33.
rész
Nanny
egyetlen szóval sem szakította félbe Kate vallomását, de a benne dúló érzelmi
vihar árulkodó jelei voltak a könnyek a szemében, ökölbe szorított keze,
melyben a papír zsebkendő már felismerhetetlen formát öltött, és az, hogy időnként
nagyot nyelt, és összeszorította ajkát, mintha így akarná meggátolni magát
abban, hogy félbeszakítsa unokáját. Kate teljesen őszinte volt nagyanyjához,
nem titkolt el semmit előle. Beszélt a sorozatgyilkosságokról és Messer-ről,
beszámolt kutyájuk és Acapulco elvesztésének körülményeiről, a levelekről,
amiket kapott és Messer szabadon bocsátásáról is, de arról az estéről, amikor a
férfi majdnem megölte, igyekezett minél tömörebben mesélni. Abból, ahogy Helen
könnyes tekintete végig futott nyakán, majd lassan, mély levegőt vett, tudta,
hogy ennek ellenére is maga előtt látta, mi történhetett, hogyan szerezte a
sérülést. Dean, ígéretéhez híven, ott ült mellette a kanapén, és egy
másodpercre sem engedte el a kezét, amire Kate-nek most mindennél nagyobb
szüksége volt. Belőle merített erőt, hogy folytassa, valahányszor meglátta,
hogy Helen elgyötörten lehunyja a szemét. Szinte biztos volt benne, hogy
önmagát hibáztatja, éppen ezért akarta eltitkolni előle a történteket.
- Miért
nem hívtál fel? – kérdezte halkan, miután Kate elhallgatott, miközben szeméből
kibuggyant egy könnycsepp. A gondolat, hogy min ment keresztül unokája és ő nem
lehetett mellette, szinte elviselhetetlen volt. – Ott lett volna a helyem
melletted, a kórházban – tette hozzá, Kate pedig nem tudta eldönteni, hogy őt
kéri számon, amiért nem szólt neki, vagy önmagát ostorozza, amiért életében
először nem volt mellette, amikor szükség lett volna rá.
- Miután
Messer majdnem… - torpant meg hirtelen, még mielőtt befejezte volna a mondatot,
mire Nanny nagyot nyelt, és bólintott, hogy érti, ő pedig folytatta – operálni
kellett… aztán az intenzív osztályon voltam… - sóhajtott mélyet, ahogy
felidéződött benne az ott töltött idő. – Pár napig nem volt szabad beszélnem,
később pedig… amikor jobban lettem, meg akartalak kímélni – vallotta be
szemlesütve, mert tisztában volt vele, hogy miután lehozták az intenzívről,
számtalan módja lett volna annak, hogy Mark-on keresztül, értesítse Nanny-t, és
a férfi gyakran meg is kérdezte, a látogatásai alkalmával, hogy megkeressen-e
valakit a családjából, de Kate határozottan elutasította. Először azért, mert
nem tudta, hogyan reagálna Helen, és aggódott miatta, később pedig, amikor
jobban lett, már nem látta értelmét. Azzal ő sem számolt, hogy Messer
támadásának látható jelei lesznek nyakán, amit kénytelen lesz élete végéig
takargatni, lelkén pedig olyan sebet ejt, hogy amint kiengedték a kórházból,
nem vágyott másra, csak a családi farmra, és az ott lévő nyugalomra.
- Borzasztóan
mérges vagyok rád, amiért ezt nélkülem csináltad végig – csuklott el a hangja
Helen-nek, melyben nyoma sem volt a haragnak, vagy dühnek, sokkal inkább a
fájdalomnak, miközben orrát, szemét törölgette, majd lassan bólintott. –
Persze, megértem – vett mély levegőt, így próbálva összeszedni magát. – Elvégre
az egész az én hibám – nyögte nehezen, Kate pedig rázni kezdte a fejét, de ő
csak folytatta – ha akkor nem engedlek el Bostonba, ez sosem történt volna meg!
– jelentette ki határozottan, egyértelművé téve Dean és Kate előtt, hogy a
nyomozónő megérzése, miszerint Helen önmagát fogja okolni a történtek miatt,
beigazolódott.
- Nanny,
ne! – húzódott közelebb nagyanyjához Kate, és kezébe vette arcát, hogy mélyen a
szemébe nézhessen – ez nem a te hibád, hanem az enyém! Csak is az enyém, érted?
– próbálta meggyőzni minden erejével, és hangja elcsuklott, ahogy belenézett
Helen könnyes szemébe. – Felelőtlen voltam! Nem szabadott volna bemennem, meg
kellett volna várnom az erősítést – tette hozzá, és megkönnyebbülten látta,
hogy Helen lassan hinni kezd neki. – Te hagytad, hogy kövessem az álmaimat, de
nem vállalhatsz felelősséget azért, hogy én milyen döntést hozok. Akkor este
rosszul döntöttem, de tanultam belőle… – nyelt nagyot, mert be kellett ismernie
magában, hogy most sem döntene másképp, a következmények ismeretében sem, ha
ezen múlna, hogy megmentse valakinek az életét, és amikor tekintete találkozott
Dean komoly pillantásával, kiolvashatta belőle, hogy a férfi pontosan tudja,
mire gondol, ezért bűntudatosan kapta el róla szemét.
- Ezek
után, hogyan engedjelek vissza Bostonba? – nézett rá kétségbeesetten, mire Kate
halványan elmosolyodott, és végig simított arcán.
- Sehogy
– adott rövid választ, és amikor Helen értetlenül ráncolta össze szemöldökét,
folytatta – nem akarom, hogy visszaengedj… – tette hozzá halkan, majd
megköszörülte torkát, és nagyot nyelt, ahogy arra készült, bevallja, ami napok
óta motoszkált a fejében, és amiben mostanra egészen biztos lett. – Nem megyek
vissza – jelentette ki, mire Helen és Dean is döbbenten néztek rá.
- Hogyan?
– tört fel mindkettőjükből egyszerre, mire Kate elnevette magát. Pontosan erre
a reakcióra számított, és titokban félt tőle, hogy amikor hangosan is kimondja
gondolatait, megkörnyékezi egyfajta rossz érzés, kétség, hogy helyesen
döntött-e, de most boldogan állapította meg, hogy a nyugodtságon kívül, mely
elárasztotta attól, hogy többé nem megy vissza Bostonba, semmi mást nem
tapasztalt.
- Itt
maradok Lakeville-ben – tette még egyértelműbbé kijelentését, mire Nanny
hitetlenkedve mosolyodott el, Dean pedig legszívesebben a karjaiba kapta volna,
és össze-vissza csókolta volna. El sem akarta hinni, hogy egyetlen nap
leforgása alatt ennyi öröm érheti. Kate karjaiban tölthette az éjszakát, a
szerelme erősebb volt iránta, mint valaha, ráadásul éppen most vallotta be,
hogy nem kell elválniuk egymástól néhány hét múlva, mert végleg itthon marad. –
Az elmúlt napok rádöbbentettek arra, hogy Boston csak egy menekülés volt –
nézett Dean-re, aki mindent értőn nézett vissza rá – de most már… nincs okom
menekülni – tette hozzá mosolyogva, és tekintetéből szerelem áradt Dean felé,
amikor folytatta – ellenben van okom maradni… azt hiszem… - egészítette ki
bizonytalanul a mondatot, mire Dean felállt mellőle, és leguggolt elé, úgy
fogta meg a kezét, Nanny pedig könnyes szemmel mosolyogva figyelte őket.
- Ebben
soha ne kételkedj! – nézett mélyen a szemébe, és mindketten tudták, hogy a
szerelmükre gondol, mire Kate megkönnyebbülten elmosolyodott, ahogy tekintetük
összekapcsolódott.
- Ó,
Istenem! Ez csodálatos! – ragadta ki őket a pillanatból Nanny lelkendezése,
ahogy ezúttal már a boldogságtól könnyezve törölgette szemét – el sem hiszem,
hogy ezen túl mindannyian együtt leszünk! Máris készítek valami finom ebédet,
és áthívom Donald-ot is, hogy megünnepeljük Kate végleges hazatérést és azt,
hogy ti ketten végre egymásra találtatok – pattant fel a székről, de amikor ki
akart sietni a nappaliból, Kate hangja megállította.
- Attól
tartok, ezt el kell halasztanunk – szólalt meg halk, mégis határozott hangon,
mire Helen értetlenül nézett vissza rá, ő pedig folytatta – Dean és én
maradunk, te pedig felmész, összecsomagolsz, és elutazol Donald-dal addig, amíg
nem telefonálunk, hogy hazajöhetsz – tette hozzá megmásíthatatlan hangon, mire
Nanny döbbenten elnyílt ajkakkal sétált vissza a nappaliba.
- Ezt
mégis, hogy gondolod? – kérdezte felháborodottan – itt a helyem melletted! –
jelentette ki, és hogy elszántsága még egyértelműbb legyen, keresztbe fonta
karját mellkasa előtt, és szigorúan vonta össze szemöldökét, de Kate
elhatározta, hogy ezúttal nem enged nagyanyjának.
- Nem!
Egy őrült vadászik rám, aki minden bizonnyal már a városban van! – állt fel ő
is, Dean-nel együtt, hogy még hatásosabb legyen mondanivalója – elvette tőlem
Random-ot, és Acapulco-t. Rajtuk kívül már csak te és Dean vagytok a
legfontosabbak az életemben, nem hagyom, hogy nektek is bajotok essen! – lépett
közelebb nagyanyjához, mire az morcosan szorította össze ajkát.
- Na,
és Dean? – bökött fejével a férfira – őt is elüldözöd a közeledből? – kérdezte
sértetten, mire Kate és Dean elnézőn összemosolyogtak.
- Dean
rendőr, Nanny, meg tudja magát védeni, ellentétben veled – világított rá egy
nem éppen elhanyagolható tényre, de Helen durcásan nézett vissza rá.
- Nagyon
jól bánok a palacsintasütővel! – jelentette ki elszántan, de amikor Kate nem
válaszolt, csak keményen állta a pillantását, elgyötörten fogta könyörgőre a
dolgot. – Kérlek, kislányom! Nem lehetek nyugodt, ha tudom, hogy te veszélyben
vagy! Segíteni akarok!
- Azzal
segítesz a legtöbbet, ha elutazol Donald-dal, és hagyod, hogy a munkánkat
végezzük! – válaszolt gyengéd mégis határozott hangon Kate, majd nagyot
sóhajtott. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen, érted? Ismerem Messer-t!
Random és Acapulco halála csak arra volt jó neki, hogy kínozzon! Minden
különösebb gond nélkül bántana téged, csak, hogy engem büntessen! – folytatta
magyarázatképpen, és elégedetten látta, hogy kezd engedni Helen makacssága. –
Kérlek, Nanny! Hagyj dolgozni, és menj el Donald-dal!
- Rendben!
– sóhajtott nagyot Helen, miután belátta, hogy unokájának igaza van. Itt ő nem
sokat tehetne, viszont azzal, hogy rá kell vigyázni, elvonhatja a figyelmét
arról a gazemberről, mire Kate megkönnyebbülten vett mély levegőt – megyek,
felhívom Donald-ot, és összecsomagolok – indult el a lépcső irányába.
- Köszönöm!
– szólt utána Kate, mire Nanny csak legyintett egyet, és még a lépcsőfordulóból
is hallották, hogy morgolódva méltatlankodik. Amikor kettesben maradtak,
érezhető feszültség telepedett rájuk. Kate tisztában volt vele, hogy váratlanul
érte a férfit a vallomás, miszerint itt marad Lakeville-ben, és bár úgy tűnt,
örül neki, mégis kételyei támadtak, jól döntött-e. Amikor nagy levegőt véve
megfordult, Dean odalépett hozzá, és váratlanul megcsókolta. Ajka forró volt,
nyelve pedig puhán siklott végig alsó ajkán, és amikor utat nyitott előtte,
lassan, lágyan kereste meg az övét. Kate karjai ösztönösen fonták át nyakát,
Dean pedig átölelve derekát, egészen közel húzta magához. Amikor megszakították
a csókot, Kate meglepetten nézett bele a szerelmesen csillogó szemekbe. – Ezt,
miért kaptam? – kérdezte mosolyogva, mialatt ujjai játékosan cirógatták Dean
tarkóját.
- Mert
valóra váltottad az álmomat – mosolygott le rá Dean, miközben keze finoman
simogatta hátát.
- Azt
hittem, azt már múlt éjjel megtettem – harapta be alsó ajkát huncutul Kate,
mire Dean felnevetett.
- Igen,
az egyik részét – bólintott lassan, majd hirtelen elkomolyodott, és mélyen a nő
szemébe nézett – én nem csak a múlt éjszakát akartam veled tölteni Kate –
vallotta be halkan, mire Kate nagyot nyelve hallgatta – az összes éjszakát
akartam, ami még hátra van az életünkből, és… - torpant meg egy másodpercre,
mert hirtelen elbizonytalanodott. Hiszen Kate csak azt mondta, Lakeville-ben
marad, azt egy szóval sem említette, hogy őt is maga mellett akarja tudni a
továbbiakban. A félelem, hogy esetleg ő csak egyetlen éjszakát tervezett,
vasmarokként szorította össze a szívét, mégis úgy érezte, tudnia kell az
igazságot. Bármilyen szörnyű igazság jobb volt a bizonytalanságnál, ezért
nagyot nyelt és folytatta – és én… remélem, hogy az, hogy Lakeville-ben maradsz,
azt jelenti, hogy kettőnknek is adsz egy esélyt… Szeretlek Kate és reméltem,
hogy te is szeretsz… – tette hozzá bizonytalanul, és óráknak tűntek a
másodpercek, míg végre Kate elmosolyodott, és egészen közel simulva hozzá, ajka
puhán érintette meg az övét.
- Ebben
sose kételkedj! – válaszolt ugyanazokkal a szavakkal, mint nem sokkal korábban
Dean, mire a férfi megkönnyebbülten, boldogan elmosolyodott, és puhán
megcsókolta, Kate pedig ugyanolyan lágyan viszonozta. Nyelvük olyan gyengéden
játszott egymással, mintha most találkoznának először, miközben Dean olyan
közel húzta magához szerelmét, mintha soha többé nem akarná elengedni, és így
is érezte. Megfogadta magában, hogy élete végéig hálás lesz a sorsnak, amiért
ismét karjai között tarthatja Kate-et, ahogy azt is elhatározta, hogy ezúttal
nem engedi, hogy bármi vagy bárki közéjük álljon. Feleségül akarta venni, az
egész életét vele akarta leélni, és kész lett volna az ördöggel is szembe
szállni ezért. Meghitt pillanatukat a férfi telefonjának csörgése szakította
félbe, mire Dean kelletlenül eltávolodott egy kicsit a nőtől, és füléhez emelte
a készüléket.
- Lakewood!
– morrant bele nem túl barátságosan, miközben Kate a mellkasán simított végig,
de keze megállt a mozdulat közben, amikor meglátta, hogy szerelme arca
elkomorul, és gondterhelten vonja össze szemöldökét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése