15.
fejezet
Sue zöldes-kék szemében kíváncsiság és
izgatottság csillogott, ahogy beljebb lépett a szobába. Arcáról egyértelműen le
lehetett olvasni, az érdekli, vajon megnyerte-e a fogadást, amit a doktornőnek
ajánlott. Magabiztos mosollyal ajkán várakozott, de Nicole láthatóan nem akarta
közölni, miért járt nála Mrs. Walsh.
- Nos?
Nyertem? Melyik végtagját vágatná le? – kérdezte mindent tudó hangsúllyal, mire
a doktornő kényelmesen hátradőlt a székében, és tagadólag ingatta meg a fejét.
- Orvosi
titoktartás, ismerős a kifejezés? – kérdezett vissza válasz helyett, és majdnem
felkacagott, amikor meglátta titkárnője döbbent tekintetét, mint, aki nem
akarja elhinni, amit hallott.
- Ezt
nem teheted velem! Nem hagyhatsz kétségek között, Nicole Rafferty! Úgyis tudod,
hogy nem jár el a szám! – könyörgött kiskutya szemekkel, de a doktornő
szilárdan kitartott álláspontja mellett, és állát megtámasztva összekulcsolt
kezein, nézett farkasszemet a nővel.
- Te
is tudod, hogy nem adhatom ki a betegeimet, még akkor sem, ha maximálisan
megbízom a diszkréciódban – magyarázta türelmesen, mint egy édesanya a szófogadatlan
csemetéjének, de Sue duzzogva rántotta meg a vállát, figyelmen kívül hagyva a
bókot, melyet kapott.
- Legalább
azt mondd meg, nyertem volna-e – kérlelte kitartóan, mire Nicole sokatmondón
húzta fel egyik szemöldökét, de nem válaszolt. Sue szomorkásan vette tudomásul,
hogy nem fog semmit kihúzni a nőből, így lassan az ajtó felé indult, de mielőtt
kilépett volna, Nicole hangja megállította.
- Mindenesetre,
örülök, hogy nem fogadtam veled – szólalt meg rejtélyes mosoly kíséretében,
mire Sue szája elégedett mosollyá szélesedett. Éppen válaszolt volna, amikor
kopogtattak, ők pedig, egy emberként, meglepetten néztek abba az irányba.
- Szép
jó napot a hölgyeknek! – köszönt rájuk mosolyogva Patrick, miközben beljebb nyomult,
és észre sem vette, ahogy Sue kérdőn Nicole-ra pillant. Nicole nem tudta
levenni szemét a férfiról. Fogalma sem volt róla, hogy került ide, hiszen alig
egy fél órával korábban még telefonon kereste, most pedig, itt állt előtte,
teljes valójában, vonzóbban, mint ahogy emlékezett rá. A sötét szövetkabát még
nedves volt a rátapadt hótól, hajában vízcseppek csillogtak, ahogy a hópihék
megadva magukat sorsuknak, elolvadtak a kórház kellemes melegében, kék szeme
pedig, a viszontlátás örömétől csillogott – mivel a titkárnő nem tartóztatott
fel az előszobában, így bátorkodtam bejönni – folytatta gondtalan, vidám
hangon, miközben bezárta maga mögött az ajtót, és tekintetét egy másodpercre
sem szakította el a doktornőről. Annak ellenére, hogy mindig szeretett a
családjával lenni, ezúttal alig várta, hogy vége legyen az ünnepeknek, és ismét
Oregon-ban lehessen, Nicole közelében. Hiányolta a mosolyát, jázmin illatát,
kék szemének ragyogását, hangjának bársonyosságát, amit legnagyobb bánatára,
még telefonon sem hallhatott, mivel szinte lehetetlenség volt elérni. Csak
remélni merte, hogy a nő valóban olyan elfoglalt volt, mint azt Sue és Monique
állította, nem pedig arról van szó, hogy megbánta a karácsonyi bálon
történteket.
- Azt
hittem, még Minnesota-ban vagy – nyögte Nicole nehezen, miközben minden igyekezetével
azon volt, hogy elűzze szívéből az örömöt, amit érzett, hogy láthatja a férfit.
- Honnan
tudod, hogy a családom ott lakik? – kérdezett vissza Patrick meglepetten, mire
Nicole agya lázasan kutatott értelmes magyarázat után. Hát persze! Nicole
Rafferty-nek fogalma sem lehet róla, hova valósiak a férfi szülei. Ezt
elrontotta, még hozzá amatőr módon – szidta magát némán, majd feszengve vonta
meg vállát.
- Gondolom,
említetted a bálon… – vetette fel, de az orvos gyanakodva nézett vissza rá, a
doktornő szíve pedig, egyre őrültebb iramot diktált, miközben a férfi fogva
tartotta kék tekintetével, mintha olvasni akarna a fejében.
- Nem
emlékszem rá – felelte lassan, és Nicole érezte, hogy melege lesz a fehér
köpeny alatt. Sue némán figyelte a két fiatalt, és noha a doktornő nem mondott
neki semmit arról, miért nem akar beszélni Dr. Rosette-tel telefonon, azt
korábban és most is érezte, hogy a titok, amit úgy őriz, elég fontos lehet, ha
ilyen félelmet vált ki belőle, amit jelen pillanatban is látott a kék
szemekben. Úgy döntött, a segítségére siet, így mielőtt a nő válaszolhatott
volna, megszólalt.
- Doktor
úr, meg ne sértődjön, de ez korral jár! Mire annyi idős lesz, mint én, már a
reggeli kávéjára sem fog emlékezni! – ütögette meg barátságos szánakozással a
férfi karját, majd sokat mondó pillantással nézett a doktornőre – mit mondjak,
Dr. Larkin-nak? – kérdezte, mire Nicole értetlenül nézett vissza rá, láthatólag
nem vette észre, hogy titkárnője menekülési útvonalat kínál a számára.
- Dr.
Larkin? – kérdezte, mire Sue égnek emelte szemét. Jellemző, a műtőben egy
zseni, de egy egyszerű jelet nem vesz észre – állapította meg magában, mire
egyenesen a nő szemében nézett, úgy ismételte meg, szinte már a szájába rágva a
szavakat.
- Igen…
Dr. Larkin kért tőled konzultációt, kb. 10 perc múlva ott kell lenned.
Emlékszel? – húzta fel szemöldökét, és örömmel látta, hogy Nicole-nak végre
leesett, mire is akar kilyukadni. Nicole nem tudta, mit feleljen, miközben
Patrick reménykedve nézett rá, és ő jól tudta, mit remél. Abban bízott a férfi,
hogy ha telefonon nem is, legalább most lesz néhány percük egymásra, kettesben.
Ő azonban, kétségek között őrlődött. Egyfelől, szívesen töltött volna vele egy
kis időt, hiszen nem tagadhatta le, saját maga előtt legalábbis, mennyire
hiányzott neki, amíg távol volt, még akkor sem, ha mindent megtett azért, hogy
ne így legyen, másfelől, azzal is tisztában volt, mekkora veszélyt jelent a
férfira, ha közel engedi magához. Végül úgy döntött, nem halogatja tovább,
ideje egyértelművé tennie számára, hogy közöttük nem alakulhat ki semmi.
- Szólj
neki légy szíves, hogy kések egy kicsit – válaszolta komolyan Sue-ra nézve a
doktornő, mire az, meglepetten nézett vissza rá, végül bólintott, és elhagyta a
szobát.
Alig kettesben maradtak, Nicole
felkészült élete legnehezebb beszélgetésére, de Patrick egy hirtelen
mozdulattal megkerülte az asztalt, és a következő pillanatban, lehajolva hozzá,
szájon csókolta. A doktornőnek esélye sem volt a menekülésre, mivel a férfi
egyik kezével az asztalra, másik kezével a nő feje mellett a fotelre
támaszkodott. Ajka puhán simult a nőére, nyelve lágyan kért bebocsátást,
Nicole-nak pedig, nem volt ereje elutasítani. Amint megérezte a férfi ajkát az
övén, elgyengült, és már csak a folytatásra vágyott. Keze önkéntelenül simított
végig Patrick arcán, majd nyakán, így közelebb húzva magához, és elmélyítve a
csókot, miközben minden porcikáján bizsergés futott végig. Patrick élvezettel
sóhajtott bele a csókba, amikor megérezte, hogy Nicole közelebb húzódik hozzá.
Amióta belépett a szobába, és meglátta az asztal mögött ülő gyönyörű nőt, aki
ezúttal is a szokásos fehér orvosi egyenruhát viselte, csak arra vágyott, hogy
végre megölelje, és megcsókolja. Újra érezni akarta azt a mindent elsöprő
vágyat, és varázslatot, amit a karácsonyi bálon érzett, a remegést a gyomrában,
szívének vad dobogását.
- Pokolian
hiányoztál – súgta a csókba, leheletnyit eltávolodva az édes ajkaktól, hogy
aztán azonnal visszataláljon hozzá, és nyelve tovább flörtöljön a nőével,
miközben Nicole vékony ujjai végig szántottak haján. Ez az egyetlen szó
azonban, elég volt ahhoz, hogy kijózanítsa a nőt: pokol. Igen, pontosan ez vár
a férfira, ha hagyja, hogy tovább csókolja, és nem tisztázza kettejük dolgát
mihamarabb – szólalt meg a vészcsengő a nő fejében, mire Nicole megszakítva a
csókot, kezét a férfi mellkasának támasztva, távolabb gurult a székkel. –
Valami baj van? – kérdezte gyanakvó tekintettel Patrick, miközben
kiegyenesedett, de nem mozdult a helyéről.
- El
fogok késni… Dr. Larkin már biztosan vár – odázta volna el a beszélgetést Nicole,
aki úgy érezte, a korábban összeszedett erejének minden molekuláját porrá zúzta
ez az egyetlen csók.
- Nem
pont ilyen fogadtatásra számítottam – jegyezte meg az orvos kissé csalódottan,
majd, mielőtt a nő válaszolhatott volna, folytatta – azt hittem, lesz legalább
egy óránk kettesben, ezért is telefonáltam ide, amint megérkeztem. Bíztam
benne, hogy együtt tudunk ebédelni.
- Sok
a munka – tért ki a válasz elől Nicole, miközben úgy döntött, ő lesz az, aki
növeli a távolságot kettejük között, és felállva a székről, az ajtó felé
indult, mint aki tényleg a dolgára igyekszik.
- Nem
kétlem, elvégre ebben a néhány napban sem tudtalak elérni telefonon – csendült
ki szomorúság a mély hangból, miközben közelebb sétált a nőhöz. Nem értette a
doktornő viselkedését, mely szöges ellentétben állt azzal, ahogy az érintésére,
vagy a csókjára reagált. Látszólag, nem akart tőle semmit, kimért volt, és
távolságtartó, de amikor hozzáért, megremegett a karjaiban, és olyan
szenvedéllyel csókolt vissza, amit nem lehetett megjátszani. Mivel Nicole nem
válaszolt, tovább beszélt, miközben egyre csökkent a közöttük lévő távolság, és
figyelmét nem kerülte el, hogy a nő feszülten nyel nagyot, egyértelmű jeleként
annak, hogy feszélyezi a közelsége – mikor végzel? Elmehetnénk vacsorázni – vetette
fel reménykedve, de azonnal elkeseredett, amikor a doktornő megrázta a fejét.
- Nem
hinném, hogy jó ötlet… - túrt bele hajába, miközben elszánta magát, hogy végleg
lezárja kettejük dolgát, még akkor is, ha a szíve majd’ meghasadt közben.
- Történt
valami, amíg nem voltam itt? Úgy értem, amikor a karácsonyi bál után elváltunk,
a lakásod előtt, azt éreztem, hogy neked is sokat jelentett, ami közöttünk
történt – kérdezte nyíltan szembe nézve a nővel, akinek kék szemeiből bánatot
olvashatott ki, mely végképp összezavarta. Nem értette, hogy ha Nicole-nak
ennyire rossz érzés elküldeni őt, akkor miért teszi meg mégis?
- Az
a bál… varázslatos volt. A hangulat, a fények, a karácsony szelleme – próbálta
finoman a férfi tudtára hozni – az embert akaratlanul is elbűvöli, és feledteti
a valóságot. A valós problémákat – nyelt nagyot, Patrick-nek pedig, rossz
érzése támadt. – Megrészegített engem is…
- Szóval,
ha jól értem, azt akarod mondani, hogy ami ott történt, az csak fellángolás
volt? Egyszerűen csak engedtél a pillanatnak? – kérdezte hitetlenkedve, mire
Nicole minden erejét összeszedve, bólintott, annak ellenére, hogy szíve
szerint, szorosan a férfihoz simulva bizonyította volna be, milyen sokat
jelentett az ölelése, csókjai, és mennyire vágyik rá, hogy ismét érezze.
- Az
alatt a néhány nap alatt, míg nem találkoztunk, volt időm józanul végig
gondolni a történteket, és rájöttem, hogy butaságot követtünk el – húzta ki
magát büszkén, noha sokkal inkább érezte magát összetörtnek, és elesettnek –
sosem voltam híve a munkahelyi kalandoknak, és nem veled fogom elkezdeni!
- Munkahelyi
kaland? – rökönyödött meg elborzadva Patrick, amiért a nő ledegradálja, amit
iránta érez – szerinted, ez minden, amit tőled akarok? Én beléd szerettem,
Nicole! Nem kalandot keresek nálad, hanem egy életre szóló boldogságot! –
lépett egészen közel a nőhöz, és figyelmét nem kerülte el, hogy Nicole teste
megfeszül, így keze lehanyatlott félúton, és nem érintette meg, ahogy tervezte
– ha csupán a hangulat részegített meg a karácsonyi bálon, és azért csókoltál
vissza, azért remegtél a karjaimban, akkor mi bódított el néhány perccel ezelőtt?
– szegezte neki a kérdést, egyértelművé téve, hogy a doktornő minden rezdülését
érezte.
- Nem
vagyok fából, Patrick! – jelentette ki elszántan, látszólag ridegen a nő,
miközben legszívesebben leharapta volna a nyelvét, ahogy meglátta a kék
szemekben a fájdalmat – régóta nem voltam senkivel, persze, hogy
visszacsókolok, de az egész… - akadt el a hangja, és szinte erőszakot kellett
tennie magán, hogy be tudja fejezni – nem jelentett semmit – hazudta, miközben
úgy érezte, szívét jeges kéz markolja meg, és tépi ki a helyéről, a fájdalom
pedig, égetőbb volt még annál is, amikor köszönés nélkül kellett elhagynia
Chicago-t. Akkor legalább nem látta a gyötrelmet a férfi szemében. – A kaland a
legtöbb, amit adhatok neked, semmi több! Munkatárssal viszont nem kavarok! –
tette hozzá érzelemmentes hangon, amiért virtuálisan meg is dicsérte magát.
Szilárdan hitte, hogy elég meggyőző volt, de tévedett.
- Nem
hiszek neked! – válaszolta makacs kitartással Patrick, amivel sikerült elérnie,
hogy Nicole hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd kiszáradt torokkal,
mozdulatlanul tűrte, hogy a férfi keze a nyakára simuljon, és finoman cirógatni
kezdje – tudom, hogy félsz valamitől! Érzem – suttogta halkan, miközben ajka
egyre közelebb ért, és már csak pár milliméter választotta el attól, hogy ismét
birtokba vegye. Forró lehelete simogatta ajkát, ahogy tovább beszélt – nem
mondok le rólad! Megvárom, amíg elhiszed, hogy ami közöttünk van, a legértékesebb
dolog a világon – búgta lágyan, és elégedetten mosolyodott el, látva, hogy
igaza bizonyítást nyer, amikor Nicole lehunyta szemét, ő pedig, nem tétovázott,
azonnal ráhajolt a cseresznyeajkakra. Lassan, minden másodpercet kiélvezve
csókolta meg gyengéden, nyelve akadálytalanul tört utat magának, miközben
érezte, hogy Nicole belesóhajt a csókba. Keze végig simított a nő hátán, majd
derekán megállapodva, közelebb vonta magához, és éppen elmélyítette volna a
csókot, felperzselve vágyaikat, amikor éles csipogás szakította meg a
pillanatot, mely a nő derekára erősített kis, fekete készülékből érkezett. A
doktornő a másodperc tört része alatt bontakozott ki az ölelő karok
biztonságából, és nyúlt a csipogóért.
- Mennem
kell – nyögte zavartan, miközben átkozta magát újabb gyengeségéért. Tudta, most
kellett volna erősnek lennie, megakadályozni, hogy Patrick újra megcsókolja,
talán akkor elhitte volna férje, hogy semmilyen hatással nincs rá. Teste
azonban, nem tudott úgy hazudni, mint a szája, és áruló módjára, elgyengült,
amikor megérezte a férfi közelségét, megnehezítve ezzel a dolgát.
- Nicole!
– állította meg fél úton Patrick hangja, miközben már kinyitotta az ajtót, hogy
mielőbb a sürgősségi osztályon lehessen, ahonnan riasztották egy baleset miatt
- engedj közel magadhoz… - kérlelte szerelmesen, mire Nicole érezte, hogy
könnyek gyűlnek a szemébe. Szomorú mosollyal lépett a férfihoz, és gyengéden
simította ki a homlokába hullott tincseket, éppúgy, ahogy házasságuk alatt is
megtette rengeteg alkalommal. Hüvelykujja közben megcirógatta a kisebb
ráncokkal barázdált, napbarnított homlokot, miközben szeme szeretetteljesen
futott végig férje arcán, és észre sem vette, hogy Patrick meglepetten nyitja
résnyire ajkát. Fájón ismerős volt neki ez a mozdulat, és a tekintet, ahogy a
nő ránézett. De Javu érzést keltett benne, és Samantha-t jutatta eszébe.
- Elég
fájdalmat okoztam már neked, Patrick… nem akarok többet! – csuklott el a
hangja, majd a választ meg sem várva, nem törődve a döbbent tekintettel,
faképnél hagyta az orvost, aki meredten bámult utána.
Dr. Landgrave várakozón, kezeit
izgatottan tördelve nézett a vele szemben ülő, magas, vékony, szikár, 40-es
éveinek elején járó férfira, aki szürke, közel ülő szemét, mely csak még inkább
ráirányította a figyelmet horgas orrára, összehúzta, és úgy forgatta kezében a
képet, amit kapott. A fotó egy kórházi rendezvényen készült, néhány hónappal
korábban. Egy sikeres operációt ünnepeltek, és a team tagjai az esemény
emlékére lefotóztatták magukat a pácienssel, aki egy súlyos balesetet követően
került az osztályukra.
- Szóval,
melyik lesz az? – kérdezte színtelen, de rekedtes hangon a férfi, akinek sötét
haja erősen kopaszodott feje tetején, miközben úgy tartotta a képet, hogy
Landgrave hozzáférhessen.
- Ő!
– mutatott a fénykép jobb oldalára, ahol a középső sorban Nicole Rafferty állt,
zöld műtősruhában, sztetoszkóppal a nyakában – a neve Dr. Nicole Rafferty. Egy
éve érkezett az osztályunkra.
- Nem
mondom, elég dögös! – füttyentett elismerő hangsúllyal a férfi, miközben
vékony, pálcika lábait keresztbevetve dőlt hátra a székben, Dr. Landgrave
otthonának dolgozószobájában, és meglebegtette a képet beesett arca előtt – mit
akar tőlem? Ijesszek rá egy kicsit? Vegyem el a kedvét ettől a várostól?
Szerezzek magamnak vele néhány kellemes percet? – villantotta foghíjas vigyorát
az orvosra, aki undorodva nézett vissza rá.
- Mégis
minek néz engem? – viszolygott látványosan Landgrave, a vele szemben ülő azonban,
gúnyosan húzta el a száját.
- Nézze!
Mindketten tudjuk, hogy nem a legális ügyeimről vagyok híres, tehát biztos,
hogy valami piszokságon töri a kopasz fejét! Nem most kezdtem a szakmát, vili?
Tuti, hogy nem azért hívott ide, hogy a cserkész fotójával villogjon! – dobta
az asztalra a képet, majd egész közel hajolt, és tekintetében ijesztő fény
villant – ki akarja készíteni a csajt, így van? – tért rá a lényegre, miközben
szemét egy percre sem vette le a kínosan fészkelődő orvosról.
- Mr.
Brant… - fogott volna bele Landgrave, de a férfi megrázta a fejét.
- Csak
Tony! – javította ki, mire a doktor bólintott.
- Tony…
igaza van! Ki akarom készíteni, és azt akarom, hogy ne csak a kórháztól, hanem
az egész várostól elmenjen a kedve, de nem azzal a módszerrel, amihez maga
szokott! Az törvénytelen, és nem az én asztalom! Nem mocskolom be a kezem
ilyennel – jelentette ki, mire Tony-nak fenyegetőn szűkült össze a szeme, ő
pedig, azonnal folytatta – csak azt akarom, hogy nyomozzon egy kicsit! Biztos
vagyok benne, hogy titkol valamit! Valamit, ami talán a pályafutása végét is
jelentheti, és ez az, amit akarok! Azt akarom, hogy elveszítse azt, ami a
legfontosabb a számára, a munkáját! A lehetőséget, hogy valaha műtőbe
léphessen!
- Rendben!
Tehát szimatoljak egy kicsit – összegezte a hallottakat Tony, mire Landgrave elégedetten
bólintott, és fiókjába nyúlva egy köteg 100 dollárost vett elő.
- Egy
kis motiváció! Ha elég gyors és ügyes lesz, még sok ilyen csomagocskát vehet át
– ígérte sátáni mosollyal a száján, mire Tony zsebre vágta a pénzt, és a
fényképpel kezében az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, még
visszanézett, és elhúzott szájjal mérte végig az orvost.
- Ne
higgye, hogy különb nálam! Legalább annyira beteg, mint én! – jegyezte meg,
majd távozott, Landgrave-t azonban, nem érdekelte egy alvilági figura
véleménye. Ő csak azt akarta, hogy mielőbb sikerrel járjon, és ezért bármennyit
hajlandó lett volna fizetni. Ajkán álmodozó mosollyal dőlt hátra a székben, és
kortyolt bele a méregdrága, aranyló whisky-be, miközben elképzelte, ahogy
Nicole-t szembesíti azzal, mindent tud a múltjáról, és a nő könyörögni fog a
hallgatásáért, ő azonban, az édes bosszú ízétől megrészegedve fogja
tönkretenni, lelkiismeret-furdalás nélkül.
Nicole fáradtan masszírozta meg
halántékát. Három nap telt el az óta, hogy Patrick-et magára hagyta az
irodájában, és mindent elkövetett, hogy véletlenül se fussanak össze.
Szerencsére, a férfi nem kereste fel otthonában, így bizakodhatott, hogy végre
elfogadta, nem lehetnek együtt, és noha szíve minden dobbanása a férfit
követelte, ő kitartott, és erős maradt. Ha csak meglátta a folyosón, inkább az
ellenkező irányba indult, a liftbe nem szállt be, ha látta, hogy ő is felfelé
tart, a büfét nagy ívben kerülte, és Sue-t, vagy Monique-t kérte meg, hogy
hozzanak a számára egy kávét, vagy egy kis harapnivalót. Annak ellenére, hogy
biztosan feltűnt nekik a változás, nem kérdeztek rá az okára, amiért Nicole
kifejezetten hálás volt. Gondolatai közül kiszakítva magát, ismét minden
figyelmét a szakrendelő vizsgáló ágyán üldögélő nőre koncentrálta, aki
nyöszörögve helyezte magát kényelembe.
- Mi
történt? – kérdezte Nicole, miközben felállt az asztal mellől, és közelebb
lépett, hogy szemügyre vegye a nő karját, ami ernyedten lógott teste mellett.
- Elestem
– felelte tömören a 30-as éveinek közepén járó, barna hajú páciens olyan
halkan, hogy a doktornőnek erősen fülelnie kellett, hogy értse is, amit mond.
- Hogy
történt az esés, Melissa? – kérdezte finoman a doktornő, mire Melissa
elbizonytalanodott, igazolva ezzel Nicole sejtését, majd kisvártatva
megszólalt.
- Jöttem
le a lépcsőn, és… megbotlottam. Figyelmetlen voltam – válaszolta anélkül, hogy
a doktornő szemébe nézett volna.
- Értem.
A karod pedig, nyilván elakadt a korlátban, igaz? – kérdezte sokat mondó
tekintettel, mire az asszisztens abbahagyta a gépelést, és meglepetten
pillantott fel, Melissa azonban nem válaszolt, csak elpirulva hajtotta le
fejét, Nicole pedig, folytatta – az alkarod eltört. A röntgenfelvétel alapján,
ezt nem okozhatta esés, ugyanis a tört csontvégek oldalirányba elmozdultak –
mutatott a falra erősített megvilágított képre, melyen jól látszott a kar
deformációja – kicsavarták a kezedet, méghozzá, elég durván, és nagy erővel! Ki
tette? – szegezte neki a kérdést egyenesen, mire Melissa némán rázta meg a
fejét, így jelezve, hogy nem árulhatja el a tettes nevét – Anthony volt, ugye?
– jelölte meg a nő férjét gyanúsítottként a doktornő, és elég volt Melissa
riadt barna szemébe néznie ahhoz, hogy tudja, telibe talált.
- Ne
hívja a rendőrséget, doktornő! Könyörgöm! – markolta meg ép kezével Nicole
köpenyét a megvert asszony, de Nicole nemet intett a fejével.
- Nem
tehetek mást, Melissa! Ez a sokadik alkalom, hogy ellátom a sérüléseidet,
amiket minden alkalommal valami ostoba kifogással magyarázol! Nem hagyom, hogy
még egyszer kezet emeljen rád! – jelentette ki elszántan, majd aláírta a
leletet, amelyet az asszisztens kinyomtatott, és a gipszelőbe küldte a
fiatalasszonyt, hogy aztán a telefon után nyúljon, és értesítse a rendőrséget.
- Jól
gondolja meg, doktornő! – figyelmeztette halkan az asszisztensnő, mire Nicole
kérdőn nézett rá – mindenki tudja, hogy Tony Brant nem normális!
- Inkább
hagyjam, hogy egyszer holtra verje? Várjam meg, amíg nem a saját lábán jön be a
rendelésre, hanem a műtőasztalon találkozom vele? – kérdezte elszántan, majd a
választ meg sem várva, telefonált tovább, miközben nyílt az ajtó, és ő
meglepetten nézett fel.
16.
fejezet
Anthony Brant sötét farmernadrágot,
kockás inget, és hozzá fekete mellényt viselt, ahogy belépett a doktornő
rendelőjébe. Kopott baseball sapkáját ideges, feszengő mozdulattal gyűrögette
kezében, fejét leszegte, ahogy finoman megköszörülte a torkát.
- Jó
napot kívánok! Anthony Brant vagyok, és a szomszédok mondták, hogy a
feleségemet baleset érte – csengett alázatosan a hangja, miközben szürke
szemeiben aggodalom csillogott. Nicole némán váltott pillantást
asszisztensével, mialatt megállt kezében a telefon, és anélkül, hogy beleszólt
volna, a helyére illesztette a kagylót, majd minden együtt érzés nélkül nézett
végig a férfin. Be kellett ismernie, ahogy itt előtte állt, nem nézte volna ki
belőle, hogy azokat a sérüléseket, melyekkel Melissa bizonyos időközönként az
osztályra érkezett, a férfi okozta, de kétsége sem volt afelől, hogy így van. A
sérülések magukért beszéltek, ő pedig, a chicago-i kórházban épp elégszer
találkozott Tony Brant-hez hasonló férjekkel, akik a nyilvánosság előtt megjátszották
az aggódó, szerelmes férjet, a négy fal között ellenben, félholtra verték a
feleségüket. Ezúttal sem volt nehéz átlátnia az Oscar-díjat érdemlő alakításon,
de úgy döntött, színpadon hagyja még néhány percig a férfit.
- Dr.
Rafferty vagyok – bólintott bemutatkozásképpen a férjre, és figyelmét elkerülte
a felismerés szikrája, mely megvillant a szürke szemekben – én láttam el a
feleségét. Jelenleg a gipszelőben van, eltört a karja – világosította fel
színtelen hangon, és legszívesebben arcul csapta volna, amikor Tony látványosan
rémült tekintettel meredt vissza rá, és még keze is remegni kezdett.
- Jóságos
Isten! De mégis, mi történt?! – sápítozott túljátszva szerepét, mire Nicole
érezte, hogy kavarogni kezd a gyomra – biztosan a lépcsőn esett le! Mindig mondtam
neki, hogy legyen óvatosabb! – ingatta meg fejét cseppnyi rosszallással Tony,
majd szomorkás mosollyal nézett a doktornőre – persze, az én hibám! Ha
megjavítottam volna időben, ahogy kéri, ez nem történik meg!
- Kétségem
sincs a felől, hogy a maga hibája – morogta Nicole, mire Tony gyanakvó tekintettel
nézett rá, ő pedig, mintha mi sem történt volna, folytatta – a tört csontvégek
oldalirányba fordultak, Mr. Brant! – szembesítette a férjet, miközben annak
tekintetén látta, fogalma sincs, mire céloz.
- Ééértem…
- nyújtotta el a szót Tony, egyértelművé téve, hogy a doktornő nem tévedett, és
sejtelme sincs róla, hogy titka kiderült.
- Nem,
nem érti! A csontok akkor törnek így, ha valaki oldalirányba megcsavarja a
végtagot! - jelentette ki, mire a férfi tekintetéből eltűnt az alázat, és
helyét magabiztosság vette át. – A felesége soha az életben nem törhette így el
a karját a lépcsőn!
- Mondani
akar valamit, doktornő? – kérdezte nyílt ellenségességgel a hangjában, mialatt
ujjai olyan erővel markoltak rá a sapkára, hogy belefehéredett a bőre.
- Több
mindent is! – állt fel most a székről a nő, és közelebb sétált a férfihoz,
mélyen belenézve a szürke szemekbe – hónapok óta kezelem a feleségét azokkal a
sérülésekkel, amiket magától kap ajándékba, és hónapokon keresztül hallgattam
az ostoba kifogásokat! Visszamenőleg megvan az összes orvosi karton, és
feljelentem magát a rendőrségen! Melissa karját begipszelik, utána hazamegy, és
összepakol! Ha egy ujjal is hozzá mer érni még egyszer, vagy ha a közelébe
megy, én magam gondoskodom róla, hogy…
- Maga
gondoskodik róla? Miről? – vágott a szavába Tony, miközben gyűlölettel húzta
örömtelen mosolyra a száját – vigyázzon, Dr. Rafferty, nehogy a végén én
gondoskodjak magáról! – dobta vissza a labdát utálkozva a férfi, majd megszívva
fogát, becsmérlőn futtatta végig tekintetét a doktornő formás alakján – azt
hiszi, csak mert fehér gúnyába bújt, magának mindent lehet? Belepofázni mások
életébe? Vájkálni? Szart kavarni?! – emelte fel egyre jobban a hangját, és az
csak még inkább feldühítette, hogy feleségével ellentétben, Nicole-on a félelem
apró szikráját sem látta, helyette hidegen nézett vissza rá, rezzenéstelen
arccal – ne lepődjön meg, ha ezt a fehér göncöt hamarosan a szögre akaszthatja
majd! – fenyegette meg a doktornőt, aki gyanakodva húzta össze kék szemét.
Éppen válaszolt volna, amikor nyílt az ajtó, és Dr. Larkin lépett be rajta,
akkora hévvel, hogy majdnem fellökte Brant-ot.
- Ó,
bocsánat! Helló, Tony! Hogy vagy? – üdvözölte barátságos mosollyal a férfit,
aki a másodperc tört része alatt lényegült át ismét mintapolgárrá.
- Dr.
Larkin! Köszönöm, megvagyok! Az asszonyt baleset érte, azért jöttem, hogy hazavigyem!
– jelentette ki, miközben pillantását egy percre sem vette le a doktornőről,
tekintete pedig azt sugallta, jobban jár a nő, ha szó nélkül hagyja a
kijelentést, Nicole azonban, kihúzta magát, és keményen állta a kihívást.
- Sajnálom,
Mr. Brant, Melissa nem megy sehová! De nyugodtan megvárhatja a váróteremben –
felelte enyhe gúnnyal a hangjában, amiből Tony azonnal rájöhetett, hogy nem a
felesége lesz az egyetlen, aki megérkezik majd hozzá. Biztos volt benne, hogy
amint kiteszi a lábát, a doktornő értesíteni fogja a rendőrséget, és nyilván
elegendő bizonyíték van a tarsolyában ahhoz, hogy el is vigyék. Ezt nem
engedhette meg magának, főként azok után nem, hogy az a doki nem kis pénzt
hajlandó fizetni azért, hogy a doktornőről összeszedjen valami mocsokságot.
Néhány másodpercig tartotta a szemkontaktust, mialatt esélyeit latolgatta,
végül döntött, és undorodva húzta el a száját.
- Arra
nem érek rá – nyögte visszafojtott indulattal, majd hozzátette – a lényeg, hogy
tudom, Melissa jól van, és csak a keze tört el. Megyek, mert a végén még
kirúgnak az állásomból! – nyomta fejébe a viseltes sapkát, és az ajtó felé
indult – ez most már személyes, Rafferty! – motyogta, fogai között szűrve,
amikor elhaladt Larkin mellett, mire az orvos értetlenül nézett rá.
- Mit
mondott? – kérdezte Nicole-tól, aki nagyot sóhajtva huppant bele székébe, és
csak némán megrázta a fejét, így jelezve, hogy nem akar róla beszélni.
Asszisztense azonban, közlékenyebb volt nála, mert azonnal átvette a szót.
- Dr.
Rafferty közölte Mr. Brant-tel, hogy tudja, hogy veri a feleségét, és még a
rendőrséggel is megfenyegette! – pletykálta izgatottan, miközben szőke fürtjei
közül, melyek mindig rendezett kontyba voltak fűzve feje tetején, kiszabadult
néhány tincs, hogy önálló életre keljenek a fiatal, kerek arc körül. – Erre Mr.
Brant megfenyegette, hogy elintézi a doktornőt, ha tovább vájkál az életében!
- Ha
engem kérdez, szerintem sem kellene belefolynia! – válaszolta hanyagul a falnak
támaszkodva a férfi – az ilyen Brant-félékkel csak a gond van, az meg, senkinek
sem hiányzik, jól gondolom? – villantotta az asszisztensre elbűvölő mosolyát,
mire a 20-as éveinek közepén járó lány fülig pirulva igyekezett elmélyedni
munkájában.
- Nem
kérdeztem – zárta rövidre a beszélgetést Nicole, akit egyáltalán nem lepett
meg, hogy az orvos szívesen fordult el az ilyen ügyektől, csak semmi felesleges
munkája ne akadjon.
- Ugyan
már, Dr. Rafferty! Nem kell mindjárt harapni, csak egy baráti jó tanácsot adtam
- lépett közelebb, és bizalmasan támaszkodott meg az asztalon, közelebb hajolva
a nőhöz, aki ösztönösen dőlt hátra székében, hogy így növelje kettejük között a
távolságot.
- Fogadatlan
prókátornak… - kezdte meg a szólást a doktornő, de befejezni nem tudta, mert
Dr. Larkin hangosan felnevetett.
- Úgy
látom, nagyon csípős hangulatában van ma reggel! – jegyezte meg, majd vidáman mosolyogva
folytatta – sebaj, szeretem a kihívásokat! Nincs is annál jobb érzés, mint amikor
mosolyt tudok varázsolni egy gyönyörű nő arcára – kacsintott megint az
asszisztensre nyíltan flörtölve, aki ezúttal is boldogságtól sugárzó arccal
viszonozta azt, Nicole pedig, szánakozva nézett a fiatal lányra. Borítékolni
merte volna, hogy néhány hét múlva az orvos ágyában köt majd ki, ő pedig, nem
győzi vigasztalni, amikor a férfi másik kaland után néz.
- Ha
villantok egy mosolyt, békén hagy? – kérdezte minden lelkesedés nélkül a
doktornő, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a férfitól, mire az orvos
elgondolkodva rágcsálta belső ajkát.
- Csábító
ajánlat, és a belső hangocskám azt súgja, fogadjam el, de igazából, határozott
céllal érkeztem, amit még nem intéztem el – sajnálkozott szomorkás tekintettel,
mire Nicole égnek emelte a szemét. – Tudja, holnap szilveszter, és arra
gondoltam, együtt tölthetnénk – vetette fel bizakodón, mire Nicole megrázta a
fejét.
- Sajnálom,
de ügyeletes leszek – hárította el a meghívást, szemrebbenés nélkül a férfi
szemébe hazudva, mire az asszisztens úgy nézett rá, mint egy esze hagyottra, de
őt a legkevésbé sem érdekelte.
- Ó!
Sajnálattal hallom – keseredett el az orvos, majd a pillanat tört része alatt
fordult az asszisztens felé – na és kegyed? Amy, ugye? – kérdezte csábos
tekintet kíséretében, mire a megszólított pirulva bólintott.
- Éppen
ráérek – lehelte aléltan, mire Nicole égnek emelte a szemét, és türelmesen
emelte füléhez a kagylót, hogy értesítse a rendőrséget, mialatt Dr. Larkin és
ifjú hódítottja megbeszélték a részleteket. Amikor az orvos távozott, Amy kérdő
tekintettel fordult a doktornő felé. – Nem is tudtam, hogy maga lesz az
ügyeletes. Mikor derült ki? – kíváncsiskodott, a nő pedig, oda sem figyelve
válaszolt.
- Épp
az előbb – felelte nyugodt hangon, mire Amy tátott szájjal meredt rá, de nem
hagyta, hogy döbbenete elnyomja az örömöt, amit az orvossal töltendő este miatt
érzett.
Nicole fáradtan ropogtatta meg
elgémberedett gerincét a számítógép monitora előtt, miközben fél szemmel az
asztala sarkán tornyokban álló papírhalomra nézett, ami szintén arra várt, hogy
átnézze, és aláírásával jóváhagyja a rezidensek számára. Maga sem gondolta,
hogy a hazugság, amivel lerázta Dr. Larkin-t, visszaüt majd, de legnagyobb
sajnálatára, Dr. Anzil hamar tudomást szerzett róla, hogy Nicole bevállalná a
szilveszteri műszakot, és hálás mosollyal köszönte meg önfeláldozó munkáját.
Csüggedten pillantott órájára, mely háromnegyed 12-t mutatott, miközben arra
gondolt, talán nem is baj, hogy megkapta az ügyeletet. Otthon amúgy is csak a
televíziót kapcsolgatná, és egyedül üldögélne a kanapén, itt azonban, valami
hasznosat tehet. A kórház szokatlanul csendes volt, annak ellenére, hogy, ha
hinni lehet a híreknek, ilyenkor jóval nagyobb szokott lenni a mozgás. Most
mégis örült neki, hogy nyugalom volt, így jutott ideje az elmaradt papírmunkát
pótolni. Hiába igyekezett azonban, hogy a leletekre koncentráljon, gondolatai
mindig elvándoroltak egy magas, jóképű, kék szemű férfi felé, akinek csókjától
megborzongott, és akit teljes szívéből szeretett. Folyton azon járt az esze,
vajon, mit csinálhat most Patrick. Vajon otthon ül a kanapén, és olvasgat? Vagy
talán abban a néhány napban talált valakit, mint Dr. Larkin, akivel üdvözölheti
az új évet? – tette fel magának a kérdést, de ezt rögtön el is vetette. Ismerte
férjét, pontosan tudta, hogy inkább választja a magányt, mint egy olyan nőt,
aki iránt semmit nem érez. Éppen ismét rákényszerítette magát, hogy az előtte
heverő aktában a leírt prognózisra, majd a vizsgálatokból felállított
diagnózisra figyeljen, amikor halkan kopogtattak, ő pedig, meglepetten nézett
fel. Döbbenete csak még nagyobb lett, amikor meglátta, hogy gondolatainak
tárgya áll az ajtóban. Patrick sötét nadrágot, kék inget viselt, fekete
szövetkabátja alatt. Feszengő mosollyal várt bebocsátást, miközben Nicole-nak
fogalma sem volt róla, hogy örüljön, vagy inkább bosszankodjon a jelenléte
miatt. Egyfelől boldog volt, hogy láthatja, másfelől ez újabb bizonyíték volt
arra, hogy a férfi mégsem értette meg az elmúlt napokban, miért kerüli őt olyan
látványosan.
- Szia
– köszönt félszegen a férfi – bejöhetek? – kérdezte halkan, miközben vállát
megtámasztotta az ajtófélfán.
- Nem
tudom, hogy jó ötlet-e – tért ki az egyenes válasz elől a doktornő, mivel ő
maga sem volt biztos abban, mit is szeretne – egyáltalán, mit keresel itt? Úgy
tudtam, ma nem dolgozol – jegyezte meg távolságtartón, mire Patrick vidáman
elmosolyodott.
- Elolvastad
a beosztásomat? – kérdezett vissza válasz helyett, és kék tekintetében huncut
fény villant – ez jó jel! Azt jelenti, mégis érdekellek egy kicsit.
- Pont
annyira, hogy nem akarok egy műszakban lenni veled – utasította el még a
feltételezést is hetykén a doktornő, miközben szíve majd’ kiugrott a helyéről,
amikor látta, hogy Patrick nem vár tovább az invitálásra, hanem beljebb lép, és
háta mögül egy üveg pezsgőt, és két poharat vesz elő.
- Én
is elolvastam a tiédet – hagyta figyelmen kívül a csípős választ, mialatt
levette magáról a szállingózó hótól átnedvesedett kabátját, és zakóját, amit a
fogasra akasztott – nem hagyhattam, hogy magányosan ünnepeld az új évet.
Gondoltam, megleplek! – kezdte el kibontani a pezsgőt gyakorlott mozdulatokkal,
mire Nicole megrázta a fejét.
- Ügyeletben
vagyok, nem ihatok! De köszönöm az ajánlatot – vonta vissza figyelmét a kartonokra,
így jelezve, hogy a férfi akár távozhat is, de szeme sarkából látta, hogy
Patrick nem zavartatja magát, kibontja az üveget, és óvatosan félig töltötte a
poharakat.
- Alkoholmentes
– jegyezte meg nyugodt hangon, ezzel megvétózva a doktornő egyetlen érvét, majd
felemelte a két poharat, és várakozón ácsorgott a szoba közepén – nos? Már csak
néhány perc van éjfélig! – figyelmeztette a nőt, aki most felemelte fejét, és
nagyot sóhajtott – ugyan már! Ez csak egy pohár pezsgő! – lengette meg kissé
kezeiben a poharakat, majd finoman egymáshoz koccintotta őket. A lágy hang
betöltötte a szobát, és még másodpercekkel később is a nő fülében csengett,
miközben Patrick folytatta – megértem, hogy nem akarsz tőlem komoly
kapcsolatot, de barátok azért lehetünk, nem? – kérdezte, mialatt Nicole egy
percre sem vette le szemét a férfiról. Esze és szíve vívott ádáz harcot
egymással, és egyre inkább úgy érezte, hogy elméje, és az észérvek állnak
vesztésre. Meghatotta Patrick figyelmessége, hogy gondolt rá ezen az estén, és
nem akarta hagyni, hogy egyedül legyen, még annak ellenére sem, hogy ő elküldte
magától, nem is egyszer. Végül hagyta, hogy szíve győzzön, és felállt a székből,
majd a férfi elé sétált, és kivette kezéből az egyik poharat.
- Rendben!
– nézett bele a kék szemekbe, melyben boldogság csillogott, megmelengetve szívét.
Ebben a pillanatban, a távolból örömujjongás hangzott fel, és vidám ének
töltötte be a kórház kihalt folyosóit, miközben a nővérek, és a még
szolgálatban lévő orvosok boldog új évet kívántak egymásnak.
- Boldog
új évet, Nicole! – koccintotta poharát a nőéhez a férfi mosolyogva, mire a
doktornő is viszonozta a gesztust.
- Boldog
új évet! – kortyolt bele az alkoholmentes italba, melynek buborékjai utat törve
maguknak a pohár aljáról, csiklandozták meg ízlelőbimbóit, hogy aztán torkán
végig futva frissítsék fel fogyasztójukat.
- Szabad?
– kérdezte Patrick, és még mielőtt a nő válaszolhatott volna, ráhajolt a
cseresznyeajkakra, és puha csókot nyomott rá – ezt így illik, nem igaz? –
kacsintott rá komisz mosollyal, de azonnal elkomolyodott, amikor meglátta a
fellobbanó vágyat a nő tekintetében. Anélkül, hogy bármit mondott volna, ismét
birtokba vette a nő ajkát, és lágyan megcsókolta, ezúttal azonban, nyelvét
finoman végig húzta ajkán, így kérve bebocsátást. Megkönnyebbülten sóhajtott
fel, amikor megkapta, és azonnal beljebb nyomult, hogy ismerős táncra hívja a
nőét, aki el is fogadta a felkérést. Csókjuk lágy volt, és puha, nem volt benne
semmi követelőzés, de érezhető volt a visszafojtott vágy, és szerelem. Patrick
a csók megszakítása nélkül vette ki Nicole kezéből a poharat, és tette le maguk
mellé az asztalra, majd szorosan átkarolta derekát, és egész közel húzta
magához. Attól félt, ha egy percre is abbahagyja, és nem csókolja, a nő ismét
eltaszítja magától. Nyelve szinte belesimult a nő szájába, és mohón itta magába
ízét, melyet annyira hiányolt napok óta. Noha, eredetileg nem állt szándékában
közeledni hozzá, az első csók után már nem volt visszaút. Nicole belenyögött a
csókba, amikor megérezte, hogy Patrick végig simogatja a hátát, majd bekúszik a
köpeny alá. Amikor ajka szabaddá vált, a férfi a nyakát becézte tovább, apró,
puha csókokkal szórta tele, hogy aztán ismét visszataláljon ajkára, és újabb
szenvedélyes csókban egyesüljenek, ő pedig, átkarolva nyakát simult hozzá még
közelebb, miközben ujjaival vágyakozva túrt bele a sűrű tincsek közé. Szíve
őrült iramot diktált, teste önálló életre kelve, irányíthatatlanul adta meg
magát az érzékeinek. Képtelen volt tovább harcolni érzései ellen, és már nem is
akart. Nem akart küzdeni, nem akarta eltaszítani magától a férfit, nem akart
fájdalmat okozni sem neki, sem magának. Nem akart a jövőn gondolkodni, nem
akart rettegni! Egyetlen dolgot akart, érezni, és boldognak lenni. Amikor ajkaik
ismét elváltak, Patrick félve nézett bele a vágytól elhomályosult kék szemekbe
– ne lökj el magadtól… kérlek! – suttogta olyan közelről, hogy forró lehelete
égette a nő ajkát – ha csak ezt az egy éjszakát kaphatom tőled, beérem vele!
Megígérem! Megígérem, hogy utána nem kereslek többé, csak… kérlek! Ezt az egy
éjszakát add nekem… - nyögte akadozó hangon.
- Nem
bírom tovább… - sóhajtott fel a doktornő fájdalmas hangon, Patrick pedig,
értetlenül nézett vissza rá, mire Nicole szerelmesen simított végig arcán, és további
magyarázkodás helyett magához húzta, és megcsókolta.
Csókja lágy volt, és szerelemtől fűtött,
Patrick-nek pedig, esze ágában sem volt azért eltávolodni, hogy megtudja,
milyen választ jelent a csók. Helyette, lehunyt szemmel élvezte a pillanatot,
és keze önálló életre kelve hámozta le a nőről a fehér kórházi köpenyt, majd
szinte azonnal megtalálta az utat a póló alá, és belenyögött a csókba, ahogy
ujjbegyei megérezték a selymes meztelen bőrt. Nicole teste azonnal reagált a
finom érintésre, ahogy Patrick tenyere először hátán, majd derekán szántott
végig, hogy aztán rátaláljon telt keblére, és becézni kezdje. A csókot
megszakítva tapasztotta ajkát a férfi nyakára, mialatt ő is megszabadította a
zakótól a férfit, és ujjai fürge, gyakorlott mozdulatokkal pattintották ki
ingén a gombokat. Ajka követte tenyere útját, ahogy lesimogatta az inget a
férfi izmos, meztelen felsőtestéről, miközben érezte, hogy lassan a szobában
található, egyetlen, orvosi ágy felé kezdenek lépkedni. Patrick óvatosan
fektette el a nőt, majd finoman, nehogy túlságosan nehéz legyen, fölé magasodott,
és ajkával barangolta be minden négyzetcentiméterét a formás testnek, kezdve a
telt keblektől, egészen a karcsú derékon át a lapos hasig, mely meg-megremegett
ajkának érintésére, hogy aztán ismét visszataláljon a csóktól vöröslő, duzzadt
ajkakhoz. Testük lázban égett, szívük egy ritmusra vert, ahogy apró
simogatások, cirógatások, és forró csókok közepette szabadultak meg minden
ruhadarabtól. Tekintetüket egy percre sem szakították el a másikról, amikor
testük eggyé olvadt, miközben lassan, összhangban kezdtek el mozogni, és
belesimultak a másik ölelésébe. Nicole körmét hangos sóhaj kíséretében húzta
végig a férfi hátán, ahogy egyre közeledett a csúcs felé, mire Patrick,
jelezve, hogy pontosan érzi, mi játszódik le a nőben, csókkal fojtotta el a
feltörni készülő, boldog kiáltást a nő ajkán, hogy aztán ő is kövesse szerelmét
az érzékek birodalmába. Egész testén remegés futott végig, és ernyedten hanyatlott
a nőre, ahogy átjárta a boldogság minden porcikáját, miközben levegő után kapkodott.
Nicole szerelmesen simogatta meg tarkóját, és játszadozott a férfi tincseivel,
miközben érezte, hogy szívük még mindig együtt dobban. Végre úgy érezte,
boldog, és nem akarta, hogy a valóság érte jöjjön, és kiragadja ebből a
világból. Józan eszével azonban tudta, nem fekhetnek itt az örökkévalóságig,
még akkor sem, ha ez volt minden vágya. Meg akarta állítani az időt, hogy minél
tovább az ölelő karok fogságában lehessen, de tudta, fel kell öltöznie. Így is
túl sokat kockáztatott, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy amíg
szerették egymást a férfival, senki nem kereste őt, és sürgős esetet sem
hoztak. Nagyot sóhajtva bontakozott ki az ölelésből, és figyelmét nem kerülte
el, hogy amikor felállt, és melltartója után, pólóját és nadrágját is magára
húzta, Patrick szomorúan figyelte, miközben ő is öltözködni kezdett.
- Mennem
kell, igaz? – kérdezte csalódott hangon, de arra a válaszra nem számított, amit
kapott.
- Azt
hittem, már elmentél – kacsintott rá a nő pajkos mosollyal szája szegletében,
miközben belebújt köpenyébe, és szeretetteljesen borzolt bele ujjaival a férfi
kócos hajába. Patrick meglepetten nézett a doktornőre, aki most kimondottan emlékeztette
tréfás megjegyzésével Samantha-ra. Felesége szokása volt így kiforgatni a
szavakat, és megviccelni őt a legváratlanabb pillanatokban, de nem ez volt az
egyetlen oka, amiért meglepődött. Azt hitte, a nő elküldi majd, ehelyett
mosolyogva poénkodott.
- Nicole!
- köszörülte meg torkát, miközben zakóját magára öltötte, és megállt a doktornő
előtt – ez… csodálatos volt! – sóhajtott szívből jövő boldogsággal az orvos,
mire Nicole mosolyogva nézett vissza rá, és lépett hozzá kissé közelebb.
- Valóban
az volt – bólintott komolyan, miközben arra gondolt, éppolyan csodálatos volt,
mint az összes többi alkalommal, amikor a férfi szerette őt. Ugyanaz az
összhang, ugyanaz a varázslat, és ugyanaz az érzékiség, gyengéd szenvedély
jellemezte együttlétüket, mint eddig mindig, valahányszor együtt voltak, és
bízott benne, hogy a férfi is olyan gyönyörűnek élte meg, mint ő.
- Mégis
elküldesz, igazam van? – kérdezte gombóccal a torkában Patrick, Nicole pedig,
érezte, hogy döntenie kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése