5.
fejezet
A szőke, hat éves Diana Hopkins, nagy
kék szemeivel érdeklődve pillantott fel a belépőkre, és arca azonnal felderült,
amikor meglátta, hogy ki kereste fel. Copfba kötött hajából kiszabadult néhány
szál, és most rakoncátlanul csiklandozták fülét, ő pedig, türelmetlenül
simította őket arrébb, miközben ülőhelyzetbe tornázta magát. Arca megrándult a
fájdalomtól a mozdulatra, de hősiesen összeszorítva száját, egy hang nélkül
tűrte azt. Nicole azonnal közelebb sietett, és megtámasztva a kislány hátát,
segített neki kényelmesen elhelyezkedni.
- Óvatosan,
Diana! – intette nyugalomra a kicsit, miközben párnát támasztott meg háta
mögött – tudod, hogy egyelőre csak finoman mozoghatsz.
- Tudom,
doktor néni, de mutatni akartam neked valamit! – csivitelte jókedvűn, a
legnagyobb természetességgel letegezve a doktornőt, miközben egy lapot vett elő
az ágya melletti szekrény fiókjából, melyen roskadoztak a játékok,
gyümölcslevek, édességek. Nicole meghatottan vette kézbe a rajzot, amit Diana
készített a számára, és amelyen egy műtő volt látható. A műtőasztalon egy szőke
hajú kislány feküdt, körülötte pedig, orvosok álltak, zöld színű ruhában,
maszkkal az arcukon. Az egyik orvos fölé egy napocskát rajzoltak – ez vagy te!
– mutatott rá a kislány, mire Nicole könnyes szemmel hajolt le, és nyomott
cuppanós puszit a puha arcocskára.
- Köszönöm!
Csodaszép lett! – simított végig szeretetteljesen a rajzon, majd az egyik
karton mellé helyezte, hogy véletlenül se gyűrődjön meg – ő itt Diana Hopkins,
néhány napja került be hozzánk, akut vakbélgyulladással. Két nap múlva
kivesszük a varratokat, láz nem jelentkezett, jövő héten már otthon is lehet –
tájékoztatta Patrick-et a kislányról, miközben hanyatt fektette, és felhúzta
pizsamája felsőjét, szabaddá téve a pocakját. Ujjai óvatosan szabadították ki a
sebet a kötés alól, majd figyelmesen megvizsgálta azt, és környékét, hogy
aztán, elégedetten elmosolyodjon, és visszakösse. Utólag még megsimogatta a
kislány hasát, aki vidáman rándult össze a csiklandós érzésre. Patrick
szótlanul, némán nézte a jelenetet. Ez volt az a pillanat, amikor megvilágosodott
előtte, hogy mindaz a keménység, amit magából mutat a nő, csak egy páncél, és a
szíve mélyén tele van gondoskodással, és szeretettel. Egyre erősödött benne az
érzés, hogy meg akarja ismerni a doktornőt, a barátja akar lenni, részese az
életének. Noha, ez a felfedezés kissé megrémítette, és a nő viselkedése fájón
emlékeztette őt arra, ahogy felesége bánt a betegekkel, legnagyobb
meglepetésére, alig várta, hogy megtörténjen, és közelebb kerülhessen hozzá.
- Te
ki vagy? – fordult most felé kíváncsiságtól csillogó szemekkel Diana, mire
Patrick előrébb lépett, és udvariasan a kezét nyújtotta.
- Dr.
Patrick Rosette vagyok, ma kezdek a kórházban – mutatkozott be komolyan,
viszonozva a kislány pillantását, aki felnőttes nyugalommal emésztette az
információt, majd kis kezét belecsúsztatta a férfiéba, melyben szinte
elveszett, és fehér bőre szinte világított a napbarnított tenyérben.
- Te
is sebész vagy, mint Nicole? – kíváncsiskodott tovább, miközben Patrick fél
szemmel látta, hogy a doktornő néhány adatot vés a kartonra, majd futólag
megvizsgálja a szobában található másik két kisgyermeket is, akik halkan
szuszogva aludtak már.
- Igen,
de én szíveket gyógyítok – egészítette ki a férfi, mire Diana mindent tudón
bólogatott.
- Az
elég nehéz lehet! – ismerte el úgy, mint aki nagy szakértő a témában, amivel
mosolyt csalt Patrick arcára – nagyon helyes vagy, mondták már? - kérdezte
csodálattal a hangjában, mire a férfi majdnem felnevetett a kijelentést hallva.
- Még
nem mondták… - rázta meg fejét, miközben látta, hogy a doktornő melléjük lép,
és finom fejmozdulattal jelzi, ideje tovább menniük.
- A
doktor néni is nagyon szép, ugye? – csacsogott tovább zavartalanul a kislány,
Nicole pedig, feszengő mosollyal helyezte vissza a kartonját az ágy szélére.
- Sőt,
gyönyörű! – értett egyet Patrick, mire Nicole érezte, hogy melege lesz a köpeny
alatt, és elpirul a nyílt bók hallatán. Bárcsak tudná a férfi, minek köszönheti
ezt a szépséget!
- Szerintem,
nagyon szép gyerekeitek lennének! – jelentette ki gyermeki őszinteséggel Diana,
mire Nicole és Patrick egyszerre kapták fel a fejüket, és néztek egymásra
döbbenten. Dr. Rafferty szívébe fájdalom hasított a gondolatra, hogy ha nem
történik meg valami, ami történt, talán már éppen Patrick gyermekét hordaná a
szíve alatt, mialatt Patrick maga is meglepődött, mennyire nem rémiszti meg a
gondolat, hogy egy párként képzelje el magát a nővel – persze, ahhoz előbb
járnotok kéne – állapította meg könnyed hangon Diana, majd hozzáfűzte – járni
fogtok?
- Diana,
ideje pihenned! Ne feledd, ahhoz, hogy jövő héten hazamehess, gyógyulnod kell,
amit azzal tudsz elősegíteni, ha… - próbálta elterelni a gyerek figyelmét a
témáról kínosan feszengve Nicole.
- Ha
sokat alszok, tudom! – fejezte be a doktornő helyett a mondatot a kislány, majd
elhúzott szájjal folytatta – de az olyan unalmas! – duzzogott morcosan,
miközben Nicole az ajtó felé indult, Patrick pedig, követte. A doktornő már
kilépett, amikor Patrick-et megállította Diana hangja – doktor bácsi!
- Tessék?
– fordult hátra érdeklődve, mire a kislány, előrenyújtva kis, vékony
mutatóujját, magához hívta, a férfi pedig, közelebb lépett.
- Rajzolj
neki valami szépet, annak mindig nagyon örül – adott tanácsot bizalmasan
suttogva, mire Patrick először meglepetten nézett rá, majd elmosolyodott. Lám,
a gyermeki lélek meglátja azt, amit a felnőtt minden erejével titkolni próbál.
Diana-nak elég volt néhány percig látnia ahhoz, hogy ráérezzen, tetszik neki a
doktornő.
- Ez
igazán jó ötlet, de sajnos, nem tudok rajzolni – vallotta be szemlesütve a
férfi, mire Diana-nak hirtelen mentőötlete támadt.
- Sebaj!
Majd én rajzolok helyetted, jó? – javasolta önzetlen bájjal az arcán, mire
Patrick láthatóan felsóhajtott és megkönnyebbülten szorította meg a kislány
kezét.
- Annak
nagyon örülnék! Köszönöm! Holnap bejövök érte, rendben? – kérdezte, mire a
gyermek, fontosságának teljes tudatában, égnek emelt tekintettel gondolkodott.
- Nem
tudom, hogy holnapra elkészülök-e, de igyekezni fogok! – ígérte komolyan, majd
ásított egy hatalmasat – majd délután gyere, jó? Mert tudod, éjszaka aludnom
kell! – magyarázta tudálékosan, Patrick pedig, nevetve bólintott, és sietett a
doktornő után.
Az elkövetkező 30 percben sorra járták a
szobákat, Nicole minden egyes beteget precízen, minden információt elmondva
mutatott be, miközben igyekezett, hogy semmiféle közvetlenséget ne mutasson a
férfi iránt, ami sokkal nehezebb volt, mint hitte. Arcszeszének illata bekúszott
orrába, valahányszor közelebb hajolt, hogy belessen egy-egy kartonba, tekintete
lágyan időzött el arcán, amitől ő ugyanolyan zavarba jött, mint, amikor megismerte,
nem beszélve arról, hogy minden mondata, mozdulata emlékek sokaságát idézte fel
a nőben, abból az időből, amikor házasok voltak. Amikor az első emeleten
végeztek, Nicole a lift felé indult.
- Végeztünk
is? – csengett enyhe csalódottság a férfi hangjában, ahogy a kérdést feltette,
és legnagyobb örömére a doktornő nemet intett a fejével.
- Nem!
Még egy beteget mindenképpen meg akarok nézni, de nem muszáj velem jönnie – vetette
fel a lehetőségét annak, hogy Patrick a dolgára indulhasson, mivel úgy érezte,
már így is több időt töltött a társaságában, mint amennyit józanésszel el tud
viselni. Bánatára azonban, a doktornak láthatólag semmi fontosabb
elintéznivalója nem akadt, mint őt árnyékként követni.
- A
műszakom csak egy óra múlva kezdődik. Szóval, hová megyünk? – válaszolta
lelkesen, mire a doktornő lesújtva adta meg magát a sorsnak. Bármennyire is
szeretett volna minél távolabb kerülni férje közelségéből, nem kockáztathatta,
hogy az igazgató gyanakodni kezdjen udvariatlansága miatt, és nyilván
Patrick-nek is gyanús lett volna, hogy ismeretlenül, milyen undok vele.
- Egy
emelettel feljebb, az intenzív osztályra – közölte fojtott hangon Nicole, majd
beszállt a liftbe, Patrick pedig, elgondolkodva követte. Azonnal észrevette a
hezitálást a nőn, amiről biztosan tudta, hogy neki szólt. Egész este, a vizit
alatt érezte, hogy a doktornő minél hamarabb szabadulni akar tőle, de nem
értette az okát. Még sosem tapasztalta, hogy valaki az első találkozás után,
ismeretlenül ilyen távolságtartó lett volna vele, és most, mindenáron tudni
akarta az okát, de abból, ahogy Nicole arckifejezése megváltozott, aggodalom és
szomorúság suhant át rajta, amikor kimondta, hogy az intenzív osztályra
készülnek, tudta, nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy személyes
sértettségéről beszéljen.
A lift alig néhány másodperc alatt tette
meg az utat a két emelet között, és amikor kinyílt az ajtó, Nicole
automatikusan ment a nővérpult felé, ahol egy, 30-as éveinek közepén járó, barna,
copfba kötött hajú, barátságos mosolyú nő ült, és éppen egy folyóiratot
olvasott. Amint érzékelte, hogy látogatók jöttek, letette az újságot a
számítógép mellé, és felegyenesedett, amiből az is egyértelmű lett, milyen
vékony testalkatú.
- Dr.
Rafferty! Tommy-hoz jött? – kérdezte jól értesült pillantással, és együtt
érzéssel a hangjában, mire Nicole biccentett, ő pedig, még hozzátette – az
állapota nem sokat javult, de Dr. Lyon bizakodó – utalt az intenzív
osztályvezető doktornőjének véleményére a nővér.
- Ahogy
mindannyian – válaszolta Dr. Rafferty, majd végig sétálva a folyosón,
Patrick-kel a nyomában, egy kis helyiségbe lépett, ahol szekrényekbe elzárva,
zöld színű, steril köpenyek, gumikesztyűk, és maszkok várták, hogy használatba
vegyék őket.
Nicole rutinos mozdulattal állt a csap
mellé, és aprólékos módszerességgel kezdte meg a bemosakodást, miközben szeme
sarkából látta, hogy Patrick is követi a példáját. Ahogy levette köpenyét,
meztelen alkarján táncot lejtettek az izmok minden egyes dörzsölésnél, hogy a
legláthatatlanabb baktériumot és piszkot is eltávolítsa bőréről, Nicole pedig,
csak nagy igyekezet árán tudta elszakítani pillantását, és elterelni figyelmét
az emlékről, az érzésről, hogy milyen bizsergető volt ujjbegyével végig
szántani a férfi karján. Amikor végeztek, és szárazra törölték kezeiket,
mindketten zöld köpenyt vettek fehér ruhájuk fölé, majd maszkot kötöttek.
Patrick gondolkodás nélkül állt a nő mögé, és fogta meg a zöld köpeny
madzagját, hogy segítsen hátul megkötni, és figyelmét nem kerülte el, hogy a
doktornő megmerevedik az érintésre.
- Bocsánat,
én csak… segíteni akartam – mosolyodott el zavartan, mire Nicole nehezen bólintott.
- Köszönöm!
– préselte ki magából a szavakat, miközben nem akart tudomást venni az áramütésszerű
érzésről, mely végig szaladt testén, ahogy megérezte, hogy Patrick keze
derekához ér. Tudta azonban, nem mutathatja ki, milyen hatással van rá a férfi,
muszáj higgadtnak maradnia.
- Kihez
megyünk? – kérdezte a doktor, úgy téve, mintha a korábbi kis közjáték meg sem
történt volna, Nicole pedig, roppant hálás volt neki emiatt.
- A
neve Thomas Delano, 18 éves. Ma reggel autóbalesetet szenvedett, amiben eltörte
mindkét karját, vérömleny keletkezett a koponyájában, és roncsolódott a jobb
lába – világosította fel a férfit, mialatt beléptek a rideg, zöldre festett
falakkal körülvett szobába. A helyiségben 5 ágy sorakozott egymás mellett,
melyből kettő volt foglalt. Patrick azonnal megtalálta a fiút, akiről Nicole
mesélt. Mindkét kezét gipsz fedte, fején kötés díszelgett, mely legalább a fél
arcát eltakarta, és ami alól itt-ott kilátszott sűrű, sötét haja, de még így is
jól kivehető volt, hogy jóképű, atlétikus testfelépítésű. Meztelen felsőtestére
tappancsokat erősítettek, melyek dróttal csatlakoztak egy géphez ágya mellett,
ami folyamatos pityegő hanggal adta az orvosok tudtára a fiú életjeleit. Patrick
azonnal az EKG monitorhoz lépett, és szakértő szemmel vizsgálta meg az
adatokat. Megkönnyebbülten lélegzett fel, és fordult a nő felé.
- Az
állapota stabil, és a mesterséges altatás ellenére, jók az értékek – jegyezte
meg nyugodtan, mire Nicole bólintott.
- Szerencsére,
a szíve jó állapotban van… nem is amiatt aggódom – sóhajtott mélyet, majd
megállt a fiú lábánál, az ágy előtt, és felhajtotta a takarót, így láthatóvá
téve Patrick előtt azt. A gipsz csak félig takarta az izmos vádlit, és a csövek
mellett, fém rudak álltak ki belőle, melyeket csavarok rögzítettek minden
oldalról, ahol pedig, nem takarta kötés, felbukkantak a több öltéssel varrt
sebek. Patrick belenézett a doktornő aggodalomtól csillogó, fátyolos tekintetébe,
melyet még inkább kihangsúlyozott a maszk, és azonnal eszébe jutottak Dr. Anzil
szavai a nehéz operációról, amit Nicole végzett.
- A
maga műve? – kérdezte szinte már feleslegesen, mire Nicole nehézkesen
bólintott. Még most sem volt biztos benne, hogy helyesen döntött, amikor
elvetette az amputációt. Attól félt, Dr. Landgrave-nek lesz igaza, és
feleslegesen teszi ki szörnyű fájdalmaknak ifjú páciensét.
- Dr.
Landgrave amputációt javasolt, de én… - torpant meg mondat közben
bizonytalanul, és Patrick mindent értőn lépett hozzá közelebb. Tudta, mitől fél
a doktornő, annak ellenére, hogy az, nem mondta ki – de én… küzdeni akartam –
bökte ki bűntudattól gyötörten, mire a férfi bólintott.
- Helyesen
tette! Kötelességünk a legvégsőkig küzdeni! – igyekezett elhessegetni a
doktornő kételyeit, de annak válaszából azonnal kiderült, nem járt sikerrel.
- Még
akkor is, ha ezzel felesleges szenvedésnek tesszük ki a beteget? – nézett
nyíltan a kék szemekbe, és egy perce még arról is elfeledkezett, hogy ő nem
Samantha Hammond, a férfi pedig nem ismerheti őt, és nem Nicole Rafferty férje
– te el tudnád viselni ezt a nyomasztó érzést? Csak azért, hogy elmondhasd,
mindent megtettél? – tört fel belőle az egész napos gyötrődés, fel sem figyelve
rá, hogy letegezte a férfit, aki bár meglepődött a kitörésen, nem mutatta, csak
még közelebb lépett, és mélyen a nő szemébe nézett.
- Na,
és ha levágod a lábát? – maradt ő is a tegezésnél, miközben halkan,
határozottan beszélt – azt az érzést el tudnád viselni, hogy talán
megmenthetted volna, de te félve a kudarctól, meg sem próbáltad? – kérdezte, és
amikor a nő lehajtotta a fejét, így kerülve átható pillantását, finoman az álla
alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen – nem nekünk megnyugvás,
hogy mindent megtettünk, hanem a betegnek és a hozzátartozóknak. Az, hogy nem
hagyunk kétséget a felől, hogy elkövettünk minden tőlünk telhetőt, ők pedig,
bízhatnak bennünk, mert tudják, sosem adjuk fel, amíg egy szikrányi remény is
van! – hadarta szinte egy levegővel. Ő maga sem értette miért, de az, hogy
védtelennek, elgyötörtnek látta a nőt, könnyben úszó szemekkel, elemi védelmező
ösztönt keltett benne életre, és minden áron szerette volna megvigasztalni, a
karjába vonni, és meggyőzni, helyesen cselekedett, csak legyen kitartó. Ujjai
önkéntelenül fonódtak a vékony karokra a köpenyen keresztül, és bátorítón
kezdte simogatni a nőt, aki lassan engedett feszült tartásából. Éppen ott
tartott, hogy közelebb húzza magához, és persze, csak baráti támogatással,
átöleli, amikor a szomszédos ágy mellett, melyen egy 70 év körüli férfi feküdt,
élesen jelzett az EKG monitor, felhívva az ügyeletes orvos figyelmét valami
rendellenességre. Azonnal kivágódott a szoba ajtaja, és egy 40-es éveinek végén
járó, szőke, rövid hajú, vékony testalkatú nő viharzott be, egyenesen a beteg
mellé, hogy kezelésbe vegye, Nicole pedig, olyan gyorsan távolodott el a férfi
közeléből, mintha megégette volna magát, és bizonyos szempontból, úgy is
érezte. Hiba volt részéről így elérzékenyülni, és hagyni, hogy Patrick lássa
ezt, ha pedig, belegondolt, mi történhetett volna, legszívesebben elrohant
volna. Végül még egy futó pillantást vetett a kartonra, majd távozott, mit sem
törődve vele, hogy a férfi követi-e. Pechére azonban, Dr. Rosette szorosan a
nyomában volt, és utol is érte a liftnél.
- Nézze…
sajnálom, ami bent történt! – szabadkozott visszafogottan Nicole, visszatérve a
magázódáshoz, remélve, hogy még helyrehozhatja baklövését, miközben beszállt a
liftbe, és tüntetőleg hátat fordítva a férfinak, folytatta – általában nem
szoktam ilyen érzelgős lenni, de Tommy-t ismerem, és az édesanyját is. Nehéz
objektívnek maradni.
- Nincs
azzal semmi baj, ha orvos létére vannak érzelmei – hallotta meg Patrick halk,
mélyen zengő hangját háta mögött, miközben lehelete megcirógatta tarkóját – de,
ha úgy akarja, szívesen elfelejtem, amit láttam, egy feltétellel – fűzte hozzá,
nem kis meglepetést okozva ezzel a nőnek, aki hátrafordult, és pillantása
találkozott a komiszul csillogó kék szemekkel – igyon meg velem egy kávét! A
vendégem! – ajánlotta fel Patrick, látszólag minden hátsó szándék nélkül, miközben
lélegzet visszafojtva várta a választ.
6.
fejezet
Nicole meglepetten nézett az orvos
szemébe, akinek tekintetéből reményt olvasott ki. Szíve megremegett a
gondolatra, hogy még több időt tölthetne férje társaságában. Egy pillanatra eljátszott
a gondolattal, hogy igent mond. Elképzelte, milyen érzés lenne vele szemben
ülni, elmerülni kék szemében, hallgatni meleg, bársonyos hangját, ahogy az
elmúlt két évről mesél. Arról az időszakról, amikor ő nem lehetett vele. Talán
még azt is elmondaná, mit érzett, amikor egyik délután hazaérve, a feleségét
nem találta otthon. Nem, erről biztosan nem beszélne – javította ki magát
gondolatban, miközben csak az járt a fejében, mennyire szeretne gondtalanul, a
múlt árnyai és sebei nélkül legalább egy fél órát annak a férfinak a
társaságában lenni, akit teljes szívével szeret, és hiányol. Csábító volt a
gondolat, hogy idegenként beszélgethetnének, hiszen a férfinak semmilyen
ellenérzése nincs Nicole Rafferty-vel szemben. Dr. Rafferty nem csapta be, nem
ment hozzá úgy, hogy egy titkot rejtegetett, nem tűnt el az életéből szó
nélkül, nem ejtett sebeket a lelkén.
- Nem
válaszol? – rántotta ki gondolatai közül Patrick bizonytalan hangja, melyhez
feszengő mosoly is társult.
- Sajnálom…
- fogott hozzá Nicole, mire a férfi arcára azonnal kiültek a csalódottság
jegyei – hosszú napom volt, fáradt vagyok. Muszáj hazamennem és aludnom –
hárította el a meghívást. Nem mondhatott igent. Nem teheti meg a férfival
megint. Nem csaphatja be ismét. Nem teheti, hogy újra kiadja magát valakinek, aki
nem ő, nem titkolózhat, nem tölthet vele könnyed perceket, miközben tudja, nem
az, akinek a férfi hiszi, és legfőképpen, nem teheti ezt saját magával sem.
Tudta, ha hagyná, hogy szíve, és érzései vezéreljék, nem tudna ellenállni férje
közelségének, azt pedig, nem bírná ki még egyszer, hogy újra elhagyja. Nem
tudná megtenni, azzal pedig, a férfi életét veszélyeztetné, amihez nincs joga.
Szerette őt, éppen ezért, mindent meg kellett tennie, hogy távol tartsa
magától.
- Megértem
– bólintott Patrick szomorkásan, de bizakodó tekintettel folytatta – azért
remélem, egy alkalmasabb időpontban igent mond majd!
- Talán
– kerülte meg az egyértelmű választ a doktornő, majd hátat fordítva a férfinak,
elindult szobája felé. Szemét szorosan lehunyva, nyelte vissza könnyeit,
miközben arra gondolt, még hány nehéz döntést kell meghoznia, még hányszor kell
lemondania erről a férfiről.
- Doktornő!
– állította meg Patrick hangja, és ő megtorpant – maradhatnánk a tegeződésnél?
Mégis csak kollégák leszünk, ki tudja, mennyi ideig! Könnyebb lenne, nem
gondolja? – javasolta természetes hangsúllyal, mire Nicole legszívesebben
felordított volna még a lehetőségre is, hogy hosszabb ideig kell ezt a
helyzetet elviselnie, és megbirkóznia vele. Tudta azonban, hogy ha ezt is
elutasítja, az gyanakvást keltene az orvosban, így még mindig háttal állva
neki, két lépést tett előre, úgy válaszolt.
- Egyetértek
– préselte ki magából, majd hozzátette – jó éjt! – köszönt el, miközben
sietősre vette lépteit, és igyekezett minél hamarabb szobája biztonságába
húzódni.
Patrick mozdulatlanul állt a kihalt
kórházi folyosó közepén, szemét pedig, nem tudta levenni a doktornő távozó
alakjáról. Nem értette az érzéseit. Nem értette, miért vonzódik ennyire egy
olyan nőhöz, aki látszólag igyekszik tudomást sem venni arról a feszültségről,
ami kettejük között vibrál, és amit mindenki lát a környezetükben, legyen az a
hatéves Diana, vagy Monique, a nővér. Talán éppen az vonz benne, hogy
megközelíthetetlen? – tette fel magának a kérdést, miközben komótosan elsétált
a nővérpult mellől nyíló büfé irányába, melyben a késői órában csak a
kávéautomata üzemelt, és bedobott néhány centet. Nem, sosem volt az a típusú
férfi, akinek az kellett, amit nem kaphatott meg. Valami ismerős érzés hajtotta
a doktornő felé, egy olyan érzés, amit eddigi élete során csak egyszer
tapasztalt, amikor megismerte Samantha-t, és amiről azt hitte, soha többé nem
fogja átélni. Hirtelen elmosolyodott a kávé fölött. Áldotta a szerencséjét.
Vannak emberek, akik csak egyszer, vagy sosem élik át ezt az érzést, neki
pedig, megadatott, hogy kétszer is megtapasztalhatja. Elhatározta, él a
lehetőséggel! Elfelejti, mit tett vele Samantha, és tartja magát
elhatározásához, melyet akkor tett, amikor bőröndökkel a kezében, kilépett a
lakásából, hogy új életet kezdjen, Chicago-tól, és Samantha emlékétől távol.
Valóban új életet fog kezdeni, esze ágában sincs többé a múlton és csalódásán
töprengeni, siránkozni. Mindent el fog követni, hogy közelebb kerüljön a
doktornőhöz, akinek szépsége, határozottsága, érzékenysége elvarázsolta, és meg
fogja mutatni neki, hogy néha érdemes közel engedni magához az embereket!
Nicole kimerülten hanyatlott le házának
nappalijában a kanapéra, miután táskáját hanyag mozdulattal dobta a dohányzó
asztal mellé. Fejét megtámasztva, lehunyt szemmel próbálta a nap eseményeit
rendszerezni, átgondolni. Hiába igyekezett azonban Thomas Delano esetére
koncentrálni, elméjében mindig előrefurakodott egy meleg, kék szempár, egy
huncut mosoly, és az érzés, amikor Patrick keze futólag megérintette kezét, vagy
derekát. Fogalma sem volt róla, meddig tudja titkolni érzéseit, meddig tud úgy
tenni, mintha nem ismerné őt, mintha nem tudná, mennyire szereti a férfi,
amikor ujjbegyével végig cirógatja mellkasát, amikor fülcimpáját a fogai közé
veszi és finoman megharapja, vagy, hogy csókjától szinte eláll a lélegzete.
Meddig tudja kiűzni gondolatai közül a boldog múlt emlékeit, az érzést, mely
szinte beleégett ujjaiba, ahogy beletúr a sűrű tincsek közé. Nagyot sóhajtva
nyitotta ki a szemét, és szinte erőszakot téve gondolatain, felállt és elindult
a fürdőszoba felé. Ahogy kabátját ledobta magáról, hirtelen megérezte, milyen
hideg van a lakásban. Elhúzta a száját a gondolatra, mennyire hiányolja a
chicago-i összkomfortos, gázfűtéses lakást, ahol bármilyen hideg volt odakint,
kellemes melegre ért haza, ellentétben itt, ahol neki kellett befűtenie.
December közepét írtak a naptárak, és mivel ő egész nap nem volt itthon, a
kandallóban érintetlenül árválkodtak a fahasábok, arra várva, hogy valaki végre
tüzet gyújtson alájuk. Eljátszott az ötlettel, hogy odasétál a kis nappali
végében álló kandallóhoz, hogy meleget kreáljon, de ahhoz, hogy a házban olyan
meleg legyen, amilyet szeretett volna, legalább egy órát kellett volna várnia,
ő pedig, túlságosan kimerültnek érezte magát. Végül rántott egyet a vállán, és
a modern technikát hívta segítségül. Benyúlt a gardróbba, és elővette az
árammal működő hősugárzót, mely pillanatok alatt varázsolt fürdésre alkalmas
időt, mialatt ő ledobálta magáról ruháit, és a zuhany alá állt. Máskor legalább
20 percig szokta hagyni, hogy a kellemes meleg víz végig folyjon testén,
ezúttal azonban, gyorsabb volt. Minden vágya volt, hogy végre elfekhessen, és
kipihenhesse a nap fáradalmait. Legnagyobb csalódására azonban, az ágyban, 15
perccel később csak forgolódott, és gondolatai mindig Patrick-hez kanyarodtak.
Talán fel kellene hívnia Robert-et. A férfi minden bizonnyal azonnal új helyet
keresne a számára, ahol nem kellene minden nap férjének közelségével
megküzdenie – gondolta magában, miközben érezte, hogy szempillái elnehezednek,
és már egyre több energiába került nyitva tartani szemét.
Robert Fallon komor, hideg tekintettel
nézett maga elé, miközben a fekete Ford besorolt az egyik zöld jelzést kapott
sávba, és töretlenül haladt előre a ritmikus mozgásban lévő forgalommal.
- Elárulná,
hova a fenébe megyünk? – tört fel Samanthából, mire Fallon ránézett. Egy percig
úgy tűnt, nem fog válaszolni, végül félig a nő felé fordulva szólalt meg.
- Tudják,
ki maga, és azt is, hol keressék! – adta meg a tömör feleletet, mire Samantha
elsápadt a rémülettől. Agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Amikor
negyedéves rezidensként tanúja volt, ahogy apját, aki DiMaggio könyvelője volt,
a szeme láttára lőtte agyon a férfi, elhatározta, hogy bosszút áll, és
igazságot követel. Az ügynök, aki most vele szemben ült, esküt tett rá, hogy
erre lehetősége is lesz, amennyiben tanúskodik az olasz maffiózó ellen a
bíróságon, cserébe tanúvédelmi programot kínált, ő pedig, naivan belement.
- Azt
mondta, sosem találnak rám! – szembesítette ígéretével a férfit, aki mereven
nézett vissza rá, arcáról semmit nem tudott leolvasni – azt mondta, a
tanúvédelmi programban, biztonságban leszek! Hajlandó voltam eljönni New
York-ból, és Chicago-ban folytatni az orvosi egyetemet, most pedig, azt mondja,
rám találtak! Mindent úgy csináltam, ahogy mondta! Senkinek nem mondtam meg, ki
vagyok! Hogyan lehetséges… - tett szemrehányást az ügynöknek, aki mélyen a
szemébe nézett.
- Nem
a maga hibája, érti? Mindent jól csinált, de tégla van az ügynökségnél – vallotta
be szégyenkezve, mire Samantha döbbenten meredt rá, ő pedig, folytatta – minden
tanú adatait kiszivárogtatta, senki sincs biztonságban, így maga sem! El kell
tűnnie! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, miközben az autó jobbra
kanyarodott. Samantha szíve a torkában dobogott, mialatt csak Patrick-re tudott
gondolni. A férfi semmit sem tudott múltjáról. Úgy tudta, a szülei még
gyerekkorában meghaltak, és nincsenek rokonai, sosem beszélt róla, hogy apjáról
milyen váratlanul derült ki, hogy egy maffiózó könyvelőjeként dolgozik, anyját
pedig, valójában sosem ismerte. Arról sem tudott, hogy ő végignézte, ahogy
három fegyveres betört az otthonukba, és kegyetlen ridegséggel lőtték agyon azt
a férfit, akire mindig felnézett, és akiről mindig azt hitte, hogy becsületes,
őszinte ember, aki sosem csapná be. Most gyanakvó tekintettel mérte végig a
vele szemben ülőt. Mi a garancia rá, hogy nem csapja be ő is?
- Talán
maga a tégla! – bukott ki belőle a kérdés, mire Robert meglepetten húzta fel a
szemöldökét, majd szemét az égnek emelve vetette el még a lehetőségét is annak,
hogy ezt a nő komolyan gondolhatja.
- Ha
én lennék a beépített ember, nemes egyszerűséggel agyon lőném itt, a kocsiban,
és az ügy megoldva! – válaszolta könnyedén, majd folytatta – az biztos, hogy
nem fecsérelném az időmet arra, hogy meggyőzzem, el kell tűnnie, még mielőtt
DiMaggio emberei magára találnak! – fűzte hozzá, mire Samantha elpirult
szégyenében, amiért ilyet feltételezett a férfiról, akinek logikus magyarázata
meggyőzte, hogy igazat mond.
- Rendben
– bólintott, megadva magát a sorsnak, majd kinézett az ablakon, hogy lássa,
merre haladnak. Legnagyobb rémületére, ellenkező irányba mentek, mint, ahol ő
lakott – hová megyünk? – tette fel a korábbi kérdést félelemmel a hangjában.
- A
reptérre! Új helyre költözik, új személyiséget kap! Már elintéztem, hogy állást
is kapjon. Mindezekről csak én tudok, senki más! – válaszolta hivatalos, kemény
hangon, mire Samantha megrökönyödve nézett rá.
- Kizárt!
Nem megyek sehova! – fonta keresztbe ellenkezve karjait Samantha – haza akarok
menni! El akarok mondani mindent a férjemnek! Nem tehetem meg, hogy szó nélkül
eltűnök! Na, és a munkahelyem? Betegeim vannak, kollégák, akik számítanak rám,
nem hagyhatok itt mindent, csak úgy! Jó életem van itt! Férjem, aki szeret,
barátok, akik törődnek velem! – tört fel belőle ingerülten, mire Robert megrázta
a fejét.
- Mellékes!
– vetette oda foghegyről, mire Samantha-t elöntötte a pulykaméreg.
- Talán
magának az! Nekem azonban, fontosak ezek az emberek! – feleselt vissza, mire Robert
úgy nézett rá, mint egy őrültre.
- Barátok?
Férj?! Azt sem tudják, kicsoda maga valójában! Samantha Hammond nem létezik! Én
hoztam létre! – sütött belőle az indulat, majd valamivel enyhébben, de még
mindig dühösen folytatta – Még mindig nem érti? Vagy eltűnik most, vagy
DiMaggio emberei magára találnak, és úgy jár, mint az apja! – vágta rá
mérgesen, mint egy apa, aki nem tudja szép szóval meggyőzni igazáról a gyerekét
– szépen felül arra a gépre, amíg udvarias vagyok, minden mást elintézek!
- Patrick…
nem tehetem meg vele! Értse meg, hogy szeretem őt, és… - próbálkozott tovább
Samantha, de Fallon egy kézmozdulattal elhallgattatta.
- Vagy
velem jön, és új életet kezd a férje nélkül, azzal a tudattal, hogy él, és
biztonságban van, vagy itt marad, és őt nyírják ki először! Fogja már fel
végre, hogy DiMaggio-nak nem számít, hogy egy embert öl meg, vagy kettőt, de
lelkiismeret-furdalás nélkül fog a drágalátos férjével kezdeni, csak azért,
hogy lássa magát szenvedni! – sorolta Fallon az érveit, miközben szíve szerint,
megrázta volna a mellette ülő nőt, hogy megértse, csak őt próbálja védeni. Annak
ellenére, hogy sajnálta, nem csak most, hanem évekkel ezelőtt is, hogy
belekeveredett egy ilyen ügybe, neki elsősorban meg kellett óvnia, ennek pedig,
egyetlen módja volt, ha minél előbb eltünteti – nincs választása! Minél előbb
elfogadja ezt, annál könnyebb lesz! – fűzte hozzá, miközben látta, hogy könny
homályosítja el a kék szemeket, majd egy, utat talál magának, és végig pereg a
kerek arcon – sajnálom, de ha tényleg szereti a férjét, akkor felül a gépre, és
soha többé nem néz hátra.
- Patrick
nem fogja érteni… - csuklott el a hangja Samantha-nak, miközben maga előtt
látta férje arcát, szerelmes pillantását.
- Bízza
rám! Mindent érteni fog – ígérte halkan, mire a nő nehezen bólintott. Éppen
válaszolt volna, amikor hirtelen éles csattanást hallott, teste
irányíthatatlanul vágódott neki az ablaknak, majd minden elsötétült előtte.
Nicole verejtékben úszva ébredt.
Mellkasa zihálva kapkodott levegő után, miközben remegő kézzel tűrte el
homlokából a nedves tincseket. Hónapok óta nem álmodott az autóbalesetről,
ahogy a Fallon ügynökkel való beszélgetésről sem. Biztos volt benne, hogy a
válási papírok, és Patrick megjelenése hozták felszínre ismét ezeket az
emlékeket. Miközben az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő víz után nyúlt,
futólag az ébresztő óra világító számlapjára pillantott, mely reggel hat órát
mutatott. Ugyan csak 10-re kellett volna bemennie, dolgozni, de úgy döntött,
nincs értelme ágyban maradnia, vagy az üres házban a múlton merengeni. Sietve,
még mielőtt meggondolja magát, a fürdőszoba felé vette az irányt, majd magára
kapva farmernadrágját, és egy fehér ingblúzt, kocsiba ült, hogy aztán meg se
álljon a kórházig.
Nicole türelmesen várta, hogy a
kávéautomata kiszolgálja, miközben futólag olykor oldalra pillantott. Maga sem
értette, mi ütött belé. Ahelyett, hogy abban bízott volna, nem fut össze
Patrick-kel, titokban az óráját leste, remélve, hogy még 8 óra előtt feltűnik a
férfi, még mielőtt lejárna az éjszakai műszak. Ebben a pillanatban az automata
jelezte, hogy lefőtt a kért fekete nedű, ő pedig, kissé csalódottan emelte
szájához a poharat. Éppen belekortyolt volna, amikor erőteljes hangot hallott
meg háta mögött.
- Dr.
Rafferty! Üde színfolt a szürke kórházi hétköznapokban! – zendült fel Dr.
Larkin mély baritonja, ő pedig, ijedtében hófehér ingére löttyintette a kávét,
és sziszegve nyúlt két ujjal a blúzhoz, hogy távolabb húzza érzékeny bőrétől.
Magában szitkozódva kutatott köpenye zsebében zsebkendő után, hogy minél
hamarabb eltávolítsa a foltot, miközben kelletlenül nézett fel kollégájára. –
Nocsak, talán nem tiszta a lelkiismerete, hogy így megrémült? Ne féljen, nem
harapok! – kacsintott rá bizalmaskodva, mire Nicole égnek emelte a szemét.
- Larkin
doktor! Azt hittem, csak 10 órára jön be – jegyezte meg szárazon, miközben még
mindig nem talált zsebkendőt, hiszen a legkevésbé sem vágyott a rámenős férfi
társaságára. Sokkal jobban örült volna, ha Patrick az első, akit meglát ma
reggel, de ezt a gondolatot igyekezett minél mélyebbre száműzni magában.
- Én
is azt hittem, de pechemre, Mrs. Walsh-nak hajnali öt órakor támadt kedve
epegörcsöt színlelni – húzta el a száját a 30-as éveinek elején járó, sármos
mosollyal, izmos felsőtesttel, és hatalmas egóval rendelkező orvos, miközben
barna szemét le sem vette a doktornő melleiről, ahol a kávéfolt éktelenkedett.
– Elegem van abból a nőből! Én belgyógyász vagyok, az Istenért, nem
pszichológus! Sokunk életét megkönnyítené ebben a kórházban, ha végre elhinné,
hogy nincs semmi baja, csak megrögzött hipochonder! – méltatlankodott a férfi,
mialatt zsebkendőt vett elő, és szemérmetlen pofátlansággal kezdte letörölgetni
a foltot a nő mellkasáról.
- Már
megbocsásson! – háborodott fel Nicole, kikapva Larkin kezéből a zsebkendőt, és
jómaga látott hozzá folytatni a műveletet – köszönöm! – vetette oda büszkén,
majd folytatta – orvosként maga is felvethetné neki az ötletet, hogy keressen
fel egy pszichológust – javasolta, miközben érezte, hogy a korábban még forró
folt, lassan hideggé válik, és egyre kellemetlenebb érzést hagy maga után.
- Kizárt!
Képes lenne rám fogni, hogy nem akarom elvégezni a munkámat! Nem hiányzik, hogy
a szabadidőmet bírósági tárgyalásokra való járkálással töltsem! – rázkódott meg
látványosan, majd hirtelen felderült az arca, és sejtelmesen mosolygott a nőre
– szívesebben látom magam egy meghitt, hangulatos étteremben, vacsora mellett,
egy csinos, okos doktornővel, akinek barna haja, kék szeme, és valószínűleg
varázslatos mosolya van, bár ritkán látom mosolyogni – emelte fel szemöldökét,
jelezve, hogy feldobta a labdát, mire Nicole kimérten nézett vissza rá.
- Meglehetősen
leszűkítette a kört, ami a hölgyeket illeti – húzta el a száját, mire Larkin
elvigyorodott, mint akinek kifejezetten tetszik, hogy a doktornő szándékosan nem
érti, mire céloz.
- Éppenséggel
magára gondoltam! Szívesen elvinném vacsorázni, ismerek egy jó helyet. A homár
rizottójuk isteni! – csettintett ujjával a férfi úgy, ahogy az olaszok szoktak,
de Nicole nemet intett a fejével, ő azonban folytatta – Tudja, nagyon jól áll
magának az a szerep, amit magára öltött, de egy év után kezd kissé unalmassá,
és gyanússá válni! Segítek elejét venni a pletykáknak, és feláldozom magam,
hogy én legyek az, akivel hírbe hozzák! – húzta ki magát nagyképűen, mire
Nicole szánakozva pillantott végig rajta. El kellett ismernie, hogy külső
szemlélő számára, vonzó volt a férfi majdnem 190 centi magasságával,
kidolgozott felső testével, karcsú csípőjével, és sötét hajával, melyet
divatosra vágatott. Hófehér fogai szinte világítottak szolárium barna arcához
képest, miközben mosolygott, de ami a lelkét illette, korántsem volt már
ennyire vonzó. Gyakori hím soviniszta kijelentéseivel, magabiztos, beképzelt
megjegyzéseivel, és az arroganciával, amivel betegeit kezelte, nem örvendett jó
hírnek, és eme tulajdonságai akkor is taszították volna Nicole-t, ha a szívét
nem adta volna már oda évekkel ezelőtt Patrick-nek.
- Meghat
az önzetlen segíteni akarása, Dr. Larkin – válaszolta minden érzelem nélkül a
hangjában, majd folytatta – de mazochista típus vagyok. Inkább szenvedek,
köszönöm! A pletykák sosem érdekeltek, mindenki azt gondol, amit akar! Most
pedig, ha megbocsát, dolgom van – kerülte meg a férfit, hogy elkezdje a
műszakot, csalódottan gondolva arra, mennyivel jobban indult volna a reggel, ha
Larkin helyett, Patrick érkezik, amikor váratlan vendég csatlakozott
társaságukhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése