nagyot nyelve kezdett el hátrálni tőle, miközben ő tovább beszélt –
sosem tudta elfogadni, hogy téged választottalak – folytatta halkan, mialatt
Kate rémülten állapította meg, hogy a konyhaszekrény meggátolja benne, hogy
tovább hátráljon tőle. – Az pedig teljesen kiborította, amikor tegnap
szembesült vele, hogy tíz év alatt sem változtak az érzéseim – vallotta be,
szinte már suttogva, miközben Kate orrába bekúszott arcvizének fanyar illata,
és szinte érezte a testéből áradó meleget, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá.
- Azért…
egy valami változott – köszörülte meg torkát a nyomozónő, mire Dean várakozón
húzta fel szemöldökét – ezen a bálon, kivételesen engem csókoltál, és nem őt –
jegyezte meg csípősen, miközben megtámasztotta tenyerét Dean mellkasán, és
határozottan eltolta magától. – Egyszer kipróbálhatnád, milyen érzés azzal
csókolózni, akit elkísértél a bálra! – tette hozzá, így jelezve, hogy tíz éve
őt kísérte el, és Karen-t csókolta, most pedig éppen fordítva, miközben próbált
elmenni a férfi mellett, de Dean ráfonta ujjait a felkarjára, és szorosan
magához húzta.
- A
különbség annyi, hogy a tegnapi csók az én döntésem volt! – jelentette ki
halkan, miközben tekintete lejjebb vándorolt a hívogató cseresznyeajkakra,
melyeknek ízét most is az ajkán érezte, Kate szíve pedig vadul vert
mellkasában, ahogy megérezte, hogy Dean ujjai simogatni kezdik felkarján
meztelen bőrét, majd látta, hogy a férfi egyre közelebb hajol hozzá. Bár tudta,
mit kellene tennie, tisztában volt vele, hogy el kellene löknie magától, nem
lenne szabad hagynia, hogy ismét megcsókolja, mégis képtelen volt mozdulni, és
amikor megérezte, hogy Dean ajka puhán az övéhez ér, engedelmesen nyitott utat
előtte. Nyelvük selymes lágysággal találkozott, és kezdett bele már ismerős
táncukba, miközben Dean karja a derekára vándorolt, és szorosabban húzta
magához, miközben belesóhajtott a csókba, amikor megérezte, hogy a karcsú test
hozzásimul. Kate tenyere simogatón futott végig a széles, kidolgozott
mellkason, egészen a férfi nyakáig, ahol aztán ujjai beletúrtak a sűrű tincsek
közé, miközben ajkuk forrón tapadt össze. Nyelvük érzéki lassúsággal fedezte
fel a másik ízét, mely perzselő lángot lobbantott fel bennük, miközben a
külvilág megszűnt létezni körülöttük. Kate egész testében megremegett, amikor
megérezte, hogy Dean óvatosan kihúzza trikóját a farmerjéből, keze pedig utat
talált alá, és finoman simított végig oldalán, majd gerince mentén. Erős
kezének gyengéd érintése most is ugyanúgy életre keltette minden sejtjét, ahogy
tíz évvel ezelőtt, a kis kunyhóban. Annyira belemerültek az édes pillanatba,
hogy azt sem vették észre, hogy egy autó áll meg a veranda előtt, csak a
bejárati ajtó hangos csapódására figyeltek fel, mire nehezen elváltak
egymástól, és Dean hagyta, hogy Kate kellő távolságba lépjen tőle.
- Kate!
Itt vagy? – hallották meg Nanny hangját, aki sietős léptekkel igyekezett a
konyha felé, miközben Kate reszkető kézzel, villámgyorsan tűrte be trikóját a
farmerba, próbálva rendbe szedni magát, és csak remélni merte, hogy Nanny
semmit nem vesz észre abból, ami néhány másodperccel korábban történt. – Oh!
Szervusz Dean! – torpant meg Helen a konyha bejáratánál, ahogy felfedezte, hogy
unokája nincs egyedül, mire Dean kínosan mosolyogva emelte fel kezét
üdvözlésre.
- Azt
hittem, Donald-dal egész napos kirándulásra mentetek – jegyezte meg Kate, hogy
elterelje nagyanyja figyelmét a férfiról, mert a legkevésbé sem szerette volna,
ha kiderül, milyen ügyben van itt a seriff, de legnagyobb meglepetésére, Nanny
mindent tudón elmosolyodott.
- Igen,
azt látom – kacsintott unokájára cinkosul, akinek csak néhány másodperc kellett
hozzá, hogy megértse, nagyanyja azt hiszi, ő hívta ide Dean-t, mert azt hitte,
kettesben lehetnek. – Ne haragudjatok gyerekek, nem akarok zavarni, csak itt
felejtettem az elemózsiás kosarat – lépett oda a hűtőhöz, és annak odalából
elővett egy barna, fonott kosarat, melyet minden bizonnyal csupa finomsággal
pakolt tele.
- Nem!
Mi nem! Vagyis… nem zavarsz, mi csak… - próbált ellenkezni Kate, de Dean,
gyorsan összerakva a képet, közbeszólt.
- Mi
csak beszélgettünk – jelentette ki, majd sietve hozzátette – csak beugrottam,
hogy megigyam a szokásos kávét – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Helen egy
ideig némán nézett végig a két fiatalon, majd lassan bólintott.
- Hát
persze – mosolyodott el orra alatt, majd a nappali felé indult, kezében a
kosárral – ha esetleg még beszélgetnétek, estig nem jövünk haza – kuncogott
magában, mire Kate bosszúsan sóhajtva eredt a nyomába, és még az előtt sikerült
elkapnia, hogy kilépett volna a szabadba.
- Nanny!
Nem történt semmi Dean és köztem! – suttogta, nehogy a férfi meghallja, amit
mond, mire Helen bőszen bólogatni kezdett, de tekintete komiszul csillogott.
- Persze,
hogy nem kislányom – tett úgy, mint, aki mindent elhisz, majd nagyot sóhajtott,
és komolyan nézett unokájára – azért, egy valamit mondanék. Tegnap este a saját
fülemmel hallottam, amikor Dean közölte Karen-nel, hogy soha nem volt köztük
semmi, és nem is lesz – mesélte el Kate-nek, aminek tanúja volt, mire az
értetlenül nézett vissza rá, ő pedig folytatta – nekem egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha egy pár lennének, vagy Dean bármit is akarna tőle.
- Miért
mondod ezt el nekem? – kérdezte Kate nagyot nyelve, hiszen Nanny csak még
jobban összezavarta amúgy is kusza gondolatatait, és érzéseit, mire amaz
megrántotta a vállát.
- Csak
úgy gondoltam, két beszélgetés között – húzta fel szemöldökét Helen, hogy
unokája is értse, mit ért „beszélgetés” alatt – erre a témára is fordíthatnátok
egy kis figyelmet – jegyezte meg hamiskás mosoly kíséretében, mire Kate égnek
emelte a szemét.
- Mondtam
már, hogy nem történt semmi! – jelentette ki határozottan, mire nagyanyja
lassan bólintott, és kinyitotta az ajtót.
- Persze,
hogy nem – szólalt meg látszólag megértőn, majd mielőtt kilépett volna, még
hátra szólt – jut eszembe, nem tűrted be rendesen a trikódat – bökött fejével
unokája dereka felé, ahol jól látszott, hogy oldalánál nem végzett rendes
munkát, mire Kate sóhajtva hunyta le szemét, Nanny pedig halkan nevetve hagyta
el a házat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése