Soha többé! 25. rész

25. rész

Kate először kíváncsian nézett fel az író kék szemeibe, majd amikor látta benne a bűnbánatot, érezte, hogy ideges lesz. Fogalma sem volt róla, mit akarhat mondani neki az író, de igyekezett nyugodt maradni.

-          Szóval? – próbálta noszogatni a férfit, mire Rick kissé eltávolodott tőle, és lehajtott fejjel, halkan szólalt meg.

-          Nem tudom, hogy este… vagyis tudod, én még azért sértve érzem magam… - nyögte nehezen Castle, miközben nem nézett a nő szemébe, így nem láthatta, hogy annak ajka elnéző mosolyra húzódik, de továbbra is csendben várta, hogy az író folytassa – úgy értem, lehet, hogy te valami romantikus dolgot terveztél, de…

-          Castle! – állította le a férfit Kate most már egyre szélesebben mosolyogva, mire az morcosan emelte rá durcás tekintetét – elismerem, hogy nem volt szép tőlem, amiért kihagytalak a kincskeresésből. Sajnálom! – lépett közelebb a férfihoz, és ezúttal komolyan nézett bele a ragyogó kék szemekbe, amelyben a sértettség mellett már megjelent a megbocsátás halvány szikrája is, de úgy tűnt, Rick nem könnyíti meg a helyzetét.

-          Tessék kárpótolni! – jelentette ki dacosan az író, de a szája szegletében megjelenő mosoly megnyugtatóan jelezte a nőnek, hogy már nem olyan mérges, sokkal inkább csipkelődik vele.

-          Mégis mire gondoltál? – húzta fel érdeklődve szépen ívelt szemöldökét a nyomozó, mire Castle tanácstalanul rántotta meg a vállát.

-          Nem tudom – dünnyögte megbántottan az orra alatt, mint egy gyerek, aki a szülei hibájából maradt le kedvenc rajzfilmjéről, és most azt várja, hogy jóvátegyék. Kate nagyot sóhajtott, majd közelebb lépett, és megfogva a férfi kezét, derekára húzta azokat, ő maga pedig, átkarolta a nyakát.

-          Megígérem, hogy kitalálok valamit! Addig is – lehelt puha csókot a férfi ajkára – vállalom a büntetést, és ma otthon alszom – suttogta bűnbánón, Castle pedig, riadtan kapta fel fejét az utolsó mondatra.

-          Ne! – tiltakozott azonnal, Kate pedig, igyekezett elfojtani mosolyát, a reakciót látva, mely éppen az volt, amire számított – Annyira nem vagyok megsértve… úgy értem… nem kell száműzetésbe vonulnod, vagyis…

-          Sss! – némította el határozottan, mégis gyengéden a férfit Kate, majd a következő pillanatban lágyan vette birtokba a keskeny, érzéki vonalú szájat, és puhán megcsókolta. Nyelve akadálytalanul hatolt beljebb, és lassan fedezte fel az édes mélységet, melyre a férfi halk nyögéssel felelt, és azonnal felvette a már ismerős táncuk ritmusát, miközben keze finoman cirógatta a nő derekát. Ahogy azonban elmélyítette volna a csókot, Kate hirtelen eltolta magától, és köhögni kezdett. Száraz, hallhatóan fojtogató köhögés volt ez, miközben a nő levegő után kapkodva igyekezett pótolni az oxigént tüdejében, kezével pedig az ásványvizes palack után nyúlt, és nagyot kortyolt belőle. A második korty után kezdett jobban lenni, már csak egyet-egyet köhintett, és a torkát mardosó érzés is csillapodni kezdett. Ahogy nagyokat lélegezve felnézett, tekintete Castle aggódó pillantásával találkozott.

-          Kate! Kérlek… - kezdett bele a férfi mondandójába, de a nyomozó egy intéssel elhallgatatta.

-          Ne! Nem megyek orvoshoz! Nincs semmi bajom! – tiltakozott a még kimondott tanács előtt a nő – csak sok füstöt lélegeztem be, ennyi! Holnapra kutya bajom lesz! - jelentette ki magabiztosan, majd még egyet kortyolt a vízből. Castle éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor Ryan lépett be az ajtón.

-          Utánanéztünk Sue múltjának! – halászta elő zsebéből jegyzetfüzetét, miközben Kate torkát köszörülve figyelt rá – mindig is zárkózott gyerek volt, a szomszédok szerint, soha nem mozdult ki otthonról, kivéve, ha dolgozni ment. Amikor középiskolás volt, az egyik tanára feljelentette, mert túlságosan ragaszkodó volt… - fogalmazott finoman a férfi, mire Castle elhúzta a száját.

-          Vagyis zaklatta! – javította ki a nyomozót, mire Ryan lassan bólintott, majd folytatta.

-          Akkor megvizsgálták, egy pszichológus kezelte, bizonyos Ralph Ortega. Javi felkereste, állítása szerint, a kényszergyógykezelésről csak azzal a feltétellel engedték ki, ha szedi a gyógyszereit, és havonta megjelenik a kontroll vizsgálatokon, amit a múlt hónapig Sue be is tartott, de a legutóbbin nem jelent meg. Próbálta hívni, de egy férfi vette fel, és közölte, hogy Sue nem megy többet.

-          Leon? – kérdezte kissé rekedt hangon Kate, mire Ryan megrázta a fejét.

-          Nem! Ismeretlen férfi volt. – nézett most tanácstalanul a nőre a nyomozó. Kate összeráncolt szemöldökkel gondolkozott, majd nagyot sóhajtott.

-          Hívjátok be a kávézó tulajdonosát egy beszélgetésre, ahol dolgozott. Talán ő tud nekünk mondani valamit Sue magánéletéről – vélte bizonytalanul, majd amikor Ryan bólintott, és távozott, Castle felé fordult – ne vágj ilyen képet, Castle! Olyan szemekkel nézel rám, hogy kedvem lenne végrendeletet írni!

-          Ezzel még csak ne is viccelj! – morgott az író, de hangjából nem tudta elrejteni a félelmet. A rendszeres köhögési rohamok, melyek a nyomozónőre törtek, nem hagyták nyugodni, és egy hang azt súgta neki, joggal aggódik, de Kate láthatólag, mint mindent, ezt is félvállról vette. – Miért baj az, hogy aggódom érted?

-          Nem baj. Egyszerűen csak, feleslegesen teszed! – nyomott gyors csókot a férfi ajkára Kate lazán, majd megmarkolva az ásványvizes palackot, asztala felé indult, apró köhintések kíséretében, melyet most már igyekezett elfojtani, nehogy még jobban ráijesszen szerelmére. Annak ellenére, hogy látszólag könnyen vette, csak remélte, hogy igaza lesz. A kaparó érzés egyáltalán nem akart múlni, hiába ivott meg már legalább egy liter vizet, és a köhögések is egyre gyakrabban, és egyre súlyosabban törtek rá, olyankor pedig, kivétel nélkül minden alkalommal, alig kapott levegőt. Figyelmét az ügyre terelve telepedett le az asztalhoz, szinte kényszerítve magát, hogy ne foglalkozzon száraz torkával, és a fájdalommal, mely a nyeléssel járt.

Alig egy órával később Ryan és Javi egy magas, legalább 180 centi, barna hajú, 40-es éveinek elején járó, egyenes testtartású, öltönybe bújt férfival jelentek meg, majd miután a pihenő szoba felé irányították, intettek Beckettnek, aki megfogva a mappát, és az immár elmaradhatatlan ásványvizet, Castle-el az oldalán belépett. A férfi kényelmesen, nyugodtan üldögélt a kanapén, majd a belépőkre felfigyelve, azonnal felpattant, és udvariasan bólintott.

-          Matthias Koter? – kérdezte Kate, mire a férfi bólintott.

-          Igen! A társai mondták, hogy lenne pár kérdése hozzám Sue-val kapcsolatban. Csak nem keveredett bajba? – csendült fel a mély bariton aggódón, miközben mindhárman helyet foglaltak, Kate pedig kinyitotta fekete mappáját, és bekapcsolva tollát, válaszolt.

-          Mióta dolgozott magának Sue? – tette fel első kérdését a nő, figyelmen kívül hagyva a férfi kérdését, mire Matthias szemöldökráncolva kezdett gondolkodni.

-          Úgy nagyjából két éve. – felelte őszintén, majd azonnal hozzáfűzte – nagyon jó munkaerő volt, a vendégek szerették, és sosem volt vele probléma. Nem késett, jól végezte a munkáját…

-          A kollégák közül volt esetleg közeli barátja, vagy valaki, akivel szorosabb kapcsolatot ápolt? – jött a következő kérdés a nyomozótól, miközben néhány szót lejegyzetelt az elhangzottakból, és megint ivott egy korty vizet.

-          Senki. Úgy értem, jól kijött a kollégákkal, de senkit nem engedett magához közel, és tudtommal barátja sem volt – rántotta meg a vállát Koter, akin látszott, még mindig nem érti, miért is faggatják az alkalmazottjáról. – Tudják, ő valóban nagyon zárkózott ember volt. Amint lejárt a munkaideje, azonnal rohant haza. Ezért is lepődtünk meg annyira, amikor az a fiú elkezdett hozzá járni…

-          Milyen fiú? – csapott le a mondatra Kate izgatottan, megköszörülve kaparó torkát, hogy aztán újabb korty vízért nyúljon, de érezte, hogy ez sem segít. Tüdeje fájón szúrt, minden egyes köhintés után, torkát olyan száraznak érezte, mint a sivatag, és a nyelés is egyre nehezebben ment, miközben igyekezett minden figyelmét a vele szemben ülőre fordítani.

-          Körülbelül egy hónappal ezelőtt ismerkedhettek meg a kávézómban, és utána minden nap bejött hozzá beszélgetni.

-          Tudna… - akadt el a mondat közepén Kate, és ismét megköszörülte a torkát – tudna személyleírást adni? – kérdezte két köhintés közben, miközben ismét a vízért nyúlt, a köhögés pedig erősödött.

-          Persze! – bólintott Matthias – vékony, sötét hajú fickó. Öltönyben jött mindig, ami úgy állt rajta, mintha két számmal nagyobb lenne, és vastag keretes, ódivatú szemüveget viselt. A tekintete folyton körbejárt, mintha félne valamitől. – írta le Sue látogatóját a férfi lassan, miközben szemöldökráncolva figyelte, hogy a nyomozó egyre jobban köhög. – Jól van? – kérdezte őszintén aggódva, mialatt látta, hogy Castle felugrik a székről, és Kate elé térdel.

-          Kate! Kate! – ismételgette a nő nevét, de Beckett nem tudott válaszolni. A köhögés egyre erősebb lett, érezte, hogy verejték csorog végig a hátán, a szoba pedig forogni kezdett vele, ő pedig, hiába kapkodott levegő után, úgy érezte, hogy mindjárt megfullad, a következő percben pedig, minden elsötétült előtte. Castle rémülten kapta el az eszméletlenül összeeső nyomozót, miközben érezte, hogy szíve vadul kalapál – Mentőt! – kiáltott ki a fiúknak, akik egy emberként tépték fel a pihenő ajtaját. Fél szemmel látta, ahogy Ryan füléhez emeli a telefont, miközben semmi másra nem tudott koncentrálni, csak arra, hogy nem veszítheti el élete szerelmét.