Téves diagnózis 17.-18.rész

17. fejezet

Nicole kételyektől gyötörve nézett bele a szomorúan csillogó kék szemekbe, miközben fogalma sem volt róla, hogyan döntsön. Tisztában volt vele, hogy két lehetősége van. Az egyik, hogy elraktározza magában ezt a gyönyörű, varázslatos éjszakát, elrejti mélyen az emlékei közé, hogy magányos óráiban fájó szívvel emlékezzen rá, és elküldi a férfit, megmentve ezzel az életét, ha esetleg DiMaggio a nyomára bukkan. A másik, hogy elnyomja magában félelmeit, kezébe veszi a sorsát, és nem retteg többé, hanem önző módon, saját boldogságára fog koncentrálni. El kellett végre döntenie, mi a fontosabb. A bosszú, hogy megfizessen DiMaggio-nak, vagy az, hogy boldog legyen. Fontos volt neki, hogy apja gyilkosa rács mögé kerüljön, de a vele szemben álló férfi is legalább olyan fontos volt a számára. Talán a férfi, aki megölte apját, sosem találja meg – gondolkodott magában – hiszen, jelen esetben Robert Fallon ügynök volt az egyetlen, aki tudta, milyen álnéven, és hol rejtőzik, Robert pedig, nem tégla, így biztonságban van. Talán végre sikerülhet az, ami Chicago-ban nem, és boldog lehet, a nélkül, hogy fel kellene fednie valódi kilétét. Ha pedig, Robert megjelenik a tárgyalás miatt, Patrick-nek majd azt mondja, hogy egy orvosi konferenciára kell utaznia. Néhány nap alatt megjárja, és a férfi sosem tudja meg, miért volt távol – vázolta fel a jövőt néhány másodperc alatt, majd hirtelen ötlettől vezérelve, döntött.

- Igen! El kellene küldenem téged – felelte halkan a még mindig válaszára váró férfinak, mire Patrick egy másodpercre lehunyta szemét, ő pedig, közelebb sétált, és szerelmesen simogatta meg arcát – de képtelen vagyok rá, és nem is akarom megtenni – fűzte hozzá mosolyogva, mire az orvos meglepetten nyitotta ki a szemét.

- Ez azt jelenti, hogy… - akadt el a szava egy pillanatra, Nicole pedig, boldogan bólintott.

- Boldog akarok lenni! – nézett mélyen a szeretett férfi szemébe, mialatt érezte, hogy a doktor átöleli derekát, és szorosan magához húzza.

- Köszönöm – súgta vissza, olyan közel hajolva a cseresznye ajkakhoz, hogy forró lehelete égette a nő száját, majd lágyan megcsókolta. Patrick úgy érezte, még sosem volt olyan boldog, mint most. Nem is remélte, hogy a doktornő esélyt ad kettejüknek, de az, hogy megtette, a legboldogabb emberré tette. Alig várta, hogy minél több időt együtt tölthessenek, mellette akart elaludni éjszaka, és reggel őt akarta meglátni először. Nyelve lágyan simult a nő szájába, és gyengéd csókra hívta, miközben keze szerelmesen simított végig hátán. Amikor azonban, jobban elmélyítette volna a csókot, megszólalt a nő oldalára erősített csipogó. Megszakítva az intim pillanatot, huncut mosollyal néztek egymásra, miközben mindketten ugyanarra gondoltak: micsoda szerencse, hogy nem fél órával korábban jelzett a sürgősségi osztály.

- Mennem kell – cirógatta meg Patrick mellkasát bizalmas mozdulattal a doktornő, mire az, bólintott, miközben az ágy melletti fogason lógó kabátért nyúlt, és sietősen belebújt, a sál azonban, leesett, és az ágyon landolt.

- Holnap látlak? – kérdezte reménykedve, mialatt látta, hogy a doktornő felemeli a sálat.

- Úgy érted ma? – kérdezett vissza válasz helyett mosolyogva a nő, így utalva rá, hogy hajnal van, majd szeretetteljes gesztussal lendítette a férfi nyakába a sálat, de nem engedte el, hanem megmarkolva, egész közel húzta magához – este… vacsora… nálam – felelte, minden szó után puha csókot nyomva a keskeny, érzéki ajkakra, és elégedetten mosolyodott el, amikor meglátta, hogy Patrick kék szemében ismét fellobban a vágy szikrája.

- Alig várom! – nyögte még egy csókot lopva, majd mélyet sóhajtva nézte, hogy a doktornő kilép az ajtón, és futólépésben indul a sürgősségi osztály felé.

Nicole szemét összeszorítva rázta meg fejét, miközben arra várt, hogy a kávé, amire bedobta a 25 centet az automatába, elkészüljön, és végre szájában érezhesse az ízét. Remélte, hogy a fekete nedű felfrissíti annyira, hogy ne érezze úgy, álló helyében el tudna aludni. Annak ellenére, hogy elméletileg csak hat óráig lett volna szolgálatban, az egyik kolléga betelefonált, és beteget jelentett. Mivel senki mást nem tudott Dr. Anzil elérni, Nicole-t kérte meg, hogy maradjon a délelőtt folyamán, amire természetesen, nem mondott nemet. Akkor úgy érezte, teljesíteni tudja a több mint 36 órás ügyeletet, most azonban, attól tartott, menten összeesik a fáradtságtól, pedig a büfé falára szegelt óra még csak délelőtt 11-et mutatott. Keserűen gondolt arra, milyen fáradt lesz estére, mire találkozhat Patrick-kel. Tisztában volt vele, hogy noha, csak délután kettőig kell bent maradnia, négy óránál előbb nem fog hazaérni. A gondolat, hogy vacsorát főzzön, borzasztóbb volt, mint a fáradtság, amit érzett, és éppen azt fontolgatta, hogy lemondja a találkozót, amikor valaki megkocogtatta a vállát.

- Szia! Boldog új évet! – hallotta meg háta mögül Sue hangját, mire mosolyt erőltetett magára, és megfordult.

- Neked is, Sue! – ölelte meg legjobb barátnőjét a doktornő, majd ismét az automata felé fordult, hogy kivegye az elkészült feketét. Miközben aprókat kortyolt, minden erejét abba fektette, hogy ne ragadjon le a szeme.

- Úgy nézel ki, mint akire ráült egy elefánt! – szörnyülködött látványosan Sue, mialatt ő is bedobott egy kevés aprót a gépbe – miért nem húzol haza aludni?

- Dr. Larkin beteget jelentett, Anzil kért meg, hogy maradjak – motyogta két ásítás között a doktornő, mire Sue úgy nézett rá, mint egy félőrültre.

- Dr. Larkin? Beteg? – kérdezte hitetlenkedő hangon, majd megcsóválta a fejét – az a fickó úgy beteg, ahogy én muzulmán vagyok! – nevetett fel gúnyosan, majd folytatta – nyilván az csak véletlen, hogy Amy sem jött be dolgozni, ugye? Jól sikerült a szilveszter – kuncogott hamiskásan, majd elégedetlenkedve nézett Nicole-ra - Mondd csak, neked kimaradt a beszédfejlődésedből a „nem” szó? Miért nem hívtad fel Dr. Anzil figyelmét, hogy egész éjszaka bent voltál? – kérdezte erőteljesebben megnyomva a tagadószónál a hangsúlyt, majd, mielőtt a doktornő válaszolhatott volna, folytatta – jelen pillanatban, olyan szarul festesz, hogy Dr. Rosette még rám is hamarabb gerjedne – villantott egy huncut mosolyt a nő, mire Nicole somolyogva rázta meg a fejét.

- Azt nem hinném – felelte, miközben aprót kortyolt a kávéból, és szinte csak a pohárhoz intézte szavait, de Sue szemfüles volt, és elég volt a nő elégedett, boldog mosolyára néznie ahhoz, hogy tudja, történt valami, amiről lemaradt. Eddig minden alkalommal, valahányszor szóba került a férfi, Nicole tartózkodó lett, és elutasító, már-már hideg, most azonban, elmosolyodott, sőt, el is pirult, amit Sue azonnal kiszúrt.

- Nocsak, nocsak! Lemaradtam valamiről? – kérdezte magához véve kávéját, és érdeklődő, várakozó tekintettel nézett a doktornőre, aki azonban, láthatólag nem óhajtott megosztani vele semmi konkrétumot – szeretnéd, hogy magamtól találjam ki? - kérdezte, ami sokkal inkább volt baráti fenyegetés, mint kérdés.

- Ne! Inkább ne! – rázta meg fejét Nicole, aki fáradtság ellenére is tisztán el tudta képzelni, milyen képtelen történetek születnének barátnője fejében, ez pedig, akkor is ijesztő volt, ha tudta, hogy arra sosem gondolna, ami valójában történt az orvosi szobában – én… szóval… mi… - kereste a megfelelő szavakat, de ebben a pillanatban, ismerős hangot hallottak meg az automata mellől.

- Szép napot a hölgyeknek! – köszönt vidáman Dr. Rosette, mire mindkét nő abba az irányba fordult. Patrick ösztönösen tett egy lépést a doktornő felé, de nem merte megcsókolni, annak ellenére sem, hogy mióta felkelt, csak ez járt a fejében. Nem tudta, mit szólna a nő, ha nyilvánosságra hozná kapcsolatukat, ahogy azt sem tudta, a kórházi szabályzat mit ír erről. Semmiképpen sem akarta kockáztatni a nő állását, ahogy a sajátját sem. Tekintetét egy percre sem vette le a doktornőről, mely hol a kék szemek, hol a cseresznyeajkakon pihent.

- Szia – köszönt vissza szelíd mosollyal a doktornő, Sue pedig, felváltva nézte mindkettejüket. Ahogy a két fiatal egymást nézte, a vágyakozás a tekintetükben, a tétova mozdulatok, az apró lépések, amit egymás felé tettek, szemernyi kétséget sem hagyott benne, hogy végre megtörtént, amire számított, egymásra találtak.

- Dr. Rosette! Éppen magát emlegettük! – jelentette ki, és örömmel látta, hogy Nicole elfehéredik még a tudatra is, hogy elmondja, miről faggatta néhány perccel korábban.

- Valóban? – emelte meg szemöldökét meglepetten Patrick, de a gondolatra, hogy Nicole elmondta Sue-nak, együtt vannak, nem haragot, sokkal inkább örömöt érzett. Nem szívesen titkolta volna el a nő elől, akinek leginkább köszönhette, hogy karácsonykor is egymás mellé sodorta őket a „véletlen”.

- Igazából nem – próbált szépíteni zavartan a doktornő, miközben szemét összehúzva nézett Sue-ra, akit a legkevésbé sem zavart a kínos jelenet, amit okozott. – Mi csak… szóval, Sue…

- Jeleztem a doktornőnek, hogy az asztalán várja egy karton – vette át a szót a titkárnő, mire Nicole meglepetten nézett rá, ő pedig, zavartalanul folytatta – valami sebészi eset… műtét… meg miegymás – legyintett érdektelenül – a lényeg, hogy szegény pára annyira fáradt, hogy kettőig nem tudna most számolni, és én javasoltam, hogy kérjen konzultációt magától – ért mondandója végére, mire mindkét orvos döbbenten meredt rá.

- Tényleg? – kérdezte Nicole gyanakodva, mire Sue magabiztosan bólintott.

- Tényleg hát! Látod, milyen fáradt vagy? Az elmúlt néhány percet talán átszunyókáltad? – kérdezte szemrebbenés nélkül, majd a szívsebész felé fordult – az akta az orvosi szobában van – jegyezte meg, mire Patrick érdeklődve kérdezte.

- Szívsebészi eset?

- Ó, elhiheti, hogy az! Már-már életmentő! – kacsintott Sue, majd a választ meg sem várva, távozott, miközben egy balerina ügyességével kerülgette ki a büfébe beszállingózó orvosokat és nővéreket.

- Akkor lássuk – mosolygott a doktornőre Patrick, aki fáradtan dörzsölte meg szemét, és bólintott. Bármennyire erőlködött, nem tudta felidézni, mikor szólt neki Sue az aktáról. Elképzelhető, hogy tényleg elszundított néhány másodpercre? Állva? – kérdezte magától, miközben az orvosi szobája felé baktatott, Patrick-kel szorosan a nyomában. Ahogy beléptek, automatikusan az asztalához lépett, de legnagyobb megdöbbenésére, ott semmit nem talált, azokon a leleteken, és kartonokon kívül, amiket még ő hagyott ott. Éppen meg akart fordulni, hogy elnézést kérjen a férfitól, amiért feleslegesen berángatta, amikor hirtelen megérezte, hogy két erős kar fonódik derekára, és Patrick a pillanat tört része alatt fordította maga felé, hogy aztán ajkát egy csókkal zárja le. Nyelve akadálytalanul siklott az édes barlangba, és finom, puha mozdulatokkal ingerelte a nőét, aki karjait a férfi nyaka köré fonva simult hozzá egész szorosan. – hiányoztál – súgta két csók között Patrick, miközben tenyere lágyan simogatta a doktornő derekát, és hátát.

- Azt hittem, estig nem látlak – harapta meg játékosan a férfi alsó ajkát Nicole, mire Patrick egy másodpercre meglepetten nézett rá, de ez olyan rövid ideig tartott, hogy a doktornő észre sem vette. Az orvos erőnek erejével űzte ki fejéből az emlékképet, ahogy Samantha-t tartja karjai között, és hasonlóan könnyedén karcolják meg a hófehér fogak ajkát, és ő ugyanúgy megbizsergett tőle, mint most.

- Én sem gondoltam, hogy még bent leszel – távolodott el kissé a nőtől, és nézett mélyen a fáradtságtól csillogó kék szemekbe – alig állsz a lábadon – túrt bele óvón a barna fürtökbe, miközben ujjbegyei végig cirógatták a selymes arcbőrt.

- Larkin beteg, be kellett ugranom helyette délután kettőig – magyarázta Nicole, miközben ösztönösen igazította meg férje nyakkendőjét, aki meglepetten nézett le a karcsú ujjakra, ahogy gyakorlott mozdulattal rendezik el a csomót, hogy pont középen legyen. Nicole, amint észrevette, hogy Patrick érdeklődve figyeli a mozdulatát, rájött, hogy amit tett, sokkal inkább illett egy feleséghez, mint egy alig egy napos barátnőhöz, ezért mosolyt erőltetve magára, pillantott fel a férfira – sajnálom, hogy nincs itt a karton, amiről Sue beszélt. Talán, összekeverte a dolgokat… megesik.

- Én egyáltalán nem sajnálom. Így legalább megtehettem azt, amire egész délelőtt vágytam – nyomott apró csókot a nő szájára, majd hozzátette – gyanítom egyébként, hogy az akta nem is létezik.

- Úgy érted… - kapott észbe Nicole, mire Patrick bólintott, mialatt kényelmesen lehuppant az egyik székbe, és könnyed mozdulattal vonta ölébe a doktornőt.

- Úgy értem, hogy Sue megszimatolhatott valamit kettőnkkel kapcsolatban, és segített egy kicsit, hogy négyszemközt lehessünk, feltűnés nélkül – magyarázta a doktor, mire Nicole égnek emelte a szemét, és elnézőn elmosolyodott.

- Sosem volt még nála jobb barátom – révedt el a tekintete néhány másodpercre, majd nagyot sóhajtott, és engedve a fáradtság erejének, elernyedtek izmai, és arcát a férfi vállgödrébe rejtve, bújt oda Patrick-hez, mélyen magába szívva az arcszesz, és a szappan fanyar illatának keverékét, mely lágyan csiklandozta orrát, miközben érezte, hogy az orvos karjai biztonságot adón ölelik át derekát – indulnom kell vizitelni… - ásított bele a mondat felébe a doktornő, de egy centimétert sem mozdult, csak továbbra is lehunyt szemmel élvezte a pillanatot, mire Patrick némán bólintott – igazából… most kéne…indulnom – motyogta a szavakat egyre álmosabb hangon, mire a férfi ismét helyeselt, és megértőn mosolyogva kezdte le simogatni a hátát.

- Talán el kellene halasztanunk az estét – javasolta, és mivel nem érkezett válasz, folytatta – mindennél jobban szeretnék találkozni veled, de pihenned kell. Tegyük át egy másik napra?– kérdezte, majd amikor néhány perce már csend volt, kíváncsian fordította oldalra a fejét, és rájött, nem tévedett, amikor azt gondolta, a doktornő elaludt. Tekintete szerelmesen futott végig a gyönyörű, szabályos arcon, a hosszú szempillákon, az érzéki ajkakon, melyek hívogatón, enyhén szétnyíltak, az apró, kecses füleken, a nyakán, melyen jól kivehetőn lüktetett egy ér, szintén arra csábítva a férfit, hogy megcsókolja. Ajkát finoman érintette a nő homlokához, így próbálva felébreszteni, de hatástalan maradt, mire cirógatni kezdte arcát – Nicole… - suttogott a fülébe óvatosan, és sajnálattal nézte, hogy a doktornő ráncolni kezdi a homlokát, így adva tudtára, egyáltalán nem tetszik neki, hogy fel akarja ébreszteni – Édes… a vizit – szólalt meg újra, mire a doktornő nagyot sóhajtott, és kinyitva szemét, elhúzta a száját.

- Adj néhány percet, és máris életet lehelek magamba – ásított egy újabbat, majd karjait feje fölé emelve, nyújtózkodni kezdett. Patrick nagyot nyelve próbálta elszakítani pillantását a nő kebleiről, melyen éppen szemmagasságban feszült meg a póló, de úgy tűnt, teste fellázadt ellene, és nemcsak tekintete, de más érzékszerve is reagálni látszott. Szerencséjére, Nicole a következő percben felállt öléből, és gerincét megropogtatva, a csaphoz sétált, hogy vizet fröcsköljön arcába. Miután szárazra törölte magát, kissé élénkebben nézett az orvosra – azt hiszem, egy-két órára összeszedtem magam – jelentette ki magabiztosan, mire Patrick elmosolyodva állt fel a székről, és sétált közelebb.

- Halasszuk el az estét! Pihenned kellene – javasolta ismét, amit korábban nem hallott a doktornő, mire Nicole csalódottan nézett rá. Egész délelőtt csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta, este találkozhat a férfival, együtt vacsoráznak, beszélgetnek, és igen, azért is izgatottan várta az estét, mert remélte, hogy ismét átélheti azokat a gyönyörű pillanatokat, mint múlt éjszaka, de ezúttal, akár reggelig a karjai között maradhatna. Keserűen gondolt arra, hogy elmarad az annyira várt vacsora, de sosem tartozott azok közé, akik kierőszakoltak volna egy randevút, vagy ráerőltették volna magukat valakire. Be kellett látnia, hogy szörnyen festhet, ha a férfinak az jut először eszébe, amikor ránéz, hogy halasszák el az estét. Nem túl boldogan ismerte el, hogy talán tényleg jobb lesz, ha akkor vacsoráznak együtt, amikor ő is frissebb, és nem 36 óra ügyelet után.

- Rendben, ha ezt szeretnéd – bólintott nem túl lelkesen, majd karórájára nézett – ideje tényleg elkezdeni a vizitet – fűzte hozzá, majd gyors csókot nyomott a férfi ajkára, és távozott. Patrick elgondolkodva nézett utána. Nem értette, mi rosszat mondhatott, hiszen ő csak figyelmes próbált lenni. Látta a nőn, hogy nagyon fáradt, és nem akarta, hogy egy hosszú ügyelet után főznie kelljen, vagy úgy érezze, nem elég jó társaság, ezért ajánlotta fel, hogy halasszák el a vacsorát. Most mégis úgy tűnt, rosszul esett a nőnek, aki hirtelen távolságtartóbb lett, és sietősen hagyta el az orvosi szobát. Rossz érzéseit elnyomva rázta meg fejét, és hitette el magával, hogy csak túlreagálja a dolgot, és nyilván csak beképzelte, hogy a doktornő viselkedése megváltozott.

Nicole elcsigázottan dobta kulcsait az ajtaja melletti komódra, majd kabátját, és meleg sálját a fogasra akasztva, csizmáját a lábtörlő mellé rúgva, hanyatlott le a kanapéra. Szemei égtek a fáradtságtól, és annak ellenére, hogy szívesen töltötte volna az estét Patrick társaságában, most mégis hálás volt, amiért a férfi lemondta a találkozót. Semmi kedve nem lett volna főzni, és olyan témákról beszélgetni, ami máskor nyilván lekötötte volna, és érdekesnek találta volna, most azonban, még az is meghaladta az erejét, hogy nyitva tudja tartani a szemét. Elnyomva egy feltörni készülő ásítást, pislantott félig lehunyt szemel a fürdőszoba felé, miközben azt latolgatta, a fáradtság győzzön-e, vagy a forró zuhany feletti vágy. Végül utóbbinak engedve, elkínzottan nyögött egyet, és út közben eldobálva ruháit, beállt a zuhany alá. Legalább 20 percen át folyatta a meleg vizet, majd tekert maga köré egy törölközőt, és tipegett át óvatosan, nehogy nedves talpa megcsússzon a parkettán, a hálószobába. Alsóneműje fölé egy régi, elnyűtt trikót felkapva, csusszant be a takaró alá, és ajkát elégedett sóhaj hagyta el, ahogy fejét a párnára tette, és lehunyt szemmel várta, hogy eljöjjön érte az álom, és végre kipihenhesse az elmúlt 36 órát. Éppen elszenderedett volna, amikor éles hang sivított a levegőbe, ő pedig, azonnal felismerte mobilja hangját. Magában átkozódva húzta fejére a takarót, és kuporodott össze, azzal a gondolattal, hogy ha nem vesz róla tudomást, a hívó előbb-utóbb megunja, ő pedig, ismét elernyedhet az álom és az ébrenlét közötti állapotban, amikor szinte lebeg, és már a horizonton látja a megnyugtató álomképeket. A telefonáló azonban, még akkor sem adta fel, amikor Nicole már a párnát is fejére nyomta, így mérgesen szitkozódva tapogatta ki az éjjeli szekrényen lévő készüléket, és emelte füléhez.

- Tessék! – morrant bele a mobilba, miközben szemét továbbra is makacsul lehunyva tartotta, így megőrizve az álmosságot, de azonnal éber lett, amikor felcsendült a vonal végén Robert hangja.

- Érdeklődöm, hogy mi újság – csengett komolyan a férfi hangja, mint mindig, valahányszor beszéltek, és Nicole-ban ezúttal is felmerült, volt-e már boldog, vagy vidám az ügynök valaha az életében. Amint meghallotta, ki keresi, szívét félelem rántotta össze, és csak az zakatolt a fejében, el kell titkolnia, hogy engedett az érzéseinek, és közel kerültek egymáshoz Patrick-kel.

- Aludnék, ha hagynának – válaszolt morcosan a doktornő, de Robert-ről ezúttal is lepergett a szemrehányás.

- Sajnálom, hogy nem hagyom pihenni, de a munkám része, hogy bizonyos időközönként felhívjam – válaszolta az ügynök, de hangjában nyoma sem volt a megbánásnak. – Dr. Rosette? Sikeresen leépítette? – jött a következő kérdés, amiből egyértelműen kiderült, mi is a célja eredetileg a hívásnak, mire Nicole néhány másodpercig hallgatott.

- Persze… - felelte nem túl magabiztosan, és ez a néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy Robert gyanút fogjon.

- Remélem, nem felejtette el, hogy az ő érdeke, hogy távol tartsa magától! - figyelmeztette ismét a doktornőt, de Nicole nem hagyta, hogy megint elültesse lelkében a kételyeket.

- Nem vagyok retardált, nem kell kétnaponta emlékeztetnie rá, hogy ki van a nyomomban, és mit akar tenni! – pattant el a cérna a nőnél, aki nem csak a fáradtság miatt volt ingerültebb a szokottnál, de az is rosszul érintette, hogy Patrick-kel való kapcsolatát akarja Robert megint tönkretenni. Mérges volt rá, amiért egyetlen mondattal bűntudatot tud benne kelteni, és amiért ezzel az egy mondattal el tudja érni, hogy félelemmel, és aggodalommal töltődjön meg az a csoda, amit férje karjaiban átélt.

- Azért teszem, hogy komolyan vegye! Higgye el, hogy DiMaggio nem tréfál! Ha ő végezni akar magával, végezni is fog! Ahogy mindenkivel, akihez köze van! – válaszolta Robert indulatosan – fogalma sincs, mire képes!

- Tényleg nem? Talán a maga arcát kellett újraplasztikázni? A maga arcán próbálta ki, milyen éles a kése?! – fortyant fel Nicole, majd a választ meg sem várva, folytatta –tisztában vagyok vele, mire képes, de egyre inkább azt érzem, hogy már nem érdekel!

- Ezt meg hogy érti? – döbbent meg Robert a vonal végén hallhatóan, mire Nicole nagy levegőt vett, és kimondta, amire napok óta gondolt.

- Úgy értem, hogy elegem van! Feladom! Elegem van a rettegésből, abból, hogy mindig a hátam mögé nézzek! – sorolta a doktornő egyre ingerültebben – elegem van abból, hogy mások mondják meg, mit tehetek, mit mondhatok, mit érezhetek! A múltam helyett a jövőmet választom, Fallon ügynök! – jelentette ki, mire Robert levegő után kezdett kapkodni. – Nem tanúskodom ellene!

- Azt hiszi, ezzel eléri, hogy DiMaggio békén hagyja?! Őt nem lehet lerázni azzal, hogy „helló, meggondoltam magam, mégsem tanúskodom!” Ő akkor hiszi el, hogy nem lesz ott a bíróságon, ha holtan látja valahol! – próbálta meggyőzni kétségbeesetten a nőt, figyelmeztetni a veszélyre, de Nicole hajthatatlan maradt.

- Értse meg, hogy végeztem! Ne is keressen többet, mert én befejeztem! Nem csinálom tovább! – jelentette ki, majd kissé nyugodtabban hozzátette – Sajnálom, hogy nem segíthetek, de a múlton nem változtathatok. A jövőmet viszont én alakítom, és abban nem akarom, hogy helye legyen a félelemnek! – fűzte hozzá – Köszönöm, amit értem tett, de a munkájának itt vége! – köszönt el a férfitól, majd kinyomta a telefont. Idegesen túrt bele barna hajába, miközben igyekezett lehiggadni. Mélyeket lélegezve dőlt hátra a párnákra, és húzta álláig a takarót, miközben azon gondolkodott, jó döntést hozott-e. Remélte, hogy azzal, ha feladja a bosszút, melyet apja gyilkosa ellen tervezett, valóban lesz jövője Patrick mellett, és abban is bízott, hogy ezzel Robert Fallon is eltűnik végre az életéből. Az enyhe szúrásról pedig, ami szívében keletkezett a tudatra, hogy apja támadója megúszhatja, amit tett, igyekezett tudomást sem venni. Éppen itt tartott gondolatban, amikor kopogtattak az ajtón, ő pedig, szemöldökét ráncolva ült fel az ágyban.

18. fejezet

Nicole-nak fogalma sem volt róla, ki lehet a váratlan vendég, és ha őszinte akart lenni magához, nem is volt rá kíváncsi. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy figyelmen kívül hagyja a kopogást, és oldalára fordulva, lehunyja szemét, és kirekesztve a külvilágot, az álmaiba menekül, de amikor megismétlődött a kopogás, jóval halkabban, bizonytalanul, meggondolta magát. Nagyot sóhajtva, erőt vett magán, és az ágy végéből felkapva köntösét, az ajtó felé indult. Remélte, hogy nem Sue akar kedveskedni neki valami aprósággal, hogy aztán órákig nála üljön, és a múltjáról meséljen. Szerette barátnőjét, ő volt a legnagyobb bizalmasa, már amennyire megnyílhatott a jelenlegi helyzetében bárki előtt, de ebben a percben még az ő társaságára sem vágyott. Az egyetlen ember, akinek örült volna, lemondta a közös programot, ami annak ellenére fájón érintette, hogy esze tudta, jól látta a férfi, pihenésre volt szüksége. Éppen itt tartott gondolatban, amikor szélesre tárta az ajtót, és legnagyobb meglepetésére, gondolatainak tárgya fordított hátat neki, menni készült. Amint meghallotta, hogy kinyílt a bejárati ajtó, félszeg mosollyal az ajkán fordult vissza.

- Én csak… épp menni készültem, azt hittem, már alszol… - kért elnézést zavartan, miközben Nicole elnéző mosollyal futtatta végig pillantását, a farmert, és téli kabátot viselő férfin, akinek sötét haján milliónyi apró hópehely csillogott – remélem, nem én ébresztettelek fel!

- Nem! Egyáltalán nem – felelte fejét rázva a doktornő, miközben fázósan húzta összébb köntösét, ahogy a hideg, januári szél utat talált magának a vékony anyagon keresztül – nem akarsz bejönni, még mielőtt halálra fagyok? – kérdezte vidáman, mire Patrick boldogan bólintott, és kezében egyensúlyozva egy hatalmas doboz pizzát, valamint egy üveg édes, vörös bort, beljebb lépett a lakásba, Nicole pedig, megkönnyebbülten zárta be az ajtót, kirekesztve a fagyos időjárást. Várakozón figyelte, ahogy Patrick ledobja magáról a téli kabátot, és a sálat, majd otthonosan mozogva, kibújt a cipőjéből is, és a konyhába sietve az asztalra helyezte a pizzát. Tekintete kutatón pásztázta végig a kis helyiséget, miközben Nicole az ajtófélfának támaszkodva, szerelmesen nézte minden mozdulatát, ahogy egyesével kihúzta a fiókokat, kinyitogatta a szekrényeket.

- Meg is van! – kiáltott fel elégedetten, amikor megtalálta a tányérokat, és az evőeszközöket. A dobozt felnyitva, két óriási szelet, sajtos pizzát helyezett rá a tányérra, majd felnyitotta a bort, és megtöltötte a poharakat. Miután végzett, az egészet egy tálcára tette, és most először nézett fel a nőre, akinek szívét boldogság járta át a férfi gondoskodását látva – éhes vagy? – kérdezte, miközben szemét alig tudta levenni a köntös kivágásáról, mely sejtelmesen takarta a telt kebleket, és amelynek övét a nő elég szorosra húzta ahhoz, hogy kiemelje karcsú derekát, hossza pedig, láttatni engedte formás lábait.

- Patrick, mi ez az egész? Úgy tudtam, lemondtuk a vacsorát – felelte egyenes válasz helyett a doktornő, mire Patrick, elodázva a választ, a nappaliba vitte a tálcát, és letette a dohányzóasztalra, majd a nő felé fordult.

- Csak arra gondoltam, hogy talán olyan fáradt lehetsz, hogy még enni sem fogsz… - válaszolta kényelmetlenül feszengve a férfi – úgy értem… orvos vagyok, és figyelnem kell arra… persze, nem vagy a betegem, de mint ember, és persze, mint orvos… úgy gondoltam, hogy ha nem eszel… - dadogta egyre kuszábbá téve mondatait, miközben Nicole értetlenül, összeráncolt szemöldökkel nézett rá, végül nagyot sóhajtott – veled akartam lenni! Tudom, hogy fáradt vagy, és önző dolog a részemről! Otthon kellett volna maradnom, és hagyni, hogy kipihenhesd magad, de minden pillanatban hiányzol… - folytatta őszinte szerelemmel a szemében, de befejezni nem volt ideje, mert Nicole a következő pillanatban közelebb lépett, és megcsókolta. Ajka puhán tapadt a férfiére, és elégedetten sóhajtott a csókba, amikor megérezte, hogy az erős karok azonnal átölelik derekát. Ennél szebben még senki sem fejezte ki iránta az érzéseit, hiszen az orvos megmutatta, hogy akkor is vágyik rá, akkor is vele akar lenni, amikor fáradt, és elcsigázott. Patrick szemét lehunyva, minden másodpercet kiélvezve merült el a finom, lágy csókban, miközben szívét öröm járta át. A kecses ujjak játékosan túrtak bele sötét hajába, és cirógatták tarkóját, miközben nyelvük édes táncot lejtett a másik szájában. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Nicole szerelmesen mosolygott fel a férfira.

- Igen! Éhes vagyok! – nyomott gyors csókot az érzéki ajkakra, majd kényelmesen elhelyezkedve a kanapén, várakozón nézett a férfira – csak nézed, ahogy eszem? Az elég ijesztő lenne… - poénkodott vidáman, és legnagyobb meglepetésére, egyáltalán nem érezte magát olyan fáradtnak, mint 20 perccel korábban.

- Hagyjam, hogy az egészet egyedül pusztítsd el? Kizárt! – rázta meg a fejét színpadiasan kétségbeesve az orvos, majd villámgyors mozdulattal vette le sötétzöld pulóverét, és a nő mellé telepedve, húzta maga elé a tányért. Egy pillanatra egymásra néztek, majd a tányérok mellé helyezett késre, és villára, végül cinkosan összemosolyogtak, és kezükbe fogva a pizza szeletet, nagyot haraptak bele, hogy aztán egyszerre, élvezettel sóhajtsanak fel – Isteni! Szerintem, ez jobb, mint, amit Vito pizzériájában kaphatsz! – hunyta le szemét Patrick, mire Nicole egyetértőn bólintott.

- Egyet kell értenem, pedig Chicago-ban az a legjobb olasz étterem! – csúszott ki a száján meggondolatlanul, amit észre sem vett addig, amíg Patrick meglepetten rá nem nézett.

- Honnan tudod, hogy Chicago-ban van? Jártál már ott korábban? – záporoztak a kérdések, mire Nicole hirtelen úgy érezte, torkán akad a falat, és köhécselni kezdett, majd a bor után nyúlt, és nagyot kortyolt belőle, így is időt nyerve a válaszig.

- Iiigen… egyszer – adott sejtelmes választ, de amikor Patrick továbbra is szótlanul nézett rá, láthatóan a folytatást várva, tovább beszélt – két-három évvel ezelőtt… egy konferencia miatt… - nyögte kínosan feszengve, és szíve gyorsabban kezdett dobogni, ahogy pillantása találkozott a gyanakvón csillogó kék szemekkel.

- Csak nem a két évvel ezelőtti gyermekgyógyászati konferencián voltál? – lepődött meg a férfi, majd a választ meg sem várva, folytatta – én is ott voltam! Igaz, csak két-három előadáson vettem részt, ami a gyermek-szívsebészettel volt kapcsolatos.

- De! Igen! Azon! – bólogatott magabiztosan Nicole, miközben szívéről ólomnehéz súlyú kő gördült le. Immár sokadik alkalommal átkozta magát, amiért nem volt elég figyelmes, és majdnem elszólta magát.

- Milyen kicsi a világ – mosolyodott el Patrick elgondolkodva – talán találkoztunk is. Lehet, hogy mögötted álltam a büfében, vagy egy liftben utaztunk… - vázolta fel a lehetőségeket, majd értetlenül nézett a nőre – hogyan lehetséges az, hogy nem figyeltem fel rád? Hogyan mehettem el melletted?

- Nős voltál – adott választ Nicole röviden, mire Patrick keserűen húzta el a száját.

- Bár ne lettem volna! – válaszolta enyhe undorral a hangjában, mire Nicole éles szúrást érzett a szívében, és igyekezett emlékeztetni magát, hogy a harag, amit a férfi érez, nem Nicole Rafferty-nek szól, hanem egy olyan személynek, akit ő már régen eltemetett, és aki sosem fog feltámadni ismét. Nicole-ként új életet kezdhet a mellette ülő férfival, és megpróbálhatja jóvátenni mindazt, amit elkövetett ellene. Le kell zárnia a múltat – hagyjuk a múltat! – rántotta ki gondolatai közül Patrick hangja, aki azonnal megérezte, hogy a doktornő hangulatában változás állt be – foglalkozzunk a jelennel! Még egy szelet pizza? – javasolta, mire Nicole tagadólag rázta meg a fejét.

- Kösz nem! Ha még egy falatot eszek, Dr. Larkin kezei között kötök ki – támasztotta meg fejét a kanapé támláján, mire Patrick bólintott, és a konyha felé indult. Láthatólag ő még le tudott gyűrni egy adagot. Mialatt kiszolgálta magát, Nicole kíváncsian kapcsolta be a televíziót, melyben egy klasszikus horror film futott éppen.

- Rettegésre vágysz? – ült le mellé korábbi helyére Patrick, miközben érdeklődve nézte az egyik jelenetet, ahogy egy fiatal lányt láncfűrésszel kergetett egy maszkos férfi.

- Nem értem… miért a sötét utca felé fut? – tette fel költői kérdését Nicole – ha jobbra kanyarodik, nyilvános helyre ér… - ásított bele a mondat felébe a doktornő, majd ösztönösen az orvos vállára hajtotta a fejét, úgy beszélt tovább – ott nem tudná megölni… persze, nem az ő hibája. A forgatókönyvíró szúrta el… - halkult el egyre jobban a hangja, miközben Patrick, két falat között, elgondolkodva válaszolt.

- Ha a nyilvános tér felé futna, és nem ölnék meg, akkor minek ülnének be a moziba? Milyen horror film lenne az, amiben nem hal meg senki? – kérdezte, de válasz nem érkezett, ő pedig, kíváncsian nézett le a nőre, akinek feje a vállán nyugodott, és mélyeket lélegezve, az igazak álmát aludta. Patrick megértőn mosolyodott el, miközben amilyen óvatosan csak tudta, letette kezéből a tányért a pizzával az asztalra, és elfordulva a nőtől, finoman a karjaiba vette, hogy aztán elinduljon vele a hálószoba felé. Lábával hangtalanul lökte be az ajtót, és puhán az ágyra fektette. Azzal nem törődött, hogy levegye a köntöst a nőről, hiszen véletlenül sem akarta felébreszteni, miközben gondosan betakargatta, és lágy csókot nyomott a homlokára. Amikor látta, hogy Nicole beljebb fészkeli magát a takaróba, tanácstalanul álldogált az ágy mellett. Tudta, hogy ideje lenne hazamennie, de lábai nem akartak engedelmeskedni. Csak állt és a doktornőt figyelte. Kisimult arca nyugalmat tükrözött, rövid, barna hajából néhány tincs a homlokába hullott, ő pedig, semmi másra nem vágyott, minthogy mellette lehessen. Hirtelen ötlettől vezérelve, bekapcsolta a hálóban található televíziót, minimális hangerőre állította, megkereste kedvenc dokumentum csatornáját, és kényelmesen elhelyezkedett a nő mellett az ágyon. Úgy gondolta, nem illik köszönés nélkül távozni, megvárja, míg a doktornő alszik egy-két órát, és amikor felébred, a megfelelő módon elbúcsúzik tőle, és hazamegy. Ettől a gondolattól megnyugodva, szentelte minden figyelmét a második világháború titkos náci aktáinak, melyről a dokumentumfilm szólt.

A raktárhelyiségben félhomály uralkodott, nehezen szokott hozzá a szeme. Feje hasogatott a balesetben szerzett ütés miatt, miközben érezte, hogy a nyílt sebből komótos egyhangúsággal szivárog a vér, és végig csorog arcán, majd nyakán, hogy aztán blúza fogja fel, és ott hatalmas folttá sűrűsödjön. Kezei elzsibbadtak a merev tartásban, melyre egy kötél segítségével kényszerítették végtagjait, egy székhez láncolva. Válla minden apró mozdulatnál szúrón jelezte, hogy nincs ínyére a kifacsart testtartás. A mennyezetről lelógó egyetlen lámpa fénye csak azt a kis részt világította meg csupán, ahol ült, a környezet sötétbe burkolózott, elrejtve tekintete elől a raktár többi részét. Torka száraz volt, mint a sivatag, és minden nyelés kínzó, égető érzést hagyott maga után, miközben a szájára erősített szalag kellemetlenül húzta bőrét. A balesetből csak az ütközésre emlékezett, így fogalma sem volt, hol van, ki hozta ide, és vajon, miért. Az egyetlen ember, akitől választ kaphatott volna kérdéseire, ha ugyan fel tudta volna tenni őket, Robert Fallon ügynök volt, akiről azt sem tudta, hol van. Szemét lehunyva igyekezett kirekeszteni a hasogató fejfájást, mely lassan már a gondolkodásban is akadályozta, amikor hirtelen hangos nyikorgással kinyílt egy hatalmas vasajtó. Egy jól öltözött, öltönyös férfi lépett be rajta. Elegáns cipőjének sarka minden lépésnél vészjósló figyelmeztetéssel koppant a beton padlón. Korára csak ősz haja utalt, és a szeme körüli ráncok, melyek azonnal kivehetőek voltak, ahogy közelebb sétált. Szikár alakja, szálfa egyenes tartása hatalomról árulkodott, melynek minden bizonnyal tudatában is volt, hideg szeme résnyire szűkülve pásztázta végig a doktornő alakját.

- Kényelmetlen? – kérdezte rekedtes hangon, majd elégedett mosolyra húzta keskeny ajkát, ami ördögi külsőt kölcsönzött neki a félhomályban – helyes! – bólintott a mellette álló, két, legalább 185 centi magas, fekete hajú, sötét öltönyt viselő férfira, akik csípőre tett kézzel vártak az utasításokra, láthatóvá téve így, oldalukra erősített pisztolyukat. – Az ügynök? Halott? – kérdezte DiMaggio, akinek hangját azonnal felismerte a doktornő, mire az egyik férfi nemet intett fejével.

- Még nem! Gondoltuk, talán ki akarja kérdezni, főnök – felelte szolgálatkészen, meghunyászkodva, mire a maffia vezér helyeslőn bólintott.

- Előbb a munka, utána a szórakozás – jelentette ki, majd közelebb lépett a nőhöz - felesleges sikítani, itt nem hallja senki, ezt elhiheti – figyelmeztette, és a másodperc tört része alatt rántotta le szájáról a ragasztót. Samantha összeszorította a szemét, ahogy a bőréről lehúzta a szalagot, mely alig akart engedni, és égő, vörös foltot hagyott maga után. – Most pedig, mondjon valami szépet, hogy tudjam, nem veszítette el a hangját a nagy ijedtségtől.

- Maga egy nyomorult, aberrált szociopata! – sziszegte dühösen Samantha, és a válasz nem is váratott magára. DiMaggio hatalmas tenyere óriási erővel csattant az arca bal felén, amit azonnal követett a másik oldalra is egy. Samantha érezte, hogy égni kezd az arcbőre, és ajka felhasadt. A vér fémes íze terjedt szét szájában, ahogy a váratlan pofon hatására elharapta nyelvét.

- A következő kérdésemre igyekezzen tisztelettudóbban felelni, Dr. Hammond! – figyelmeztette mutatóujját feltartva, miközben jobb kezét, melynek gyűrűs ujján pecsétgyűrű csillogott, készenlétben tartotta a következő ütéshez. A nő némaságát beleegyezésnek vette, és bólintott – kinek fecsegett arról, amit látott? – kérdezte lassan, tagoltan, mire Samantha megrázta a fejét.

- Senkinek – válaszolta halkan, mire újabb pofonnak lett gazdája, és érezte, hogy arcának bal felén duzzanat keletkezik.

- Ha még egyszer hazudik, addig ütöm, amíg eszméleténél van, megértette? – kérdezte fogai között szűrve a szavakat DiMaggio – maga szerint, az F.B.I senki?! Szóval, megismétlem a kérdést! Ki tud még arról, hogy én öltem meg az apját? – tette fel újra a kérdést, és Samantha szeméből kihullott egy könnycsepp. Pontosan tudta, hogy ezúttal sem tud más választ adni, csak azt, amit korábban, és DiMaggio ezúttal sem fogja elhinni.

- Mondtam már, hogy senki! – nézett egyenesen a férfi szemébe, bátran, így kimutatva, nem fél a következményektől, hiszen nem hazudik – Robert Fallon ügynök az egyetlen, akivel beszéltem! Esküszöm!

- Na, és a férje? Azt akarja bemesélni, hogy a drágalátos férje sem tud semmit? – gúnyolódott a maffia vezér, mire Samantha megrázta a fejét.

- Fogalma sincs róla, ki vagyok – suttogta elgyötörten, mire DiMaggio hitetlenkedve nézett rá, miközben kezét ismét ütésre emelte, mielőtt azonban lesújthatott volna, a jobbján álló férfi hangja megállította.

- Főnök, mi értelme van annak, hogy péppé ver egy nőt? – kérdezte halkan, de annál határozottabban, mire mindannyian meglepetten néztek rá. – Úgy értem, nem lenne egyszerűbb, ha agyonlőnénk, és eltüntetnénk a hulláját, ahogy eddig is tettük?

- Joey! Az, hogy hülye vagy, a te bajod, de ne kínozz vele minket is! – morrant rá emberére dühösen a vezér, majd folytatta – persze, hogy megöljük, de előtte tudnom kell, van-e valaki, aki ellenem tanúskodhat rajta kívül! Érted már, te szerencsétlen?! - emelte meg a hangját, majd a doktornő felé fordult – könnyítsen a helyzetén, doktornő! Minél előbb elmondja, annál hamarabb hal meg! Nem kell szenvednie!

- Értse már meg, hogy nem hazudok! – emelte meg a hangját Samantha is, mire DiMaggio olaszul káromkodni kezdett.

- Ostoba némber! Ha így akarja, legyen! – húzta össze szemét, majd teljes erővel ütni kezdte. Az első néhány pofonnál Samantha úgy érezte, menten elájul. Forogni kezdett a szoba, és a fájdalom végig futott az egész testén, megbénítva végtagjait. Egy idő után azonban, szinte érzéketlen lett, és már nem is érezte az ütéseket. Az utolsó kép, amit látott, hogy DiMaggio kezében megvillan egy kés pengéje a lámpa fényében, és fenyegetőn lebegteti meg homályos tekintete előtt – utolsó lehetőség, Dr. Hammond, mielőtt elcsúfítom… - figyelmeztette már-már szinte együtt érző hangon, és Samantha bár válaszolni akart, nem jött ki hang a torkán, csak a vér ízét érezte.

Nicole verejtékben úszva, zihálva ébredt, a saját sikolyára. Haja a homlokára tapadt, keze ösztönösen szaladt végig arcán, ahol a maffia vezér a sebeket ejtette, és aminek mára nyoma sem volt. Az érzésre azonban, a mai napig emlékezett, ahogy a kés pengéje húsába vágott, és a fájdalomtól végül minden elsötétült.

- Nicole! Jól vagy?! – hallotta meg Patrick hangját, és hirtelen azt sem tudta, mit keres a férfi az ágyában. Tüdeje remegve kapkodott levegő után, miközben érezte, hogy Patrick a vállát simogatja.

- Persze… minden… rendben – zihálta, miközben az éjjeliszekrényen lévő víz után nyúlt – mit keresel te itt? – kérdezte értetlenül, mire a férfi zavartan mosolyodott el.

- Elaludtál a kanapén, behoztalak a hálóba, és gondoltam, megvárom, míg felébredsz. Nem akartam köszönés nélkül távozni… a végén az lett belőle, hogy én is elaludtam - vallotta be mosolyogva, mire Nicole felsóhajtott, és a férfi vállára hajtotta a fejét, aki szorosan átölelte. Néhány percig élvezte az erős karok ölelését, és várt, hogy szíve ismét a normális ütemben dobogjon, agya pedig, legrejtettebb zugába száműzze az emlékképeket, melyeket nyilván a Roberttel való beszélgetés hozott felszínre - gyakran vannak rémálmaid? – hallotta meg Patrick halk hangját, mire kibontakozott az ölelésből, és nagyot nyelve rázta meg a fejét.

- Nem… szinte soha – hazudta szemrebbenés nélkül, miközben ismét kortyolt a vízből, és zavartan túrt bele hajába – ez sem volt komoly. Hidd el, már teljesen jól vagyok…

- Nem szeretnél beszélni róla? – ajánlotta fel az orvos, mire Nicole elutasító mozdulatot tett kezével.

- Nincs miről! – hárította el a lehetőséget, miközben hanyatt feküdt az ágyon, és hogy elűzze a kék szemekből az aggodalmat, mosolyt erőltetett arcára, és ujjbegyével végig simított a férfi keskeny, érzéki ajkán, aki tekintetét egy pillanatra sem vette le róla – mi az? – kérdezte, miután a doktor néhány perc után sem szólalt meg, csak őt nézte.

- Semmi… csak jó érzés, hogy amikor felébredek, elsőként téged látlak – felelte Patrick, mire Nicole elmosolyodott, és magához húzta egy forró csókra. Nyelvük akadálytalanul siklott a másik szájába, és ösztönös, jól összehangolt koreográfiával korbácsolták fel egymás vágyait. Patrick belesóhajtott a csókba, amikor megérezte, hogy a doktornő kis tenyere bekúszik a pólója alá, és lágy simogatások közepette tolja egyre feljebb, hogy aztán kibújtassa belőle, és végre végig húzhassa kezét mellizmain, le, egészen a hasáig, ahol ujjai gyakorlott mozdulattal kapcsolták ki nadrágszíját, a nélkül, hogy a csókot egy pillanatra is megszakította volna. Eközben Patrick sem maradt tétlen. Ajkát elszakította a nőétől, és érzéki lassúsággal csókolta végig először a nyakán, majd a köntös kivágása mentén, mellkasán a selymes bőrt, hogy elérkezve a telt keblekhez, azokat ingerelje apró, de annál édesebb csókokkal, nyelvének mozgásával, mialatt megszabadította a nőt a köntöstől, és kis fehérneműjétől, tenyere pedig, lágyan cirógatta végig minden porcikáját. Miközben ő is kibújt a nadrágból, és alsóneműjéből, ajka ismét visszatalált az édes cseresznyeajkakhoz, és újra birtokba vette azokat, mialatt érezte, hogy Nicole egészen közel préseli magát hozzá, keze hátán simít végig, csípőjét pedig, ingerlőn kezdte ringatni legérzékenyebb pontja alatt. Izmai megremegtek, és már nem tudott uralkodni vágyain, mégis lassan, minden pillanatot kiélvezve vált eggyé szerelmével, ajkát pedig a nő szájára tapasztva fojtotta el a feltörni készülő sóhajt. Néhány másodpercre mozdulatlanná válva forrt össze ajka a nőével, majd finoman mozogni kezdett. Ahogy mozgásuk felgyorsult, ugyanúgy váltott egyre gyorsabb ütemre szívük dobogása is, miközben csókjaik elnyelték a gyönyör sóhajait. Testük összefonódott, ereikben a vér egy ritmusra lüktetett, miközben egyenesen a csoda kapuja felé haladtak, és amikor átlépték, mindkettejük sejtjeit elárasztotta az édes elégedettség, mely szerelemmel és boldogsággal vegyült. Patrick szerelmesen hajtotta fejét Nicole nyakához, és apró csókokkal hintette tele, majd reszkető izmokkal feküdt mellé, és mellkasára vonta a doktornő fejét, aki nagyot sóhajtva ölelte át a férfit karjával. -–Csodálatos vagy! -–súgta elragadtatással a hangjában, miközben arra gondolt, nincs nála szerencsésebb férfi a világon. Amikor Samantha-t elveszítette, azt hitte, sosem fogja még egyszer átélni azt a boldogságot, és gyönyört, amit az ő karjaiban, és lám, egy nagyobb hatalom csodát tett, és rátalált Nicole Rafferty-re, aki mellett ugyanazt a teljességet érezte.

- Ketten, együtt vagyunk csodálatosak, Patrick – súgta vissza Nicole, miközben tenyere szeretetteljesen simított végig a kidolgozott felsőtesten, és apró csókot lehelt a bronzbarna bőrre, miközben még közelebb simult, a férfi pedig, meglepetten nézett le rá. Éppen ezeket a szavakat használta első együttlétük alkalmával Samantha is – tört fel gondolatai között egy emlék, ő pedig, erőnek erejével űzte el agya legmélyére, mialatt hirtelen éles hang hasított a levegőbe.