28.
rész
Kate
fáradtan rúgta le lábáról a cowboy-csizmát, amikor késő este belépett a házba,
de arcán mosoly játszott, miközben enyhe grimasz kíséretében tornáztatta meg
vállait. Szinte biztos volt benne, hogy másnap borzasztó izomláz gyötri majd,
hiszen évek óta nem volt vasvilla a kezében, és igencsak elszokott már az
istállói munkától, ami viszont egyáltalán nem hatotta meg Phil-t, aki három
bokszot is a gondjaira bízott, hogy takarítsa ki. Mint mondta, a fájó szívre
legjobb orvosság a munka, és talán igaza is volt, mert amíg dolgozott, és a
fiúkkal ugratták egymást, egy percig sem gondolt Bostonra, a levelekre, vagy
Dean-re, és a vele kapcsolatos, rá váró nehéz döntésre.
- Te
meg merre kódorogtál? – hallotta meg Nanny hangját, aki a nappali kanapéján
ülve, egy rejtvényt fejtett éppen, de most felemelte fejét, ahogy meghallotta hazatérő
unokáját, tekintete pedig meglepetten futott végig öltözékén. – Atya Isten!
Csupa kosz vagy! – ingatta meg fejét rosszallón, mire Kate kihúzta magát, és
büszke mosollyal ajkán huppant le a kanapéra, nagyanyja mellé.
- Egész
délután Phil mellett dolgoztam – újságolta elégedetten, Helen pedig elnézőn
mosolyodott el, ahogy felfedezte a zöldes-kék szemekben a régi, de eddig
hiányolt, őszinte boldogságot. – Na, és te? – dobta vissza a kérdést, miközben
előrehajolt, és lopott néhány szem pattogatott kukoricát a tálból, a
dohányzóasztalról.
- Csak
a városban voltam, elintéztem néhány halaszthatatlan dolgot – mesélte, miközben
levette szemüvegét orráról, és az újsággal együtt az asztalra dobta, majd Kate
felé fordult – Dean megtalált téged? – kérdezte csak úgy, mellékesen, de
arcáról jól le lehetett olvasni, milyen kíváncsi, mire Kate elnyomott egy
mosolyt, és lassan bólintott.
- Igen,
összefutottunk a tisztáson, amikor lovagoltam – válaszolta, mialatt újabb adag
kukoricát dobott a szájába, de amikor a következő adagért akart nyúlni, Helen
elkapta előle a tálat. – Hé! – háborgott azonnal tele szájjal, de Nanny szigorú
tekintete elnémította.
- Ha
éhes vagy, tudod, hol a hűtő! Egyél rendes vacsorát! Olyan vékony vagy, hogy
egy erősebb szél felkapna, mint Dorothy-t! – jósolta meg sötéten Helen, de
hangjában érezhető volt, hogy pusztán az aggodalom mondatja vele, mire Kate
morcosan szorította össze telt ajkát, őt azonban, nem hatotta meg. – Szóval, mi
volt Dean-nel? – tért vissza ahhoz a témához, ami a leginkább érdekelte,
miközben majd’ szétvetette a kíváncsiság, Kate azonban csak megvonta a vállát.
- Semmi
– bökött egy egyszavas feleletet – beszélgettünk erről-arról – tette hozzá még
mindig rejtélyesen, és majdnem felnevetett, amikor meglátta nagyanyja csalódott
arcát, aki elgondolkodva nézett vissza rá.
- Ezt
a kukorica miatt csinálod? – kérdezte gyanakodva, mire újabb vállrándítás volt
a felelet – ha visszaadom, elmeséled? – ajánlotta fel, Kate pedig huncutul
húzta fel szemöldökét, mire Nanny bosszúsan felsóhajtott, és a kezébe nyomta a
tálat – halljam! – utasította unokáját izgatottan, mire az, nagy levegőt vett,
és komolyabban fogott bele.
- Beszéltünk
a bálról – vallotta be halkan, mivel tudta, hogy erre kíváncsi leginkább Nanny,
amaz pedig erőt véve magán, nem szólt közbe, hagyta, hogy Kate folytassa –
sosem fogadott Karen-nel. Az egészet Karen találta ki, hogy szétválasszon
minket. Dean-nek azt mondta, nem szeretem, csak a pénze miatt vagyok vele –
próbálta összefoglalni minél rövidebben a lényeget, mire Nanny mérgesen fújtatott.
- Az
a némber! Már gyerekkorában is látszott rajta, hogy valami nincs rendben a
lelkével! – háborgott dühösen, mire Kate meglepetten húzta fel a szemöldökét –
az a kis perszóna már akkor is élvezte, ha megkavarhatta a dolgokat maga körül,
és mindig is önző volt! Mit mondott még Dean? – követelte a folytatást, mire
Kate felsóhajtott.
- Azt,
hogy szeret – nyelt nagyot a nyomozónő, mire Helen mindent tudón, elnézőn
mosolyogva bólintott.
- Hát
igen – értett egyet szentimentális sóhajjal – ezt rajtad kívül kislányom,
mindenki tudta – tette hozzá sokatmondón, majd elkomolyodott, amikor végig
futott tekintete Kate szomorú arcán. – Mi a baj? Te is szereted, nem? Örülnöd
kellene, hogy viszontszeret – értetlenkedett, mert azt hitte, az egyetlen
dolog, ami elválasztja a fiatalokat, az a bálon történtek, és abban
reménykedett, most, hogy ezt tisztázták, már nincs akadálya, hogy együtt
legyenek, de látva unokája bánatos arcát, aggodalom kerítette hatalmába.
- Az
én életem már Bostonban van – jegyezte meg Kate halkan, elhallgatva az
igazságot, mely valójában gyötörte a lelkét, Nanny pedig fürkészőn pásztázta
végig arcát, majd megfontoltan, töprengve szólalt meg.
- Ez
csak kifogás, mindketten tudjuk – nézett mélyen unokája szemébe, aki idegesen
köszörülte meg torkát. – Valamiért nem akarod átengedni magad ennek a
szerelemnek, de nem tudom az okát. Mi lenne, ha elmondanád? Talán tudok
segíteni – mosolygott rá biztatón, Kate pedig egy másodpercig eljátszott a
gondolattal, hogy felfedi titkát, de aztán lenyelte a gombócot a torkából.
- Fáradt
vagyok, Nanny. Inkább lefekszem – szólalt meg kissé rekedtes hangon. Egyszerűen
képtelen volt elmondani, mi történt vele Bostonban. Nem azért, mert attól félt,
hogy Helen nem engedné vissza többé, hiszen, ha őszinte akart lenni magához,
nem is vágyott vissza. Sokkal inkább azért, mert nem akarta, hogy aggódjon, nem
akarta, hogy magát hibáztassa, amiért annak idején hagyta elmenni. Ismerte már
annyira, hogy tudja, ezt a következtetést vonná le, ez pedig nem lett volna
fair vele szemben, hiszen ő csak hagyta, hogy az álmait kövesse. Ő hibázott,
amikor nem volt elég óvatos, amikor vakmerőn azt hitte, elboldogul egy olyan
féreggel, mint Carl Messer. Fájdalmas áron kellett megtapasztalnia, mekkorát
tévedett. – Phil nem kegyelmezett nekem, holnap talán lábra sem tudok állni –
erőltetett magára egy könnyednek szánt mosolyt, miközben felállt, és a lépcső
irányába indult, de mielőtt felment, Nanny hangja megállította.
- Várj!
– szólt utána, és amikor Kate felé fordult, folytatta – nem megyek el holnap
Donald-dal arra az üzleti útra – jelentette ki határozott hangon, Kate pedig
értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Még emlékezett rá, mennyire fel volt
dobva Nanny, hogy két teljes napot tölthet Dallas-ban, ahol még sosem járt
azelőtt, így nem értette, most miért visszakozik. – Olyan kevés időt töltünk
együtt, ki akarom használni! – adott magyarázatot döntésére Helen, mintha
olvasna a gondolataiban, Kate azonban elmosolyodott, és közelebb lépett hozzá.
- Két
napon nem múlik semmi – simított végig Nanny arcán kedvesen – menj csak el
nyugodtan, én megleszek! Majd rádolgozok egy kicsit az izomlázra Phil-nél –
vetette fel lehetőség gyanánt, már csak azért is, mert tekintettel a levelekre,
ő is nyugodtabb lett volna, ha Helen távol marad a birtoktól. – Mire
visszamegyek Bostonba, akkora izmaim lesznek, hogy senki nem mer ujjat húzni
velem – kacsintott vidáman nagyanyjára, majd lehajolt és megpuszilta. – Ne
merészeld lemondani az utat! – figyelmeztette szigorúan. – Jó éjt! – köszönt el
még mindig mosolyogva, majd felment a lépcsőn, és nagyot sóhajtva zárta be maga
mögött az ajtót. Amikor kilépett a fürdőszobából, nagyot nyújtózva rántotta le
ágyáról a takarót, és már alig várta, hogy eldőljön és érte jöjjön az álom,
amikor megint hatalmába kerítette ugyanaz a rossz érzés, mely az istállónál és
a tisztáson is megkörnyékezte. Szemöldökét ráncolva lépett az ablakhoz, és
húzta el a függönyt, miközben kikémlelt a sötétségbe, de bosszankodva
állapította meg, hogy ezúttal sem lát semmit. Alsó ajkát beharapva lépett el az
ablaktól, majd az ágyhoz sétált, és elgondolkodva futott végig pillantása az
éjjeli szekrényen. Végül nagy levegőt vett, és kihúzta a legfelső fiókot,
ahonnan elővette szolgálati fegyverét. Egy újabb fiók kihúzása után, rutinos
mozdulatokkal töltötte meg a Glock-ot, majd egy utolsó ellenőrzés után, azt a
párnája alá tette. Még egy futó pillantást vetett az ablakra, végül megrázta
fejét, és elkönyvelve, hogy bizonyára csak az elmúlt napokban átélt események
űznek tréfát elméjével, lekapcsolta a villanyt, és bebújt a takaró alá, hogy
aztán nyugtalan álomba merüljön.
Az égő cigaretta füstje keveredett a
késő esti, nyári illattal, miközben gazdája mélyet beleszívott, tekintete pedig
egy hatalmas nyárfa mögül az emeleti ablakot fürkészte. Tenyere izzadt, szíve
vadul vert, és komoly erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon magán.
Türelmesnek kellett lennie, tapasztalatból tudta, hogy annál nagyobb az élmény,
minél tovább tudja féken tartani vágyait. Pulzusa az egekbe ugrott, amikor
meglátta, hogy Kate az ablakhoz áll. Egy rövid sorton és pólón kívül nem viselt
mást, mely ráfeszült telt, kerek mellére, mire nagyot nyelt, keze pedig ökölbe
szorult. Igazi kihívás elé állította a sors ebben a pillanatban, de büszke volt
magára, amiért ellen tudott állni.
- Türelem
– suttogta rekedt hangon, miközben újabbat szívott a cigarettából – türelem –
ismételte meg, mintha csak magát akarná meggyőzni, és amikor sötét lett az
ablaknál, eldobta a cigit, jobb kezében egy kés pengéje villant meg a
holdfényben, ajkára pedig a várakozás öröme költözött, miközben halkan kilépett
a fa törzsének takarásából, és elindult.
Kate
még egy utolsó simítással igazította meg nyakán a piros kendőt, mely színben
tökéletesen passzolt a bordó-fehér kockás inghez, melyet farmernadrágjához
választott, majd copfba kötötte dús haját. Ugyan még csak reggel hét óra múlt,
remélte, hogy lesz ideje lovagolni egyet, mielőtt Phil munkára fogja, és már
éppen kilépett volna a szobából, amikor hirtelen megtorpant, és elgondolkodva
nézett végig ágyán. Végül odalépett, kivette párnája alól a Glock-ot,
kirántotta ingét a farmerból, háta mögé, derekára erősítette a fegyvert, majd
ügyesen ráhúzta az inget. A tükör előtt fordult néhányat, így ellenőrizve, hogy
nem látszik a pisztoly, majd elégedetten bólintott, és futólépésben tette meg
az utat a lépcsőn lefelé, a konyháig, ahol a hűtőre szegezve egy cetli várta
Helen-től.
- Pirkadatkor
indultunk, nem akartalak felébreszteni. Ne merészelj reggeli nélkül
kilovagolni! Ebéd a hűtőben, holnap este jövök. Szeretlek, Nanny!
– olvasta hangosan a sorokat, miközben ajkára mosoly költözött. Miközben vizet
tett oda forrni a szokásos reggeli teájának, kinyitotta a hűtőt, hogy megnézze,
mit is tudna enni hirtelen, hogy minél hamarabb az istállóknál lehessen, amikor
kopogás zavarta meg. Szemöldökét ráncolva indult el az ajtó felé, mialatt keze
ösztönösen nyúlt derekához, hogy bármikor elővehesse a fegyvert, ha szükség
lenne rá, de amikor kinyitotta az ajtót, megkönnyebbülten mosolygott Clyde-ra.
– Szia! Mi járatban erre ilyen korán? – kérdezte, észrevétlenül ráhúzva ingét a
pisztolyra, mire Clyde levette fejéről kalapját, és üdvözlésképpen bólintott.
- Helen-hez
jöttem – válaszolta, majd elővett egy gépelt lapot – kaptam tőle egy listát a
jótékonysági bálra beszerzendő holmikról, de néhány dolgot csak felárasan
tudnék megvenni. Azt mondta, ma átbeszéljük a dolgot – nézett várakozón
Kate-re, aki sajnálkozva húzta el száját.
- Hiába
fáradtál – tárta szét kezét tanácstalanul – Nanny Donald-dal elutazott
Dallas-ba, csak holnap este jönnek haza – adott magyarázatot, mire Clyde, aki
ezúttal is elegáns, khaki színű öltönyt viselt, értetlenül vakarta meg feje
búbját.
- Nem
értem – simított végig homlokán – akkor, miért hívott ide? – tette fel a
logikus kérdést, mire Kate megrántotta a vállát.
- Talán
akkor még úgy volt, hogy itthon lesz – felelte nyugodtan – igazából, még tegnap
este is azt mondta, hogy nem utazik el, mert minél több időt akar velem
tölteni, amíg itt vagyok, de én rábeszéltem – tette hozzá, és majdnem
felnevetett, amikor meglátta, milyen tanácstalanul álldogál a küszöbön Clyde,
akinek arcán látszott, fogalma sincs, mi tévő legyen. – Na, gyere! Meghívlak
egy kávéra, beszélgetünk, te meg itt hagyod ezt a listát, és ha Nanny hazaér,
az orra alá nyomom! Rendben? – ajánlotta fel, mire Clyde képe azonnal
felderült, de válaszolni nem volt ideje, mert futó lépések zaja zavarta meg
őket.
- Kate!
Kate! – kiabálta Phil, aki lélekszakadva igyekezett a ház felé – azonnal gyere!
Siess! – sürgette a nőt, aki egy percig sem gondolkodott, mit sem törődve az
elképedten rájuk bámuló Clyde-dal, Phil nyomába eredt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése