Soha többé! 23. rész

23. rész

Castle ökölbe szorított kézzel tette zsebre a gyűrűt, miközben megrökönyödött pillantással nézett a lány elégedetten, ugyanakkor félelmetesen csillogó kék szemeibe, miközben szavainak értelmét próbálta feldolgozni. A tudat, hogy ezzel az elmebajossal kell akár 100 métert is mennie, elementáris dühvel árasztotta el minden sejtjét, és eltökélten összeszorítva ajkát, rázta meg fejét.

-          Nem megyek veled sehova! – jelentette ki magabiztosan, mire Sue először meglepődött, majd sátáni mosollyá szélesedett ajka.

-          Nem vita tárgya, Mr. Castle! Vagy velem jön, vagy agyonlövöm! Én mindenképpen új életet kezdek, a kérdés csak az, hogy magával, vagy maga nélkül. – fűzte még hozzá nyugodt hangon, mely sokkal rémisztőbb volt az író számára, mintha magából kikelve ordítozott volna. A magabiztosság, és elszántság, ami belőle tükröződött, és a nyugodtság, amellyel mindez párosult, egyértelművé tette, hogy amennyiben erőszakoskodik, és továbbra sem hajlandó együttműködni, úgy lelkiismeret-furdalás nélkül lövi agyon, és még csak fel sem fogná, mit követett el. Castle a másodperc tört része alatt vonultatta fel agyában a lehetőségeket, végül nagyot sóhajtott és bólintott.

-          Rendben! Menjünk! – egyezett bele látszólag lemondón, miközben lázasan gondolkodott, és elhatározta, hogy az első adandó alkalmat kihasználja majd, hogy meglépjen. Sue önelégült mosolyra húzta ajkát, majd fegyverét az íróra szegezve mordult rá.

-          Nyomás a hálóba, és pakoljon össze magának néhány cuccot! – utasította, mire Rick szó nélkül engedelmeskedett, és egy utazótáskába néhány perc leforgása alatt bedobált néhány farmert, inget, és alsóneműt. Amikor végzett, kérdőn pillantott a lányra, aki lehajolt, és fegyverét továbbra is rászegezve, felemelt az ágy mellől egy másik utazótáskát, azt, amelyikkel hozzájuk érkezett, majd felhőtlenül rámosolygott – akkor indulhatunk! – lélegzett fel megkönnyebbülten, mint, aki már a nehezén túl van, és maga elé engedve az írót, elhagyták a lakást. Szótlanul szálltak be az autóba, majd Sue, miután az anyós ülésre száműzte az írót, egyesbe kapcsolt, és gond nélkül fordult ki a forgalmas, éjszakára még inkább felpezsdülő new york-i utcára. Észre sem vette, hogy ugyanabban az időben, amikor elindultak, a hátuk mögött egy másik autó fényszórói is kigyulladnak, és ráérős tempóban követni kezdi.

Castle reményvesztetten nézett körül a faház egyetlen helyiségében, melyben egy régi, legalább 50 éves, rozsdásodó tűzhely, rajta kopott, koszos edényekkel, egy szintén, azóta nem használt kandalló, egy asztal, négy székkel, és egy ágy kapott helyet. Az egész helyiségben áporodott levegő uralkodott, mely szinte fojtogatta. Ahogy Sue először gyertyát gyújtott, kísérteties fénybe borítva ezzel a szobát, majd az ablakhoz lépett, és szélesre tárta, beengedve ezzel azt a kevés holdfényt, mely a sűrű erdő lombjai között utat tört magának, a beáramló friss levegő meglebbentette a rongyos, foltos függönyt, és felverte a port a bútorokról, melytől Castle-nek köhögnie kellett.

-          Tudom, nem túl otthonos, de majd azzá varázsolom neked – sütötte le szemét Sue szégyenkezve, miközben áttért a tegezésre, és ledobva az utazótáskáját, egy szintén koszos rongyot felvéve sebtében törölgetni kezdett. – Ez így nem lesz jó… - állapította meg letörten, ahogy észrevette, hogy a por, melyet letörölt, ugyanúgy, engedetlenül visszaszállt. – Be kell mennem a városba, venni néhány dolgot, addig helyezd magad kényelembe, hamarosan jövök! - mosolygott a férfira, aki rezignáltan sóhajtott.

-          Sue, ne csináld ezt! Ennek semmi értelme! – próbálta megint észérvekkel meggyőzni a lányt, mire annak eltűnt a mosoly az arcáról, és haragosan húzta össze a szemöldökét, de ő kitartóan folytatta – Ha most elengedsz, beszélek a nyomozóval, és…

-          Elég! – kiáltotta el magát dühösen a lány, miközben a kezében lévő rongyot a földhöz vágta – nem akarok többet hallani arról a nőről, világos?!

-          Gondolkozz már Sue! – emelte fel a hangját most már Castle is – mi van, ha a gyilkos, aki megölte apádat, rád talál? Én nem tudlak megvédeni, hát nem érted?! – igyekezett most a veszélyekre felhívni a figyelmét, de a várt hatás elmaradt, ehelyett ő lepődött meg, amikor a lány harsány kacagásban tört ki.

-          Jesszusom! Nem gondoltam, hogy ennyire beveszitek! – nevetett még mindig teli torokból a lány, szinte alig kapott levegőt, miközben Castle-nek balsejtése támadt, mely a lány következő mondatával be is igazolódott – Én hívtam fel a lapokat ezzel a hülyeséggel! – vallotta be büszkén, és élvezettel figyelte a megrökönyödött arcot, majd folytatta – tudtam, hogy másképp nem férkőzhetek a közeledbe. Sajnos, Beckett nyomozót is el kellett viselnem, de végül megoldottam a dolgot. – rántott egyet a vállán derűsen, Rick pedig, hitetlenkedve rázta meg a fejét. Arcán látszott, képtelen elhinni, hogy ennyire félreismerte a lányt, és csak most döbbent rá, Kate-nek mennyire igaza volt, amikor azt állította, valami nem stimmel vele. – De eleget csacsogtunk, még rengeteg dolgom van, ha azt akarom, hogy otthon érezzük itt magunkat – mutatott körbe a szobában, majd nagy levegőt vett, és az ablakhoz lépett. Egy mozdulattal zárta be, lakatot téve a két deszkára, miközben a kulcsot zsebébe rejtette – nem mintha, nem bíznék benned, de fő az óvatosság – kacsintott rá, majd az ajtóból még visszafordult – jó mulatást, a kandalló mellett találsz néhány könyvet, és van ott plusz gyertya is. Sietek vissza! – csukta be maga után az ajtót, meg sem várva a választ, majd Rick hallotta, hogy ráfordul a retesz. Reményvesztetten sóhajtva dobta le kezéből az utazótáskát, és rogyott le az egyik székre, miközben azon gondolkodott, hogyan tudna megszökni még Sue visszatérte előtt. A kezdeti terve, hogy majd út közben lép meg, dugába dőlt, mert gyakorlatilag legalább egy órát utaztak megállás nélkül, és úgy tűnt, most sem talál kiutat. Lábával ütemesen kezdett dobolni a padlón, majd felállt, és a kandalló melletti könyveket vette szemügyre. A darabokon látszott, hogy nem egy-egy témára kihegyezve gyűjtötték őket. A ponyvaregénytől, az orvosi krimin át, egészen a klasszikus irodalmig, minden műfaj képviseltette magát, igaz, csak egy-egy kötettel. Mivel egyik sem nyűgözte le annyira, hogy el tudta volna terelni figyelmét a szökés gondolatáról, most megint a székeket vette szemügyre. Látszott rajtuk, hogy tökéletes asztalos munka, abból az időből, amikor még nem sajnálták az anyagot a bútorból. Miközben végig húzta ujját a szépen megmunkált fán, hirtelen ötlettől vezérelve, felkapta a széket, és teljes erőből az ablaknak vágta, remélve, hogy tud benne annyi kárt tenni, hogy kinyithassa. Ugyan fogalma sem volt, merre indulna, ha sikerülne elhagynia a házat, de bármire hajlandó lett volna, csak ne kelljen itt lennie, amikor Sue visszatér. Az ablak azonban, legnagyobb bánatára meg sem moccant. Dühösen, és elkeseredetten huppant vissza a helyére, amikor a következő pillanatban megint hallotta a reteszt, és lassan kitárult az ajtó. Csüggedten nézett oda, de elakadt a lélegzete, amikor meglátta a belépőt. Kate egyenes tartással állt előtte, szemében elszántság és erő villogott, ahogy tekintetét gyorsan végig futtatta az írón, így meggyőződve róla, hogy semmi baja, majd eltette fegyverét, és lassan közelebb lépett hozzá.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan, de a férfi csak szó nélkül, hatalmas léptekkel előtte termett, és a karjai közé szorította, miközben arcát a nyakába fúrta, és mélyen magába szívta az üde cseresznye illatot. Kate jelenléte olyan boldogsággal töltötte el, amit még soha nem érzett, és nem csak azért, mert megmenekült Sue karmai közül, hanem azt is jelentette, hogy nem hitte el, amit Sue akart, nem nézte ki belőle, hogy megcsalta.

-          Tudtam, hogy nem csak a képzeletem játszott velem! Megszorítottad a kezem, igaz?– mormolta a nyakába megkönnyebbülten a férfi, miközben Kate szorosan átölelte a nyakát, és most egy kissé elhúzódva, lágyan megcsókolta.

-          Reméltem, hogy észreveszed! – suttogta a csókba, majd eltávolodva folytatta – nem mondom, hogy nem leptél meg a hálói jelenettel, és a későbbi kijelentéseddel, de ahogy Sue ott állt melletted, görnyedten… gyanús volt – magyarázta a nyomozó, miközben megsimogatta a férfi arcát – ezen kívül, Javi is telefonált, és elmondta, hogy Sue öt évig volt elmegyógyintézetben. Úgy éreztem, hagynom kell, hogy azt higgye, ő nyert, aztán a kocsiban ülve vártam, és követtelek benneteket. Most hova ment?

-          A városba. Otthonossá akarja varázsolni ezt a kuplerájt! – intett körbe fejével az író undorodva, majd ismét a nyomozóra nézett – ideje lenne lelépnünk, még mielőtt visszajön -–lehelt még egy apró csókot a nő ajkaira, mire az, bólintott. Éppen az ajtó felé igyekeztek volna, amikor hirtelen becsapódott előttük, és hallották, hogy a korábban a nyomozó által felemelt retesz, ismét lezárja az ajtót.

-          Nagyon romantikus, tényleg! – hallották meg kintről Sue gúnyolódó hangját – akkor pusztuljatok el együtt! – kacagott fel sátánian, mire Kate és Castle meglepetten néztek össze.

-          Mégis mit akar csinálni? Hagyja, hogy éhen halljunk? – kérdezte suttogva a nőtől Rick, mire Kate megrántotta a vállát, de a következő pillanatban választ is kaptak a kérdésükre. Az ajtó feletti ablakon ugyanis, hangos csattanással törte be a körülbelül 20 centiméter átmérőjű üveget egy flakon, benne átlátszó folyadékkal, és egy, a szájából kilógó, égő ronggyal. Kate az utolsó pillanatban rántotta félre az írót, az üveg pedig, miután széttört, azonnal lángba borította előttük a bejáratot, hatalmas füsttel elárasztva a helyiséget.

-          Rosszabb… eléget minket! – kapta szája elé kezét Beckett, miközben érezte, hogy a füst már marni kezdte a torkát, tüdeje pedig levegő után sóvárog.