13.
fejezet
Patrick lassan közelebb sétált, miközben
figyelmét nem kerülte el a félelem, ami a doktornő kék szeméből áradt. Fogalma
sem lehetett róla, hogy a rettegés nem neki szól, vagy a közöttük kialakult
egyre szorosabb köteléknek, hanem Nicole saját magától félt ennyire. Attól,
hogy nem tud ellenállni a közelségnek, a bódító illatnak, ami belőle áradt, az
érzéki csóknak, amit ajka ígért, és erős karjai ölelésének.
- Tudom,
hogy túl messzire merészkedtem – folytatta kínzó szomorúsággal a hangjában,
mire Nicole mély levegőt véve igyekezett lenyelni a torkában keletkező
gombócot. Milyen szívesen elmondott volna mindent Patrick-nek! Mennyivel
könnyebb lenne, ha minden gond nélkül adhatná át magát a férfinak, de tudta, ez
lehetetlen.
- Nem
erről van szó – rázta meg a fejét kissé bizonytalanul a doktornő, miközben
megfelelő magyarázat után kutatott agyában. Nem mondhatta ugyan el az igazat,
de azt sem akarta, hogy a férfit a lelkiismerete gyötörje egy olyan mozdulat,
pillanat miatt, aminek ő minden tizedmásodpercét élvezte. Nem lett volna fair
vele szemben – egyszerűen csak… meglepett – nyögte nehezen, miközben elkapta
pillantását a férfiról, és arra gondolt, még csak nem is hazudott. Tényleg
meglepte, hogy Patrick a nyakába csókolt, hiszen az a férfi, akit ő megismert,
ennél sokkal bátortalanabb volt.
- Hogy
őszinte legyek, engem is – mosolyodott el kisfiús zavartsággal a férfi,
miközben beletúrt sűrű hajába, és a kávéautomatához lépett – kávét? – kérdezte
mintegy mellékesen, és Nicole némán bólintott. Patrick előhalászta pénztárcáját
zakója belső zsebéből, majd néhány érmét bedobott, és automatikusan nyomta meg
a gombot, emlékezve rá, hogyan itta a kávét a doktornő a cukrászdában. –
Esélyem sincs rá, hogy elfelejtsük, ugye? – vetette fel, hátrapillantva válla
mögött, majd mielőtt a nő válaszolhatott volna, folytatta – vagyis… igazából,
én nem szeretném elfelejteni! Egyetlen percét sem! De… abból, ahogy reagáltál,
úgy gondolom, te igen – tette hozzá csalódottsággal a hangjában, mire Nicole
együtt érzőn mosolygott vissza rá.
- Változatlanul
azt gondolom, hogy hiba lenne összekeverni a munkát, és a magánéletet, Patrick
– ejtette ki gyengéden a férfi nevét, miközben figyelte, ahogy az, kiveszi az
automatából az elkészült feketét, és felé nyújtja – aranyos, figyelmes férfi
vagy, olyan, aki ha szeret valakit, a szívét lelkét neki adja! – beszélt
tovább, mialatt elvette a kávét, Patrick pedig, ahelyett, hogy a sajátját is
elindította volna, szemét egy percre sem vette le róla, megnehezítve ezzel a
doktornő dolgát – de olyannak add, aki megérdemli! Aki nem fog megsebezni,
ahogy Samantha tette – fűzte hozzá, mire Patrick közelebb lépett, és mélyen a
szemébe nézett.
- Nem
akarok Samantháról beszélni! – jelentette ki határozottan, majd folytatta – Te
más vagy, mint ő! Tudom! Érzem! – fogta meg a nő karját, és egy leheletnyit
közelebb húzta magához, miközben foglyul ejtette a kék szemeket, melyben most
meglepetten vett észre könnyeket csillogni.
- Fogalmad
sincs, milyen sok mindenben hasonlítok rá! – csuklott el a hangja, miközben kihúzta
magát, és ezzel a feszes tartással elérte, hogy Patrick azonnal elengedje a
karját, ő pedig, hátrébb lépett tőle.
- Rendben,
elismerem, hogy néhány dologban tényleg emlékeztetsz rá… de esküszöm neked,
hogy nem ezért vonzódom hozzád, Nicole! – nyelt nagyot a férfi, és úgy érezte,
az egész élete múlik azon, hogy meg tudja magyarázni a nőnek, mit érez iránta.
– Lenyűgöz a személyiséged, a tudásod, a lelked, amit olyan erősen próbálsz
rejtve tartani mindenki előtt! Amikor rád nézek, nem Samantha-t látom benned! –
tette hozzá enyhe utálattal a hangjában, ami szúró fájdalomként hasított a nő
szívébe – Téged látlak, Nicole Rafferty! Az orvost, aki az utolsó reményig küzd
a betegéért, a nőt, akinek egyetlen mosolyától jobb kedvem lesz! – hadarta
szinte levegővétel nélkül, és remélte, hogy a könnyek, amik kipotyognak a
doktornő szeméből, a boldogság és meghatottság könnyei, nem pedig azért sír,
mert így még nehezebb lesz visszautasítania. – Adj nekünk egy esélyt, Nicole,
és én bebizonyítom neked, hogy sosem foglak bántani! – ért mondandója végére,
és szíve a torkában dobogott, miközben a nő válaszára várt. Dr. Rafferty-t
kétségek gyötörték. Ennél szebbet még sohasem hallott Patrick-től, de nem
tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy ő igazából Samantha Hammond, az a
nő, akit a férfi valójában gyűlöl, és ha megtudná az igazat, valószínűleg nem
küzdene ilyen erővel érte. Nagy levegőt véve indult az ajtó irányába, miközben
fájdalmas tekintettel nézett vissza a kétségbeesetten utána néző férfira.
- Sajnálom
– nyögte halkan, miközben az imént kapott kávét az egyik kis asztalkára
helyezte, és éppen kilépett volna, amikor Patrick odalépett, és megfogta a
karját.
- Most
azt kellene mondanom, hogy rendben, és elfogadnom, de nem teszem! Tudod, miért
nem? – kérdezte halk, mégis határozott és erőt, elszántságot rejtő hangon, mire
Nicole megrázta a fejét – mert beléd szerettem! Őrület, ugye? – mosolyodott el
hitetlenkedve, és azonnal folytatta – talán nem is hiszed el, amiért nem
hibáztatlak, de nem hagyom, hogy csak azért, mert csalódtál már életedben,
elszalaszd a lehetőséget, hogy boldog legyél! Meg fogom mutatni neked, hogy
türelmesen tudok várni arra, akit szeretek! – jelentette ki határozott hangon,
majd elégedetten engedte el a nőt, aki döbbenten meredt rá.
- Ez
egyszerűen nem lehet igaz! – tört fel a doktornőből kétségbeesetten – Miért
csinálod ezt? Miért vagy ennyire kitartó? Mit kellene tennem, hogy elhiggyed,
nem akarok tőled semmit?! – záporoztak kérdései egyre kilátástalanabbul. Úgy
érezte, minden ereje elhagyta, nem tudott már küzdeni, és elege is lett abból,
hogy érzelmei, és akarata ellen cselekedjen. Miért veri így a sors? Miért kell
itt állnia, ennyire közel, és mégis ilyen távol a férfitól? Miért nem csókolhatja
meg egyszerűen, minden félelem, és következmény nélkül? – csapongtak fejében a
gondolatok, majd, mintha az égiek hallgatták volna meg könyörgését, Sue hangja
hatolt el tudatáig.
- Nicsak!
Fagyöngy! – mutatott fejük fölé, mire mindketten egyszerre néztek fel. A
titkárnő nem tévedett, valóban, éppen felettük, az ajtófélfáról egy fagyöngy
lógott le, mire Patrick szélesen a doktornőre mosolygott, aki zavarodottan
bámulta a karácsonyi hagyományok egyik ékes jelképét, miközben arra gondolt,
hogyan lehetséges az, hogy éppen amikor arról ábrándozik, hogy következmények
nélkül akarja ajkán érezni a férfiét, megjelenik Sue, és a fagyöngy – mit
álltok ott, mint Bálám szamara? Tessék megcsókolni egymást, elvégre ez hagyomány!
– tette csípőre kezét Sue, úgy, mint egy édesanya, aki addig nem engedi
ebédelni gyermekeit, amíg azok kezet nem mosnak, mire Nicole érezte, ahogy
Patrick karjai finoman átölelik derekát, és közelebb húzza magához, neki pedig,
ezúttal eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon. Úgy döntött, ha az égiek
megszánták, és lehetőséget adtak egy ajándék csókra, azzal élni fog, és
kiélvezi minden másodpercét. A férfi ajka már csak milliméterekre volt az
övétől, és a kék szemekből jól kiolvashatta, Patrick engedélyt vár, hogy
megtehesse. Enyhe mosoly futott át ajkán, majd szavak helyett, tettekkel
bíztatta a férfit. Alig néhány centit kellett csak közelebb hajolnia, és végre
megtörtént, ajkuk egymáshoz ért. Az érintés puha és finom volt, ajka pedig,
ösztönösen nyílt meg a férfi előtt, aki először puhatolózva, majd bátrabban nyomult
beljebb nyelvével, és ismerős táncra hívta a doktornőét, aki halkan belenyögött
a csókba, és még közelebb simult az erős karokba, miközben a férfi csókjának
minden rezdülését úgy követte, mint egy jól megkomponált koreográfiában. – Ez…
igen! – hallották meg Sue elképedt hangját, ami kizökkentette őket a
pillanatból, és elváltak ajkaik, de tekintetüket egy percre sem szakították el
a másikétól – Te jó Isten! Fiam, ha a harmadik férjem így csókolt volna, nem
mentem volna hozzá a negyedikhez – legyezgette magát jobb kezével, látványosan
levegő után kapkodva, kellőképpen zavarba hozva a fiatalokat, miközben
tekintete szeretettel futott végig rajtuk, és elégedetten állapította meg, hogy
ösztönei ezúttal sem csapták be, a két orvost egymásnak teremtette a sors –
erre innom kell valamit! – jelentette ki, majd se szó, se beszéd, elpárolgott.
Nicole zavartan köszörülte meg torkát, és bújt ki a férfi öleléséből, hogy
útját egyenesen a bálterem felé vegye, de Patrick hangja megállította.
- Ez
varázslatos volt – utalt a csókra a férfi, mire a doktornő nagyot nyelve
fordult meg – az első csókunk – mosolygott rá boldogan Nicole-ra, de ő megrázta
a fejét.
- Az
utolsó – igazította helyre az orvost, és jelen pillanatban valóban úgy érezte,
ez volt az a csók, amit nem adhatott meg férjének aznap, amikor el kellett
hagynia. Járt neki ez a lehetőség, azok után, ami történt, és tudta azt is,
hogy nem kaphat többet, de legalább lesz, mire emlékeznie magányos éjszakáin.
- Mitől
félsz ennyire?! – tört fel a férfiból értetlenül, miközben megmarkolva karját,
nem erőszakosan, de határozottan, beljebb húzta a pihenőbe – Miért nem mondod
meg az igazat? – kérdezte, és arcán látszott, nem hiszi el, amit a munkahelyi
kapcsolatokról mondott a nő.
- Magamtól!
– vágta rá meggondolatlanul a doktornő, és azonnal tudta, hogy hibázott, amikor
Patrick megrökönyödve nézett rá. Ajkát megnedvesítve tűrte hátra haját,
türelmetlen mozdulattal, majd folytatta – bántani foglak, Patrick! Talán most
nem hiszed el, mert nem tudsz rólam semmit, de a te érdeked, hogy távol maradj
tőlem! – felelte őszinte aggodalommal a hangjában, és remélte, hogy ezzel el
tudja bizonytalanítani annyira a férfit, hogy az, lemondjon róla. Legnagyobb
döbbenetére azonban, rá kellett jönnie, hogy tévedett, amint meghallotta férje
válaszát.
- Samantha-t
mindennél jobban szerettem! – érkezett a felelet színtelen hangon, és Nicole
nem értette, hogyan jön most ide kapcsolatuk, illetve házasságuk, de hamarosan
megértette, amikor a férfi folytatta – Az első pillanatban elvarázsolt, amikor
megismertem, és éreztem, hogy vele akarom leélni az életemet! Több volt, mint
fellángolás, az egész lénye megbabonázott! Amikor hozzám jött feleségül, én
voltam a legboldogabb ember a világon, és a gyűrűvel együtt, amit az ujjára
húztam, mindenemet neki adtam. Nem anyagi dolgokról beszélek, Nicole! Annál
sokkal többről! Neki adtam az életemet, a bizalmamat, a szerelmemet, a hűségemet…
a szívemet! – ömlött a férfiból a szó szenvedélyesen, és észre sem vette, hogy
minden egyes szava tőrként vág bele a nő szívébe, csak töretlenül folytatta –
de elárult, és porrá zúzott mindent, amit kapott! Mit kaptam én? Sebeket, és a
legnagyobb fájdalmat, amit el sem tudtam képzelni, hogy létezik! – akadt el a
hangja egy pillanatra, de hamar összeszedte magát, és folytatta – túléltem!
Felálltam, és folytattam az életemet. Igen, igazad van! Sokban hasonlítasz
Samantha-ra! – jelentette ki, aminek hatására Nicole ereiben meghűlt a vér, de
Patrick tovább beszélt – ugyanúgy elvarázsoltál, az első pillanatban, amikor
megláttalak, és ugyanúgy érzem, hogy nemcsak testi vonzalmat érzek! Szerencsés
vagyok, amiért átélhetem még egyszer azt, ami másnak egyszer sem adatik meg
egész életében, és átkozott legyek, ha hagyom, hogy abbéli félelmem, hogy
megint bántani fognak, eltántorítson attól, hogy boldog legyek! Ezt a
boldogságot pedig, veled képzelem el! – ért mondandója végére, miközben egyre
közelebb ért a nőhöz, és már csak néhány centi választotta el attól, hogy ismét
megcsókolja.
- Mi
van, ha azt mondom, én nem érzek irántad semmit? Ha azt mondom, azért nem
akarom, hogy közeledj hozzám, mert sajnálaton kívül nem mozdul meg bennem
semmi? – kérdezte, enyhén megemelve fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni,
mire az, magabiztosan mosolygott le rá.
- Ez
esetben, nem arra figyelek, amit a szád mond, hanem arra, amit a tested – súgta
érzékin Patrick, és a következő pillanatban, még mielőtt Nicole bármit
reagálhatott volna, ajka lecsapott a nőére. Egyáltalán nem akart erőszakosan
bebocsátást kérni, csak gyengéden tapasztotta száját a doktornő
cseresznyeajkára, miközben keze felkúszott a kecses nyakra, és lágyan cirógatni
kezdte azt. Elégedetten sóhajtott fel, amikor megérezte, hogy Nicole ajka
engedelmesen nyílik meg előtte, és nyelve azonnal beljebb nyomult, hogy
felfedezze az édes barlangot, elraktározva annak ízét, miközben másik karjával
átfonta a nő derekát, és egészen közel húzta magához. Szemét lehunyva élvezte a
csók minden pillanatát, miközben érezte, hogy Nicole megremeg a karjaiban, és
átfonja nyakát, így kerülve még közelebb hozzá, telt keblei pedig, mellkasához
nyomódnak. Egy pillanatra megszakítva a csókot, levegő után kapkodva, de egy
leheletnyit sem távolabb engedve a nőt, nézett le rá, és simogatta meg
szerelmesen arcát – engedd, hogy szeresselek – suttogta szinte könyörgőn, mire
Nicole némán bólintott, ő pedig, megkönnyebbülten hajolt rá ismét az ajkakra,
miközben fogalma sem volt, hogyan lehet ez a csók olyan ismerős, amikor még
sosem csókolta korábban ezeket az ajkakat.
Nyelvük olyan összhangban talált rá a
legérzékibb, legfeltüzelőbb mozdulatokra, mintha régről ismernék a másikat,
amikor pedig, Nicole finoman megharapta alsó ajkát, felnyögött a vágytól.
Nicole tisztában volt vele, hogy butaságot csinál. A fagyöngy alatti csóknak
kellett volna, hogy az utolsó legyen, nem engedheti meg magának, hogy
elmerüljön ebben a kapcsolatban, hogy abban a hitben tartsa a férfit, hogy
ebből bármi kialakulhat, mégsem volt képes lemondani a csókjairól, gyengéd
simogatásairól. Elhessegetve kínzó gondolatait, adta át magát az élvezetnek, és
boldogan simult bele az erős karok ölelésébe, miközben kis keze utat talált a
zakó alatt, és végig húzta tenyerét a kidolgozott, jól ismert, de régóta
hiányolt izomzaton. Elégedetten mosolygott bele a csókba, amikor megérezte,
hogy Patrick lélegzete elakad, miközben beljebb araszoltak a pihenő szobába,
egy eldugott sötét sarokba, hogy még inkább eltűnjenek a kíváncsi szemek elől.
Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Patrick mélyen a kék szemekbe
nézett.
- Talán
a mai dátumot kellett volna a nyakláncba vésetnem – mosolygott szerelmesen a
nőre, miközben hüvelyk- és mutatóujjával megfogta a medált a doktornő nyakában,
és maga felé fordította.
- A
dátum tökéletes – csuklott el a hangja Nicole-nak, miközben arra gondolt, miért
ne lehetne ez egy új kezdet. Talán, DiMaggio emberei sosem találják meg, ő
elmenne tanúskodni, és Nicole Rafferty-ként folytathatná az életét.
- Miért
mondtad olyan magabiztosan, hogy bántani fogsz? – kérdezte halkan a férfi,
miközben tekintetében nyoma sem volt aggodalomnak, csupán érdeklődésnek. Nicole
néhány másodpercig hezitált, fogalma sem volt róla, mit válaszolhatna. Az
igazságot nem mondhatta el, hazudni pedig, nem akart, főként azok után nem, ami
történt kettejük között.
- Nem
is tudom… - vont vállat látszólag érdektelenül, majd mivel a férfi még mindig
várakozón nézett rá, folytatta – sosem volt szerencsém a szerelemben –
válaszolta, részint belefoglalva az igazat, mire Patrick megértőn bólintott.
- Kockázat
nélkül, nincs szerelem – jelentette ki tudálékos hangon a férfi, mint, aki nagy
szakértő a témában, mire Nicole összehúzott szemmel nézett vissza rá.
- Győzelem
– javította ki, mire Patrick mosolyogva égnek emelte a tekintetét. Lám, még egy
hasonlóság a nő és Samantha között, hiszen felesége is mindig kijavította, ha
pontatlanul idézett egy közmondást, vagy szólást. Amint ez eszébe jutott,
szinte kényszerítette magát, hogy Samantha emlékét tudatának legmélyebb
bugyrába űzze. Nem hagyhatja, hogy a nő ezt a csodálatos pillanatot tönkretegye
azzal, hogy előfurakodik emlékei közül – kockázat nélkül nincs győzelem –
ismételte el a közmondást teljes egészében Nicole, aki a férfi hallgatását
annak vette, hogy nem értette, amit mondani akart.
- A
szerelem maga a győzelem – villantotta rá sármos mosolyát magabiztosan Patrick,
amivel sikerült az ő ajkára is mosolyt csalnia, és meglepetten viszonozta a
hirtelen kapott csókot. Amikor ajkaik elváltak, felpillantott a világító
számlapú órára, mely a pihenőben elhelyezett székek feletti falon kapott
helyet, és ami hajnali egy órát mutatott.
- Ideje
indulnom – sóhajtott szomorkásan Nicole, miközben érezte, a legkisebb porcikája
sem kíván elválni a szeretett férfitól, és egyáltalán nem akart egyedül
maradni. Félt az egyedülléttől, félt attól, hogy gondolatai megint
felülkerekednek szíve felett.
- Dolgozol
holnap? – kérdezte Patrick, mire a doktornő bólintott.
- Igen.
Bevállaltam a karácsonyi műszakot. – felelte, amiért nem tudta, hogy hálás
legyen-e. Amikor felmerült, hogy ügyeletes orvosok kellenek a karácsonyi
műszakra, evidens volt, hogy önként vállalja, hiszen nem volt sem férje, sem
gyereke, ellentétben más kollégával, és akkor még nem tudta, hogy Patrick is a
kórházban lesz – te is? – kérdezte félve, és fogalma sem volt, miben
reménykedjen.
- Nem!
Hazautazom az ünnepekre a családomhoz – válaszolta könnyed hangon, és ahogy kimondta
a család szót, Nicole-nak azonnal eszébe jutott Patrick édesanyja, aki anyja
helyett anyjaként viselkedett, és édesapja, aki mindig nagyon mulatságos
történetekkel szórakoztatta, valahányszor meglátogatták őket. Patrick-nek olyan
összetartó, szerető családja volt, amilyenről ő mindig is álmodott, és amiről
azt hitte, Patrick-kel együtt végre megkapta. Vajon, mit gondolhatnak most
róla, azok után, hogy elhagyta a fiúkat? – tört fel benne a kérdés, mire erőszakkal
elvetette, és az ajtó felé indult. – Hazavihetlek? – állította meg Patrick
hangja, ő pedig, bizonytalanul nézett vissza rá, mire a férfi mindkét kezét
felemelve folytatta – esküszöm, hogy az ajtónál tovább nem megyek! Udvariasan
jó éjszakát kívánok, és elhúzom a csíkot, ahogy egy úriembernek illik –
fogadkozott, és megkönnyebbülten mosolyodott el, amikor Nicole bólintott.
Nicole álmatlanul bámulta hálószobájában
a plafont, melyet megvilágított az utcai lámpák ablakon át beszűrődő fénye,
sejtelmes hangulatot teremtve. Agya az este képeit forgatta le újra, és ő ismét
átélte a csók varázsát, Patrick érintésének borzongató emlékét, és az ajtó
előtt kapott, szenvedélyes csókot, amikor minden erejére szüksége volt, hogy ki
tudjon bontakozni az ölelésből, és bezárja maga után, és a férfi előtt az
ajtót. Patrick megtartotta a szavát, és még csak célzást sem tett rá, hogy
beljebb akarna jönni. Amikor hazahozta, az ajtóig kísérte, váltottak néhány
semmit mondó mondatot, ezzel is leplezve zavartságukat, végül a férfi magához
húzta, és forrón megcsókolta. Tenyere érzéki lassúsággal simított végig hátán,
miközben nyelve játéka égető vágyat ébresztett Nicole-ban, aki karjait a férfi
nyaka köré fonva, simult hozzá egész szorosan. Teste minden porcikája izzó
vággyal sóvárgott férje után, de tudta, nem engedheti át magát neki. Miközben
gondolatban ismét átélte a csók minden pillanatát, karórája, melyet az
éjjeliszekrényen tartott, két pityegéssel adta tudtára, hogy hajnali három óra.
Nagyot sóhajtva fordult hasra, és temette fejét a párnába, remélve, hogy így el
tudja hessegetni a képeket, legalább annyi időre, hogy el tudjon aludni, de
erőlködése hasztalannak bizonyult. Végül, feladva a harcot, nagyot sóhajtott,
és kikászálódva az ágyból, a konyhába indult, hogy készítsen magának egy bögre
meleg tejet. Orvostudomány ide, orvostudomány oda, még nagymamájától tanulta
gyerekkorában, hogy egy pohár meleg tej csodákra képes, és hathatósabb lehet,
mint bármilyen pirula, legalábbis a drága jó nagyi ezt vallotta. Amint
elkészült a finom ital, letelepedett ágyára, beburkolta magát a takaróba, és
unottan kapcsolgatni kezdte a tévét, remélve, hogy talál egy kellőképpen
unalmas műsort, ami majd elaltatja. Miközben a csatornákat váltotta, örömmel
húzta mosolyra száját, amikor meglátta, hogy az egyik adón egy történelmi
dokumentumfilmet adtak éppen. Fájón gondolt arra, hányszor aludt el egy-egy
műszak után, este Patrick mellett úgy, hogy a férfi kedvenc műsorát nézte,
amely a II. világháború haditechnikáját mutatta be, ő pedig, mellkasára hajtva
fejét, hagyta, hogy az álom magával ragadja. Letéve a bögrét, és a
távirányítót, elfeküdt, és a kellemes emlékekben elmerülve érezte, ahogy a
narrátor monoton hangjára lassan elnehezülnek végtagjai, és szempillái is egyre
hosszabb időre záródtak le. Már éppen teljesen átadta volna magát az
álomvilágnak, amikor hirtelen megszakadt a műsor, és Nicole döbbenten meredt a
képernyőre.
14.
fejezet
Nicole nem tudta levenni szemét a tv
készülékről, melyben a legnagyobb félelmét megtestesítő, Marco DiMaggio sétált
le a chicago-i rendőrkapitányság lépcsőjéről, miközben kamerák és riporterek
kereszttüzében, magabiztos fölénnyel válaszolgatott a különböző kérdésekre. A
férfi most is éppúgy nézett ki, mint két évvel ezelőtt, amikor a karambol után,
amit emberei okoztak, és amiben a doktornő elveszítette eszméletét, egy
raktárhelyiségben magához térve találkozott vele. Ezúttal is sötét,
hajszálcsíkos öltönyt viselt szikár testén, hozzá fehér inget, és vörös nyakkendőt.
Ősz haját ’60-as évekbeli kalap alá rejtette, ami alól hideg, kék szeme erőszakosan
világított napbarnított bőrén. Annak ellenére, hogy már elmúlt 60 éves, sem
szálfaegyenes testtartása, sem határozott, könnyed járása nem ezt bizonyította,
ahogy ruganyos léptekkel szedte a lépcsőfokokat lefelé.
- Marco DiMaggio az elmúlt napokat
előzetes letartóztatásban töltötte. A vádak között szerepel egyéb más mellett,
hamisítás, kábítószer-kereskedelem, és gyilkosság is
– hatoltak el tudatáig egy fiatal, 20-as éveinek végén járó, hosszú barna hajú,
szolidan sminkelt, és sötétvörös kosztümöt viselő nő szavai, aki mikrofonnal a
kezében igyekezett beszámolni a stúdióban ülő munkatársainak, és a nézőknek is
a fejleményekről, miközben megpróbált minél közelebb férkőzni hozzá – Mr. DiMaggio! Mi a véleménye arról, amivel
vádolják? – szegezte a férfinak a kérdést, aki éppen fekete limuzinjába
szállt volna be, melynek ajtaját egy legalább 190 centi magas, kigyúrt
testalkatú, fekete öltönyt, és sötét napszemüveget viselő férfi tartotta.
DiMaggio a kérdést hallva, megtorpant, majd hátrafordult, és kék szemében
érzelemmentes érdeklődés villant, ahogy a riporternőre nézett.
- Őszintén szólva, nem tudom, hogy
sírjak, vagy nevessek! – vetette oda flegma eleganciával,
mialatt Nicole még nagyobb hangerőt adott a készülékre. Torka kiszáradt, szíve
vad iramban dobogott mellkasában, miközben keze akaratlanul simított végig
arcán, ahol korábban a férfitól kapott forradások voltak. – Egyfelől elszomorít, hogy ez az ország, ami
egykor a lehetőségek hazája volt, most arra fordítja az adófizetők pénzét, hogy
ártatlan embereket hurcoljon meg, csak azért, mert nem Amerikában születettem!
Másfelől, nevetséges még az elképzelés is, hogy bárkit képes lennék megölni!
Minden vádra tökéletes alibim van! – jelentette ki, mire a riporternő alsó
ajkát megnyalva, bizonytalanul köszörülte meg a torkát.
- Nem kétlem, hogy ártatlan, Mr.
DiMaggio, de egyes információink szerint, az F.B.I-nak nem pusztán közvetett
bizonyítékai vannak Ön ellen – magyarázta a
férfinek, akinek most hirtelen összeszűkült fagyos tekintete, és kissé közelebb
lépve, a nő fölé magasodva, kérdezte.
- Mégis, mire célozgat?
– halkította le fenyegetőn a hangját, mire a nő nagyot nyelve pislogott körbe.
Látszólag megnyugodott, hogy több kamera is veszi minden rezdülésüket, így nem
érheti bántódás, mert bátran kihúzta magát, és egyenesen az olasz szemébe nézve
válaszolt.
- Egész pontosan egy koronatanúra
gondolok, aki állítólag látta, ahogy végez valakivel
– szembesítette merészen, mire DiMaggio néhány másodpercig farkasszemet nézett
a nővel. Nicole figyelmét nem kerülte el, hogy ökölbe szorul a keze, majd a
következő pillanatban, váratlanul felkacagott. Harsány, örömtelen nevetés volt
ez, Nicole számára, fájdalmasan ismerős. Éppen így mulatott akkor is a férfi,
amikor késével sebeket ejtett arcán.
- Hölgyem! El tudja képzelni, hogy ha
létezne ez a tanú, akkor én ma kisétálhattam volna ebből az épületből?! –
kérdezte látszólag vidáman, majd megrázta fejét, és egyik lábát betéve az
autóba, így jelezve, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést, még
hozzátette – egyébként pedig, ha létezik,
amit kétlek, mivel nem követettem el semmit, a helyében nagyon vigyáznék
magamra, és ki se dugnám az orromat a rejtekhelyről. Elvégre, ha lehet hinni a
lapoknak, és a rendőrségnek, nagyon veszélyes vagyok! – nézett egyenesen a
kamerába, miközben kék szemében gyilkos fény lobogott, Nicole-t pedig, kirázta
a hideg a látványra. Semmi kétség sem férhetett hozzá, hogy utolsó szavait a
férfi neki címezte.
- Ez úgy hangzott, mint egy
fenyegetés – lett egyre merészebb az ifjú riporternő, mire
DiMaggio ártatlan tekintettel rántotta meg a vállát, mialatt beszállt az
autóba.
- Fenyegetni? Ugyan, kit? Hiszen, az
a tanú, nem is létezik! – jelentette ki magabiztosan, majd
becsukta az ajtót, melynek sötétített üvege már nem engedte be a kíváncsi
tekinteteket.
- Hallhatták, Marco DiMaggio mindent
tagad, miközben az ügyészség úgy tűnik, reménytelenül próbálja bizonyítani
igazát! A legfőbb kérdés az, létezik-e a koronatanú, vagy ez csak egy csali,
amivel vallomásra próbálnák bírni Chicago egyik legdörzsöltebb bűnözőjét! A szó
a stúdióé! – köszönt el a nő, mire Nicole remegő kézzel
kapcsolta ki a készüléket.
Ezek szerint, Robert nem hazudott, amikor azt
állította, semennyit sem haladtak az ügyben, és ő még mindig kulcsfigura a
dologban. Nagyot sóhajtva nyúlt a tejért, és kortyolt bele, miközben gondolatai
közé Patrick furakodott, és a ma este képei. Annak ellenére, hogy egy órával
korábban még hitte, boldogok lehetnének, anélkül, hogy bármit fel kellene
fednie a férfi előtt múltjával kapcsolatban, ez a tudósítás könyörtelenül
emlékeztette szorult helyzetére, és arra, nem reménykedhet boldogságban, amíg
DiMaggio szabadlábon van. A maffiavezér szeméből sütő gyilkos indulat, és
gyűlölet egyértelművé tette, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy
még a tárgyalás előtt a nyomára bukkanjon. Ha pedig, ez ne adja Isten, megtörténik,
Patrick csak akkor nem lesz veszélyben, ha DiMaggio-ban fel sem merül, hogy bármi
közük lehet egymáshoz. Bármennyire is fájdalmas, kénytelen lesz ismét lemondani
a férfi szerelméről, és távol tartani magát tőle. Hálásan gondolt arra, hogy a
karácsony miatt, amit Patrick a családjánál tölt, lesz bőven ideje rá, hogy
kitalálja, milyen érvet hozzon fel, amivel meg tudja magyarázni, és értetni a
férfival, hogy az este történtek ellenére, miért távolodik el tőle ismét. Csak
azért fohászkodott, hogy legyen elég ereje megtenni, és bízott benne, hogy az a
néhány nap, amit nélküle tölt, segít helyrebillenteni lelki egyensúlyát
annyira, hogy felvértezze magát saját érzelmei ellen.
Nicole irodájában ült, és Tommy leleteit
tanulmányozta, akinek állapota gyors javulásnak indult, éppúgy, ahogy Dr. Lang
megjósolta, miközben gondolatai elkalandoztak. A napok ólomlábakon jártak, és
neki minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy elnyomja szívében a szerelme
hiányától keletkezett szomorúságot, miközben nem győzte emlékeztetni magát
arra, hogy távolságot kell tartania, akkor is, amikor visszatér. Igyekezett a
munkájába temetkezni, ami szerencsére bőven akadt, most, hogy Dr. Landgrave
szabadságra ment, és több kolléga is kivett néhány napot, hogy a családjával
töltse az ünnepeket. A munkahelyén viszonylag könnyen el tudta terelni
gondolatait, de éjszaka könyörtelen kegyetlenséggel kínozták az emlékek, a
férfi csókjai, simogatásai, nevetésének hangja, ha pedig, nem Patrick-ről
álmodott, akkor a raktárhelyiséggel, vagy az autóbalesettel. Többször is
megfordult a fejében, hogy felhívja Robert-et, és átkéri magát máshova, de
tudta, a férfi nem tudna segíteni, addig biztosan nem, amíg a téglát le nem
buktatják. Ő maga mondta, hogy túlságosan veszélyes lenne most új
személyazonosságot gyártani, így kénytelen volt elfogadni, hogy szenvednie és
kitartania kell. Nicole reményvesztetten túrt bele barna hajába, miközben
íróasztalára támaszkodott, és arcát kezébe temette. Fejét megrázva próbálta
kiűzni borús gondolatait, és ismét Tommy-ra koncentrálni, amikor megszólalt a
telefonja, ő pedig, hálás megkönnyebbüléssel vette fel.
- Dr.
Rosette keres telefonon -–csendült fel Sue hangja, és a lehető legrosszabb hírt
közölte. A doktornő szíve gyorsabb ütemre váltott, miközben igyekezett nyugalmat
erőltetni magára.
- Mondd,
hogy operálok – utasította el a lehetőséget, hogy beszéljen a férfival, mint
minden alkalommal, amikor a kórházban kereste az elmúlt napokban. Hálát adott
az égnek, amiért sem a mobilszámát, sem otthoni számát nem tudta az orvos, így
az egyetlen módja, hogy kapcsolatba lépjen vele, amíg távol volt, a kórházi
vonal volt, ahol azonban, ő rendre letagadta magát, és még azzal sem
foglalkozott, hogy Monique, vagy Sue úgy néz rá, mint egy árulóra. Arcukra volt
írva az értetlenség, és a rosszallás, valahányszor nemet intett fejével, és nem
fogadta a hívást, de egyikük sem kérdezett még rá, mi lehet az oka.
- Nem
lehet, tudja, hogy bent vagy – felelte elégedetten Sue – Monique-al már
beszélt, és ő elfecsegte, hogy ma egy operációd sincs – fűzte hozzá, mire
Nicole égnek emelte a szemét. Miért nem foglalkoznak az emberek a saját
életükkel? Miért van az, hogy másokéba belepiszkálni mindig sokkal érdekesebb a
számukra? – szorította össze száját, magában morgolódva, miközben elnyomott egy
szitkot.
- Akkor
mondd meg, hogy beteg van nálam, és majd visszahívom – dobta a következő lehetőséget,
remélve, hogy titkárnője, és egyben egyetlen barátja, érteni fogja a célzást,
de legnagyobb bánatára tévedett.
- Sajnos,
azt meg én köptem el, hogy jelenleg nincs nálad senki – vallotta be minden
bűnbánat nélkül, és Nicole esküdni mert volna rá, hogy még mosolygott is a
vonal túlvégén.
- Akkor
találj ki valamit! – dörrent rá akaratlanul durván a nőre, mire néma csend
telepedett rájuk, ő pedig, szégyenkezve hunyta le szemét – sajnálom, Sue! Ne
haragudj! – kért azonnal elnézést gorombaságáért. Tisztában volt vele, hogy
barátnője nem tehet semmiről, ahogy abban is biztos volt, hogy ha tudná a
részleteket, és a teljes történetet, vállszélességgel támogatná, de egyszerűen
nem mondhatta el neki. Nem sodorhatta veszélybe, óvnia kellett, akárcsak
Patrick-et. Azt is tudta, hogy a legjobban úgy altathatná el Sue gyanúját, ha
fogadná a férfi hívását, erre azonban, képtelennek érezte magát. Szüksége volt
még egy kis időre, hogy megerősödjön lelkileg, és képes legyen lemondani róla –
nem tudok beszélni vele… most nem – halkult el a hangja elgyötörten, próbálva
az igazság felfedése nélkül elérni, hogy Sue megértse, majd hozzátette –
kérlek… segíts! – csuklott el az utolsó szó, miközben könnybe lábadt szemmel
szorította a kagylót. Néhány másodpercig csend volt a vonal végén, majd Sue
köszörülte meg torkát.
- Ne
aggódj, Szívecském! Megoldom – ígérte együtt érző, anyai hangon, majd bontotta
a vonalat, Nicole pedig, remegő kézzel helyezte vissza a kagylót. Alig egy perc
múlva, kopogás zavarta meg, és az illető, a választ meg sem várva hatolt
beljebb a kis helyiségbe. A doktornő meglepettség nélkül nézett bele az
aggodalmasan csillogó szemekbe, miközben Sue becsukta maga mögött az ajtót, és
helyet foglalt előtte az egyik fotelben – hallgatlak! Mi a csuda folyik itt? –
kérdezte minden teketória nélkül, és amikor Nicole nem válaszolt, szigorúan
borzolta meg szerteágazó fürtjeit – megbántott? Azért hívogat, hogy bocsánatért
könyörögjön? Mert, ha igen, csak egy szavadba kerül, és nemcsak azt bánja meg,
amit veled tett, hanem azt is, hogy élve született erre a világra! –
fenyegetőzött villámló szemekkel a titkárnő, miközben apró termete
meg-megremegett a dühtől, és Nicole-t egy harcias kis tücsökre emlékeztette
gyerekkori meséinek egyikéből.
- Sue,
semmi ilyesmiről nincs szó – nyugtatta meg azonnal a nőt mosolyogva, mire az,
értetlenül nézett vissza rá.
- A
bálon… olyan szépek voltatok együtt – hajolt közelebb megértő mosollyal az
ajkán Sue, miközben igyekezett a doktornő arcáról leolvasni a válaszokat – az a
csók pedig… még most is melegem lesz tőle! – vigyorgott kajánul, majd hirtelen
elkomolyodott – megijedtél, kincsem? – dobta a mentőövet Nicole-nak
akaratlanul, mire az orvosnő ráemelte kék szemét, melyben szomorúság csillogott
– sosem beszéltél a múltadról, igaz, nem is faggattalak. Gondoltam, beavatsz
majd, ha jónak látod - folytatta Sue, aki igennek vette a nő hallgatását – de
ha azért akarod távol tartani magadtól Dr. Rosette-t, mert attól félsz, újra
megégeted magad, akkor butaságot csinálsz! Az életben kockáztatni kell! –
érvelt tudtán kívül ugyanúgy, ahogy Patrick a bál estéjén, miközben Nicole
szótlanul forgatta kezében a tollat – talán, nem véletlen, hogy éppen a szívek
doktora, nem gondolod? Talán… nem a szike az egyetlen, amivel szíveket képes
gyógyítani – mosolygott szeretetteljesen a doktornőre, Nicole azonban, megrázta
a fejét.
- Én
nem az vagyok, akinek hisz – nyögte nehezen, mire Sue érdeklődve nézett bele a
kék szemekbe, ő pedig, folytatta – nem lehetek vele… én… nem építhetek
hazugságra egy boldogságot! Az csak látszat lenne!
- Már
hogyne építhetnél! Én mindegyik házasságomat hazugságra építettem! Ők azt
mondták szeretnek, én meg azt, hogy nem kell a pénzük! – legyintett laza
mozdulattal, miközben hátravetette kissé fejét, hogy eligazítsa kezelhetetlen
frizuráját homlokából – egyikünk sem az, akinek a másik hiszi! Nagyon ritka,
amikor a valódi énedet mutatod meg valakinek! Ha mindenki felfedné az igazi
személyiségét, fel sem találták volna a házasságot! Mindenki egyedül halna meg!
– jelentette ki filozofikus tudálékossággal, majd amikor látta, hogy a doktornő
komolyan beszél, és több rejlik a mondata mögött, mint puszta kifogás,
elkomolyodott – Nicole! Én a fél karomat adtam volna érte, ha annak a szikrának
csak a töredéke létezett volna bármelyik házasságomban, amit köztetek láttam a
bál estéjén. Fogalmam sincs, mitől félsz ennyire, de két lehetőséged van! Az
egyik, hogy eltaszítod magadtól ezt a fiút, és egész hátralévő életedben azon
agyalhatsz majd, mi lett volna ha! A másik, hogy kivételesen szögre akasztod az
agyadat, és a szívedre hallgatsz! Talán nem tart örökké, talán egy-két hónap
alatt rájöttök, hogy meg tudnátok fojtani a másikat egy kanál vízben, de
legalább elmondhatod, hogy megpróbáltad! – magyarázta határozottan, majd
felállt, és az ajtó felé indult.
- Mi
van akkor, ha én már most tudom, mi lehet a vége? – vetette fel halkan, mire
Sue döbbenten fordult vissza az ajtóból, és néhány másodpercig elgondolkodott a
kérdésen.
- Bármilyen
hihetetlen, a sorsunk Isten kezében van! Ő az egyetlen, aki tudja, mit tervez velünk
a jövőben. Következésképpen, meg ne sértődj, Szívecském, de neked fogalmad sem
lehet róla, mi lesz a vége! Elképzelésed persze, lehet, és félelmeid is, de nem
tudhatod biztosra, hogy bekövetkezik-e! – kacsintott a doktornőre hanyag
eleganciával, majd hozzátette – gondolkozz el azon, amit mondtam! Most pedig,
ha megbocsátasz, mennem kell, mert Isteni gondviselés ide vagy oda, egy
valaminek biztosan tudom, mi lesz a vége – mutatott ki az ajtón túlra, és
amikor Nicole értetlenül nézett vissza rá, halkabban folytatta – Mrs. Walsh
kint vár, veled akar beszélni! Gondolom, amputáltatni akarja valamelyik
végtagját…
- Ezt
meg honnan veszed? – döbbent meg Nicole, mire Sue rántott egyet a vállán.
- Tegnap
este az egyik kereskedelmi csatornán egy nőről készült filmet adtak, aki meg
volt győződve róla, hogy a keze nem a saját keze… valami idegenérzésnek
nevezték, vagy minek…
- Idegenkéz
szindróma – segítette ki titkárnőjét még mindig értetlenül Nicole, mire az,
biccentett, így jelezve, hogy számára édes mindegy, és folytatta.
- Valami
olyasmi, igen! Szóval, erről a témáról ment egy film, és Mrs. Walsh látta is,
ugyanis éppen ezt ecsetelte, amikor Dr. Rosette hívott. Mibe fogadjunk, hogy
tapasztalja magán a tüneteket! – nyújtott kezét fogadásra Sue, így utalva arra,
amire korábban Dr. Larkin is célzott, és amit az egész kórház tudott, hogy Mrs.
Walsh súlyos hipochondriában szenved. – Nos? Fogadunk? Ha tévedek, egy álló
hétig átjárok hozzád mosogatni!
- Sue,
alig vagyok otthon, és többnyire a kórházi étkezdében eszem! – világosította
fel a nőt Nicole, mire az, vidáman ránevetett.
- Tudom,
mit gondolsz, miért ezt ajánlottam fel? – vigyorgott huncut ravaszsággal, majd
felemelte mindkét kezét – rendben! Akkor legyen a takarítás, egy hónapig!
- Na,
és ha igazad van? – kérdezte Nicole, még mielőtt belement volna a fogadásba,
mire Sue komolyan nézett vissza rá.
- Akkor
elmondod, miért félsz annyira közel engedni magadhoz Dr. Rosette-t – hangzott
el az ajánlat többi része, mire Nicole arca azonnal zárkózottá vált, és ez Sue
figyelmét sem kerülte el. Néhány másodpercig várakozón nézett a doktornőre,
majd bólintott – beengedem Mrs. Walsh-t, mielőtt még a nem hozzá tartozó lába
elviszi innen egyenesen a bíróságra – humorizált halkan, és távozott. Alig
néhány perc telt csak el, még arra sem elég idő, hogy Nicole átgondolja, amit
Sue mondott, amikor nyílt az ajtó, és egy vékony, rövid, fekete hajú nő lépett
be rajta. 40 éves kora ellenére már erősen őszült, szeme alatt sötét karikák
húzódtak, melyeket csak felerősített beesett arca. Tekintete szigorú
rátartisággal járt körbe a helyiségben, miközben száját undorodó grimaszba
húzta. Csontos ujjakban végződő keze egy divatjamúlt, fekete retikült
szorongatott, mely színben tökéletesen passzolt szintén fekete kosztümjéhez.
- Már
azt hittem, az a semmirekellő nőszemély sosem enged be magához, Dr. Rafferty! –
elégedetlenkedett, miközben elfogadta a felkínált helyet, és méltóságteljesen
leült. Egyenes háttal, mozdulatlanul nézett szembe a doktornővel, és arcán jól
látszott, azt várja, hogy megkérdezzék, miért jött.
- Miben
segíthetek, Mrs. Walsh? – hagyta figyelmen kívül a kritikát Nicole, és
figyelmesen nézett vissza a nőre, akinek hirtelen megenyhültek vonásai attól,
hogy önmagáról beszélhet.
- Az
utóbbi időben… meglehetősen furcsán érzem magam – kezdett bele, miközben fejét
megemelve, arisztokratikus pillantást vetett a doktornőre, aki még mindig csak
hallgatott, ő pedig, folytatta – a lábam… hogy is mondjam… nem az enyém! Utána
olvastam, és azt hiszem, idegenkéz szindrómám van! – jelentette ki
határozottan, mire Nicole elfojtott egy sóhajt, és hálát adott az égnek, amiért
nem fogadott titkárnőjével.
- Idegenkéz
szindróma – ismételte meg nyugodt hangon, látszólag úgy, mint aki komolyan is
veszi a panaszt – a lábában? – kérdezett rá a biztonság kedvéért, mire Mrs.
Walsh bólintott.
- Tudom,
hogy ritka, de én ott érzem! – tartott ki álláspontja mellett, mire Nicole
komoly tekintettel emelkedett fel székéből, és közelebb sétálva állt meg a nő
előtt.
- Kérem,
álljon fel! – utasította udvarias, de határozott hangon, mire Mrs. Walsh,
látva, hogy foglalkoznak vele, és komolyan veszik a problémáját, örömmel
engedelmeskedett. Az addig szigorú vonások megenyhültek, sötét szemei élettel
teltek meg, ahogy felállt, és várakozón pillantott a doktornőre – sétáljon el
az ajtóig, majd vissza! – jött a következő utasítás, amit a nő ezúttal is
tökéletesen végrehajtott.
- Mi
a véleménye? – kérdezte izgatottan Mrs. Walsh – maga is látja, ugye? Valami nem
stimmel!
- Egyet
kell értenem magával, Mrs. Walsh! – bólogatott komoly arccal Nicole, miközben
visszaült asztala mögé, és a nőt is hellyel kínálta – a jobb lába…
- A
bal! – javította ki hevesen a páciens, mire Nicole elmosolyodott.
- Hogyne,
a bal lába. Szóval, a bal lába nem úgy működik, mint a jobb! A rezgéseket másképp
veri vissza a padlóról – találta ki hasból a magyarázó szöveget, mire Mrs.
Walsh érdeklődve hajolt közelebb. Arcán látszott, szinte issza a doktornő
minden egyes mondatát, ő pedig, folytatta – attól tartok, igaza van! Ez
idegenkéz szindróma! Még sosem találkoztam ilyennel a praxisom alatt, de meg
kell mondjam, jól tette, hogy azonnal hozzám jött!
- Igen!
Tudom! – bólogatott egyre izgatottabban Mrs. Walsh – mi a teendő? Kórházba kell
feküdnöm? Vagy tablettát javasol? Esetleg…
- Sajnos,
le kell vágnom a lábát, Mrs. Walsh! – jelentette ki nyugodt, száraz hangon Nicole,
mintha csak annyit mondana, hogy kell egy kiló kenyér a vacsorához, mire a nő
döbbenten meredt rá.
- Hogy
mondja? Levágni? Nem lesz ez egy kicsit… hogy is mondjam… drasztikus? – dadogta,
miközben hangja megremegett a félelemtől.
- Elképzelhető,
hogy kissé elhamarkodott lesz, de mint mondtam, még nem találkoztam ilyen
szindrómával! Egy biztos, Mrs. Walsh! Megszűnik a problémája! – mosolygott rá
biztatón, mire a beteg nagyot nyelt és rémülten emelkedett fel a székből.
Nicole, amint látta, hogy azt a hatást érte el, amit szeretett volna,
elgondolkodó arcot vágva rágcsálta alsó ajkának belső oldalát – persze,
megpróbálkozhatunk előtte valami alternatív módszerrel is…
- Mi
lenne az?! Talán… tényleg inkább azzal kezdjünk! – kapott a lehetőségen azonnal
Mrs. Walsh, mire Nicole megrántotta a vállát, mint aki nem hisz benne, de egy
próbát megér.
- Van
egy ismerősöm, Dr. Fennigen – nyúlt bele fiókjába, és egy névkártyát nyújtott
át – évek óta foglalkozik ilyen esetekkel. Keresse fel, talán tud segíteni! Ha
nem, még mindig ott a jó öreg szike, és én! – csettintett két ujjával
magabiztosan magára mutatva Nicole, mire az, hálálkodva vette el a kártyát, de
kifelé menet megtorpant.
- De
hisz… ő pszichiáter! – nézett vissza meglepetten a doktornőre, mire az,
bólintott.
- Igen,
az a mellékállása! – mosolygott rá biztatón, miközben elégedetten hanyatlott
hátra székében, amikor Mrs. Walsh távozott. Remélte, hogy eléri célját, és
kollégája óvatosan rávezeti majd a nőt a probléma gyökerére. Biztos volt benne,
hogy páciense alapos kezelésre szorul, és bár lelke mélyén
lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért ilyen piszok módon csőbe húzta, de
tudta, sosem ért volna el eredményt, ha szemtől szemben közli vele, hogy
hipochonder. Dr. Larkin-nal ellentétben, ő hamar felismerte, hogy a nőnek semmi
másra nincs szüksége, mint a tudatra, hogy komolyan veszik a gondjait. Éppen
itt tartott gondolatban, amikor újabb kopogást hallott, és kíváncsian
pillantott az ajtóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése